NarciMarci története

        Narci Marci vagyok, a hatvanas években születtem egy budapesti
értelmiségi családban. Apukám és anyukám egyaránt nagyon művelt,
intelligens - és kedves - emberek voltak ugyan, de mindketten súlyos
gyerekkori sérüléseket cipeltek magukkal. Mindketten kisgyerekként
élték át a Holocaustot, és mivel mindketten zsidó származásúak
voltak, ezért ezt alaposan megsínylették. Apukám édesapját
meggyilkolták, anyukám édesapja pedig röviddel a Holocaust után - nem
tudom pontosan, miért, de mániásdepressziós beállítottságú lévén,
valószínűleg nem csak az átéltek miatt - öngyilkos lett. Tehát
mindkét embert az édesanyja nevelte egyedül, meglehetősen "ráborulva".
Anyukám édesanyját én nem ismertem, mert meghalt még azelőtt, hogy
szüleim megismerkedtek. 

Amit tudok róla, az az, hogy a harmincas években a "polgári" világban
amolyan ismert, klassz, sikeres ember volt, jóhumorú, meleg szívű és
tehetséges  - de a kommunista diktatúrában már nem tudott
beilleszkedni.  Bár meggyőződéses kommunista volt, mégis amolyan
"polgári csökevénynek" tekintették, ezért is, meg a férje elvesztése
miatt is amolyan inkább már befelé forduló,  megszomorodott ember volt,
anyukámat ugyan nagyon szerette, de nem tudta "elengedni", nem tudta
"kiengedni" a családi otthon légköréből. Ezért aztán anyám mindig
kicsit magányos, befelé fordulós ember volt, bár nagyon szép volt, de
nem voltak fiúkapcsolatai, barátnők sem nagyon, az úttörőmozgalomban
azt a nevet adták neki viccből, hogy "csapatunk legalmásabb pajtása",
szóval hiányzott belőle az az önbizalom, magabiztosság, jópofaság, ami
oda kellett...20-21 éves korában kétszer is skizofréniával, vagy valami
hasonló problémával diagnosztizálták és kórházban volt, de ezek
rövid epizódok voltak. Anyukám lázadt a saját anyja ellen nyilván, de
ez a „lázadás” nem futhatta ki magát, mert anyai nagyanyám fiatalon,
mindössze ötvenhat évesen meghalt. Anyukám hirtelen nagyon magára
maradt.

Édesapám édesanyját viszont ismertem, mert már huszonhárom éves
voltam, amikor ő meghalt. Ő viszont nagyon kemény, nagyon erős, nagyon
zsarnoki személyiség volt. Pedáns, szorgalmas, kötelességtudó, és
teljesen empátiátlan. Több családtag, és Apám volt óvónője
visszaemlékezéséből tudom, hogy nem volt megelégedve édesapámmal, nem
tartotta "férfiasnak", keménynek, és rengeteget bántotta, zsarnokoskodott
vele. Volt egyszer egy tanítványa, akit állandóan szidott, hogy milyen
szerencsétlen, hülye alak – találkoztam a pasival egyszer Nagyi egy
óráján – és meg voltam döbbenve, hogy gesztusaiban, egész lényében
és még érdeklődési köreiben is mennyire hasonlít Édesapámra.
Édesapám önbizalmát – pedig jóképű volt és tehetséges –
alapvetően aláásta édesanyja nevelése. A kamaszkori fotókon is a mafla
bizonytalanság látszik rajta. Rengeteget panaszkodott nagyanyámra, de
mivel én már – unokaként – a nagyi inkább kellemes oldalát ismertem,
nem egészen hittem el Apámnak, hogy a nagyanyám olyan szörnyű ember és
rossz anya lett volna. Ámde aztán kamaszkoromban a nagyi eltartási
szerződést kötött egy fiatal doktornővel, és azzal beszélgettünk –
és az is azt mondta: rettenetes, hogy milyen zsarnoki a nagyanyám.

        A szüleim ismerősök révén ismerkedtek meg, ahogy ez lenni
szokott a magányos fiatalokkal, jóakaratú felnőttek "hozták össze"
őket. (Sem egyiküknek, sem másikuknak nem volt házasságuk előtt
szexuális kapcsolata, ami akkor már - Budapesten, értelmiségi közegben 
legalábbis - egyáltalán nem volt természetes.) Anyukám már nagyon
vágyott férfikapcsolatra, gyermekre, apukám pedig el akart jönni a saját
édesanyjától, anyámnak pedig volt egy lakása. (Nagyanyám elmesélte,
hogy volt egy közös ismerős - egy teljesen magának való, különc,
idős,  férfi - aki mégis külön felment a nagyanyámhoz beszélgetni
arról, hogy NE menjen bele ebbe a házasságba, mert az anyukám olyan
 szerencsétlen, gyámoltalan valaki.) 

Ezeknek a negatív tényezőknek az ellenére a szüleim nagyon szerették
egymást, sokáig voltak közös témáik (zene, irodalom, politika), voltak
közös kedvteléseik, hobbijaik (mindenekelőtt a macskák, amelyeket
imádtak és mindig tartottunk is…),  és nagyon jó volt a "szex"
életük is, amiből én sajnos kicsi koromtól nagyon sokat
láttam-hallottam. Akkor a dolog számomra nagyon idegesítő volt, csak azt
láttam, hogy ezt egy kicsit nem szabad, kicsit szégyenletes, viszont nagyon
jó...ez aztán egész életemben ambivalens viszonyt alakított ki bennem a
nemiséggel kapcsolatban. 

Ahogy növekedtem, egyre inkább apukámhoz kötődtem, egyrészt mert
rettentő okosnak láttam akkor és műveltnek, és szép, nemes eszményei
voltak (mindenekelőtt a politikában a demokrácia, mert elutasította a
rendszert, amelyet akkor a társadalom elfogadott) és mert anyukámban
furcsa indulatok (félelem és düh) volt, az robbant ki belőle felém,
olykor nagyon ijesztően, és ezeket az indulatokat én akkor nem értettem.
Nem értettem, hogy miért "sértett" ő. A haragjával, indulataival nem
tudtam mit kezdeni. (Persze anyukám nem is volt olyan okos, és
tájékozott, mint édesapám. ) Természetesen a nagyanyámnál is sokat
voltam, aki ugyan bizonyos mértékben tényleg kemény volt,  viszont ott
amolyan igazi "otthon" volt, nem úgy, mint a szüleimnél, nyugalom, rend,
tisztaság - és ezért szerettem.                           
                                       

      Már kora gyermekkoromban látszottak a személyiségem
negatívumai, amelyek mind a mai napig megvannak. Nem bírtam elviselni, ha
hibázok, nem bírtam elviselni, ha nem vagyok tökéletes -
öngyilkossággal fenyegetődztem, hisztiztem, kiabáltam ilyenkor. Mindig a
"központba" akartam kerülni, és mindig a többieket a magam tudásával
traktálni. Mivel kitűnő volt a memóriám, ezért apukám megtanított
rengeteg mindent nekem a saját érdeklődési köreiből, ami egy gyereknek
nem való (történelem, filozófia, vallás, földrajz, biológia, etc.
etc.). Ezeket a dolgokat megjegyeztem, megtanultam és mindig ezzel
próbáltam "exhibicionálni", közben nem, vagy nem nagyon csináltam azt,
amit egy gyereknek csinálnia kell: nem sportoltam, nem játszottam, és nem
nagyon kaptam gyerekirodalmat és gyerekzenét. (Apukám szerint jobb volt,
ha komoly dolgokkal foglalkozom. Ezért aztán a fiataloknak való "delfin
könyveket" például eldugták előlem, viszont Camus Pestis-ét már
kilencévesen elolvastam.) Nagyon erősen jelen volt a családban a háború
és a fasizmus emléke is, ezekről sokat hallottam és nehéz volt
megemészteni a borzalmakat…Mind a két szülőm kicsit olyan volt, mint
két ártatlan, kedves, de riadt kisgyerek, akik találkoztak a valósággal,
nem birtak vele megküzdeni és most összebújtak egy kis lukban, és
egymást melengetik...Apukámban elsősorban morális felháborodás élt a
külvilággal, a társadalommal szemben: nem bírta megemészteni és
elfogadni, hogy a világ (és a politika…), erkölcstelen és nem
érvényesülnek benne a magasabb rendű értékek. (Jellemző módon nagyon
szerette a Pál utcai fiúk c. regényt és benne a Bokát – ő is olyan
volt, mint egy idealista kiskamasz.) Anyukámban elsősorban valami
tárgytalan szorongás és a vélt rosszindulattól, leértékeléstől való
félelem, s az emiatti sértettség élt – amúgy, ezektől a
komplexusoktól eltekintve sokkal józanabb volt, mint az apukám  pedig
neki volt orvosi diagnózisa, őt kellett kórházban kezelni.

