Hány éves vagy? Mivel foglalkozol?
22 vagyok, művészetelméletet végeztem. Nincs munkahelyem, ezelőtt évekig pultoztam. Jelenleg modellkedem, egyéni művészetelméleti felkészítéseket tartok, és a Búrán vagyok önkéntes, ahol a feladatom az általánosabb teendők mellett a gyógyszerekkel, egyéb hatóanyagokkal, illetve ezek hatásaival és mellékhatásaival kapcsolatos kérdések megválaszolása.
Hogy kerültél kapcsolatba a Búrával?
Eszteren keresztül, akit az egyetemen ismertem meg még 2011-ben. Nagyon sokáig csak olvastam, még csak nem is regisztráltam, aztán miután a szabadidőmben állandóan gyógyszerekről, növényi hatóanyagokról, pszichiátriai betegségekről olvastam mindenféle kutatásokat és cikkeket, végül 2013-ban Eszter javaslatára adminként csatlakoztam, hogy a felhasználók ebben a témában felmerülő kérdéseire adjak választ a rendelkezésre álló információk alapján.
Mit jelent a számodra a Búra?
Elsősorban munkahelyet, felelősséget, de szeretek ezzel foglalkozni; kikapcsol.
Nálad mikor kezdődött a betegség? Rögtön borderline-ként diagnosztizálták vagy ez csak egy idő múltán történt meg?
Nehéz lenne megállapítani, hogy pontosan mikor kezdődött. Egy nagyon konkrét élményhez kötöm a startot, amit tízévesen éltem át, de ez erős egyszerűsítés, mert emlékszem, hogy egészen kicsi, 2-3 éves koromtól kezdve sem voltak rendben a dolgok, és igazán impulzív-agresszív valójában tízéves korom előtt voltam.
Milyen tüneteid vannak?
A tüneteim rengeteget változtak az életem során; lettek újak, egyebeket feloldottam, megtanultam kompenzálni. Emiatt változó, hogy a jelenlegi tüneteim éppen milyen kombinációban vannak jelen, és azok mennyire erőteljesek. Ehhez kapcsolódik a legevidensebb, hogy gyakran és szélsőségesen ingadozik a hangulatom. A diagnózisnak megfelelően hiperérzékeny vagyok, könnyen sérülök, ezzel párhuzamosan a világra adott érzelmi reakcióim is eltúlzottak, indulatosak, viszont én az évek során nagyon technikás lettem, és ebből kialakult egy harmadik modulom, ami nem jellemző a borderline-okra. Ez egy általam kialakított belső szabályozó rendszer, a szerepe nagyon leegyszerűsítve a szélsőséges érzelmek szabályozása, elsimítása, és az indulatok konstruktív levezetése. Ennek a rendszernek köszönhetően a borderline tünetek nagyrésze esetemben belső folyamat, amit a környezetem egyáltalán nem vagy csak részben érzékel. Ezen felül, ha rosszul vagyok, szuicid vagyok, aszociális, amik viszont inkább a depresszió tünetei.
Mi az, ami a betegségben a legzavaróbb, amit a legnehezebb elviselni?
Borzalmas szuicidnak, depressziósnak lenni. Kimerítő az állandó hangulatingadozás, az énélmény újra és újra feltörő zavarossága. Bénító a szorongás, a teljesítménykényszer, a perfekcionizmus. De nem katasztrófa, mert ezeket már tudom kezelni. Jelenleg pont az a legnehezebb, hogy már minden létező tünetemre, sérülékenységemre és hiányosságomra van működő kompenzációs technikám, de az érzés önmagában ettől nem múlik el. Alkalmazom ezeket a technikákat, amiket nem elsajátítottam, hanem kialakítottam: mesterségesen kontrollálom az érzelemvilágomat, hogy jól működjek az életemben, a feladataimban és a kapcsolataimban. Ez tökéletesen kezeli, de nem oldja meg a problémát. Most azt gondolom, hogy ez az a része a borderline-csomagnak, ami nem fog elmúlni. Ez ilyen lesz, és ez még így is nehéz.
Előtte hogy éltél? Voltak-e a betegségre utaló jelek?
Nekem nem igazán volt előtte, vagy ami volt, az egy nagy csokor erre utaló jel volt. Utána ezek a jelek kibontakoztak, a probléma konkretizálódott, a tünetek letisztultak. Azóta felboncoltam a problémát, analizáltam minden részét, a nem működő dolgaimra technikákat gyártottam – ez persze nem volt ennyire gyors, ilyen tudatossággal 14 évesen kezdtem el foglalkozni ezzel a projekttel, 19 évesen már sokkal többet értettem és tudtam kezelni az egészből és abban az évben terápiába vonultam, tavaly volt egy nagy váltás, azóta szinte már csak finomhangolok, de azt, úgy érzem, még jó sokáig fogok.
