nem is elsősorban arra gondoltam, hogy ezt az egész gépezetet mozgásban tartani nagy, vagyis túl nagy fáradtság, hanem ahogyan az elején utaltál is rá, megalkotni és aztán időnként karbantartani. elméletekből tele a padlás nálam, és idővel össze is kapcsolom őket, így jó esetben létrejön egy-egy szilárdabb halmaz amivel már lehet dolgozni. de lyukak folyton vannak a rendszerben, és ez, mivel amolyan szoftperfekcionista vagyok egyrészt megőrjít, de ami ennél sokkal rosszabb, elbizonytalanít, vagy akár teljesen le is bénít, és a következő pillanatban már azt érzem, hogy nem tudok szart sem erről az egészről, meg magamról. nyilván ez az egész, mint az élet maga is egy örökkön tartó tanulási folyamat, nem lehet egyszer csak becsukni a könyvet, cinikusan kirúgni magunk alól a széket és elégedetten felállni az asztaltól, hogy végeztem és mindent tudok, nem érhet meglepetés. folyamatosan építeni kell ezt a gépezetet, és aztán működésbe hozni és működésben is tartani ahhoz, hogy ez a kontroll-érzés amiről beszélsz, megmaradjon.

néha úgy érzem magam mintha egy elnagyolt elvarázsolt kastélyban lennék, ahol túl sok a szoba, az emelet, és a lépcső. nem mindig könnyű a megfelelő kérdést feltenni magadnak, és pláne nem könnyű a megfelelő választ megtalálni arra a kérdésre. ellenben elég egyetlen egy ponton hibázni, és máris félrevezetted magadat, és eltévedtél. aztán legfeljebb jó esetben este mielőtt nyugovóra térsz már sejted, hogy valamit majd ebből is tanulni kell. a lényeg, hogy számomra egyáltalán nem könnyű mindig tisztán látni, vagy sokszor látni is nehéz egyáltalán. márpedig ez nem az a program amit csak csinálni kell fáradhatatlanul, ezt jól kell csinálni ahhoz, hogy valóban működjön.

szóval a kellő mértékű józanság, éberség, intelligencia, és konstruktivitás nélkül aligha megy az amit te csinálsz. mindenesetre jó tudni, hogy ezek birtokában, illetve nyilván egy csomó egyéb összetevő segítségével MEGY!

szia heimweh.!

örülök, hogy használhatónak találod az írásaimat. sokat ad. -- az ilyen pozitív visszacsatolás az egyik forrás, amiből táplálom a valóban ijesztően energiaigényes technikáimat.

másrészt viszont a technikákkal az van, hogy kitalálni egy jól működőt a legnehezebb része a projektnek. fenntartani is nehéz és nyilván nem is mindig van rá kapacitásom nekem sem. viszont ha már van egy technika, és tudom, mikor és hogyan kell alkalmaznom, akkor alkalmazom is. és az a helyzet, hogy minél többször használom, annál könnyebb, annál organikusabb a folyamat, egyszerűen azért, mert ösztönös reackióvá válik.

van egy rakás technikám, amit olyan régóta csinálok, hogy észre sem veszem jelenleg, ha csinálom, természetes reakcióvá vált -- ezekre már nem kell energiát fordítanom. és önmagában ez a tudat is nagyon sokat dob rajtam meg az energiaszintemen, amikor éppen azon kontemplálok, hogy mi a szarnak ez az egész, minek szenvedek itt mindenféle kognitív krafttal, ha megint szar, még mindig szar.

nekem nagyon sokat ad az, hogy azt érzem, hogy van kontrollom, és képes vagyok irányítani, formálni a bennem hullámzó káoszt. az is egy technikám, hogy én olyankor kapaszkodok ebbe a tudatba, amikor éppen nem működnek egyéb technikáim. olyankor szedem elő ezt a tudást, hogy lehet, hogy jelenleg éppen képtelen vagyok menedzselni valamit, de egyébként millió meg egy dolog van, amit tudok, amire képes vagyok, amit én találtam ki és én tartom fenn, és én irányítom, és jól csinálom.

előfordul, hogy ezt ilyen szinten mantrázom, hogy elhiggyem, hogy tényleg van értelme.

számomra azért is különösen megnyugtató a történeted mert én is valahogy így, vagy helyesebben legfeljebb így és ezen az úton tudom  és tudtam mindig is elképzelni ebből az egészből való építkezést. szóval kvázi igazolva látom azokat a gondolatokat, elméleteket amik az elmúlt nagyjából tíz évben ezzel kapcsolatban a fejemben megfordultak. az már egy más kérdés, hogy egy másik szemszögből nézve kifejezetten aggasztó is tud lenni a sztorid, ha úgy akarom. ugyanis azon túl, hogy a te személyes példádon keresztül azt látom, hogy létezik egy számomra is értelmezhető, jól megragadható járható út, azt is látom, hogy ez az út (ami amúgy nyilván nem az egyetlen, de számomra mégis egyedül ez tűnik kézzelfoghatónak) egészen elképesztő erőforrásokat igényel, és el nem tudom képzelni, hogy valaha is volna elég kapacitásom ehhez. nem is értem, hogyan nem fáradsz el ebben teljesen. mindenesetre ez a legtanulságosabb történet számomra itt a búrán, és amúgy talán az egyetlen (már azok közül amiket elolvastam) ami mögött jól megfogható, többé-kevésbé tudatos stratégia van, és pont ez tetszik benne annyira. 

szia Málna2.0!