            Óvodás koromban még elég jól éreztem magam a többi
gyerekek között, de amikor már általános iskolába kerültem, akkor már
egyre rosszabbul. A nem jó idegállapotom, az otthoni problémák miatt
hiába voltak remekek a szellemi képességeim, nem tudtam tanulni, és a
szüleim nem is várták ezt el tőlem (a nagymama persze  igen). A fiús
dolgokban - verekedés, hülyéskedés, sport, torna - nem tudtam részt
venni, a leggyengébb és legügyetlenebb voltam az összes fiúk közül. A
ruházatomra, külsejemre egyáltalán nem adtam, apukám szerint azt nem
kell, és ezért is sokat csúfoltak, meg a szüleimen is észrevették a
külső elhanyagoltság jeleit. Aztán meg nálunk nem volt tévé, amit
akkor már mindenki nézett. Az úttörőmozgalomban apukám politikai
felfogása (a kommunistaellenesség) miatt nem vettem részt. Szóval
rengeteg tényező volt, amely miatt kiszorultam az osztályközösségből,
a "peremre". Az állandó feltűnni vágyásom is sok visszás, nevetséges
helyzetet hozott... Egyre elviselhetetlenebbnek éreztem az iskolát, az
osztályközösséget, mert ötödiktől már (amikor már nem az
osztályfőnök van minden órán, hanem szaktanár) az osztály egyre
inkább a "saját" értékrendje szerint élt és gondolkodott, és abban
nekem nem volt helyem. Míg a tanáraim szerettek (általában), addig a
gyerekek egyre inkább kizártak a saját világukból. Hozzájárult ehhez
az is, hogy elkezdődött náluk a szex iránti érdeklődés, ami ebben az
életkorban természetes - de ez engem nagyon irritált. Valahányszor valaki
szexképet, ilyesmit behozott, mennydörögtem ez ellen, meg beárultam az
osztályfőnöknek... Ők is érezték, hogy ez valami nagyon furcsa dolog
bennem... Hetediktől azonban próbáltam változtatni a viselkedésemen,
próbáltam kedves lenni a többiekhez, és tisztábban, rendesebben
öltözködni is - és ezért a vége megint egész jó volt, a rajvezetőnk
még a kiszbe is be akart ajánlani - persze én nemet mondtam, mert
apukámmal éreztem együtt ezügyben. (Apukámnak volt egy látszatra nagyon
jó "barátja", aki stikában jelentéseket írogatott róla a belügynek. A
jelentéseket később elolvastam, a rendszerváltozás után. És sajnos
kénytelen voltam egyetérteni ezzel az emberrel, mert azt írta, valaki
más, akit szintén megfigyel, és szintén rendszerellenes, a gyerekeit arra
neveli, hogy "lojálisak legyenek az adott valósággal szemben", és ez a
helyes, és amit apukám csinál, az helytelen. Egy gyereknek nem
megemészthető az, hogy az, amit az iskolában, a rádióban, a tévében,
az újságokban, az ifjúsági mozgalomban hall, az mind hülyeség és
hazugság és neki azzal szembe kellene szállnia. A besúgó sok egyéb igaz
dolgot is irt az apámról – és ezért aztán, bár nagy csalódás volt a
barátunkban, de jó is volt elolvasni ezeket a jelentéseket, mert
kívülről láttam a családomat, a gyerekkorom légkörét. ) 

        Odahaza pedig megromlott a légkör. Anyukámban felszínre
törtek azok a bujkáló indulatok(szorongás, kisebbségi érzés, és az
ebből fakadó keserűség és harag), amelyeket az anyaság élménye és a
jó szex addig enyhítettek, kezelhetővé tettek. Kilenc éves koromban
kitört rajta a szkizofrénia és pszichiátriai intézetbe került,
hónapokra. Anyám betegségétől nem különösebben féltem, mert tudtam ,
hogy ez micsoda. Anyukát rendbe hozták a kórházban, és a következő
négy évben (kilenc és tizenhárom éves korom között), megint csak
működött a házasságuk, de már a nagymama nem volt igazán része a
családnak. Anyukám ugyanis kijelentette: nem hajlandó kommunikálni az
anyósával. Ez azzal járt, hogy azok a rendességi, tisztasági,
életvezetési, munkavégzési  normák, amiket nagymama -  a maga zsarnoki
személyiségével - addig betartatott velünk, ezután lassan  "kikoptak" a
 szüleimből, egyre deviánsabbak lettek és egyre jobban elszakadtak a
valóságtól. 

Tizenhárom éves koromban több fontos dolog is történt velünk. Egyrészt
az anyukámból újra feltört a betegség (összefüggésben a
menopauzával). Háromszor is, mindig augusztusban kórházba került. A
kórházi kezelések persze rendbehozták annyiból, hogy eltűntek a
téveseszméi, de végül is a sok gyógyszertől, elektrosokktól eléggé
leépült az egész személyisége. Dolgozni sohasem dolgozott állásban,
hanem csak magánórákat adott (nyelvből), otthon, azt sem túl sokat - de
egy idő után most már (úgy húszéves korom körül) azt is abbahagyta.
Bár nem – illetve ritkábban – voltak  téveszméi már, de lassan
minden kapcsolata megszűnt a külvilággal. A házimunkát sem nagyon
csinálta, hanem feküdt, aludt egész nap… Amikor aktivabb volt, akkor
viszont megint jóttek az érthetetlen ellenszenvek, gyanakvások, dühök,
hisztéria - amit Apukám nagyon rosszul viselt, igy hát ő inkább a
passziv állapot felé orientálta édesanyámat. Drogként szedte anyám az
altatókat, és lassan teljesen gyógyszerfüggővé vált, ami persze
tovább rontott az állapotán. Szóval ekkor már az ő betegsége nagyon
komoly volt és mindenki számára nyilvánvaló, apukámnak meg nagyon
elviselhetetlen. De elhagyni, külön költözni nem volt ereje apámnak –
így aztán egymást „húzták le” egyre jobban az idegbetegségbe és a
devianciába.  

Másfelől ugyanebben az esztendőben Magyarországon elkezdődtek az első
demokratikus ellenzéki mozgolódások. Apukám - aki állandóan a magyar
társadalom "megalkuvását", konformizmusát ostorozta, lelkesen
kapcsolódott be ezekbe a csoportokba. Irogatni, mindenfélét aláírni, meg
ilyeneket kezdett - és valahogy úgy érezte, hogy ez most mintegy
"kárpótolja" azért, hogy neki amúgy az életben nem voltak sikerei (a
szakmájában sem futotta ki magát, a nőkhöz félénk és mafla volt, a
nagyanyám személyiségének hatása pedig lerombolta az önbizalmát).
Csakhogy egyrészt emiatt kitették a munkahelyéről, másrészt egy olyan
"körbe" került, ahol nem találhatta meg a helyét. A demokratikus
ellenzék tagjai ugyanis a hatvanas évek ellenkultúráján
szocializálódott ifjú értelmiségiek voltak. Papa csak néhány évvel
volt náluk idősebb, de mégis ő egy nagyon más mentalitást képviselt:
számára a beat- pop- és rockzene, a szexuális szabadosság és a trágár
beszéd idegen volt, azok számára magától értetődő. Úgyhogy itt sem
lelte meg ő a helyét - viszont mivel ezzel az elképzelt "hős" szereppel
azonosult, egyre jobban elszakadt a realitástól. A „jó barátunk”
jelentései jól mutatják ezt a folyamatot – mert azt írja apámról
ebben az időszakban, hogy nem a nézetei változtak, de ezeket a nézeteket
egyre hisztérikusabban, mániákusabban hangoztatja. 

A harmadik fontos dolog ami akkor történt az volt, hogy én nemileg
éretté váltam. Nagyon erős, heves vágyaim alakultak ki, amelyeket
szégyelltem. Nem tudtam „józanul” nézni a kérdést, ahogy korábban,
hanem egyre prűdebb és konzervatívabb lettem – s mint ahogy általában
az „erénycsősz” embereknél, nálam is ez pont az ellenkezőjét
„fedte le”. Ez a kettősség  aztán végig kísérte az  életemet.
Mivel az  én generációmban – sőt, már az előzőben, a
hatvanas-hetvenes években felnevelkedett emberek között is – a
prüdéria elavultnak és nevetségesnek számított, ezért kizárólag az
akkor hetven-nyolcvanéves öregek között találtam „megértő”,
számomra vonzó légkörre.

 A negyedik fontos dolog ami ebben a kezdődő kamaszkorban történt velem,
az volt, hogy mi hirtelen meggazdagodtunk, mert egy rokon Amerikában komoly
örökséget hagyott ránk. Az örökség (illetve a kamatai) időről időre
és kicsit megbízhatatlanul érkezett ugyan, de lehetővé tette, hogy magas
életszínvonalon éljünk, lényegében munka nélkül. Bizonyára sokan
kívánatosnak találnák ezt az élethelyzetet, de nagyon nem az. A
pénzkeresés-munkavégzés (a családi élet mellett) a legfontosabb dolog
az emberek számára. Hogyha valaki erre nem képes, vagy nincs rá
szüksége, akkor az egy alapvető vonatkozásban "kívül kerül" a
normális életen, a társadalmon. Azonkívül a sok pénz lehetővé teszi,
hogy a lelki problémákkal küzdő ember pótkielégüléseket,
pótcselekvéseket találjon magának. A pótcselekvések gyengítik az
„én” erejét, az impulzusok kontrollját és el is terelik a figyelmet a
valódi problémákról.  Ez történt kicsit velünk is. Apukám ilyen
módon zavartalanul átadhatta magát a fentebb említett
"donquijote-szerepnek", az "eszméiért élő" ember szerepének. (Jellemző
módon megvolt nálunk a Don Quijote, de egy átdolgozásban. Papám nem
szerette ezt az átdolgozást, éspedig azért nem, mert azt mondta, hogy az
átdolgozó kilúgozta belőle pont azt, hogy az, amit Don Quijote csinál,
az nem csak bolond és nevetséges, hanem egy nagyon is szép, és nemes
dolog...). Anyukám meg belesüppedhetett a depresszióba, a passzivitásba.
Jómagamnak azért nem tett jót a rengeteg pénz, mert egyfajta irreális
narcisztikus kielégültség-érzést ad az embernek, amikor szórja, és
olyasmiket tud vele megszerezni, amit mások nem. 

Ezeknek a külső történéseknek a nyomán, vagy mellett, bennem egy belső
történés zajlott le. Kiábrándultam édesapámból, akit addig
rajongásig szerettem, és minden kérdésben persze  - mint minden gyerek,
de én aztán különösen - a végső tekintélynek tartottam. Azt láttam,
hogy apukám egyáltalán nem érzékeli az emberek közötti helyzeteket, a
légkört, és amikor emiatt kudarcok érik őt, akkor mindig a világot, az
embereket hibáztatja, nem érzékeli, nem tudja - pedig intelligens ember
és még pszichológiát is olvasott sokat - hogy a problémák az ő
személyiségéből jönnek és nem a "világ" gonoszságából,
igazságtalanságából. Azonkívül tovább folytatta nagymamámmal, aki
akkor már egy szerencsétlen, csak szeretetre vágyó idős, beteg nő volt,
a "harcot", a gyerekkorban elkezdődött érzelmi konfliktust, üvöltözött
és veszekedett vele - és én ezt kegyetlenségnek éreztem. Apukámmal
nagyon kemény konfliktusaink voltak, mert bár nyilván szeretett, de a
"gyerek" voltom miatt mindig kigúnyolt, ha hisztiztem, azt viccesnek
találta, és még jobban kigúnyolt..és egy idő után az lett a
konfliktusok, a "játszmák" szokásos megoldása, hogy verni kezdtem. Az
állandó verések miatt persze nagyon komoly lelkifurdalásom volt - Apa azt
hiszem, inkább élvezte ezt a helyzetet, hogy ennyire fel tud húzni, ki tud
borítani - mert hát milyen ember az, aki megüti a saját apját? 

