NarciMarci története

       Narci Marci vagyok, a hatvanas években születtem egy budapesti értelmiségi családban. Apukám és anyukám egyaránt nagyon művelt, intelligens - és kedves - emberek voltak ugyan, de mindketten súlyos gyerekkori sérüléseket cipeltek magukkal. Mindketten kisgyerekként élték át a Holocaustot, és mivel mindketten zsidó származásúak voltak, ezért ezt alaposan megsínylették. Apukám édesapját meggyilkolták, anyukám édesapja pedig röviddel a Holocaust után - nem tudom pontosan, miért, de mániásdepressziós beállítottságú lévén, valószínűleg nem csak az átéltek miatt - öngyilkos lett. Tehát mindkét embert az édesanyja nevelte egyedül, meglehetősen "ráborulva". Anyukám édesanyját én nem ismertem, mert meghalt még azelőtt, hogy szüleim megismerkedtek. 

Amit tudok róla, az az, hogy a harmincas években a "polgári" világban amolyan ismert, klassz, sikeres ember volt - de a kommunista diktatúrában már nem, bár meggyőződéses kommunista volt, mégis amolyan "polgári csökevénynek" tekintették, ezért is, meg a férje elvesztése miatt is amolyan inkább már befeléforduló,  megszomorodott ember volt, anyukámat ugyan nagyon szerette, de nem tudta "elengedni", nem tudta "kiengedni" a családi otthon légköréből. Ezért aztán anyám mindig kicsit magányos, befelé fordulós ember volt, bár nagyon szép volt, de nem voltak fiúkapcsolatai, barátnők sem nagyon, az úttörőmozgalomban azt a nevet adták neki viccből, hogy "cssapatunk legalmásabb pajtása", szóval hiányzott belőle az az önbizalom, magabiztosság, jópofaság, ami oda kellett...20-21 éves korában kétszer is skizofréniával, vagy valami hasonló problémával diagnosztizálták és kórházban volt, de ezek rövid epizódok voltak. 

Édesapám édesanyját viszont ismertem, mert már huszonhárom éves voltam, amikor ő meghalt. Ő viszont nagyon kemény, nagyon erős, nagyon zsarnoki személyiség volt. Pedáns, szorgalmas, kötelességtudó, és teljesen empátiátlan. Több családtag, és Apám volt óvónője visszaemlékezéséből tudom, hogy nem volt megelégedve édesapámmal, nem tartotta "férfiasnak", keménynek, és rengeteget bántotta, zsarnokoskodott vele. 

A szüleim ismerősök révén ismerkedtek meg, ahogy ez lenni szokott magányos fiatalokkal, jóakaratú felnőttek "hozták össze" őket. (Sem egyiküknek, sem másikuknak nem volt házasságuk előtt szexuális kapcsolata, ami akkor már - Budapesten, értelmiségi közegben  legalábbis - egyáltalán nem volt természetes.) Anyukám már nagyon vágyott férfikapcsolatra, gyermekre, apukám pedig el akart jönni a saját édesanyjától, akivel nagyon nehéz volt együttlakni, anyámnak pedig volt egy lakása. (Jól emlékszem: nagyanyám elmesélte, hogy volt egy közös ismerős - egy teljesen magánakvaló, különc, idős, arisztokrata férfi - aki mégis külön felment a nagyanyámhoz beszélgetni arról, hogy NE menjen bele ebbe a házasságba, mert az anyukám olyan egy szerencsétlen, gyámoltalan valaki.) 

Ezeknek a negatív tényezőknek az ellenérea szüleim nagyon szerették egymást, sokáig voltak közös témáik (zene, irodalom, politika) és nagyon jó volt a "szex" életük is, amiből én sajnos kicsi koromtól nagyon sokat láttam-hallottam. Akkor a dolog számomra érthetetlen volt, csak azt láttam, hogy ezt egy kicsit nem szabad, kicsit szégyenletes, viszont nagyon jó...ez aztán egész életemben ambivalens viszonyt alakított ki bennem a nemiséggel kapcsolatban. 