én már nem szedem azóta, és én is ingerlékeny voltam, türelmetlen, hebrencs, ilyenek.. először reggel szedtem egyben az egészet, utána este az egészet, utána fele-fele reggel és este. egyik sem jött be, végül abbahagytam, de azt is hozzá kell tenni, hogy sokkal jobban lettem közben, így viszonylagos biztonsággal hagytam el a gyógyszert.

amúgy az ingerlékenység simán tud nem múló mellékhatás lenni, illetve én nem is annyira gyógyszermellékhatásként gondoltam erre soha. inkább úgy fogtam fel, hogy megváltozott a belső rendszer -- ahogy írtam is, a szociális szorongásomat kilőtte, cserébe más dolgokkal kellett megküzdenem, ilyen volt az ingerlékenység, impulzivitás.

a jó hír az, hogy ezekhez lehet adaptálódni, mármint meg lehet tanulni kezelni magadban, együttélni vele, együtt működni vele. jól. én valahogy úgy képzelem ezt, hogy van egy hátizsáknyi tulajdonságom, van ami a tetején van, van ami az alján. ha beveszek valami pszichoaktív cuccot, akkor a táska átrendeződik, és összekavarodik a belső rend -- ami eddig a hátizsák elérhetetlen mélyén lapult, az esetleg feljebb kerül, más dolgok, alulra sorolódnak stb.. 

ez nem túl tudományos elképzelés, de én ilyen metaforák szintjén képzelem a saját csomagomat, és igyekszem felfedezni, hogy mi az, amim van, mi az ami ebből jó, mi az ami rossz. próbálom megtudni, hogy a jók miért jók és a rosszak miért rosszak. és ha erre rájövök, akkor megpróbálom az infot arra használni, hogy a rossz dolgokat jóvá formáljam -- működőképessé tegyem őket, felületet keressek arra, hogy működhessenek. az az elvem, hogy mindennek van funkciója, és ha valami rossz, akkor többnyire az a probléma (esetemben), hogy nem arra használom, amire való.

fiatalabb koromban voltak olyan törekvéseim, hogy ami nem tetszett, azt egyszerűen ki akartam iktatni a csomagból, de rá kellett döbbennem, hogy az sajnos nem működik. hasznosítani kell, amink van, meg kell találni a platformot, amin működnek és jól működnek és boldoggá tesznek. 

*ezek nem aranybetűk, csak egyéni tapasztalat, egyéni elképzelések mentén.

annyira kedvesek vagytok, életmentő ilyet karácsonykor olvasni. nem tudom elmondani, mennyire jól esik. köszönöm szépen!

jaja. Tigerlily for president!

Nagyon hasznosnak találom tigerlily átfogó leírásait a borderline-témakörrel kapcsolatban.

Bocsánat, nem volt türelmem végig olvasni, talán majd később. Ami megütötte a szemem, az ez:

"Fél éve 100 mg lamolepet szedek, ez sokkal jobb és sokkal rosszabb: a szociális szorongásom teljesen elmúlt tőle, viszont gyorsabb és radikálisabb hangulatváltozásaim vannak. Jobb az alaphangulatom, van kedvem felkelni reggel, motiváltabb vagyok, könnyebben veszem az akadályokat, mégis többször zuhanok össze, gyakrabban és súlyosabban vagyok szuicid."

Én most kezdtem el lamolepet szedni, 50 mg-mal indultunk, 100-ra kell emelnem a héten és úgy láttam, hogy a doki tervei szerint 150 lenne a cél. (A papíron van leírva, amit kaptam.)

Én is úgy érzem, hogy jobban vagyok, ugyanakkor hihetetlenül ingerült vagyok. Jaj, ez lehet, hogy nem múló mellékhatás?

(Te reggel vagy este szeded, vagy elosztva két részre?)

Ezt nagyon jó volt olvasni! Lenyűgöző az őszinteséged, közvetlenséges, s miután nekem is van egy ilyesmi bajom, így sokkal többet tudtam meg erről is.

Köszi!

szia! örülök, ha segíthetek -- ha tudok. 

ha felmerül valami, írj nyugodtan! nem vagy egyedül.

szia!

nagyon kedves vagy, hogy nem sajnálod az energiát a válaszra, köszönöm.
kiírom, amiket mondtál , hogy az eszembevéssem. 
ha valahol elakadok, írhatok Neked üzenetet? ne aggódj, nyilván nem fogom rádzúdítani az életem, de megnyugtat, hogyha van valaki, aki ezzel kapcsolatosan több tapasztalattal rendelkezik. nem ismerek más borderline-ost. 

sok erőt  & köszönöm :3 

szia! először is gratulálok, hogy ideáig eljutottál, szerintem már az is nagy lépés, hogy kezelni akarod.

nem tudom, hogy mik a tüneteid, mennyire súlyosak, plusz nyilván mindenki magának érzi a legjobban, hogy hol jár és mitől borul el az agya.

nem tudom, hogy milyenek az "érzelemrohamaid", meg hogy közben tudod-e, hogy történik. ha nem tudod, akkor ez az első dolog, amit meg kell tanulni, hogy akkor felismerd, amikor történik, mert csak akkor van lehetőséged arra, hogy behúzd a féket..