Apukám helyett új "tekintélyt", új orientációs pontot találtam. A
vallást. A mi családunk zsidó volt ugyan, és ennek nagyon is tudatában
voltunk, de mint a legtöbb magyar zsidó családban, nálunk is ez
elsősorban a Holocaust, az üldöztetés emlékét jelentette, meg egyfajta
"életérzést", hangulatot, és a zsidó vallásról és kultúráról
szinte semmit sem tudtunk, apám életében egyszer járt zsinagógában,
anyukám a születésemig tartotta a hosszúnapot és utána is rendszeresen
imádkozott egy kis női imakönyvből, de templomba ő sem járt, és nála
is ez csak valami homályos kötődés volt egy nem is értett, ősi
"identitáshoz", szóval valamiféle "árnyék" volt ez... Én kiskoromtól
sokat hallottam és olvastam a Holocaust borzalmairól, egész korántól
olvastam az erről szóló könyveket, és aztán, amikor a szüleim
könyvtárában megtaláltam jó pár zsidó tárgyú könyvet
(mindenekelőtt az 1929-ben megjelent Magyar Zsidó Lexikont), akkor egyre
jobban és jobban érdekelt és "megfogott" a saját zsidóságom.
Lassanként elkezdtem templombajárni, egy ott megismert kedves, idős férfi
megtanított héberül olvasni, stb. stb, rendszeresen oolvastam az akkori
egyetlen magyar zsidó újságot, az "Új Élet" címűt, és amikor az
általános iskolát elvégeztem, és a jegyeim nem voltak elég jók (én az
állandó idegfeszültségtől képtelen voltam rendesen tanulni) ahhoz, hogy
jó gimnáziumba felvegyenek, akkor zsidó egyházi középiskolában
tanultam tovább - azt hiszem, ez volt életem legrosszabb döntése. 

        Mármost a fiatalabb olvasók talán nem tudják, azért mondom
itt el, hogy abban az időben Magyarországon a tételes vallás úgy
általánosságban a háború előtt felnőtt idősebb  nemzedék amolyan
"rezervátuma" volt. A keresztény úri középosztály a katolikus, a zsidó
kispolgárság a zsidó templomban őrizhette meg a saját szókincsét,
szokásait, értékeit - a kommunizmus nyomásával és a  lassanként és
felemásan, de mégiscsak modernizálódó magyar társadalom új
jelenségeinek, trendjeinek a nyomásával szemben. Egy "normális" fiatal
kamasz sráccal megismerkedtem akkor, és elbeszélgettem vele, és mondta,
hogy "anyukám elvisz néha a templomba, de azokban az emberekben ott nincs
semmi különös, csak mind idősek...".  Az akkori Magyarországon,
Budapesten tehát vallásosnak - főleg vallásos zsidónak - lenni azt
jelentette, hogy az ember teljesen egy ilyen rezervátumban van, és
elszigetelődik a saját korosztályától,  a magyar társadalom
valóságától. A zsidó vallás ezenkívül olyan, hogy rituális
étkezést (kóserség), a szombati munkaszünetet (villanyt gyújtani nem
szabad, tömegközlekedési eszközre szállni nem szabad, irni  nem szabad,
pénzt fogni nem szabad, stb.), és naponta hosszú imádkozást követel
meg. Mindezeket a dolgokat egyre komolyabban vettem, egyrészt azért mert a
zsidó iskolában ezzel a "szereppel", a vallással "tüntettem", léptem
föl a - nemigen vallásos - társaim előtt, és ugye ha már, akkor vegyük
komolyan, másrészt azért is, mert megismerkedtem egy nálam tíz évvel
idősebb fiatalemberrel, aki amolyan jóbarátom lett. Ez a férfi a
kereszténységről tért át a zsidó vallásra, és mint általában a
neofiták, halálos komolyan vette új vallását, ami annál is
különösebb volt, mert kiemelkedő természettudományos, matematikai,
fizikai ismeretekkel rendelkezett. Akkor nekem ő persze, a huszonhat éves
fiú rengeteget tudott mondani az életről, a világról, szóval amolyan
jó idősebb barát volt - és ebbe az irányba orientált (végül még
titokban – a szüleim tudta nélkül - körül is metéltettem magam). 

       Ami mármost ezt a "világot" illeti, a zsidó ortodoxiát,
szeretnék eloszlatni kétféle félreértést. Az egyik I. B. Singer, M.
Buber és mások írásai  nyomán terjedt el. Eszerint ezek az emberek
valami "mélységes egzisztenciális igazságokat" élnek át, és fejeznek
ki  a hitükkel. Azok az értelmiségiek, akik ezt a mítoszt terjesztik,
nem ismerik belülről a vallásos zsidókat. Az ortodox zsidók pontosan
olyanok, mint a más vallásokhoz tartozó  bigott emberek, vagyis nem
valamilyen "mélységes egzisztenciális konfliktusok" megoldása, vagy
kifejezése náluk a vallás, hanem egy otthonról, családból kapott
tradició, amelyhez azért ragaszkodnak, mert beléjük nevelték, és
sohasem kérdőjelezték meg.

      Másfelől vannak emberek, (köztük sajnos zsidók is…) akik ezt
az egészet valami "sötét butaságnak" látják egyszerűen, és ez sem
igazságos. Az ortodox zsidóknál az élet minden pillanata, (evés,
kézmosás, felkelés, lefekvés)  a szertartások miatt valamiféle
"méltóságot", kap, az "örökkévalóság perspektívájába" kerül, és
ebben kétségkívül van valami szép, ami a többi vallásokban (amennyire
láttam) nincsen. 

        A középiskolában ahová jártam, nem csak az volt a baj, hogy
a vallás felé "nyomott", hanem az is, hogy kevés és gyengeképességű
és többé-kevésbé deviáns gyerek járt oda, és azok között egyrészt
továbbra sem kellett komolyan tanulnom (hiszen igy is én voltam a
legjobb...), másrészt, nem érvényesült velem szemben a külvilág
nyomása. A pár gyerek között nem értettem meg, hogy én teljesen el
vagyok szakadva a magyar társadalom egészétől, és hogy ezt nem lehet
csinálni és nem jó. Kiélhettem azt a furcsa tulajdonságomat, hogy én
szeretek "szembe menni" a valósággal. (Ez a tulajdonságom - a narcizmussal
együtt - mind a mai napig velem van, és a környezetemnek eléggé
érthetetlen. Ha én tudom, hogy valami szükségszerűen van valahogy a
valóságban - fiatalkoromban a technológiai haladás, és annak a mindent
átható hatása volt ilyen, később, a rendszerváltozás után a
"piacgazdaság", akkor azt akarom, hogy az ne úgy legyen. Rendszeresen
felbosszant például, hogy ma a médiában nem lehet nyíltan rasszista vagy
fasiszta   nézeteket hangoztatni, mindig elképzelem, hogy nyíltan ki
fogok mondani valami ilyesmit – és a facebookon, hamis profillal ki is
tudom élni ezt.   Opponálni akarom a valóság szükségszerű - vagy
számomra annak tűnő - vonásait. A pszichológus szerint ez azért van,
mert a kisgyerek, amikor beleütközik a realitás számára
megváltoztathatatlan vonásaiba – akkor ez dacot vált ki belőle. Amíg a
feltűnésvágyam, narcizmusom és a belső bizonytalanságom –
bármennyire is ellenszenves, de  - érthető az emberek számára, addig ez
a dacoskodás érthetetlen és idegen, ezért próbálom kontroll alatt
tartani. ) 

       A furcsaságom, félénkségem és ugyanakkor agresszivitásom
miatt minden velem korú fiatal társaságban a peremre kerültem. Ugyanakkor
úgy képzeltem, hogy a magam "másságával" én szép és nemes
eszményeket, a vallást, és az erkölcsöt képviselem. Teljes egészében
utáltam a „mai”, a „modern” életet, a televíziót, a beatzenét
– a  saját korosztályomban meg kizárólag az
„értékválságot”,,,a drogozást, a szexuális szabadosságot,
mindenfajta tekintély elvetését, a műveletlenséget láttam… 

       Az otthoni helyzet romlása, szüleim egyre neurotikusabbá
válása és a saját problémáim miatt végül is az iskolából egy
furcsa, bizarr dühkitörésem nyomán (a kezembe haraptam, amikor egy
osztálytárs olyan kamaszos módon "heccelt") pszichiáterhez kerültem.
Nagy-nagy szerencsémre a magyar pszichiátria egy kiváló egyéniségéhez
kerültem, sohasem tudom elfelejteni azt a fajta humort, bölcsességet,
tudást és humánumot, amely ebből az emberből áradt. Támasznyújtó
terápiába kezdtünk. Megnyugtatott, meghallgatott - de persze ebben az
életkorban - serdülő voltam, a "mélyebb", gyerekkori dolgokhoz nem
"mehettünk le." 