Ahogy növekedtem, egyre inkább apukámhoz kötődtem, egrészt mert rettentő okosnak láttam akkor és műveltnek, és szép, nemes eszményei voltak (mindenekelőtt a politikában a demokrácia, mert elutasította a rendszert, amelyet akkor a társadalom elfogadott) és mert anyukámban furcsa indulatok (félelem és düh) volt, az robbant ki belőle felém, olykor nagyon ijesztően, és ezeket az indulatokat én akkor nem értettem. Nem értettem, hogy miért "sértett" ő. A haragjával, indulataival nem tudtam mit kezdeni. Természetesen a nagyanyámnál is sokat voltam, aki ugyan bizonyos mértékben tényleg kemény volt, 8ahogy apukám is állította...) viszont ott amolyan igazi "otthon" volt, nem úgy, mint a szüleimnél nyugalom, rend, tisztaság - és ezért szerettem.                                                                   Már kora gyermekkoromban látszottak a személyiségem negatívumai, amelyek mind a mai napig megvannak. Nem bírtam elviselni, ha hibázok, nem bírtam elviselni, ha nem vagyok tökéletes - öngyilkossággal fenyegetőztem, hisztiztem, kiabáltam ilyenkor. Mindig a "központba" akartam kerülni, és mindig a többieket a magam tudásával traktálni. Mivel kitűnő volt a memóriám, ezért apukám megtanított rengeteg mindent nekem a saját érdeklődési köreiből, ami egy gyereknek nem való (történelem, filozófia, vallás, földrajz, biológia, etc. etc.). Ezeket a dolgokat megjegyeztem, megtanultam és mindig ezzel próbáltam "exhibicionálni", közben nem csináltam azt, amit egy gyereknek csinálnia kell: nem sportoltam, nem játszottam, és nem nagyon kaptam gyerekirodalmat és gyerekzenét. (Apukám szerint jobb volt, ha komoly dolgokkal foglalkozom. Ezért aztán a fiataloknak való "delfin könyveket" például eldugták előlem, viszont Camus Pestis-ét már kilencévesen elolvastam.) Nagyon erősen jelen volt a családban a háború és a fasizmus emléke is, mind a két szülőm kicsit olyan volt, mint két ártatlan, kedves, de riadt kisgyerek, akik találkoztak a valósággal, nem birtak vele megküzdeni és most összebújtak egy kis lukban, és egymást melengetik...