A borderline személyiségzavarosokra, azt szokták mondani, hogy szinte generálják maguk körül a konfliktusokat. Ez jellemző rád is?
Nem. Sosem volt jellemző rám, mert konfliktust generálni sosem célravezető. Könnyen sérülök és könnyen fel lehet húzni, de mindig igyekeztem tárgyilagosan, higgadtan közölni a problémáimat és az igényeimet, miután többször is átgondoltam, hogy a másiknak mennyi szerepe van ezekben. Vannak, akik azért generálják maguk körül a konfliktust, mert az élet akkor a legotthonosabb, ha éppen összeomlik, és azt gondolják, hogy amire leginkább képesek, az a dolgok kreatív tönkretétele. Nekem is van egy ilyen benyomásom magamról, sok ilyen visszajelzés kaptam gyerekkoromban, viszont minél nagyobb vagyok, annál kevésbé azonosulok ezzel a képpel, így az évek során amennyire lehetett, a cselekedeimmel felülírtam ezt az állítást. Tudom, hogy nem az a legnagyobb tehetségem, hogy mindent tönkretegyek, megölje a szeretetem vagy felégesse a haragom. Tudom, hogy képes vagyok konstruktívan élni, tudok kellemesen és szépen szeretni és ki tudom fejezni a haragomat különösebb fájdalom okozása nélkül. Ezeket meg kellett tanulnom, mert eredetileg nem tudtam, és azt sem, hogy van bennem valódi lehetőség erre, és miután felfedeztem a bennem rejlő lehetőséget, még sokáig nem tudtam aktualizálni.
Jelenleg úgy érzem, hogy sikerült maximálisan elhalványítani ezt a kezdeti elvetemült, destruktív, fekete énképet, de most is megvan. Minden nap viszem magammal, és minden nap látom, hogy mi a legrosszabb, ami potenciálisan lehetnék. De nem vagyok.
Milyenek voltak a társkapcsolataid, illetve a magánéleted? Mi okozott neked leginkább problémát és nehézséget?
Nehezen engedek közel magamhoz másokat. Nehezen zárok le kapcsolatokat, ha már egyszer közel kerültünk. Abban szélsőséges vagyok, hogy sokáig gyakorlatilag kettő opció létezett a fejemben: az összeolvadás és a teljes érdektelenség. Képességem mindig volt a két véglet közötti kapcsolatok kialakítására és fenntartására (mukahelyen, iskolában például), de ma már igényem is van.
A barátságban is előfordult, hogy éppolyan kizárólagosságra vágytál, mint a szerelemben? Vagy ez nem is jellemző rád?
Hiába beszélünk egy olyan diagnózisról, ami részben a személyiségre vonatkozik, nem túl meglepő módon a borderline személyiségzavarral diagnosztizált egyének különböznek egymástól. Én tudom magamról, hogy érzelmileg nagyigényű vagyok. Ez nem egy szükségszerűen rossz tulajdonság, de nehéz jól kommunikálni. Semmiképpen sem szabad megfojtanom a másikat a saját igényeimmel, és őszintén szólva, nem is kaphatok meg mindent, amire vágyom. Ezek miatt a kapcsolataimban (és az életben általánosságban) az őszinte, nyílt kommunikációt gyakorlom. Nem játszmázom, mert tudom, hogy az tönkreteszi a legmélyebb kölcsönös szeretet és tiszteletet is, egész egyszerűen azért, mert a résztvevők kimerülnek az ilyen meccsekben.
Milyenek az emberi kapcsolataid?
Stabilak és jól működnek – ez megint valami, aminek az ellenkezője van odaírva a diagnózisom mellé. Sok igazi, hosszútávú barátságom van. Vannak felületesebb ismerőseim, akikkel szintén kedveljük egymást, és időről időre létrejönnek szerelmi kapcsolataim is. Nyilván előfordulnak konfliktusok, vagy néha nem értjük egymást, de nincsenek katasztrófák, nem borulnak össze egyik pillanatról a másikra. Valószínűleg ez azért van, mert képes vagyok figyelembe venni és tiszteletben tartani a másik határait és igényeit, és ha nekem van valamilyen különleges elvárásom, akkor azt az esetek többségében tudom jól kommunikálni. Ez is egy olyan dolog, amit sokáig kellett gyakorolnom, és idővel egyre jobb lettem benne.