  Az orvossal való támasznyújtó terápiás kapcsolat nyomán azért
megértettem annyit magamból, hogy egy nagyon erős "felettes énem" van,
amely minden érzésemet lefojtja, és ezért vágyom valamilyen
emberfeletti, egyetemes, abszolút tekintélyre, és ezért is kötődöm
annyira a valláshoz. (Amiről a pszichiáter nem beszélt le, csak mondta,
hogy ez egy olyan dolog, ami mások számára -  az öltözködés,
étkezés, stb. miatt - furcsa, riasztó.) Az orvos segítségével kicsit
"józanabbul" tudtam értelmezni a valóság jelenségeit is, mert ő is a
háború előtti generáció "életvilágában" nőtt fel, és ugyanahhoz a
réteghez, a pesti, asszimilált, liberális zsidó polgársághoz tartozott,
amelyhez az én szüleim, de a szüleimmel ellentétben ő normális  ember
volt. Szóval a folyamat, amelyet dühhel, elkeseredéssel  figyeltem - a
társadalom modernizálódása, a régi hagyományok és tekintélyek
(vallás, konvencionális erkölcs) lebomlása - kicsit a "helyére került"
azáltal, hogy beszélgettem vele… A saját magamhoz való viszonyom
javult: megértettem azt, hogy a saját hibáinkat, és a hibákhoz vezető
érzéseket – például a dühöt, vagy a szorongást – nem kell
elnyomnunk magunkban, hanem el kell fogadnunk és kezelnünk valahogyan. A
pszichiáter arra is figyelmeztetett, érzékeltette, hogy a szex nagyon
fontos dolog, és valahogy meg kellene szereznem. Ez az utóbbi teljes kudarc
volt akkor nekem, bár a szüzességemet egy nálam jóval idősebb és
lelkileg kicsit zavart, furcsa lánnyal elvesztettem. Egyébként azonban
hiába próbálkozgattam különböző lányokkal. Rengeteget szenvedtem a
magánytól.

                   Az érettségi előtti évben megismerkedtem
azonban egy rendkívül okos, érzékeny, és sok pszichológiát is tanult
lánnyal. Júlia is a zsidó közösséghez "tartozott", de nem vette ezt
olyan komolyan mint én. Hamarosan "járni" kezdtünk úgy félig-meddig.
Juli már tapasztalt volt szexuális téren, több kapcsolata is volt. Juli
elbeszéléseiből világossá vált számomra, hogy a zsidó közösségben
sem  (még a funkcionáriusok, vezetők sem) veszik komolyan a
valláserkölcsi szexuális normákat, hogy a mi társadalmunkban ennek a
dolognak tényleg "vége van" – és én sem tudom észérvekkel
alátámasztani a konzervatív nemi erkölcsöt. Juli elmagyarázta nekem,
hogy alapvető dolgokat nem tudok az emberi érintkezésből, szokásokból,
hogy valamilyen pszichés problémám van, amit fel kéne dolgozni, és a
bigott vallásosság ennek a megideologizálása, és abba kéne hagynom.
Abba is hagytam, és ez hatalmas felszabadító élmény volt. Édesapámnak
elmagyaráztam, hogy én most már a korombeli fiatalok között szeretném
megtalálni a helyemet, és nem ővele, meg Édesanyámmal, az  ő örökös
problémáikkal szeretnék foglalkozni és tőlük "függeni", velük élni.
Apukámat ez nagyon bántotta, nem akart "kiengedni" a család -
neurotizáló és izolált - légköréből, és ellenszenves volt neki, hogy
alkalmazkodni akarok a társadalmi valósághoz Bár a vallásosságomat sem
értettte, sőt nagyon idegesítette, de ez az „alkalmazkodási
törekvésem” sokkal jobban irritálta.őt…. Végül is sikerült
leszakadnom róla - örököltem egy lakást nagyanyámtól és ezután ez
már nem volt olyan súlyos probléma a szüleimhez  való viszony. 
Viszont az én leválásommal, anyám betegségének a súlyosbodásával és
a rendszerváltással (amely elvette édesapámtól azt a "pózt", az
"ellenzékiséget", amelyben addig tetszelgett, amellyel "fényezte magát")
az ő állapotuk egyre romlott. (Megint egy közbevetés: én úgy látom,
hogy a deviáns, lelkibeteg emberek általában beleesnek ebbe a csapdába. A
devianciáik elriasztják tőlük a normális embereket, nem kapnak
megfelelő "korrigáló" visszajelzéseket, ha mégis, az csak a szorongást,
és/vagy a dacot erősíti bennük, szóval a társadalomtól való
elidegenedés egy önmagát erősítő "ördögi kör".) 

         Szerettem volna  segíteni a szüleimen, legalább egy-egy
normális szokást, élményt vinni az életükbe - de nagyon merevek voltak
(főleg apám) és ezért ezt nem tudtam csinálni. Rá kellett jöjjek: vagy
a saját életemet teszem tönkre, vagy „ott kell hagynom” őket a maguk
szerencsétlenségében, amelyet folyton rám akartak terhelni.

    .   Itt megint tennék egy általános érvényű megjegyzést.
Énszerintem fiatalon mindenkinek le kell válnia érzelmileg a szüleiről.
A szülők – legalábbis az értelmiségben, a középosztályban – sosem
akarják „elengedni” a gyermekeiket. Nem akarják, hogy a saját
életüket éljék, hanem „visszahúzzák” őket a saját világukba. Aki
ezt hagyja, arra a szülei ráterhelik a saját problémáikat, átadják
neki a saját komplexusaikat, a saját sorsukat „játszatják újra” vele
– és tönkremegy az egész élete. Énnekem a leválást paradox módon az
könnyítette meg, hogy a szüleim nyilvánvalóan és súlyosan beteg
emberek voltak – világos volt, hogy ebben a környezetben nem
maradhatok…Akinél viszont nem ez van, akinek segíteni tudnak a szülei az
életvezetésében, az elindulásában, az nagyon könnyen beleesik ebbe a
csapdába.   

...                                  Az érettségi után
hamar egyetemre kerültem, ugyanoda, ahová Juli is járt - akivel
kapcsolatban lassanként teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerültem.
Minden dolgomat felülbírálta és értelmezte. Ezt az tette lehetővé,
hogy Juli is problémás ember volt ugyan, mint később kiderült nagyon is,
de az életvezetés és viselkedés terén az ő szülei normális emberek
voltak. Igy hát fölénybe kerülhetett velem szemben. Juli fölénye
abszolúttá vált - amikor a zsidó vallás helyett más ideológiákat
próbáltam keresni magamnak, előbb a kereszténységet, illetve valamilyen
"objektiv" erkölcsiséget, és később a marxizmust - akkor ezeket az
újabb eszmei vonzalmaimat kíméletlenül és gúnyosan szétszedte. 

             Itt szeretném megjegyezni, ami talán szintén
segíthet egyeseknek  ezen az oldalon, hogy MINDENFAJTA ideológia a mi mai
világunkban szerintem felesleges és káros az embernek. Az ideológiai
alapon szerveződő közösségekben - lett légyen szó politikai, vagy
vallási ideológiáról, vagy az eszperantóról - három féle ember van.
Olyan, akinek ez egy "szokás", családi, közösségi hagyomány, amit vakon
fogad el, ez egy butaság, de nem feltétlenül káros. Olyan, aki az
ideológia révén jut publicitáshoz, társadalmi szerephez, hatalomhoz. És
végül olyan, aki a lelki problémáit kompenzálja, éli ki, ideologizálja
meg azzal, hogy ő zsidó, katolikus, kommunista, vagy bármi ilyesmi... Ez
utóbbi esetben már baj van, mert az ideológia elfogadása elfedi a bajt,
elfedi a bajok valódi okát, ráadásul az illetőben a saját devianciája
- ahogy akkor bennem is –  "glorifikálódik", egyfajta dicsőségként
jelenik meg az, ami valójában hátrány. Amellett az ideologikus
közösség - a többi, hasonlóan problémás ember társasága - tovább
neurotizálja az illetőt. Amellett pedig minden ilyesmi "ellentétes",
elszigetel attól a társadalmi valóságtól, amit a deviáns,
szerencsétlen embernek el kéne fogadnia, alkalmazkodnia hozzá. (Évtizedek
múltán külföldön találkoztam a fentebb leírt kamaszkori vallásos
barátommal, akit akkor annyira csodáltam az erős hitéért és az emberi
integritásáért. A barátom alkoholista lett, nem rendes munkája, és –
vallásos zsidó létére  – össze-vissza csalta a feleségét. )

       Júlia  lefeküdni nem akart velem, az elején volt egy-két
alkalom után, hanem ígérgette, hogy majd egyszer lesz köztünk
házasság, együttélés, ha eleget változom. Juli kritikája fölöttem
más és keményebb volt, mint a többieké. A többiek azt mondták, hogy
furcsa viselkedési és életvezetési  szokásaim vannak, és valamiféle
"őrült" vagyok. Juli szerint viszont az okosságom, műveltségem - amely
miatt a többiek tiszteltek - is egy "talmi" látszat. Juli arra hivta fel a
figyelmemet, hogy amolyan "bálványként" élek önmagamban, hogy
mindenáron valami "nagyszerű" szeretnék lenni - és ez, a narcizmusom a
fő baj.

         Az egyetemen - bár sokkal jobb volt, mint a vallásos
korszakomban - magányos maradtam. A többiekkel való kapcsolatom felszínes
maradt, az igazi kapcsolatom Juli maradt - aki kritizált, elszedte az
időmet és a pénzemet a saját céljaira, és nem hagyhattam ott, mert azt
hittem, akkor teljesen magamra maradok. Ki voltam neki szolgáltatva:
elhittem mindent, amit mondott.         

                  Középiskolás éveimmel ellentétben most már
tudtam, hogy én neurotikus vagyok, és ez a tudat nagyon sokat segített
nekem. De sajnos olyan fokú kisebbrendűségi érzéssel járt, ami nagyon
visszavetette az egészséges önbizalom és igy az emberi kapcsolataim
kialakulását is. Önbizalom nélkül nem lehet kapcsolatot teremteni az
emberekkel, ha te úgy érzed magad, mint egy fekete érezhette Amerikában a
faji elkülönítés idején, vagy egy "érinthetetlen" Indiában, akkor nem
tudod önmagadat adni. Tanulni pedig nem tudtam, képtelen voltam odafigyelni
az előadásokra meg a könyvekre, mert szüntelenül a problémáimon, a
jövőmön töprengtem, és nagyon hiányzott a szex is. Az egyetemen volt
egy-két kapcsolat-féleségem. De egyrészt úgy éreztem, hogy Juli az
igazi, őt kellene megszereznem társnak, másrészt pedig ezek a lányok
(tudatosan ezen az alapon választottam ki őket) ,maguk is szerencsétlen,
sérült, magányos emberek voltak, ez pedig végletesen beárnyékolta a
kapcsolatokat. Nagyon irigyeltem a társaimat, akiknek ekkor már mindnek
voltak mindenféle szerelmi kapcsolataik. (Nem csak irigyeltem azonban a
„tipikus” fiúkat, hanem utáltam is, mert úgy láttam, nem tisztelik,
nem becsülik a nőket, csak szexpartnert látnak sokszor bennük – és 
mindig hűtlenek és hazudoznak nekik…) Egy idő után elkezdtem a
"hivatásosakhoz" járni, de ez - bár volt köztük olyan akivel jól
összebarátkoztam - egy rendkívül megalázó, szomorú élmény volt, mert
akkoriban Magyarországon még ez a "szolgáltatás" nagyon alacsony
"színvonalon" működött. 