én eredetileg a saját benyomásom alapján húztam meg a határokat, de utólag kiderült, hogy ezek túl feszesek lettek. később megbízható baráti visszajelzések alapján újradefiniáltam, hogy mikor is vagyok valójában túl sok, mert az sem jó, ha túlszabályozod magad. meg kell találni valami egyensúlyt. ez számomra az egyik legnehezebb dolog.

nekem mindig segít, ha elképzelem a dolgokat. ezt úgy képzeltem, hogy kellene egy nagy piros lámpa a fejembe, ami felgyullad, ha éppen felrobbanok. lett is ilyen lámpám, de szerencsére vannak kevésbé absztrakt módszerek is.

az érzelmi állapotodat megtanulhatod a gondolataid és a fizikai érzéseid megváltozásán keresztül felismerni. ez azért is jó, mert egyúttal azt is megtanulod, hogyan lépj hátra akkor, amikor jobb visszavonulni. megtanít arra, hogy érzékeld ugyan a fizikális és mentális állapotodat, de ne ítélkezz, ne reagálj, csak szemléld. nézegesd meg minden oldalról, ismerd meg a működését. ez azért is hasznos, mert nem ránt magával az érzés, nem csinálsz hülyeséget és nem is robbansz fel, cserébe viszont egy csomó dolgot megtudhatsz a belső mechanizmusaidról.

én ezen keresztül értem el azt, hogy akármi történik, mindig képes vagyok arra, hogy legyen egy magamon kívüli mentális nézőpontom. ez abban segít, hogy ha például meg akarok halni, ez az a nézőpont, ami azt mondja, hogy semmi baj azzal, hogy ezen gondolkozom, de közben kezdjek el valamit csinálni, ami jól esik és konstruktív. ez az a nézőpont, ami akármi van, azt mondja a fejemben, hogy nincs semmi baj, nem kell kétségbe esni, és a destruktív cselekedeteimnél felkapcsolja a piros lámpát, hogy lépjek vissza konstruktívba, mert átléptem a határt és el fogok csúszni.

én a különböző állapotaimra különböző megoldásokat dolgoztam ki. mikor szuicid vagyok, akkor leginkább húzom az időt, és ezt olyan dolgokkal foglalkozom, amik legalább minimálisan hasznosak. ha bírok, takarítok vagy szeletelek, ha elég stabilnak érzem magamat. de az is eredmény, ha lezuhanyzom, felöltözöm vagy csak összefogom a hajam. mert ahhoz képest, hogy megölöm magamat, minden eredmény, ami a legminimálisabban építi az életemet, de még az is, ami csak nem rombol.

nekem a mértéktartás sokkal nehezebb, mint ha valamit teljesen eliminálok az életemből. például az alkohol, a dohányzás meg a drogok az ilyen. sokkal egyszerűbb, ha egyáltalán nem csinálom, mintha mértéktartó próbálok lenni, de szeretnék megtanulni meginni egy pohár bort egy vacsorához például. emiatt forszírozom magamban a végletek közötti opciók feltérképezését is.

azt tudnod kell, hogy mik a tüneteid, mik az érzéseid, mi az ami fáj, hol vannak gyenge pontjaid. ezeket próbáld meg szépen lassan körbejárni, ha még nem tetted meg. a következő, hogy a legtöbb dologról azonnal meg lehet állapítani, hogy destruktív-e vagy nem, viszont az ember néha képes nagyon kreatív módokat kitalálni az élete tönkretételére, amiről nem látszik elsőre, hogy destruktív, úgyhogy ezzel óvatosnak kell lenni, és oda kell rá figyelni.

ha megtanulod vagy már megtanultad felismerni az érzelemrohamot akkor, amikor éppen van, akkor vegyél nagy levegőt, számolj el tízig. igyál egy pohár vizet, akármivel adj magadnak fél perc csendet. fél perc csendet, amiben meg tudod keresni a fejedben a külső szemlélőt, amivel meg tudod ítélni, hogy a problémádnak mekkora a valós súlya és annak megfelelően tudsz reagálni. 

remélem, ez segít valamennyit, de ha nem erre gondoltál vagy máshogy gondoltad, akkor írj. megpróbálok minél hasznosabb választ adni, de nem tudom, hogy veled pontosan mi van.

szép estét!

szia.

tök jó érzés, hogy végre van itt valami értelmes "megmozdulás" a borderline témában. mikor egy éve regisztráltam totál magányosan ezzel a diagnózissal nem találtam ezen az oldalon semmi információt, ami segíthetne.

én épp ott tartok, hogy próbálok kialakítani kis kapaszkodókat és módszereket, amikkel le tudom nyugtatni az érzelemrohamaimat. ha tudnál írni nekem pár hétköznapi tippet, ami neked segített, nagyon hálás lennék. nem várok megváltást, csak pici konkrét ötleteket. 

köszi!

r

nem bántottál meg egyáltalán, azért volt fura a jóérzés, mert nem szoktak ezért megdicsérni.

mit jelent az, hogy amíg megengedhetted magadnak?

„neked van valami hasonlód? ”

Igen. Vagyis volt. Míg „megengedhettem” magamnak.