Ha valakihez nagyon közel kerülök, és én is nagyon közel engedem magamhoz (ez általában kölcsönös és párhuzamosan történik), akkor evidens módon nagyobb fontossága van az életemben annak, hogy ez a kapcsolat működjön, hogy a sok érzelmi támogatás, amit kérek a másiktól, megfelelő módon viszonzásra kerüljön, hogy ne haljon belém a másik..
Nem okoz neked nehézséget a bizalom kérdése? Azaz megbízni vagy nem bízni a másik személyben.
Egy szintig nagyvonalú vagyok, mindenkiben megbízom, akivel leülök beszélgetni. Könnyen beszélek. Magamról, az életemről, a betegségemről, a tapasztalataimról, az emlékeimről, bármiről. Érzelmileg nagyon nehezen adom oda magam, nehezen és lassan jutok el odáig, hogy a másik lássa is, amiről beszélek. Többnyire csak mesélek.
A borderline személyiségzavaros egyéneknél gyakran előfordul, hogy fájdalmat okoznak maguknak. A te esetedben előfordult ilyen?
Igen. Mint minden, ahogy telt az idő, ez is egyre finomabb lett nálam. 4-8 éves korom közöttről egészen riasztó emlékeim vannak öndestrukció kategóriában, később, 13-4-5-6 évesen öngyújtókat égettem a vádlimba, körzővel különböző sokatmondó feliratokat karcoltam a karomba, kétszer addig bokszoltam a falat, amíg széttörtek a kézcsontjaim. 20 évesen három csíkot húztam a lábszáramba zsilettel. Azóta vigyázok magamra.
Ha igen, akkor tudod-e hogy mi áll ennek a hátterében? mi a magyarázata ennek a jelenségnek?
A stressznek és a stresszkezelésnek van kémiai része a szervezetben: akik fokozottan érzékenyek a stresszre vagy nagyon rosszul reagálnak rá, mert nem megfelelő a kémiai visszacsatolás, azoknál nagyobb arányban fordulnak elő ilyen öndestruktív tendenciák. Ezzel összhangban van, hogy a legtöbben azt mondják, feszültségoldásként falcolnak pl., meg azért, hogy érezzenek valamit. A valamit ebben az esetben úgy kell érteni, hogy valami olyat, ami nem az, amit érzek, de elég intenzív ahhoz, hogy elnyomja azt. A fizikai fájdalom, a vér látványa sok esetben ilyen valami tud lenni, de sok esetben akár az öngyilkossági kísérlet is. Az, hogy ki milyen technikát választ, egyénfüggő. Nekem a nyersen fizikai dolgok tudták ezt az intenzitást nyújtani, a hús, a vér, a csonttörés.
Nem nehéz vállalni a borderline diagnózist? Sok esetben ez sajnos stigma.
Magyarországon gyakorlatilag minden pszichiátriai kórkép stigma, ebből a szempontból semmivel sem rosszabb borderline-nak lenni, mint bármi másnak. Ezt is ugyanannyira nem ismerik és nem értik az emberek, mint amennyire tájékozatlanok a skizofréniával, a depresszióval, a bipoláris zavarral, az evészavarokkal, a szorongással kapcsolatban – nem beszélve a kevésbé gyakori diagnózisokról. Én saját magammal kapcsolatban vidáman állok a világhoz, emiatt sokkal inkább érzem magamat egzotikus déligyümölcsnek, mikor valaki kikerekedett szemekkel megkérdezi, hogy az meg mi, mint az élet egyik anomáliájának. Ezen kívül pedig abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem csak ezzel lógok ki a sorból, úgyhogy volt sok alkalmam és gyakorlópályám megtanulni, hogy milyen formában lehet az ilyen jellegű infokat átvinni a környezeten. A fiatalkori idealizmusomnak köszönhetően pedig még egyébként is azt vallom, hogy akin nagyon nem megy át, azzal nem is akarok semmilyen kontaktust.
Hogy néz ki nálad egy szokványos nap?