             Summa summarum: a vallással való szakításom és
az alkalmazkodási erőfeszítéseim nem oldották  meg a problémáimat,
bár enyhítettek  rajtuk, és ezért újra felkerestem a középiskolás
koromban megismert "nagy" pszichiátert. Most a pszichiáter azt mondta:
analitikus terápiára van szükségem, és el is mondta, hogy mi  a
problémám: narcisztikus személyiségzavar. Az NPD azt jelenti, hogy az
ember szüntelenül "omnipotenciára", mindenhatóságra, rendkívüliségre
törekszik. (Hallottam olyan narcisztikus betegről, aki fehér lovon meg
akarta rohamozni a Budapest Szállót. Én ilyet nem csinálok, de sokszor
előfordult, hogy a tükör előtt ismételgettem a katolikus szentmise
mondatait. "Őáltala, ő vele és őbenne a tiéd minden tisztelet és
dicsőség, mindenható Atyaisten, örökkön-örökké ámen...". Mindig
arra vágytam, hogy olyan helyzetben legyek, mint pl.Hitler, akinek az
egyéniségével sokat foglalkoztam: korlátlan legyen a hatalmam,
rajongjanak értem milliók és a magam agresszivitását kiélhessem az
embereken.  ) Mivel a valóság nem olyan jóindulatú mint ahogy a
narcisztikus szeretné, ezért a narcisztikus rendszerint kudarcot vall a
maga grandiózus fantáziáival, nem lehet az "élet császára", és ez
dühhel és elkeseredéssel tölti el. Ebben teljesen magamra ismertem.
Rájöttem, hogy állandóan kétféle állapot között ingadozom: az
egyikben „klassz vagyok”, minden karikacsapásra megy, a másikban pedig
a legnyomorultabb ember a világon.  

        A pszichiáter azt is elmondta nekem, hogy a dolgot nem lehet
teljesen meggyógyítani, ugyanis a legkorábbi életévekben (ő
"pre-ödipálisnak" nevezte ezt a korszakot) alakult ki, az anyukám 
"pre-pszichotikus" személyisége miatt, amiatt, hogy nem adta meg azt az
érzelmi biztonságot, amelyre szükségem lett volna.  De kis adagokban
feldolgozható és az, hogy ő figyel rám, az is egy bizonyos mértékig 
pótolja azt, ami kis koromban hiányzott. 

        Hát elkezdtük az ANALIZIST. A pszichoanalízis felkavaró,
megrázó élmény. Nagyon nehezen ment. Borzasztóan szégyelltem nem csak
azt, amit az emberek általában szégyellni szoktak - ti. a szexet és az
azzal összefüggő dolgokat - hanem azt is, ami gyerekként-kamaszként
amolyan "badarságként", játékként, ideológiaként bennem kialakult és
a felnőtt énem "szemében" megmosolyogtató volt. Maga az, hogy mindent, de
mindent ki kell mondani, nagyon nehéz.Volt, hogy csak leírtam, amit a
doktornak elmondanom kellett volna, volt hogy csak kazettára vettem fel, és
lejátszottuk. Lassan, nehezen tudtam átállni csak arra, hogy lefeküdjek
az ágyra és mindent kimondjak, ami csak „feljön”.  De a lényeg az
volt, hogy lassanként mégiscsak elkezdtem kimondani, elmondani a saját
emlékeimet és a saját irracionális és "összevissza" érzéseimet. Olyan
volt, mintha gennyes húsdarabokat szednének ki a testemből. Szédültem
sokszor utána. De mégis alapvetően nagyon-nagyon jót tett nekem a
pszichoanalízis. Megint egy közbevetett megjegyzés: a többi problémás
embereknél (beleértve édesapámat is, akinek a személyiségfejlődését
elég jól ismerem, úgy vettem észre, hogy PONT AKKOR nem foglalkoznak a
saját lelki problémáikkal, amikor lehetne és kellene. Tizennyolc éves
kor előtt nem csinálnak analízist, mert a serdülő még nem bírná.
Harmincöt után viszont azért nem, mert addig túlságosan megmerevednek a
személyiség struktúrái, nem lehet szétszedni őket. Csakhogy az életnek
éppen ez az időszaka az, amikor az ember "remeknek", "klassznak" érzi
magát - és ezért nem foglalkozik a lelki problémákkal. Úgy szoktam ezt
nevezni: az ifjúság felhajtóereje. A fiatalembert már nem nyomasztják az
iskolai és családi kötöttségek, nagyobb az "én" ereje, nagyobb az
intelligenciája mint korábban, sok mindent meg tud csinálni, amit
korábban nem - viszont még nincs végleges hivatás és család - ezért
nem kell felelősséget vállalni az életért. Ezért a fiatal ember úgy
hiszi - én is sokszor úgy hittem  - hogy végtelenek a lehetőségei, hogy
úgyis minden rendbe jön. Ezért nem megy el a pszichoterápiába, nem
akarja vállalni az ezzel járó sok szenvedést, nem tárja fel a saját
problémáit. Csakhogy a problémák amikor már az élet lehetőségei
beszűkűlnek, visszajönnek, és újból teljesen "beszippantják" a
személyiséget.) 

        Az analízisem tehát haladt, felszabadított rengeteg
energiát és kezelhetővé tette a problémáimat. Megértettem, hogy az a
"dac", amelyet a valósággal szemben érzek, az a harag, hisztéria,
gyűlölet, az nem őszinte. Én nem vagyok rossz ember, és nem akarok
szembeszállni valójában az emberekkel, hanem én csak dühös vagyok
(először a szüleimre voltam dühös, főleg apukámra, később a többi
gyerekekre az iskolai közösségben, még később az egész
„társadalomra”), az emberekre azért, mert nem adják meg nekem azt az
elismerést, amire vágyom,  A "nagyságot" magamnak nyújtottam,
ábrándok, fantáziák formájában – amelyekre a valóság mindig
rácáfolt.  A szexel kapcsolatos ellenérzéseim pedig abból származnak,
hogy túl korán, túl intenzíven érzékeltem a szüleim szerelmi
életét. A pszichoanalízis során az emberben a maga belső világának
ama tartalmai, amelyeket az eszével, erkölcsével nem tud elfogadni
(például a szexualitás, vagy a harag…) megjelennek az emberben a maguk
irracionalitásában – igy nem kell őket megideologizálni,
racionalizálni, hanem kezelni lehet ezeket az érzéseket. (Én például
ugye nem szeretem a „modern” életet és a „modern társadalmat”, a
vele járó káoszt és értékválságot -  és olyan ideológiákhoz
vonzódom, amelyek ezzel ellentétesek, merevek, és „régiek” - és a
fiatalkorom végén a marxizmushoz való vonzódásomban – ami a
rendszerváltáskor egy divatjamúlt, mindenki által kinevetett ideológia
lett – ez újból előjött.  Ez egy nagyon furcsa dolog, amivel az
emberek nem tudnak mit kezdeni. De amíg kamaszkoromban valóban azonosultam
egy ilyen ideológiával, addig most nekem például a marxizmus egyszerűen
csak tetszik, meg érdekel,  a hobbim. És ez  kicsit furcsa persze az
embereknek – de messze nem olyan furcsa, mintha én „tüntetnék”
azzal, hogy én egy meggyőződéses marxista vagyok.) És az is nagyon jó,
hogy az ember a világ számára irritáló jelenségeit (amelyek ingerlik,
felébresztik  a komplexusait)  és amelyeket ezért a nem analizált ember
elkerül) el tudja fogadni, a „helyén tudja kezelni”.           
                                                   
                                                   
 

           Ámde miközben az analízis haladt, az életem külső
feltételei romlottak. Juli - egyetlen valódi kapcsolatom - egyre rosszabb
lelkiállapotba került és a kapcsolatunkban egyre többet bántott és
egyre elviselhetetlen kritikákat mondott. A többi lányokkal való
kapcsolatteremtési kísérleteim nem sikerültek, szexuálisan gátlásos
férfi maradtam. A szocialista rendszer megszűnt, én a szocialista
rendszerben, bár apukám ellene nevelt, elég jól éreztem magam, hisz
létbiztonság volt, és az emberek tisztelték a tudást, az értelmiségi
létet.. Most minden bizonytalanná vált – és az új társadalomban már
a pénz határozott meg mindent, amihez én egyáltalán nem értettem.  Nem
találtam munkahelyet, mert az egyetem alatt - mivel nem "helyezkedtem" a
tanáraimnál és nem tudtam komolyan tanulni, örültem, hogy végül -
nehezen, évhalasztással, de mégiscsak - elvégeztem az iskolát - nem
sikerült kiépítenem egy karrier kezdeteit, ott álltam a nagy semmiben,
bár volt vagyonom, de az fogyott. És bár folyton csökkenteni akartam
tüneteimet, (például az egyik, erről nem beszéltem eddig, az a hadarás
volt, amely kilenc-tíz éves koromban kezdődött…),, és nem mondhatnám,
hogy teljesen eredménytelenül, de mégiscsak mindig olyan visszajelzések
jöttek, amelyek azt bizonyították, hogy továbbra is furcsa, neveletlen,
és idegbeteg figura vagyok a "normális" emberek szemében.