Sok szempontból hasonlít.

Szia Tigerlily!

„ez nagyon furán esik jól. ”

Remélem nem írtam valami bántót.
Én nem érzékelem igazán mikor bántok meg másokat.
Kérlek bocsáss meg.

Ki akartam fejezni elismerésemet hogy ilyen technikát tudtál kidolgozni.
Ahogyan manage-eled a dolgot szóval azt hihetetlenül szofisztikáltnak, kifinomultnak tartom.

köszönöm szépen. ez nagyon furán esik jól.

neked van valami hasonlód?

Nagyon precíz.

Nem semmi amilyen technikát kidolgoztál.

Elismerésem.

vannak kutatások, amik azt vizsgálják, hogy különböző mentális zavarokkal élő emberek, hogy érzékelik mások arckifejezéseit. az eredmények alapján a borderline egyének az átlagnál sokkal jobbak a különböző arckifejezések felismerésében, viszont a semleges arcokat nagy arányban haragosnak, idegesnek, feszültnek, szomorúnak, fenyegetőnek érzékelik. ez számomra sok dolgot magyaráz és nem csak az arckifejezések kapcsán, hanem absztraktabb értelemben is:

a borderline-ok hipermódon érzékenyek a másik legkisebb rezdüléseire. olyan szinten érzik a másikat, hogy néha gondolatolvasónak tűnnek, mert annyira képesek érezni, hogy a másik milyen hullámhosszon van, tehát képességük is van arra, hogy ehhez idomuljanak is. a borderline-ok nagyon alkalmazkodóak tudnak lenni emiatt. 

a másik része viszont az, hogy minden minimális rezdülést ezerszerezése nagyítva érzékelnek, vagyis ha a másiknak egy kicsit rossz napja van, az katasztrófa, az krízis, minden összeomlik. ha a másik azt mondja, hogy ez most annyira nem esett neki jól, akkor elsüllyednek szégyenükben. 

és ami a leglényegesebb az egészben, hogy ha nem történik semmi, akkor a borderline azt érzékeli, hogy baj van. és ha baj van, akkor a lehető legnagyobb baj van, akkora a baj, hogy el sem lehet képzelni. 

a borderline-ok nagyon éreznek és nagyon nagyokat éreznek. a tengerpart tsunami, a szellő forgószél, a napsütés vulkánkitörés, egyszerűen nincs nyugvópont, mert ami a semlegesség lenne, az is a katasztrófával egyenlő. 

ekkora hullámzásban az ember kimerül, elveszlik, azt sem tudja, mit csináljon. ekkora hullámzásban nem lehet élni, a dolgok elszakadnak a realitástól, már nincs is realitás, csak ez a hatalmas, kaotikus, értelmezhetetlen massza. ehhez nem lehet viszonyulni, ezt nem lehet visszafogni, mert olyan hatalmas, hogy nem is jöhet belőled, ez feletted áll. te pedig ennek megfelelően tehetetlen vagy. ez kezelhetetetlen, ez kommunikálhatatlan, ez átadhatatatlan, ez semmilyen formájában nem tud konstruktív lenni, mert a jó is mindent elsöpör és a rossz is mindent elsöpör. 

a borderline akkor is szétszaggatná a világot, ha boldog és akkor is, ha szomorú, csak más hangulattal, mert ilyen heves az érzelem. ezt kiélni mindenképpen destruktív a környezetre nézve. a környezet akkor is elmenekül, ha én boldogságomat akarom azzal az intenzitással kiélni, ahogy érzem, és akkor is, ha a fájdalmammal teszem ugyanezt. mert sok. a fele is sok és a negyede is sok. egyszerűen nem kompatibilis az a frekvencia a világgal, amin a borderline érez. 

nekem nagyon sokat segített, amit az előbb írtam, hogy gyerekkoromban az volt a stratégiám, hogy nem megmutatom a környezetemnek, hogy mit érzek (mert azt senki nem akarja sokáig nézni, azelől menekülni kell), hanem megpróbáltam elképzelni az alapján, ahogy ismertem a másikat, hogy minek kellene vele történnie, hogy azt érezze, amit én érzek. és megmondtam neki, hogy képzelje el, érezze át, és ha megvan, hogy milyen, akkor most tudja, hogy én hogy érzem magamat. 

ez a techinka működtette a társas kapcsolataimat egész gyerekkoromban és egész kamaszkoromban. ennek a technikának a sikerességéhez egyrészt kellett valaki, akit érdekel, hogy én hogy érzem magamat, másrészt az kellett, hogy el tudjam képzelni, hogy az ő személyisége alapján milyen dolgok váltanának ki belőle olyan érzéseket, amik bennem teljesen hétköznapi szituációktól vannak. 

olyan sokat gyakoroltam ezt, hogy egy idő után nem csak azt tudtam lemodellezni rajtuk, ami az eredeti funkciója volt ennek a technikának, hanem azt is meg tudtam érteni, hogy ők hogy érzik magukat. 

miután én nem tudtam kiindulni önmagamból annak kapcsán, hogy mások miket és hogyan éreznek, ezért belőlük indultam ki. és miután magamból kiindulva azt sem tudtam igazán értelmezni, hogy én miket és miért érzek, ezért annak kapcsán is másokból indultam ki. így sikerül feltérképeznem azt, hogy másokhoz viszonyítva nekem milyen a haragom, a fájdalmam, a szomorúságom, az örömöm, a boldogságom, a hiányom, a félelmem, a szorongásom stb. 