            Óvodás koromban még elég jól éreztem magam a többi gyerekek között, de amikor már általános iskolába kerültem, akkor már egyre rosszabbul. A nem jó idegállapotom, az otthoni problémák miatt hiába voltak remekek a szellemi képességeim, nem tudtam tanulni, és a szüleim nem is várták ezt el tőlem (a nagymama persze  igen). A fiős dolgokban - verekedés, hülyéskedés, sport, torna - nem tudtam résztvenni, a leggyengébb és legügyetelenebb voltam az összes fiúk közül. A ruházatomra, külsejemre egyáltalán nem adtam, apukám szerint azt nem kell, és ezért is sokat csúfoltak, meg a szüleimen is észrevették a külső elhanyagoltság jeleit. Aztán meg nálunk nem volt tévé, amit akkor már mindenki nézett. Az úttörőmozgalomban apukám politikai felfogása (a kommunistaellenesség) miat tnem vettem részt. Szóval rengeteg tényező volt, amely miatt kiszorultam az osztályközösségből, a "peremre". Az állandó feltűnni vágyásom is sok visszás, nevetséges helyzetet hozott... Egyre elviselhetetlenebbnek éreztem az iskolát, az osztályközösséget, mert ötödiktől már (amikor már nem az osztályfőnök van minden órán, hanem szaktanár) az osztály egyre inkább a "saját" értékrendje szerint élt és gondolkodott, és abban nekem nem volt helyem. Míg a tanáraim szerettek (általában), addig a gyerekek egyre inkább kizártak a saját világukból. Hozzájárult ehhez az is, hogy elkezdődött náluk a szex iránti érdeklődés, ami ebben az életkorban természetes - de ez engem nagyon irritált. Valahányszor valaki szexképet, ilyesmit behozott, mennydörögtem ez ellen, meg beárultam az osztályfőnöknek... Ők is érezték, hogy ez valami nagyon furcsa, kóros dolog bennem...Hetediktől azonban próbáltam változtatni a viselkedésemen, próbáltam kedves lenni és tisztábban, rendesebben öltözködni is - és ezért a vége megint egész jó volt, a rajvezetőnk még a kiszbe is be akart ajánlani - persze én nemet mondtam, mert apukámmal éreztem együtt ezügyben. (Apukámnak volt egy látszatra nagyon jó "barátja", aki stikában jelentéseket irogatott róla a belügynek. A jelentéseket később elolvastam, a rendszerváltozás után. És sajnos kénytelen voltam egyetérteni ezzel az emberrel, mert azt írta, valaki más, akit szintén megfigyel, és szintén rendszerellenes, a gyerekeit arra neveli, hogy "lojálisak legyenek az adott valósággal szemben", és ez a helyes, és amit apukám csinál, az helytelen. Egy gyereknek nem megemészthető az, hogy az, amit az iskolában, a rádióban, a tévében, az újságokban, az ifjúsági mozgalomban hall, az mind hülyeség és hazugság és neki azzal szembe kellene szállnia.) 

        Odahaza pedig megromlott a légkör. Anyukámban felszínre törtek azok a bujkáló indulatok(szorongás, kisebbségi érzés, és az ebből fakadó keserűség és harag), amelyeket az anyaság élménye és a jó szex addig enyhítettek, kezelhetővé tettek. Kilenc éves koromban kitört rajta a szkizofrénia és pszichiátriai intézetbe került, hetekre. Anyám betegségétől nem különösebben féltem, mert tudtam , hogy ez micsoda. Anyukát rendbehozták a kórházban, és a következő négy évben (kilenc és tizenhárom éves korom között), megintcsak működött a házasságuk, de már a nagymama nem volt igazán része a családnak. Anyukám ugyanis kijelentette: nem hajlandó kommunikálni az anyósával. Ez azzal járt, hogy azok a rendességi, tisztasági, életvezetési, munkavégzési  normák, amiket nagymama -  a maga zsarnoki személyiségével - addig betartatott velünk, ezután "kikoptak" s   szüleimből, egyre deviánsabbak lettek és egyre jobban elszakadtak a valóságtól. 

Tizenhárom éves koromban több fontos dolog is történt velünk. Egyrészt az anyukámból újra feltört a betegség (összefüggésben a menopauzával). Háromszor is, mindig augusztusban kórházba került. A kórházi kezelések persze rendbehozták annyiból, hogy eltűntek a téveseszméi, de végül is a sok gyógyszertől, elektrosokktól eléggé leépült az egész személyisége. Dolgozni sohasem dolgozott állásban, hanem csak magánórákat adott (nyelvből), otthon, azt sem túl sokat - de egy idő után most már (úgy húszéves korom körül) azt is abbahagyta. Bár nem voltak téveszméi már, de lassan minden kapcsolata megszűnt a külvilággal. A házimunkát sem nagyon csinálta, hanem feküdt, aludt egész nap. Amikor aktivabb volt, akkor viszont megint jóttek az érthetetlen ellenszenvek, gyanakvások, dühök, hisztéria - amit Apukám nagyon rosszul viselt, igy hát ő inkább a passziv állapot felé orientálta édesanyámat. Szóval ekkor már az ő betegsége nagyon komoly volt és mindenki számára nyilvánvaló, apukámnak meg nagyon elviselhetetlen. 

