talán így kell lennie…
képtelen, KÉPTELEN vagyok a lelkemről a láncot ledobni. Annyira szorít, annyira fáj és annyira rabságban tart. Már nem kapok levegőt, már alig pihegek. Fuldoklok a mocsokban, mit magamnak okoztam, mert egyszerűen képtelen vagyok a láncot leverni magamról. Hát eljött ez is.
Jobb lesz így, tudom. Édes kicsi Borsószemem, sokáig fogsz rám haragudni. Sokszor fel fogod tenni a kérdést, hogy MIÉRT?! De én sem tudom, csak már elfogyott minden erőm. Nincs kibe kapaszkodjam. Beléd nem lehet, Drága Kicsi Kincsem, hisz olyan kicsi vagy még. Sokáig beléd kapaszkodtam, az erőt belőled merítettem. De néz körül Drága. Nem vagyok én jó anyuka. Nézd Cseppem, néz körül. Nézd, mivé lett az életed. Annyiszor feltettem a kérdést, hogy miért engem választottál anyukádnak, hiszen Te jobbat érdemelnél. Miért csaltál annyi mosolyt az arcomra, hiszen én mindig mindent elrontottam.
Már elfogyott az erőm, nézd el kérlek nekem. Nem Te vagy a hibás édes kicsiny gyermekem. <3
A méreg mérgez már mióta, de nem bírom. Mindig mosolyogtam. Emlékszel, hogy mennyit bohóckodtunk? Emlékszel, hányan megmosolyogtak minket, mert kacajunkkal betöltöttük a teret? Olyan jó, hogy engem választottál, de Kicsim, a bensőm közben sorvad el. Te nem látod a küzdelmemet, a félelmemet, a könnyeim is csak befelé csordulnak.
Elszúrtam mindent!!! Anyámnak igaza volt, hogy képtelen vagyok az életre. Istenem, bárcsak, BÁRCSAK megölt volna.
Hallod Kicsim, Te vagy, kit a világon a legjobban szeretlek és éppen ezért KELL befejeznem. Mert Te olyan értékes vagy! Olyan bensőt és elmét adott Neked a jóisten, amiért sokan csak ábrándoznak.
Nem tudom, mit lépjek, merre menjek. Újabb és újabb bakit követtem el és már nem tudom, merre menjek. Rajtad kívül nincs senkim, nincs kihez forduljak.
Talán így kell lennie…talán csak ennyi adatot…
Szerző:
Az élet nem attól szép és jó, hogy qrva gazdag vagy és 1500 évig élsz tök egészségesen! Az élet attól szép, hogy még a legélhetetlenebb körülmények között is csodákra képes, s az élet attól jó, hogy a legapróbb örömök azok, amkiért érdemes élni. Elhiszem és tudom is milyen ott, ahol az egyetlen kapaszkodó élet és halál között egy törékeny életszikra, ezért arra ösztönöznélek, hogy ne a múltba és ne a tükörbe tekints, hanem a Kicsi szemébe és a jövőbe. Anya vagy, talán a föld egyik legmeggyötörtebb anyukája, de én azt is látom, hogy talán a legigazibb anyuka is. Ne küzdj tovább a múlt árnyaival, mert abban soha sem nyerhetsz, viszont a kis életszikrának kellesz, nélküled ő semmit sem ér; sem megérteni, sem megbocsájtani nem fogja, ha feladod, ő csak azt fogja érezni, hogy nem kellett neked. Bizonyítsd neki mennyire szereted avval, hogy nem adod fel….és nem kell mindennel megküzdened, van, amit egyszerűen magasról le kell szarni, mert megváltóztatni már úgysem tudod;
Árvalányka, drága, amikor nagyon fáj, akkor menekülne az ember, de ha az egészet látja, látja a gyerekét — őt különösen! –, és másokat, akik szeretik, akkor rájön, hogy nem lehet kilépni csak úgy.