         A legrosszabb ezek közül - ez egy máig megmaradt,
szégyenletes, gyötrelmes élmény - az volt, hogy egy híres külföldön
élő magyar származású tudós meghívott a házába, és aztán, mivel
kicsit illetlenül viselkedtem, udvariasan, de elküldött. Egyre jobban
gyűlöltem önmagam az abnormitásom miatt, ráadásul Juli folyton azt
mondta, hogy nem csak abnormis vagyok, hanem morálisan is gyenge, sunyi,
jellemtelen, etc. etc. és a műveltségem és intellektusom is hamis

         Ekkor egy nagyon szerencsés döntést hoztam: elkezdtem
tanítani középiskolában. Azt hittem, hogy ott én nem fogom bírni az
intézmény fegyelmét és a gyerekek - mint amolyan "hadaró", bizarr,
gátlásos, "elméletekben élő" figurát, jól meg fognak "szivatni". 
Valami meg  is valósult ebből, de alapvetően nem ez volt, hanem
megszerettek a kollégák is, a gyerekek is, becsülték a hatalmas
tudásomat és a humoromat  - és nagyon sajnálták, hogy eljövök.

         A középiskolai tanítás alatt illetve akörül a sok
évig tartó - sehová sem vivő - tartalmatlan töprengéseimből végre
kiformálódtak bizonyos evidenciák, amelyek alapján azóta vezetni tudom
az életemet  - egészen mostanáig. 

1. Az énkép fontossága. Nekem, a narcisztikus személyiségnek csak az a
fontos, hogy minek látszom az emberek között. Julinak persze, meg minden
értelmes embernek ez nagyon ellenszenves, mert hiszen egy értelmiségi azt
tartja jónak, szimpatikusnak, emberhez méltónak, ha valakiben "belül van
a mérce" .                                 De hiába nem
szimpatikus ez a társamnak, én ilyen vagyok. Maga Juli is mondta: „ha az
emberek elismernének, nem érdekelne téged, hogy én mit mondok”. 

2. Az emberek elismerését csak úgy lehet megszerezni, hogyha az ember
elfogadja az ő világképüket, értékrendjüket, vagy  amit én úgy
neveztem el: kollektív realitásélmény. (Ez a fogalom onnan jött, hogy
egyszer Julival vitatkoztunk a marxizmusról, és azt mondta - egyéb érve
nem volt már - hogy "de ez már lement!". Elkezdtem gondolkodni, mit is
jelent ez. Rájöttem: az emberek Magyarországon úgy élik meg a
valóságot hogy annak a fényében marxistának lenni - abszurd. Ez nem
érvek kérdése, ebbe „bele kell érezni”. Lehet, hogy a marxizmusnak -
valahol, valamilyen ettől a társadalomtól  független mélyebb szinten "
- "igaza van", de én itt, most élek, nekem ehhez a társadalomhoz kell
alkalmazkodnom. És arra is rájöttem, hogy az embereket annak az alapján
tartják "örültnek" (engem is), hogy  nem fogják fel, nem érzékelik a
társadalom kollektiv valóságélményét. Lehetnek furcsa szokásaid,
lehetnek furcsa gondolataid - akkor, ha TUDOD, hogy a társadalom tagjai
számára ezek furcsák, abszurdak, és megpróbálod őket értelmezhetővé
tenni. Azok az emberek, például a saját apám, akiket az emberek
„őrültként” bélyegeznek meg, nem egyszerűen furcsák a szokásaikban
és az életvezetésükben, hanem azért "őrültek", mert nem veszik le, nem
érzékelik, hogy  a társadalom hogyan látja a valóságot, és főleg:
hogyan látja őket. Ezen a típusú elvakult hozzáálláson kell
változtatnom és nem pusztán a külső tüneteken. 

     Ha az ember látja és elfogadja, hogy milyenek a többiek, és
hogyan látják őt – akkor el tud érni náluk kis sikereket. Ha elérek
ilyen kis sikereket, akkor nőni  fog az önbizalmam és nyitottabb leszek a
többiekre, és ez újabb sikereket fog hozni. De az ellenkezője is igaz: a
kudarcok miatt dühös vagyok, elkeseredett vagyok, mindig csak magamat
rágom – és ezért még kevésbé tudok figyelni a környezetemre, és
mindig újabb kudarcok jönnek. (A szomszédasszonyom, egy  idősebb hölgy
állandóan piszkált a lakásom állapota miatt. Még a KÖJÁL-t is
kihívatta egyszer hozzám. De amikor vettem egy lavór forró vizet és
elkezdtem lemosni az ajtómat, megveregette a vállamat. Sosem felejtem el
azt a jó érzést.)

3. Julit sajnos el kell küldenem, hiába szeretem. Ugyanis a Juli mellett
mindig össze fog omlani az a hencegést szolgáló, önimádatomat
erősítő, hamis "énkép", amelynek a fenntartásától a lelki
egyensúlyom függ (lásd fentebb). A jó énkép nekem olyan, mint a
cukorbetegnek az inzulin, meghalok, megőrülök nélküle. És ő mindig
mindent szét fog cikizni, amit ki találok azért, hogy fényezzem a saját
egómat. Amellett pedig ha mindig csak Julit szeretem, ha őt tekintem
"igazinak", akkor soha nem lesz barátnőm, mert az olyan lány, aki nem
szerelmet akar, hanem valami futó, komolytalan, csak testi kapcsolatot, az
nem engem fog akarni. Szóval Juli mellett mindig csak egy szolga maradok -
és egy "kasztrált" szolga. 

4- Arra már, hogy egy ilyen deviáns gyerekkor után mindazokat a szociális
készségeket, tudást (például kocsivezetés, meg kik szerepelnek a
médiában,  meg hogy kell viselkedni egy helyzetben) amelyek a normális
emberekben megvannak,  magamba építsem - nincs esélyem. Arra viszont,
hogy tudományos karriert építsek, maximálisan van, mert hiszen nekem nem
kellett dolgoznom, pénzt keresnem, jók voltak a képességeim és
ráadásul gyerekkoromból - apukámtól - rengeteg olyan fogalmat és
információt ismertem, ami a többieknek csak unalmas "tananyag" volt.
Tehát a saját énképemet nem elsősorban a neurotikus tüneteim, furcsa
viselkedésformáim megváltoztatásával, hanem a tudományos karrierem
építésével kell javítanom, építenem.  

           Analízisem  nagyjából ugyanekkor lezárult, az orvos
elengedett. Kérdeztem: mi fog maradni a betegségemből, azt mondta: a
kudarcot, a sikertelenséget nem fogom bírni továbbra sem.

 Az említett "evidenciák" megtalálása nagyon fontos lépés volt a
személyiségfejlődésemben. Addig ugyanis állandóan töprengtem a
problémáimról és azok lehetséges megoldásairól (ezt elneveztem
"tervrajz-kényszernek") mindig, amikor találtam egy-egy leírását  a
személyiségemnek és annak egy lehetséges alkalmazását, megoldási
modellt, akkor görcsösen ismételgettem magamban (néha, rossz
lelkiállapotomban, ez ma is előfordul) azt a pár mondatot. A pszichiáter
megmagyarázta, hogy ilyenkor "attól félek", hogy elveszítem azt a
modellt. Egy idő után rájöttem én is, hogy bármit is talál ki az
ember, úgyis „elvesziti”, a spontán jövő érzelmek és gondolatok
árja elsodorja azt, amit kitaláltál...Inkább "úszni" kell a saját
személyiségünkben, mint egy folyamban, nem pedig "megerőszakolni"
akarni. 

A fentebbi "elvek", a narcizmusom elfogadása, és a törekvés arra, hogy
ezt a narcizmust felnőtt, a valósággal összhangban való  módon
elégítsem ki,  nagyban előre vitték az életemet. A gimnáziumból, ahol
ilyen inkább pozitiv élmények értek - eljöttem, viszont elkezdtem a
tudományos karrieremet építeni (posztgraduális stúdiumokat folytattam
és állást is kaptam egy idő múlva egy kutatóintézetben). Ekkor már
lett egy olyan komoly kapcsolatom is, akit már valóban szerettem, sikernek
is éltem meg...Ő is nagyon problémás ember volt (gyógyszerek,
öngyilkossági kísérletek), de életvidám, magabiztos, gyakorlatias,
szóval nem olyan "látványos" módon volt problémás, mint én. Sajnos ez
a szép kapcsolat elmúlt, ugyanis gyermekünk született, akinek a valódi
származását Marianna eltitkolta a házastársa elől. Igy aztán el
kellett mennem ebből a helyzetből, mert a férfivel szemben sem akartam
ennyire szemét lenni és féltem is, hogy valahogy - Marianna ziláltsága,
 labilitása miatt - ki fog derülni az igazság. Később aztán
megismerkedtem a kislányommal, aki ma már nagylány, tudja, hogy mi az
igazság, és meg is kedvelt engem, bár természetesen a nevelő-apját
érzi az igazi apjának, hiszen az volt mellette kiskora óta (és akkor is
mellette maradt, amikor megtudta az igazságot, hiszen addigra megszerette a
gyereket).

Mariannával való kapcsolatom lezárulása után még egy kicsi ideig
Julival, Juli uralma alatt voltam, de aztán 32 éves korom után pár
hónappal egy alkalommal megint olyan végtelenül igazságtalanul
kritizált, hogy elhatároztam, én most már ezt befejezem. Azt láttam,
hogy bármilyen hamis énképet építek fel, Juli kritikája alatt az mindig
összeomlik (ezt neveztem el "ideológiacikizésnek") és nem akartam ezt
tovább...(Csakhogy Juli  aztán ettől, a mi kapcsolatunk felbomlásától
összeomlott, kitört rajta a szkizofrénia, többször is
elmegyógyintézetbe került. Amennyire tudtam, segítettem rajta. Furcsa
érzés volt, hogy én a lelki betegségem miatt ki voltam teljesen
szolgáltatva  tizennégy évig egy embernek, aki IGAZÁBÓL még sokkal
betegebb volt, mint én.)                                 
                     

        A posztgraduális stúdiumaim során (de még azelőtt, hogy
azt a jó kutatóintézeti állást megszereztem volna), megismerkedtem
valakivel, aki kicsit "kikezdett" velem. Ez a lány - Yvette - külföldi
származású volt, ami még inkább vonzóvá tette őt, és amolyan
"frivol", kacér módon viselkedett, ami engem mindig nagyon vonzott (bár
tudom, hogy nem az ilyen lányok valók igazából hozzám). Yvette  a
szépsége, kacérsága  a "nyugati" származása és a - mint később
kiderült, inkább "látszólagos" - normalitása - miatt mintegy
megtestesítette a számomra a "sikert", amelyre egész fiatalságomban
vágytam. (Apukám ugyanis sokat panaszkodott nekem mindig arról, hogy neki
"nincs nője", hogy "nincs sikere a nőknél", és ez a dolog engem is az
indokoltnál jobban bántott. Úgy képzeltem, hogy az, hogy ha az embernek
nincsen barátnője, vagy csak nagyon szerencsétlen barátnője van, az maga
a pokol, az elviselhetetlen szégyen.)  Yvette-t sikerült rávennem, hogy
lefeküdjünk, de hát - a gátlásaim, zavarodottságom, félelmeim stb.
miatt - fizikailag nem ment a dolog. Aztán utána még egy kicsit
"járogattunk", de ez már meghatározta a kapcsolat későbbi sorsát, és
végül is Yvette megmondta, hogy nem akar feleségül jönni hozzám, nem
akar velem kapcsolatot. El voltam keseredve, haragomban megmondtam
Yvette-nek, hogy nem is voltam belé szerelmes, csak sikereket akartam -
amire persze ő nagyon megbántódott, és nem akart velem többé semmilyen
kapcsolatot.