amikor van egy ilyen teljesen hétköznapi helyzet, amire én érzelmileg úgy reagálok, mintha kettészakadt volna a föld, akkor tudom, hogy most az történik, hogy van egy pici dolog, amit én túlreagálok. és nem azzal foglalkozom, hogy túlreagálom, hanem azzal, hogy ez mindentől függetlenül egy pici dolog. és tudatosítom magamban, hogy hiába érzem azt, hogy kettészakadt a világ, a valóságban csak egy ilyen picike semmi dolog történt. és nincs baj, nincs semmi baj. ez magától ki fog simulni. és ettől megnyugszom. elmúlik. 

a technikának az is egy előnye, hogy miután rengeteg ilyen modell van a fejemben, hogy képes vagyok belőni, hogy a másikkal mi van, akkor is, ha velem olyan még nem volt. ez elég sokat dob a társas kapcsolataimon. én mindig azt a visszajelzést kapom a barátaimtól, hogy velem azért nagyon jó beszélgetni, mert minden helyzetet átlátok és mindenre van megoldásom. ez egyrészt nagyon jó, mert a pozitív visszajelzés az, ami eltörli a negatív visszajelzéseket, másrészt azért jó, mert visszaigazolják, hogy működik a technikám, harmadrészt pedig azért jó, mert annyira hasznos a technikám, hogy emiatt működnek az emberi kapcsolataim. 

egyébként fárasztó, de kevésbé fárasztó, mint amennyivel hozzájárul az életemhez. és a legtöbb technikám legalább ennyire vagy még jobban fárasztó, de legalább ennyire vagy még jobban hoozzájárulnak ahhoz, hogy működjön az életem. 

a borderline egy személyiségzavar, amiben implikáltan jelen van az, hogy az egyén ennek a betegségnek az emberi manifesztációja. emiatt a borderline-ok nagyon félnek meggyógyulni, mert joggal merül fel a kérdés, hogy ha meggyógyulok, mi leszek én. hova lesznek az érzéseim, mi lesz belőlük, hogy fogom értelmezni őket, ha nem úgy, ahogyan eddig. mi vagyok én, ha nem egy arrogáns idegbeteg, aki nagyon érez.

én jelenleg azt gondolom, hogy egyrészt a borderline-ok azért különböznek egymástól, mert ez a betegség mindenkinek az önálló, csak rá jellemző személyiségén van átszűrve, tehát akkor is lesz személyiség, ha a betegség megszűnik. másrészt a betegség teljes mértékben nem szűnik meg, de meg lehet tanulni az jó, kellemes élettel összeférhetetlen jelenségeit kezelni, kompenzálni. 

mint ahogy az eredeti szövegben is írtam, én nem látom a jövőt, de van egy olyan sejtésem, hogy a borderline-csomagnak az a része, ahogy a beérkező világot érzékelem, nem fog elmúlni. lehet, hogy finomodni fog, de nem fog teljesen eltűnni. de vannak létező, működő, elsajátítható skillek, amitől az meg fog változni, ahogy én ezt kifelé kommunikálom. és ha az megváltozik és egy elfogadható formában leszek jelen a világban, akkor kapni fogok egy rakás pozitív visszajelzést, amitől az eredeti fájdalmaim is csökkenni fognak, illetve lesz egy állandó visszacsatolásom arról, hogy ami vagyok, az jó, az kívánatos, az érdekes, azt akarják mások. 

ez önmagában sokat old a problémán. de ha én ma úgy döntök, hogy holnaptól egyetlen technikámat sem fogom alkalmazni, akkor az a szomorú helyzet, hogy holnaptól ugyanolyan leszek, mint négyévesen, mert a világból jövő információt én ugyanolyan fájdalmasnak, frusztálónak, értelmezhetetlennek és dühítőnek fogom érzékelni. és ugyanolyan grandiózusan, agresszíven és impulzívan fogok rá reagálni, és ennek következtében ugyanúgy el fog utasítani a környezetem. 

ezzel azt akarom mondani, hogy nem én változtam, csak a módszereim. a belső világom ugyanolyan, csak megtanultam mások által befogadhatóan kommunikálni annak érdekében, hogy legyenek kapcsolataim, legyenek barátaim, legyen jó viszonyom a családommal, tudjak aludni, ne verjem szét magamat, ne egy felessel kezdjek reggel, ne drogozzam vagy vagdossam szét magam stb. és így, hogy ezt megtanultam és gyakorlom, lett olyan jó az életem, hogy a magamról alkotott képem és a magammal való kapcsolatom is fokozatosan rendeződik. 

szia kormoskandur!

a szakirodalom alapján jelenleg a borderline kapcsán sem tudjuk pontosan, hogy mitől van. mint a legtöbb pszichiátriai betegségről, erről is feltételezik, hogy van egy alapvető biológiai sérülékenység (vagy hajlam) amivel születsz, és ezt követően, a megélt sérelmek, fájdalmak, környezeti visszajelzések mentén alakul a betegség. lehet, hogy ki sem bontakozik igazán, és lehet hogy igen. amennyiben igen, a megélt tapasztalatok függvénye, hogy mennyire lesz súlyos. amikor az ember számára világossá válik, hogy pontosan milyen tünetei vannak és azok hogyan befolyásolják az életét, a kapcsolatait, onnantól van rálátása a betegségére, tehát tud rajta változtatni. megtanulhatja szabályozni az érzéseit, kontrollálni az indulatait, kompenzálni azt, ami hibásan működik. senkit sem lehet hibáztatni azért, hogy borderline vagy azért, mert skizofrén vagy azért, mert akármi. viszont amikor ezt már tudod, akkor a te felelősséged, hogy mit kezdesz vele.

