Amennyiben úgy érzi, segítségre van szüksége, hívja a 116-123, vagy a 06 80 820 111-es ingyenes számot, ahol a krízishelyzetben lévőket segítők nyújthatnak támogatást önnek.
 

Scartissue a borderline zavarról

scartissue írta:

Sziasztok! 

Új vagyok még itt, szeretnék nyitni olyan emberek felé,akik hozzám hasonló állapotoktól szenvednek. Valójában az egész eddigi életemet a magammal való "se veled,se nélküled" jellemzi. Viccesen hangzik,de ez a legkifejezőbb. Valahogy én mindig szenvedek. Amikor jó,akkor is, ha kurva jó,akkor keresek valamit,amivel mindent elronthatok. Egyszerre gyűlölöm és rajongásig imádom magam,bár az utóbbi időben nem vagyok lenyűgözve magamtól. De most nem is ez számít. Folyton rombolom magam. Enyhe gyógyszer-túladagolás,amikor iszom,akkor ko, a füvet sem vetem meg. Nem minden héten fordulnak ezek elő,de ha igen,akkor aztán belecsapok rendesen. Nem tudok tartani egy étrendet,mert mindig az lesz belőle,hogy túldiétázom magam,bezabálok és hányok,aztán kezdődik elölről minden. 3 hónap egybefüggően soha nem telik el minimum egy ilyen eset nélkül. Családommal nem beszélek,mert katasztrófa mindenki,baráti kapcsolataim nincsenek,mert képtelen vagyok megtartani őket. Rám jön,hogy nem veszem fel a telefont,nem válaszolok,stb. A párkapcsolataim... pf,nem is értem,hogy bírja bárki is velem. Valahogy mindig "megbabonàzom" a pasikat,elcsavarom a fejüket, édes és imádnivaló vagyok,aztán a kezdeti megfeleléskényszeres időszak után jön a rémálom. Ellenőrzés,hisztik,drámai szakítások, húzd meg-ereszd meg, öngyilkossággal fenyegőzés,amit el tudtok képzelni,szó szerint. A vicc,hogy végül mindenkit én hagyok ott a végén és ők szeretnék folytatni. Valahogy soha nem éreztem még igazán boldognak magam,pedig az eddigi barátaim úgy szerettek,hogy annál jobban már nem lehet és a sárkánnyal (velem Laughing out loud ) is megküzdöttek értem,de én szemét módon csak azt súlykoltam mindenkibe,hogy nem is törődik velem és nem szeret. Rendszerint megkapom,hogy nem érződik a szeretetem.  Képtelen vagyok kontrollálni magam,sajnos sokszor fajult odáig egy-egy vita,hogy megütöttem vagy megdobtam valamivel v.melyik exem. Sajnos keveredtem sokszor olyan szituációba is,hogy nyilvános féltékenységi jelenetet rendeztem,akár egy esküvőn is. Persze semmi okom nem volt erre és tudtam is,de aki "velem" van,ne álljon már szóba mással...így gondoltam. Üzenetek csekkolása,exekkel való régi üzenetváltások elolvasása is simán játszik. Persze ezt nem feltétlenül nyíltan,de olyan is volt már. Akivel együtt vagyok,annak a gondolatait is birtokolni,kontrollálni akarom maximálisan. Tudom,ezek a dolgok szörnyen hangzanak,de mégis velem maradt mindenki és próbáltak segíteni,szerettek,elfogadta(kb mindenki "normális" volt).. De semmi sem elég soha. Amikor minden oké,akkor egy tünemény vagyok. Velem lenni egyszerre a menny és a pokol. Nincs középút.

Nekem valami mindig elviselhetetlenül fáj. Falcolok is olykor. Szétvet a düh sokszor és muszáj magamat vagy bárki mást bántani/megbántani. Tök mindegy,mi lesz utána. Csak akkor enyhüljön. Utána pedig az a pusztító üresség,ami általában elkísért egész életemben. És aztán újra. Minden egyes kibaszott héten. A balhéim után pedig sírok,mint egy csecsemő,rettegek,hogy egyedül maradok,pedig valójában úgy lenne a legjobb. Szerintem a mélyponton még gyilkolni is képes lennék,utána pedig csak újra az üresség... valami hiányzik belőlem,úgy érzem,mintha "személyiségszilánkokból" állnék,amik egyrészt össze vannak keverve,másrészt darabok hiányoznak,ezért nem alkothatnak soha egységes képet. 