            Hát akkor gyorsan felszedtem valakit, aki ugyan szép
volt, melegszívű, kulturált - és nagyon szeretett engem - de sok évvel
idősebb és komolyan mozgássérült. Ebből lett egy hosszabb kapcsolat -
de beárnyékolta ezt már az, hogy én csak egy "ilyen" lányt kaphatok. A
"tüneteim" jelentkezése, a rendetlenségem, neveletlenségem,
gyakorlatiatlanságom, a hadarás újra és újra való jelentkezése
továbbra is megkeserített és beárnyékolta az életemet, a
mozgássérült hölggyel való kapcsolat szintén megint csak a "kudarc"
érzését erősítette meg bennem. Végül is elküldtem a mozgássérült
hölgyet, megint próbálkoztam valakivel, egy nagyon fiatal lánnyal, aki
kezdetben bizonyos érdeklődést mutatott irántam, aztán megmondta azt,
amit én is éreztem, hogy én "nem vállalom magamat" és e mögött
valamilyen "önértékelési probléma" van. 

Sok-sok kényszeres töprengés után rájöttem, hogy a lányok valóban a
magabiztos, magát sikeresnek megélő , és magát vállaló pasit keresik,
és nem az olyant, aki mintegy "könyörög" a legitimációért. Tehát az
előbbi magatartásra törekedtem és az, hogy még mindig jó sok vagyonom
volt, meg a kutatóintézeti állás és a más tudományos sikereim  nagy
"municiót" adtak  ehhez. Igy aztán ezúttal már - harmincas éveim
második felében jártam már ugyan  - igazán klassz barátnőm lett,
rendkívül dekoratív fellépésű, nálam sokkal fiatalabb. . A sznobizmusa
miatt rajongott értem, a "tudósért", és azonkívül borzasztóan élvezte
velem a testi kapcsolatot. Mélyebben azonban NEM tudtunk közelkerülni
egymáshoz. Felszínesnek és éretlennek  találtam Dórit, és nem akartam
feleségül venni, amit ő szeretett volna. Vége lett a viszonyunknak, a
következő viszonyom egy idősebb, Dórinál sokkal érettebb,
intelligensebb, érzékenyebb, bár messze nem olyan szép hölgy lett,
akinek már volt két kisgyereke, akiket egyedül nevelt. Őt sem tudtam
szeretni. Amolyan "rendes", konszolidált ember volt  és több szeretetet,
és hűséget várt volna el tőlem, mint amennyit én adni tudtam.
Jóbarátok maradtunk – de ebből sem lett szerelem, vagy házasság.

          A következő kapcsolatom Vera lett, aki azért volt
nagyon jó kapcsolat, mert ő nem akart totális nagy kapcsolatot,
házasságot, hanem főleg  csak szexet. Házasságban élt, amely
rendkívül kiüresedett,  amolyan véd- és dacszövetség volt ez, meg a
gyerekeik közös nevelése. Velem meg jól érezte magát, egyrészt azért,
mert olyan mértéktelen szexuális igényei voltak, amelyeket normális
férfi nem tudott kielégíteni, csak én, aztán meg jó volt a humora
mindkettőnknek, sokat nevettünk. Imádtam Verát. Vera mellett volt egy
másik kapcsolatom, Zita, aki viszont azért volt fontos, mert pszichológus
volt, és egy nagyon komoly ember, tiszta, szép eszményekkel, ami nekem
nagyon imponált, úgy éreztem, ő erős, öntörvényű egyéniség.
Viszont ösztönszinten Vera vonzott jobban. Lassanként azonban kiderült,
hogy Vera - azonkívül, hogy sokkal műveletlenebb és közönségesebb
gondolkodású mint én -  egyrészt nem akar kisbabát már (hiszen neki
volt már kettő), másrészt pedig kicsit "pályázik" az anyagi javaimra.
Igy hát elhagytam Verát. Utána nem volt komoly, érdemi kapcsolatom
lányokkal egy darabig.

          Közben édesapámat, édesanyámat már elveszítettem
(egyre romló idegállapotuk mellett és miatt különböző fizikai
betegségeik alakultak ki és mindketten viszonylag fiatalon meghaltak), 
Juli meg már nagyon beteg volt és igy fokozódott a magányom. Arra jöttem
rá, hogy a "siker" a nőknél nem is olyan fontos, és nem is olyan jó
dolog, mint én gondoltam...Ugyanis a lányok -gyakorlatilag - mind komoly
kapcsolatot, szerelmet akarnak. És ha ezt nem adom meg, akkor csalódnak,
és szomorúak. És semmi kedvem nem volt  velem korú harmincas, meg
negyvenes nőket " behúlyíteni",  szerelemmel, komoly kapcsolattal
hitegetni, miközben valójában nem akarok mást, csak a szexet, meg a
"macho" "felvágást" azzal, hogy "ez is a 'nőm' volt", "az is a 'nőm'
volt". A komoly, tiszta, nagy kapcsolat "szándékával" próbáltam hát
visszafordulni Zitához, a Vera melletti párhuzamos kapcsolatomhoz, a
kiváló pszichológushoz. Zita azonban elzavart, mondta, hogy annakidején
hogy bántam vele, hogy ő lezárta, és megkért, hogy soha többet ne
keressem. 

Láttam most már, hogy nem csak az a probléma  hogy én nem tudok  nagy
szerelmet érezni és hűségesnek lenni, hanem az is a probléma, hogy ha
ezt nem tudom érezni, akkor nem is lesz családom. Márpedig családot
akartam. Nem csak a gyerek miatt, hanem azért is vonzott a családalapítás
gondolata ,mert agglegényként, egyedül élve az ember elkerülhetetlenül
"ellomposodik", akármennyit is dolgoztam azon, hogy ne legyenek furcsa,
bizarr életvezetési szokásaim, sajnos ez egyedül nem megy, mindig újra
előjött valami. 

Igy hát leszűrtem azt a konzekvenciát, hogy nekem bizony - bármennyire is
szeretnék, akarok "igazi" szerelmet, "igazi" társat - kompromisszumot kell
kötnöm. Ekkor aztán megismerkedtem - társkereső hirdetés révén - egy
olyan hölggyel, aki életkora miatt már nagyon szeretett volna férjhez
menni és gyermeket szülni. Nem volt nagyon nehéz hát rávenni őt az én
helyzetemben (anyagi biztonság, jó állás, meg  a testi kapcsolat is
nagyon jó volt velem.) a házasságra. Bár éreztem, hogy nagyon
különbözünk, mégsem láttam ezt akkora bajnak akkor. A nagyon neurotikus
szüleim, a saját nagyon neurotikus ifjú- és fiatalkorom után tök
vonzónak tűnt egy teljesen "normális" nő és a családja, amely szintén
nagyon "normális" volt, és akikkel ő nagyon szorosan összetartott és
együtt vezették életüket. 

Megkértem hát Mária kezét, és elkezdtünk "dolgozni" azon, hogy gyermeke
legyen. Közben komoly konfliktusaink voltak, mert Mária teljesen a
hétköznapi élet teendőinek (anyagiak, munka, háztartás) világában
élt, mindig ezen gondolkodott, mindig ezen "stresszelt", mindig minden
ilyesmit jól, figyelemmel és átgondoltan akart csinálni, és ebbe
próbált "társként" bevonni engem is. Mivel ő mindig mindenben a
normáknak "megfelelni" akaró típus, állandóan idegeskedik, sír,
pánikol és szitkozódik, amikor valami ilyesmi nem megy, nem úgy megy,
ahogy kellene, ezért iszonyúan idegesítette és dühítette, hogy ezekben
énrám nem számíthat, de egyáltalán nem. Mi ugyanis a szüleimmel -
apukám egyoldalúan intellektuális beállítottsága,  anyukám
elmebetegsége és a nagyon jó  anyagi helyzetünk miatt - egyáltalán nem
foglalkoztunk az ilyesmikkel, én meg azért nem tanultam meg, mert a
tudományos munkámra kellett koncentrálnom, ott kellett sikert elérnem, s
úgy gondoltam: az  úgyis megszokott dolog, hogy a tudósok "bénák",
szórakozottak a gyakorlati dolgokban. Az akkori pszichológusom, és a
barátaim is rábeszéltek  Máriára. Azt hittem, hogy a kölcsönös
szeretet majd "el tudja hordozni" ezeket a feszülttségeket, de nem így
történt.

          Közben más is hozzájárult ahhoz, hogy házasságom ne
sikerüljön, mert váratlanul jelentkezett Zita. Zita nem mondta ugyan azt,
hogy újra akarja kezdeni a kapcsolatunkat, de maga a jelentkezése ténye,
meg az, hogy hívott, hogy találkozzunk, meg az egész azt sejtette, hogy ez
nem lehetetlen. Két nappal azután, hogy a Zita jelentkezett, Mária -
váratlanul - teherbeesett. Világos volt számomra, hogy most már el kell
vennem feleségül. Zita nem tűnt el, mikor megtudta, hogy mi van, hanem
még egy kicsit tartottuk a kapcsolatot - és én nem tudtam, mit csináljak.
Otthagyni, vagy terhesen megcsalni nem akartam  Máriát...de  Zitát sem
akartam elengedni.  Zita végül is abbahagyta a velem való
kapcsolattartást. 