Másfelől ugyanebben az esztendőben Magyarországon elkezdődtek az első demokratikus ellenzéki mozgolódások. Apukám - aki állandóan a magyar társadalom "megalkuvását", konformizmusát ostorozta, lelkesen kapcsolódott be ezekbe a csoportokba. Irogatni, mindenfélét aláírni, meg ilyeneket kezdett - és valahogy úgy érezte, hogy ez most mintegy "kárpótolja" azért, hogy neki amúgy az életben nem voltak sikerei (a szakmájában sem futotta ki magát, a nőkhöz félénk és mafla volt, a nagyanyám személyiségének hatása pedig lerombolta az önbizalmát). Csakhogy egyrészt emiatt kitették a munkahelyéről, másrészt egy olyan "körbe" került, ahol nem találhatta meg a helyét. A demokratikus ellenzék tagjai ugyanis a hatvanas évek ellenkultúráján szocializálódott ifjú értelmiségiek voltak. Papa csak néhány évvel volt náluk idősebb, de mégis ő egy nagyon más mentalitást képviselt: számára a beat- pop- és rockzene, a szexuális szabadosság és a trágár beszéd idegen volt, azok számára magától értetődő. Úgyhogy itt sem lelte meg ő a helyét - viszont mivel ezzel az elképzelt "hős" szereppel azonosult, egyre jobban elszakadt a realitástól. 

A harmadik fontos dolog ami akkor történt az volt, hogy én nemileg éretté váltam.

 A negyedik fontos dolog ami ebben a kezdődő kamaszkorban történt velem, az volt, hogy mi hirtelen meggazdagodtunk, mert egy rokon Amerikában komoly örökséget hagyott ránk. Az örökség (illetve a kamatai) időről időre és kicsit megbizhatatlanul érkezett ugyan, de lehetővé tette, hogy magas életszínvonalon éljünk, lényegében munka nélkül. Bizonyára sokan kívánatosnak találnák ezt az élethelyzetet, de nagyon nem az. A pénzkeresés-munkavégzés (a családi élet mellett) a legfontosabb dolog az emberek számára. Hogyha valaki erre nem képes, vagy nincs rá szüksége, akkor az egy alapvető vonatkozásban "kívülkerül" a normális életen, a társadalmon. Ez történt kicsit velünk is. Apukám ilyen módon zavartalanul átadhatta magát a fentebb említett "donquijote-szerepnek", az "eszméiért élő" ember szerepének. (Jellemző módon megvolt nálunk a Don Quijote, de egy átdolgozásban. Papám nem szerette ezt az átdolgozást, éspedig azért nem, mert azt mondta, hogy az átdolgozó kilúgozta belőle pont azt, hogy az, amit Don Quijote csinál, az nem csak bolond és nevetséges, hanem egy nagyon is szép, és nemes dolog...). Anyukám meg belesüppedhetett a depresszióba, a passzivitásba. Jómagamnak azért nem tett jót a rengeteg pénz, mert egyfajta irreális narcisztikus kielégültség-érzést ad az embernek, amikor szórja, és olyasmiket tud vele megszerezni, amit mások nem. 

Ezeknek a külső történéseknek a nyomán, vagy mellett, bennem egy belső történés zajlott le. Kiábrándultam édesapámból, akit addig rajongásig szerettem, és minden kérdésben persze  - mint minden gyereknek, de nekem aztán különösen - a végső tekintélynek tartottam. Azt láttam, hogy apukám egyáltalán nem érzékeli az emberek közötti helyzeteket, a légkört, és amikor emiatt kudarcok érik őt, akkor mindig a világot, az embereket hibáztatja, nem érzékeli, nem tudja - pedig intelligens ember és még pszichológiát is olvasott sokat - hogy a problémák az ő személyiségéből jönnek és nem a "világ" gonoszságából, igazságtalanságából. Azonkívül tovább folytatta nagymamámmal, aki akkor már egy szerencsétlen, csak szeretetre vágyó idős, beteg nő volt, a "harcot", a gyerekkorban elkezdődött érzelmi konfliktust, üvöltözött és veszekedett vele - és én ezt kegyetlenségnek éreztem. Apukámmal nagyon kemény konfliktusaink voltak, mert bár nyilván szeretett, de a "gyerek" voltom miatt mindig kigúnyolt, ha hisztiztem, azt viccesnek találta, és még jobban kigúnyolt..és egy idő után az lett a konfliktusok, a "Játszmák" szokásos megoldása, hogy verni kezdtem. Az állandó verések miatt persze nagyon komoly lelkifurdalásom volt - Apa azt hiszem, inkább élvezte ezt a helyzetet, hogy ennyire fel tud húzni, ki tud borítani - mert hát milyen ember az, aki megüti a saját apját? 