én nyilván nem tudom bebizonyítani, sem feltárni, hogy pontosan milyen biológiai, kémiai alapja van a problémáimnak -- jelenleg nincs is erre tudományos módszer. tehát ezt a részét nem látom a dolgoknak. azt látom, amit tapasztalok és tapasztaltam az életem során. tudom, hogy pl. gyerekkoromban mik azok a momentumok, amik rontottak a helyzeten. írtam a szövegben, hogy tízéves koromra teszem a nagy törést. nem azért, mert az élmény annyira súlyos volt, ha nem lennék borderline, valószínűleg ez az esemény nem lett volna akkora dolog az életemben. de így az volt. és valószínűleg ha nem akkor, akkor később történik valami olyan, amitől megroppanok. de az is lehet, hogy nem.

a borderline gyerekek az indulatszabályozási problémáik miatt általában elég agresszívek, impulzívak, könnyen dühösek lesznek, verekednek, káromkodnak, állandóan be vannak feszülve valamin, és nagyon könnyen átesnek ebből az állapotból abba, hogy sírva fakadnak. borderline gyereknek lenni olyan érzés, mintha csak lennél, és közben jönne ez a sok érzés, és nem is értenéd, hogy honnan jönnek, mit akarnak, mire reagálnak, miért érzed ezt, és miért ilyen intenzív, miért nem tudsz semmit tenni azért, hogy pl. megnyugodj. hogy képesek ezzel élni mások és miért nincs válaszod egyik kérdésre sem. 

viszont miután ilyen összevissza és szélsőséges érzelmi reakcióik vannak a világra, a gyerekek és a felnőttek is nehezen tudják őket hova tenni. általában rájuk ragasztják, hogy rosszak meg deviánsak, és többnyire azt jelzik vissza, hogy amit csinálnak, az elfogadhatatlan és hiszti. 

a kettőből az jön össze, hogy a borderline gyerek, nem tudja mitől dühös és miért fáj neki minden. nem tudja megnyugtatni magát, nem tudja kevésbé érezni, amit érez. ezen kívül pedig a sok negatív visszajelzés miatt szégyelli magát és kétségbe van esve, mert kognitíve felfogja, hogy nem olyannak kéne lennie, mint amilyen. viszont azt is tudja, hogy nem tudja megváltoztatni. emiatt sokszor azonosul is a jelzőkkel, amit ráaggatnak, és még agresszívebb, még impulzívabb lesz, mert azt hiszi (teljes joggal), hogy ez az ő esszenciája.

később ez csak rosszabb lesz, mert a gyerek közben nő, új közösségekbe kéne beilleszkednie, és ha próbál és visszautasítják, akkor azt egyrészt rosszul viseli az érzékenysége miatt, másrészt fokozza azt a képet, hogy ő alapvetően nem jó és nem kell. így elég rossz felnőni, mert nem sok önbizalmad marad. a személyiségzavar része a dolognak ott kezdődik, hogy amikor korakamaszkorban a gyerekek elkezdik kifejleszteni és lepolírozni az identitásukat, a borderline gyerekek vagy konkrétan tudják, hogy abból nem érdemes építkezi, amit mindenki visszautasít, vagy nem tudják, de automatikusan próbálnak emberi kapcsolatokat kialakítani, miután szeretnék is meg szükségük is van segítségre. szóval elkezdenek fals identitásokat építeni, olyanokat, amik szociálisan kedvezőbbek, mint önmaguk. ha ez sokáig így folyik, ráadásul pont abban az időben, amikor az embernek ténylegesen meg kellene találnia önmagát, akkor késő kamaszkorban a borderline arra eszmél, hogy fogalma sincs, hogy ő melyik a sok fals félidentitásából. én ezt úgy éltem meg, hogy az volt az érzésem, hogy bárki lehetek, csak önmagam nem tudok. 

arra nagyon nehéz rájönni, hogy mit lehet ezzel kezdeni, mert a borderline önmagában attól is mérges lesz, hogy azt érzi, hogy a környezet visszautasítja azt, ami ő valójában, tehát ha érvényesülni akar az életben, akkor le kell faragnia magából részeket, be kell csomagolnia, meg kell tanulnia úgy kommunikálni, hogy a belső tengere ne ömöljön rá mindenkire. a borderline attól is mérges lesz, ha azt mondják egy terápián pl., hogy ki kell alakítania határokat vagy meg kell tanulnia kontrollálnia az érzéseit. a borderline eleve mérges attól, hogy ez egy feladat számára, eleve mérges, hogy mindenki másnak ez nem esik nehezére, hogy nem érzik magukat visszafogva ettől. én sok szempontból simán túl vagyok szabályozva, ez az írásomon is látszik, mert elég mechanikus. viszont sok dologban egyszerűen képtelen vagyok engedni, nem tudom és nem is akarom visszafogni magamat, mert így is permanensen együtt kell élnem azzal az érzéssel, hogy egy ketrecbe zártam egy jelentős részemet azért, hogy a világnak ne fájjak annyira. 