Ha fáj, bújj be valahová, és melengesd magad, vagy add át magad a fiad szeretetének, és talán enyhül a fájdalom.
Ha ez annyira egyszerű lenne, hogy nem gondolni a múltra…ha mondjuk leégeted a fél karodat úgy, hogy rettenetes sebek maradnak, még 20 év múlva is érzed a fájdalmat, ha ránézel…Eszter, van az a pont, amikor nem anya vagyok, hanem én vagyok én…és van az a pont, ahonan már képtelenség felállni…PONT
Azt hiszem, értem, hogy mit érzel. Nem dumálhatok én se, mert többször is megpróbáltam, noha van gyerekem. Az nem igaz szerintem, hogy nem lesz jobb, hogy nem lehet felállni. Ezt a rossz neurotranszmitterek mondják az agyadban… Tehetséges ember vagy, aki sok mindenen átment, sok dolgot kibírt már. Én csak arra biztatnálak, hogy lásd az erődet is, és hogy ki tudod húzni a krízist.
Ha úgy érzed, végképp nem bírod, menj be egy krízisintervencióra, a Péterfybe vagy a Nyírőbe.
Kedves Árvalányka!
Nekem nagyobb lehet a gyerekem, úgy sejtem.
Mikor legutóbb írtam neki egy búcsúlevelet, akkor az volt a lényege, hogy nem akarok rá akkora terhet rakni, hogy csak miatta kelljen élnem, és evvel ha tudat alatt is, de őt teszem felelőssé, hogy a boldogtalanságom ellenére miatta kell élnem, és persze haragszom is rá.
Ilyen állapotban az ember nyilván nem látja, hogy a másiknak mennyire fontos, mert annyira kínban van, hogy a megszabadulás az elsődleges.
Aztán jött egyfajta „önző” felismerés, hogy nekem viszont fontos ő, és mit éreznék, ha elveszíteném. Az szörnyű lenne. És így igenis elveszíteném én is.
Különben sem tudom, mi van odaát.
Engem az tart vissza, hogy mi van, ha az sem jobb, sőt.
Eddig valami ilyesmi gondolat mindig visszatartott attól, hogy véget vessek az életemnek.
Mikor a múltra gondolok, avval szoktam magam vigasztalni, hogy van pozitív evolúció és több példát is tudok arra, hogy a gyerek jobb, mint a szülei. És attól is jobb lettem, hogy tudom, mit nem szabad megtennem a gyerekemmel.
üdv: Z.
Mi,anyák,egyszerűen nem hagyhatjuk itt a gyermekeinket. A világra szültük őket,és nem hagyhatjuk cserben őket. Sokszor álltam már én is a saját magamnak ásott gödör mellett,de a fiaim léte mindig visszarángatott. Illetve egyszer megtettem. Nem sokon múlt. Sosem felejtem azt a fájdalmat a családtagjaim arcán. Gongolj bele, akarnál ilyen őrjítő fájdalmat a gyetmekednek? Én biztos vagyok benne,hogy nem. Nekünk csinálnunk kell,amíg véget nem ér,mert ha megtennéd,azt a gyermeked sosem heverné ki.
Szia Árvalányka!
A gyereked egy életre rámenne az öngyilkosságodra. Amikor bevállatad őt már akkor is mögötted volt a múltad annak minden tragédiájával, fájdalmával,szenvedésével. Gondom, már akkor is lelkileg a padlón voltál( ami a történetedet ismerve teljesen érhető). De amint bevállatad őt a szenvedésednek háttérbe kellett kerülnie mert felelős lettél érte legalább 18 éves koráig. Nem okoskodni akarok,de a gyerekednek szüksége van rád,ezen nem tudsz változtatni. Fordulj segítségért sürgősen menj kórházba. EZT NEM TEHETED A GYEREKEDDEL!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Amúgy nekem ezért nem is lesz gyerekem. Nem tehetem tönkre egy kisgyerek életét a saját nyomorommal.