Apukám helyett új "tekintélyt", új orientációs pontot találtam. A vallást. A mi családunk zsidó volt ugyan, és ennek nagyon is tudatában voltunk, de mint a legtöbb magyar zsidó családban, nálunk is ez elsősorban a Holocaust, az üldöztetés emlékét jelentette, meg egyfajta "életérzést", hangulatot, és a zsidó vallásról és kultúráról szinte semmit sem tudtunk, apám életében egyszer járt zsinagógában, anyukám a születésemig tartotta a hosszúnapot és utána is rendszeresen imádkozott egy kis női imakönyvből, de templomba ő sem járt, és nála is ez csak valami homályos kötődés volt egy nem is értett, ősi "identitáshoz", szóval valamiféle "árnyék" volt ez... Én kiskoromtól sokat hallottam és olvastam a Holocaust borzalmairól, egész korántól olvastam az erről szóló könyveket, és aztán, amikor a szüleim könyvtárában megtaláltam jópár zsidó tárgyú könyvet (mindenekelőtt az 1929-ben megjelent Magyar Zsidó Lexikont), akkor egyre jobban és jobban érdekelt és "megfogott" a sajét zsidóságom. Lassanként elkezdtem templombajárni, egy ott megismert kedves, idős férfi megtanított héberül olvasni, stb. stb, rendszeresen oolvastam az akkori egyetlen magyar zsidó újságot, az "Új Élet" címűt, és amikor az általános iskolát elvégeztem, és a jegyeim nem voltak elég jók (én az állandó idegfeszültségtől képtelen voltam rendesen tanulni) ahhoz, hogy jó gimnáziumba felvegyenek, akkor zsidó egyházi középiskolában tanultam tovább - azt hiszem, ez volt életem legrosszabb döntése. 

        Mármost a fiatalabb olvasók talán nem tudják, azért mondom itt el, hogy abban az időben Magyarországon a tételes vallás úgy általánosságban a háború előtt felnőtt idősebb  nemzedék amolyan "rezervátuma" volt. A keresztény úri középosztály a katolikus, a zsidó kispolgárság a zsidó templomban őrizhette meg a saját szókincsét, szokásait, értékeit - a kommunizmus nyomásával és a  lassanként és felemásan, de mégiscsak modernizálódó magyar társadalom új jelenségeinek, trendjeinek a nyomásával szemben. Egy "normális" fiatal kamasz sráccal megismerkedtem akkor, és elbeszélgettem vele, és mondta, hogy "anyukám elvisz néha a templomba, de azokban az emberekben ott nincs semmi érdekes, csak hogy mind idősek...".  Az akkori Magyarországon, Budapesten tehát vallásosnak - főleg vallásos zsidónak - lenni azt jelentette, hogy az ember teljesen egy ilyen rezervátumban van, és elszigetelődik a saját korosztályától,  a magyar társadalom valóságától. A zsidó vallás ezenkívül olyan, hogy rituális étkezést (kóserség), a szombati munkaszünetet (villanyt gyújtani nem szabad, tömegközlekedési eszközre szállni nem szabad, irni  nem szabad,pénzt fogni nem szabad, stb.), és naponta hosszú imádkozást követel meg. Mindezeket a dolgokat egyre komolyabban vettem, egyrészt azért mert a zsidó iskolában ezzel a "szereppel", a vallással "tüntettem", léptem föl a - nemigen vallásos - társaim előtt, és ugye ha már, akkor vegyük komolyan, másrészt azért is, mert megismerkedtem egy nálam tíz évvel idősebb fiatalemberrel, aki amolyan jóbarátom lett. Ez a férfi a kereszténységről tért át a zsidó vallásra, és mint általában a neofiták, halálos komolyan vette őj vallását, ami annál is különösebb volt, mert kiemelkedő természettudományos, matematikai.fizikai ismeretekkel rendelkezett. Akkor nekem ő persze, a huszonhat éves fiú rengeteget tudott mondani az életről, a világról, szóval amolyan jó idősebb barát volt - és ebbe az irányba orientált (végül még titokban - szüleim tudta nélkül - körül is metéltettem magam). 