tudom, hogy ha működő emberi kapcsolatokat szeretnék, akkor azért keményen meg kell dolgoznom, mert nálam pl. ez úgy működik, hogy ha találkozom valakivel, akkor azonnal látom, hogy akarom-e az életembe vagy nem. és ha nem, akkor nem történik semmi, megyek tovább. ha viszont igen, akkor nem állok meg addig, amíg meg nem szerzem valamilyen formában. és tudom, hogy az embereket nem lehet lerohanni, nem mondhatom meg nekik azonnal, amit érzek, mert az olyan súlyos és olyan sok, hogy elmenekülne örökre. várnom kell és építeni a kapcsolatot, hogy eljusson a kapcsolatunk arra a pontra, ahol már megmutathatom magamat, ahol már elmondhatom, amit érzek, mert nem lesz ijesztő, mert adekvát lesz a kapcsolatunk mélységét nézve. gyakorlatilag meg kell várnom, amíg a másikban felépülnek azok az érzések, amik bennem a hatodik másodpercben megszülettek, mert addigra lesz számára értelmezhető és adekvát. 

és azt is tudom, hogy akármilyen stabil és régi egy kapcsolatom, időről időre bennem megbillen az, hogy a másik vajon még mindig szeret-e, még mindig akar-e velem lenni, haragszik-e rám, rosszat csináltam-e stb. ennek nyilván részben az az alapja, hogy a működő kapcsolataim előtt volt egy rakás olyan kapcsolatom, ahol egy ponton közölte a másik fél, hogy ez neki sok, nem bírja tovább stb. és én meg nem értettem, hogy az előző percben még minden gyönyörű volt, most meg szétesett az egész és nekem foglalmam sincs, hogy mitől, de úgy tűnik, az én hibám. 

ha a társas kapcsolatokat nézzük, kicsit olyan borderline-nak lenni, mint színvaknak egy olyan világban, ahol mindenki jól látja a színeket és nem is merült fel még senkiben, hogy esetleg lehet olyan, aki azt nem látja. a borderline-ok nagyon érzékenyek a világra és emiatt a fontos másikra is az életükben, viszont nagyon sok érzelmi jelet nem tudnak vagy nem tudnak helyesen értelmezni, miután a sajátjaikat sem tudják. az érzelmi világ enigmatikussága miatt nagyon nehezen tudnak viszonyulni a másik érzéseihez és a saját érzéseikhez is, pedig ez a világunknak egy olyan része, amit minden nap mindenki rutinosan űz. ha ebben el vagy veszve, az borzalmas, a kommunikáció háromnegyede egy értelmezhetetlen káosszá áll össze. ez kétségbeejtő, ettől az ember mérges lesz, mert tehetetlennek érzi magát. és mivel tehetetlennek érzi magát és kétségbe van esve, grandiózus lépésekben kommunikál visszafelé. vergődik, kapálózik, utál, szeret, könyörög, szerenádot ad, megveszi a fél világot, utána leüt és hasonlók. a borderline nem tudja, hogy még mit tehetne, hogy mit kellene tennie, mert nem tudja, hogy mi történik. 

nagyon nehéz rájönni, hogy valójában azzal tudja a legtöbbet tenni önmaga és a másik számára, ha következetes és kiszámítható marad. a borderline-nak meg kell tanulnia kapaszkodókat keresni az érzelmi világban. nekem például van egy évek óta tartó nagyon mély és harmonikus barátságom, és hiába minden, a mai napig előfordul, hogy letesszük a telefont, és az az első gondolatom, hogy ez a kapcsolat tönkrement, valamit elrontottam, a másik már nem szeret, mert elege van, elfáradt. és ma már vagyok olyan gyakorlott, hogy mennek a fejemben ezek a gondolatok és közben tudom, hogy ezeknek a gondolatoknak nincs valóságos alapjuk. a másiknak maximum rossz napja van, de még az sem biztos. ami biztos az az, hogy a gondolataimnak nincs alapja, mert semmilyen katasztrófa nem történt. erre értettem azt a szövegben, hogy már mindenre van kompenzációs technikám, de az érzés ettől még nem múlik el. nekem a világ ilyen érzés. nem tudhatom előre, de van rá esély, hogy nekem a világ mindig ilyen érzés lesz. akármilyen kétoldalú, szerető, megértő, támogató, bizalmi kapcsolatban vagyok valakivel, ilyen pillanatok mindig lesznek, mert ez a betegségem, és meg kell tanulnom kezelni és együttélni vele. 