Megszületett a gyermekünk, fantasztikus kis teremtés volt, akit mindketten
imádtunk. És elkezdtük nevelni. Mária azonban továbbra is, és amióta
terhes volt, egyre inkább, ( kitört rajta az ún. "fészekrakó" ösztön)
, az a gondos, állandóan a gyakorlati élet dolgain idegeskedő típus
volt, amilyen már kapcsolatunk elején is. Tele volt merev normákkal, az
én "szétesett" intellektuell stílusomat és életvezetésemet pedig
egyáltalán nem bírta, folyton kritizált. Pluszban nagyon bántott az,
hogy soha semmire nem volt kíváncsi abból, amit alkottam, tudtam és
gondoltam a világról, nem egyszer fordult elő, hogy médiabeli 
megszólalásaimat hallgatva elaludt, és semmi ilyesmit nem olvasott el.

           A kritikákra narcisztikus dührohamokkal reagáltam,
amik természetesen csak tovább rontották a "képemet" Mária és a vele
szorosan együttérző családja szemében. Az egész olyan volt - a
narcizmusomra a cukorbetegség metaforáját használva - mintha egy
cukorbeteggel egész nap édességet etetnének és közben elvennék az
inzulinját. Próbáltam leszokni mindarról - dührohamok, magamban
beszélés, rendetlenség, öltözködésem, rendességem, tisztaságom
hiányosságai, neveletlenség - amelyekről Mária és a családja le
akartak szoktatni, amit kifogásoltak bennem, de ez nemigen ment, mindig volt
valami újabb elfelejtés, neveletlenség, inadekvát, rossz intézése a
dolgoknak, ami miatt nevettek és bosszankodtak. A dühről is próbáltam
leszokni, a kiabálásról, a  kezem harapdálásáról, fejem
falbaveréséről, hiszen azt hittem, hogy én már ezen "túl" vagyok, mert
ilyesmi korábbi rossz kapcsolataimban (Julival ) is volt, meg apámmal is,
de úgy képzeltem, én most már ezt nem fogom csinálni, hanem felnőtt
módon fogom tudni kezelni a helyzetet. De ez nem sikerült, pedig egyre
inkább kellett volna, hiszen növekedett a kisfiú, akit nagyon szerettem,
és akit természetesen egyrészt félelemmel töltöttek el a narcisztikus
dühkitöréseim, másrészt meg át is vette ezt a rossz mintát.  Gáborka
is megtanulta, hogy a konfliktusokat hisztivel reagálja le – Mária  nagy
elkeseredésére (ő ugyanis pedagógus, tudja, hogy egy gyereknek jó
szülői mintákat kell adni...). Önképem és vele lelkiállapotom egyre
romlott hát házasságomban, pszichoterápiába - anyagi okokból sem, és
azért sem, mert úgy éreztem, jártam már  eleget - nem járhattam...Úgy
éreztem, "csinálom a családot" egy embernek, aki teljesen más világban
él mint én, és semmit sem tud kezdeni az én értékeimmel, úgy éreztem,
Mária és családja megalázott "szolgája" vagyok. 

Ekkor csináltam egy  nagy ostobaságot, telefonon kezdtem el zaklatni
Zitát, mert úgy éreztem, borzasztó az, hogy őt "elszalasztottam", s nem
csak telefonon zaklattam, hanem egy éles,  bántó levelet is írtam neki,
amire ő úgy reagált, hogy nem akar tőlem soha többet semmit, hogy
hagyjam most már békében és ha még egyszer jelentkezem, akkor szól majd
zaklatás miatt a rendőrségnek. 

Ez és Mária kritikája roppant, rettenetes narcisztikus sérelmet okozott
nekem. Elkezdtem gondolkodni: miért is fontos nekem Zita? Hát hiszen
annakidején nem kellett.... Egy kedves régi barát segített: elmondta,
hogy neki is volt ilyen reménytelen, megalázó "szerelme", és rájött:
azért van ez, mert az illető  valami olyasmit szimbolizál, amilyen "ő is
szeretne lenni". Rájöttem, hogy Zita egy szimbólum,(a "fantom" kapcsolatok
mindig csak szimbólumai valaminek,) az erős, öntörvényű, saját
lelkiismerteére hallgató egyéniség szimbóluma, amit én szeretnék, de
nem tudok megcsinálni, mert ki vagyok szolgáltatva mindig a mások
véleményének. 

          Mária kritikája azt jelentette nekem, hogy nem tudom az
életet úgy, "normálisan", funkcionálóan vinni, mint a normális emberek,
Zita elutasítása azt, hogy én még egy, az emberek világán kívüli, de
legalább önmagában megálló, saját értékeit képviselő úgynevezett
"erős egyéniség" sem tudok lenni. Szóval a házasságom lerombolta azt a
jobb önértékelésemet , amelyet harmincas éveim eleje óta felépítettem
- márpedig számomra a jó önértékelés "az alfa és az omega". 

       Szerencsére mostanra Mária belátta, hogy a házasságunk nem
működik,  nem működhet, el fogunk válni, külön fogunk költözni.
Eddig ezt azért nem akartam, mert kicsi volt a gyermenkünk, de most már
kibírja talán ő  a válásunkat. Én szép versekben (eddig ilyet nem
csináltam, nem is gondoltam rá) próbálom megfogalmazni a sorsomat, a
problémáimat, elküldtem őket a Zitának is, egy "kerek"
születésnapjára, de nem válaszolt. Máriára borzalmasan haragszom,
rettenetes volt, hogy kedvesnek kellett vele lenni, meg szerelmi életet
élni vele, miközben folyamatosan megalázott és kritizált minden
dolgomban.  Józan eszemmel persze tudom, hogy csak egy szerencsétlen,
gyerekre-családra vágyó nő, aki ezt olyasvalakivel próbálta meg, aki
erre nem alkalmas. Remélem, talál majd magának jobb partnert nálam. 

           Meditálok, önelemzek, és majd most valahogy (már
ötvenes éveimben) "előlről kell kezdenem" az életet. Be kellett lássam:
azon a módon, ahogy korábban próbáltam, a tudományos munkám révén NEM
szerezhetem meg azt az elismerést, pozitív énképet, amelyre vágyom -
ezért ezt a dolgot nem is folytatom tovább. De a tünetek, a bizarr
magatartásformák csökkentése révén sem szerezhetem meg, mert ennek -
egy ennyi idős ember esetében, és egy ilyen gyerekkor után - meg vannak a
maga határai: nem tudok teljesen normálissá válni, csak kicsit
kevésbé  abszurddá. Talán most már ezt az elért "szintjét" a dolognak
el kellene fogadni. 

        Ez az eddigi történetem, még nem tudom, hogyan
folytatódik… Mélyen együtt érzek minden sorstársammal,
tudom-látom-érzem mennyire nehéz súlyos lelki bajokkal küszködni egy
életen át - és sokszor  van olyan, hogy valakinek tanácsot, segítséget
is tudok nyújtani. Akár meg tudok gyógyulni még, akár nem - a
gyerekkoromban megkapott -  a szüleim minden hibája ellenére is megkapott
- értékeket (a humánumot, a kultúra szeretetét, és a fínomságot)
mindenképpen meg akarom őrizni magamban. 
      


Offline
Csatlakozott: 2018 máj 14

Basszus!!!!! angry

Vagy én is nárcisztikus vagyok, vagy te nem...nekem nem jött át ebből, hogy te az lennél. De ez a sok szemét k...már bocsánat...de aki lehúzni akar, aki rombolni akar, aki sérteget, az NEM SZERET.  Egészséges lelkű ember nem sérteget egy kapcsolatban! Nem a te készülékedben volt a hiba! Az nem nárcizmus, ha valaki megsértődik, amikor sértegetik! AZ sokkal inkább, ha valaki le akar rántani a sárba!!!

Az miért nem jutott eszébe senkinek, hogy te tényleg egy tehetség vagy, akit hagyni kellett volna elmélyedni abban, ami érdekli?! Miért kellene mindenkinek egyformán élni? Mi egyáltalán az a "normális"? Ez a sok dagadt, buta, képmutatásban élő, gyerekével ordibáló, láncbagós proli gyökér?  

Ez a bizonyos Juli, na ő volt az igazi nárcisztikus! Itt van pl. ez a mondata: "Maga Juli is mondta: ha az emberek elismernének, nem érdekelne, hogy én mit mondok." 
Ezért próbált lehúzni. Neki nagyon is fontos volt, hogy érdekeljen téged, ő mit mond. Pénzzel lehúzott, lelkileg lerántott, sértegetett, szex se volt, és te vagy a nem normális?! Hát max. azért, mert hagytad...egy nárcisztikus már pofán verte volna.

Nagyon értékes, tehetséges ember vagy így az írásod alapján. Kibaszott hülye társadalom, ilyen embereket károsítanak azzal, hogy mindenkivel el akarják hitetni, hogy csak egyféle keretek közt érdemes élni. 
Ja, és ha valaki többre tartja magát másoknál, az véletlenül egybe is eshet azzal a ténnyel, hogy ez így is van.
A beteges viselkedés az, ha valaki azért akar mást a sárba taposni, hogy így érezze magát többnek. 

Ha te egy igazi nárcisztikus pali lennél, akkor összetört női szíveket hagytál volna magad után mindenütt, te használtad volna ki őket, nem pedig fordítva, és legfőképpen: tökéletesnek tartanád magad, nem pedig betegnek. 

Max. egy Asperger-szindrómát tippelnék neked, szerintem olvass utána a témának! A dührohamok, az esetlenség, a higiéniával kapcsolatos furcsaságok tizenévesen, gondok a szexszel, abszolút beleillenek a képbe. És a nagyon hosszú, szinte hibátlan, alapos írás is. Laughing out loud


Offline
Csatlakozott: 2014 jan 22

tanulságos írás

Megosztás Viberen