       Ami mármost ezt a "világot" illeti, a zsidó ortodoxiát, szeretnék eloszlatni kétféle félreértést. Az egyik I. B. Singer, M. Buber és mások írásai  nyomán terjedt el. Eszerint ezek az emberek valami "mélységes egzisztenciális igazságokat" élnek át, és fejeznek ki  a hitükkel. Azok az értelmiségiek, akik ezt a mítoszt terjesztik, nem ismerik belülről a vallásos zsidókat. Az ortodox zsidók pontosan olyanok, mint a muszlim, vagy a katolikus bigott emberek, vagyis nem valamilyen "mélységes egzisztenciális konfliktusok" megoldása, vagy kifejezése náluk a vallás, hanem egy otthonról, családból kapott tradició, amelyhez azért ragaszkodnak, mert beléjük nevelték, és sohasem kérdőjelezték meg.

      Másfelől vannak emberek, akik ezt az egészet valami "sötét butaságnak" látják egyszerűen, és ez sem igazságos. Az ortodox zsidóknál az élet minden pillanata, (evés, kézmosás, felkelés, lefekvés")  a szertartások miatt valamiféle "méltóságot", kap, az "örökkévalóság perspektívájába" kerül, és ebben kétségkívül van valami szép, ami a többi vallásokban (amennyire láttam) nincsen. 

        A középiskolában ahová jártam, nem csak az volt a baj, hogy a vallás felé "nyomott", hanem az is, hogy kevés és gyengeképességű és többé kevésbé deviáns gyerek járt oda, és azok között egyrészt továbbra sem kellett komolyan tanulnom(hiszen igy is én voltam a legjobb...), másrészt, nem érvényesült velem szemben a külvilág nyomása. A pár gyerek között nem értettem meg, hogy én teljesen el vagyok szakadva a magyar társadalom egészétől, és hogy ezt nem lehet csinálni és nem jó. Kiélhettem azt a furcsa tulajdonságomat, hogy én szeretek "szembemenni" a valósággal. (Ez a tulajdonságom - a narcizmussal együtt - mind a mai napig velem van, és a környezetemnek eléggé érthetetlen. Ha én tudom, hogy valami szükségszerűen van valahogy a valóságban - fiatalkoromban a technológiai haladás, és anna k a mindent átható hatása volt ilyen, késúbb, a rendszerváltozás után a "piacgazdaság", akkor azt akarom, hogy az ne úgy legyen. Opponálni akarom a valóság szükségszerű - vagy számomra annak tűnő - vonásait. ) 

       Az otthoni helyzet romlása, szüleim egyre neurotikusabbá válása és a saját problémáim miatt végül is az iskolából egy furcsa, bizarr dühkitörésem nyomán (a kezembe haraptam, amikor egy osztálytárs olyan kamaszos módon "heccelt", pszichiáterhez kerültem. Nagy-nagy szerencsémre a magyar pszichiátria egy kiváló egyéniségéhez kerültem, sohasem tudom elfelejteni azt a fajta humort, bölcsességet, tudást és humánumot, amely ebből az emberből áradt. Támasznyújtó terápiába kezdtünk. Megnyugtatott, meghallgatott - de persze ebben az életkorban - serdülő voltam, a "mélyebb", gyerekkori dolgokhoz nem "mehettünk le." 