felhívhatnám a másikat, hogy tajtékzom, amiért ezt csinálja és el sem mondja, hogy mi a baja, és nem teheti ezt velem, és egyébként is miért hagy el, mindenki csak elhagy, mert engem senki nem szeret, mert én egy állat vagyok, egy elviselhetetlen idegbeteg. de nem hívom fel, mert tudom, hogy a másik nem csinál semmit, ugyanúgy szeret, mint hat perccel azelőtt, nem akar elhagyni, nem vagyok állat, nem vagyok elviselhetetlen és nem vagyok idegbeteg. ez valahol egyébként bizalmi kérdés. van akkora bizalmam a kapcsolatunkban, hogy az stabilan áll. van akkora bizalmam a másikban, hogy megmondaná, ha valami problémája lenne. és ma már magamban is van akkora bizalmam, hogy minden gyerekkori visszajelzés ellenére tudjam azt, hogy nem vagyok elviselhetetlen és nem vagyok idegbeteg. és mivel ezt tudom, nem is viselkedek úgy, mintha az lennék, mert tudok máshogy. erre írtam azt, hogy nem szabad kétségbe esni, mert attól minden sokkal rosszabb lesz. az ember katasztrófának él meg egy harminc másodperces telefonbeszélgetést, és ennek folyományaként, szétveri a jól működő kapcsolatát, mert azt hiszi, hogy a másik már egyébként is véget akart neki vetni. pedig nem. ezt meg kell tanulni felismerni. meg kell tanulni akkor felismerni, amikor történik. és ha felismered, megfogod és nem hagyod, hogy ráömöljön az életedre, mert akkor tönkre fog menni. nagyjából erről szól az élet, ha borderline vagy és kezeled. 

ha borderline vagy és nem kezeled, akkor arról szól, mint amit fentebb a gyerekkor résznél írtam. minden értelmezhetetlen káosz és te is mindent csak tönkreteszel. erről szól: minden fáj és mérges is vagyok és rohadjon meg mindenki, hogy engem senki sem szeret. mert persze egy idegbeteg fasz vagyok, de te nem értékelted azt sem, hogy veled más voltam, mert tudod, hogy nekem milyen energia az, hogy csak ennyivel másabb legyek?! és én ennyit adtam, te meg leszarod és elhagysz. dögölj meg. 

ez nem egy vidám kör, és nagyon nehéz kijönni belőle, mert az ember tele van fájdalommal és haraggal, és van egy alapvető képe arról, hogy nincs is benne semmi más ezeken kívül. és közben van egy tudása arról, hogy ez a kettő senkinek nem kell. pedig az ember szeretne szeretni, az ember szeretné, ha szeretnék. és a borderline-ok is így vannak ezzel, csak nagyon rosszul kommunikálják. és ha már benne vannak a kapcsolatban, akkor sem változik a kommunikációjuk, sőt rosszabb lesz, mert a másik fontossá válik, és ettől csak felfokozottabbá válik minden.

nem tudom, mennyire válaszoltam a kérdésre, vagy így gondoltad-e. próbáltam valami általánosabb körképet adni arról, hogy mi van a borderline-okkal. hogy velem mi van, azt az eredeti szövegből tudhatod meg, de lehet, hogy ez segít annak a megértésében.

arról írok könyvet, hogy nekem gyerekkoromban az volt a stratégiám, hogy megértetem az emberekkel, hogy mit érzek, hátha akkor jobban el udják fogadni és kevésbé ijesztő. ezt úgy csináltam, hogy példákat mondtam nekik, hasonlatokat gyártottam arra, hogy ő mikor érezné azt, amit én alapállapotban. "képzeld el, hogy.." stb. egy idő után annyi ilyen hasonlat volt a fejemből, hogy elkezdtek szimbólumrendszerekké épülni és húszéves koromra ez egy összefüggő, jól átlátható rendszerré alakult. ebben a rendszerben az én fizikai valóságom egy olyan konténer, amiben három lény él. a három lény a lehető legradikálisabban különbözik egymástól, és ma már van köztük kapcsolat (régen az sem volt), de saját érzéseik, gondolataik, vágyaik, motivációik és életük van. én ebben a konstrukcióban értelmezem a jelenlegi életemet a világban. ha történik velem valami, akkor arra ezek a lények reagálnak és annak reagálok én a fizikai valóságban. ez egy kezelhető rendszer számomra. értem, ismerem és működik. arról írok könyvet, hogy mik ezek a lények, hogyan működnek, hogyan jöttek létre. kinek mi a feladata. az életemről írok egy dokumentarista sci-fit. azt írom meg, ami a valóságban történt, de a könyvben nem az a hangsúlyos, hogy én egy ember vagyok, hanem az, hogy én három lény vagyok.

enni elég össze-vissza eszem, és mindent. a hús meg a gyümölcs a kedvencem, de sülve, főve, párolva, flambírozva, grillezve, füstölve, marinálva, konfitálva, akárhogyan elkészítve és szinte bármit eszem. utálom a káposztaféléket, de ennyi.

szia,

mi a borderline kialakulásának a hatásmechanizmusa a szakirodalom szerint? a Te esetedben ez mennyiben igaz?

milyen könyvet írsz és milyen pszichofarmakológiai elméleteket gyártasz?

táplálkozni mit táplálkozol illetve mennyire speciális pl. paleolit?

Koszonom szepen. Ha van kerdesed, szivesen valaszolok.

Nem állítom, hogy mindent elsőre megértettem, de most, hogy elolvastam, érdekes dolog történt: enyhült a magányérzetem.

jó cikk, köszönjük

sok erőt és fejlődést