Ha nincs munkahelyem és nem járok iskolába, akkor az alvásritmusom magától átáll arra, hogy éjjel négykor fekszem, délután kettőkor kelek. Tehát délután kettőkor felkelek. Főzök egy liter kávét. Főzok egy liter teát. Ha éhes vagyok, csinálok valami reggelit. Megnézem az e-maileket meg a többit, válaszolok, egyeztetek. Napközben nem vagyok túl aktív: telefonálnak, telefonálok, híreket, kutatásokat olvasok, esetleg könyvet, filmet nézek vagy sorozatot, zenét hallgatok, takarítok vagy hajat festek, főzök, virágot locsolok, elültetem a félig megevett citrom magjait, sorbaállítom a zoknikat a szárítókötélen, és más ehhez hasonló nagyon fontos elfoglaltságaim vannak. Általában van valamilyen találkozóm vagy dolgom, ami miatt egy ponton ki kell mennem a lakásból. Ezeket szeretem estére szervezni, de a hivatalos ügyintézés sajnos nem idomul az alvási szokásaimhoz, szóval annak függvényében, hogy mikor és hova kell mennem, lezuhanyzom, felöltözöm, összepakolok, elindulok. Jó esetben közben leviszem a szemetet. Ha lemegy a nap, minden sokkal jobb, éjszakára teszem a kreatív és/vagy nagyszabású feladatokat: könyvet írok, pszichofarmakológiai elméleteket gyártok, moderálok, beszélgetek, találkozok, ismerkedek, sétálok, fozózok, képet szerkesztek, motivációs levelet írok, kitalálom, megtervezem, megszervezem az életemet. Aztán mikor a Nap felkel, én lefekszem aludni.
Egy cikkben olvastam, hogy a borderline személyiségzavar lényegében érzelmi labilitás, leöntve haraggal és ellenségességgel, amely a lehető legdestruktívabb módon működik: épp azt rombolva le, amire a legjobban vágyik, a szeretet állandóságát. Te ezzel egyetértesz? Megtapasztaltad-e ezeket a te emberi kapcsolataidban?
Azzal egyetértek, hogy a borderline két alapmotívuma a sérülékenység és az indulatkontroll részleges vagy teljes hiánya. Más kérdés, hogy ezek hogyan működnek. Ha maradok a cikk állításainál, akkor én azért vagyok ellenséges, mert tisztában vagyok a sérülékenységemmel, és minimalizálni akarom a támadható felületeim számát. A potenciális veszélyforrásokat azzal szüntetem meg, hogy ha szükségét érzem, ijesztőbb vagyok náluk. Ennek megfelelően, akit szeretek, akihez közel vagyok, akiben megbízom, azzal nem vagyok ellenséges. Tudom, hogy azt várom a másiktól, hogy következetes legyen abban, amit felém kommunikál. Ezért cserébe azt gondolom, az a korrekt, ha én is következetes vagyok, ezért mindent megteszek annak érdekében, hogy a belső hullámzásaimat eltávolítsam az állandó kapcsolataimtól. Mert azok a dolgok csak bennem történnek. És ha olyan dolgokat vetítek egy kapcsolatra, amik valójában csak az én fejemben történnek, akkor egyrészt a másik nem fogja érteni, hogy miről beszélek, mire reagálok így, másrészt pedig egy pont után akármennyire szeret, ki fog merülni attól, hogy én akármelyik pillanatban felrobbanok, én kiszámíthatatlan vagyok és megbízhatatlan, velem semmilyen formában nem lehet kalkulálni, mert én egy másik világban élek, mint ő.
Pszichoterápiára jársz? Mi tapasztalatod, hogy segít-e vagy nem igazán? Előtte már jártál más terapeutához is?
Három és fél évig jártam pszichoterápiára, egy hónapja sincs, hogy abbahagytam. Alapvetően az a tapasztalatom, hogy segít, a véleményem pedig mindenképpen az, hogy segít. Nekem főleg abban segített, hogy inspirált, de az embereknek nagyon sokféleképpen tud segíteni egy terápia.
Jártam előtte is másfél évig, mikor 9 voltam. Elküldött az iskola, mert a tanári kar deviánsnak tartott. Akkor még nem voltam depressziós, helyette elég extravagáns, nyers és impulzív voltam. Nem hasonlított a felnőtt terápiára. Sokat játszottunk, nevettünk, minden létező tetszet kitöltöttem, rajzot lerajzoltam, kiraktam a kirakót, maximálisan együttműködtem, arra emlékszem, meg hogy meg volt róla győzödve, hogy minden problémám el fog múlni, ha átmegyek a spec. matek osztályba. Átmentem. Nem múlt el.
Gyógyszereket szedsz, illetve szedtél-e korábban? Segítettek?