  Az orvossal való támasznyújtó terápiás kapcsolat nyomán azért megértettem annyit magamból, hpgy egy nagyon erős "felettes énem" van, amely minden érzésemet lefojtja, és ezért vágyom valamilyen emberfeletti, egyetemes, abszolút tekintélyre, és ezért is kötődöm annyira a valláshoz. (Amiről a pszichiáter nem beszélt le, csak mondta, hogy ez egy olyan dolog, ami mások számára -  az öltözködés, étkezés, stb. miatt - furcsa, riasztó.) Az orvos segítségével kicsit "józanabbul" tudtam értelmezni a valóság jelenségeit is, mert ő is a háború előtti generáció "életvilágában" nőtt fel, amikor megismertem, már az ötvenes éveiben járt, de a szüleimmel ellentétben ő normális  ember volt. Szóval a folyamat, amelyet dühhel, elkeseredéssel, midnenáron megváltoztatni akarva figyeltem - a társadalom modernizálódása, a régi hagyományok és tekintélyek (vallás, konvencionális erkölcs) lebomlása - kicsit a "helyére került" azáltal, hogy beszélgettem egy "józan" emberrel, aki ugyanúgy a "régi" világhoz és ahhoz a réteghez (zsidó kispolgárság, értelmiség) tartozott, mint a szüleim. A pszichiáter arra is figyelmeztetett, érzékeltette, hogy a szex nagyon fontos dolog, és valahogy meg kellene szereznem. Ez az utóbbi teljes kudarc volt akkor nekem, bár a szüzességemet egy nálam jóval idősebb és lelkileg kicsit zavart, furcsa lánnyal elvesztettem. Egyébként azonban hiába próbálkozgattam különböző lányokkal. Rengeteget szenvedtem a magánytól. A furcsaságom, félénkségem és ugyanakkor agresszivitásom miatt minden velemkorú fiatal társaságban a peremre kerültem. Ugyanakkor úgy képzeltem, hogy a magam "másságával" én szép és nemes eszményeket, a vallást, és az erkölcsöt képviselem. 