Igen,mindig is próbáltam terápiára járni. De mindig ez van: border?narcisztikus?bipolaris? 6orvosbol 3 ezt,2azt, 1 ezt mondja. Szedtem gyógyszert is néha,de ahogy valami furát éreztem,abba is hagytam. Most talán jó helyen vagyok,a gyógyszer még kérdés,mit. Gondoltam csoportterápiára is esetleg,de nem tudom,milyen lehetőségek vannak ezen a téren. 

És azt utálom a legjobban,amikor valaki elkezdi,hogy amikor jön a dühkitörés,próbáljak meg higgadt maradni vagy valami szépre gondolni. Baszki,ha ilyen egyszerű lenne,mi a f@sznak lennének pszichiáterek?! Az életem egyéb területei rendben vannak,csak éppen én nem vagyok rendben. Itt állok a karrierem sikere küszöbén,de folyton elgáncsolom magam. Lehetne egy boldog kapcsolatom,de csak szopatom magam és őt. Gyönyörű vagyok,de legszívesebben leköpném a tükörképem. Nem tudom,hogy ki vagyok és néha azt hiszem,meg fogok őrülni vagy már meg is történt. Jobb lesz ez valahogy? Hogyan tudnám sikeresen végigcsinálni a terápiát? Valakinek van működőképes kapcsolata ilyen állapottal? Ja és természetesen mindig ilyen voltam,nem tudom,milyennek kéne lennem,ha "normális" lennék. Attól is félek,hogy sivár lesz az életem a drámák nélkül. De azt viszont tudom,hogy sikeresebb lehetnék nélkülük...

 


Offline
Csatlakozott: 2017 okt 14

Szia Scartissue!


Nárcisztikus és borderline személyiségzavarod is van? Vagy csak egyik orvos ezt, a másik azt mondja? Azért érdekelne, mert nemrég  bipolráis zavar és kevert személyiségzavar diagnózist kaptam, nárcisztikus és borderline vonásokkal. Első nekifutásra magyarul próbálkoztam, de nem igazán találtam túl sok infót a nárci-border kettősről.

Az én esetem is hasonlít egy picit a tiedhez. Nekem dühkitöréseim nincsenek, kivéve a szüleim szoktak felhúzni, de ez sem fajul még csak ordibálásig sem. Viszont alapvetően elég kuszák a kapcsolataim. Ha egy barátom közelinek számít, akkor 90%, hogy volt valami kis csavar a kapcsolatunkban, szóval nagyjából mindenkivel volt már mosolyszünetem, vagy kisebb konfliktusom, pedig nekem is iszonyú jó barátaim vannak. A szerelmi  dolgaim meg kb sosem voltak jók. És ez egyre lejjebb visz, már teljesen azt érzem, hogy nem vagyok szerethető. Én olyankor falcolok általában, amikor rámjön a "végtelen magány" érzet, vagy ha az egyetemre gondolok. Nagyon szerettem volna erre a szakra bekerülni, ahol vagyok, de a képzés közepén kezdett széthullani az egész, egyre több tantárgyból buktam meg, és diplomamunka helyett passziváltam.

Érdekes ez a gondolat, hogy nem tudod milyennek kellene lenned. Ez az amitől én is rettegek, (ezt elég meglepő így leírni, de) vannak dolgok a személyiségemben, amiket tökre szeretek vagy fontosnak tartok, és félek, ha változtatnom kell, ezeket is elvesztem, vagy akkor már nem ismerek magamra, elveszítem az önazonosságom. De hát nyilván így sem jó...


Red
Offline
Csatlakozott: 2016 jún 30

Kedves Scartissue!

Aki ennyire jól látja önmagát, annak, de csak is annak van esélye a gyógyulásra.

Személyiségzavarosokra különösen igaz. Ők általában egy vállrándítással meg egy gúnyos mosollyal az arcukon elintézik és annyit mondanak "Én ilyen vagyok".  És persze azt hiszik javulnak közben rohamosan romlik az állapotuk...

Szerintem te jó úton haladsz még ha most nem is látod a végét. És köszönjük ez egy nagyon jó írás! Remélem az írásod hatására mások is magukba néznek kicsit! Mert ez az első lépés a javulás felé...

Megosztás Viberen