Szedek. 750 mg depakine chronot szedtem másfél évig, utáltam, nem segített egyáltalán. Az volt a benyomásom, hogy az egyetlen érzékelhető pszichés hatása az volt, hogy ha véletlenül úgy keltem fel, hogy jó kedvem volt, akkor azt azonnal megölte. Fél éve 100 mg lamolepet szedek, ez sokkal jobb és sokkal rosszabb: a szociális szorongásom teljesen elmúlt tőle, viszont gyorsabb és radikálisabb hangulatváltozásaim vannak. Jobb az alaphangulatom, van kedvem felkelni reggel, motiváltabb vagyok, könnyebben veszem az akadályokat, mégis többször zuhanok össze, gyakrabban és súlyosabban vagyok szuicid. Életemben először érzem, hogy részben életre keltettem a gyerekkori extravaganciámat, az életkedvemet, a vágyaimat, az energiáimat, cserébe többet dohányzom, iszom, drogozom és a szexuális töltetű érzelmeim elég hangsúlyosak lettek. Összességében viszont még mindig nagyon jó vagyok önkontrollban, szóval mindent összevetve több a plusz, mint a mínusz. Egyedül az zavar, hogy az érzékszerveim néha váratlanul, rövid időre eltompulnak és a kognitív képességeim romlanak, pl. nem jutnak eszembe szavak, telefonszámok, nem tudom, hogy bezártam-e az ajtót.
Ha jól tudom a gyógyulást nehezíti az azzal együtt járó elszegényedés. A borderline számára az érzelmi viharok alternatívája az üresség, s annál nincs rosszabb. Megszabadulni a kétségbeesés, a gyűlölet és a fájdalmas szeretet fogságából annyi, mint belehullani a semmi karjaiba. Te ezt már megélted? Mi erről a véleményed?
Nem éltem meg, és határozottan nem értek vele egyet. Az üresség borzasztó, de a valóságban inkább együtt jár az érzelmi hullámzással és a kétségbeeséssel, nem pedig azok helyettesítője. Az a tapasztalatom, hogy minél konstruktívabban irányítom az életemet, minél kevésbé esem kétségbe, annál stabilabbak tudnak lenni a kapcsolataim, annál stabilabb tudok lenni én is, annál kevésbé vagyok üres. És ezen a módon nem azért nem vagyok üres, mert feltöltenek a kapcsolataim, hanem azért, mert a magam számára elérhető vagyok és stabil.
Mi az, amit tanácsolni tudsz, amire felhívod a figyelmét a hasonló problémákkal küzdő sorstársaidnak?
Ne essenek kétségbe és ne adják fel. Mindenki a saját maga legoja. Mindenki azt épít, amit elképzel, mindene olyan lesz, amilyennek szeretné. Ha nem esik kétségbe, mikor baj van, akkor minden akadály, probléma, krízis és veszély kezelhető méretű marad. És ha nem adja fel, akkor lehet akármennyi akadály, probléma, krízis és veszély, idővel mindet meg fogja oldani.
Ha az idő kerekét vissza lehetne fordítani, te mit tennél másképp?
Semmit. Azt gondolom, az élet olyan sorozat, ami egymással összefüggő, egymásra reagáló pontokból áll. Így aztán nem tudok egy vagy két vagy három pontot kiragadni, megváltoztatni, és akkor ma minden gyönyörű. Minden, amit létrehoztam és minden, amit tönkretettem életemben, hozzájárult ahhoz, aki és ami ma vagyok, és szerencsére akármilyen magasságban vagy mélységben voltam életemben, mindig azt tudtam gondolni, hogy odáig fejlődtem, ahol éppen vagyok. Ez egy folyamat, amit lehet siettetni, de nem érdemes, mert úgyis csak abban a tempóban tudok haladni, amiben tudok, hiába akarom gyorsabban.
Te mostanában, hogy érzed magad? Jól vagy?
Ez számomra egy relatív kérdés. Ha ahhoz viszonyítom, ahogy lehetnék ezzel a diagnózissal, akkor remekül. Ha ahhoz viszonyítom, ahogy szeretnék lenni, akkor messze. De haladok előre. Jobban vagyok, mint tavaly. Jobban vagyok, mint a múlthéten. Minden nappal jobban leszek, mint az előzőn, akkor is, ha ideiglenesen rosszabbul érzem magamat, mert minden nappal többet tudok, mint az előzőn.
Mit vársz a jövőtől? Miben bízol? Optimista vagy, vagy inkább pesszimista?
Bízom abban, hogy az energiáimat megtanulom jó helyre csatornázni, hogy a képességeimet a megfelelő helyen tudom majd hasznosítani. Bízom benne, hogy a jelenlegi kapcsolataim a jövőben is működni fognak. Bízom abban, hogy ha most nincs megoldásom, akkor lesz, ha elfáradtam, akkor majd kipihenem, ahol összeomlok, ott majd újraépítem, ha most nem sikerül, akkor majd fog. Bízom a dolgok előrehaladásában, abban, hogy ha beleteszem magamat és koncentrálok, akkor jobb lesz, mint amilyen most. Nem vagyok se optimista, se pesszimista; harcos idealista vagyok.