        Az érettségi előtti évben megismerkedtem azonban egy rendkívül okos, érzékeny, és sok pszichológiát is tanult lánnyal. Júlia is a zsidó közösséghez "tartozott", de nem vette ezt olyan komolyan mint én. Hamarosan "járni" kezdtünk úgy félig-meddig. Juli már tapasztalt volt szexuális téren, több kapcsolata is volt. Juli elbeszéléseiből világossá vált számomra, hogy a zsidó közösségben is (még a funkcionáriusok, vezetők sem) veszik komolyan a valláserkölcsi szexuális normákat, hogy a mi társadalmunkban ennek a dolognak tényleg "vége van",  Juli elmagyarázta nekem, hogy alapvető dolgokat nem tudok az emberi érintkezésből, szokásokból, hogy valamilyen pszichés problémám van, amit fel kéne dolgozni, és a bigott vallásosság ennek a megideologizálása, és abba kéne hagynom. Abba is hagytam, és ez hatalmas felszabadító élmény volt. Édesapámnak elmagyaráztam, hogy én most már a korombeli fiatalok között szeretném megtalálni a helyemet, és nem ővele, meg Édesanyámmal, az  ő örökös problémáikkal szeretnék foglalkozni és tőlük "függeni", velük élni. Apukámat ez nagyon bántotta, nem akart "kiengedni" a család - neurotizáló és izolált - légköréből, és ellenszenves volt neki, hogy alkalmazkodni akarok a társadalmi valósághoz, bár a vallásosságomat sem értettte, sőt nagyon idegesítette, de ez sokkal jobban...                                  Az érettségi után hamar egyetemre kerültem, ugyanoda, ahová Juli is járt - akivel kapcsolatban lassanként teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerültem. Minden dolgomat felülbírálta és értelmezte. Ezt az tette lehetővé, hogy Juli is problémás ember volt ugyan, mint később kiderült nagyon is, de az életvezetés és viselkedés terén az ő szülei normális emberek voltak. Igy hát fölénybe kerülhetett velem szemben. Juli fölénye abszolúttá vált - amikor a zsidó vallás helyett más ideológiákat próbáltam keresni magamnak, előbb a kereszténységet, illetve valamilyen "objektiv" erkölcsiséget, és később a marxizmust - akkor ezeket az újabb eszmei vonzalmaimat kíméletlenül és gúnyosan szétszedte.(Itt szeretném megjegyezni, ami talán szintén sokaknak nem világos ezen az oldalon, hogy MINDENFAJTA ideológia a mi mai világunkban felesleges és káros az embernek. Az ideológiai alapon szerveződő közösségekben - lett légyen szó politikai, vagy vallási ideológiáról, vagy az eszperantóról - három féle ember van. Olyan, akinek ez egy "szokás", családi, közösségi hagyomány, amit vakon fogad el, ez egy butaság, de nem feltétlenül káros. Olyan, aki az ideológia révén jut publicitáshoz, társadalmi szerephez, hatalomhoz. És végül olyan, aki a lelki problémáit kompenzálja, éli ki, ideologizálja meg azzal, hogy ő zsidó, katolikus, kommunista, vagy bármi ilyesmi... Ez utóbbi esetben már baj van, mert az ideológia elfogadása elfedi a bajt, elfedi a bajok valódi okát, ráadásul az illetőben a saját devianciája - ahogy akkor bennem is "glorifikálódik", egyfajta dicsőségként jelenik meg az, ami valójában hátrány. Amellett az ideologikus közösség - a többi, hasonlóan problémás ember társasága - tovább neurotizálja az illetőt. Amellett pedig minden ilyesmi "ellentétes", elszigetel attól a társadalmi valóságtól, amit a deviáns, szerencsétlen embernek el kéne fogadnia, alkalmazkodnia hozzá. Úgyhogy én mindenkinek csak azt tudom tanácsolni, hogy ne "menjen el" ebbe az irányba, bármilyen szépek, bármilyen jól kidolgozottak, és bármennyi kulturális és erkölcsi értéket tartalmaznak is az ideológiák).  Júlia  lefeküdni nem akart velem, az elején volt egy-két alkalom után, hanem ígérgette, hogy majd egyszer lesz köztünk házasság, együttélés, ha eleget változom. Juli kritikája fölöttem más és keményebb volt, mint a többieké. A többiek azt mondták, hogy furcsa viselkedési és életvezetési  szokásaim vannak, és valamiféle "őrült" vagyok. Juli szerint viszont az okosságom, műveltségem - amely miatt a többiek tiszteltek - is egy "talmi" látszat. Juli arra hivta fel a figyelmemet, hogy amolyan "bálványként" élek önmagamban, hogy mindenáron valami "nagyszerű" szeretnék lenni - és ez a fő baj. Az egyetemen - bár sokkal jobb volt, mint a vallásos korszakomban - magányos maradtam. A többiekkel való kapcsolatom felszínes maradt, az igazi kapcsolatom Juli maradt - aki kritizált, elszedte az időmet és a pénzemet a saját céljaira, és nem hagyhattam ott, mert azt hittem, akkor teljesen magamra maradok. A szüleimtől viszont sikerült leszakadnom - örököltem egy lakást nagyanyámtól és ezután ez már nem volt olyan súlyos problémaé. Viszont az én leválásommal, anyám betegségének a súlyosbodásával és a rendszerváltással (amely elvette édesapámtól azt a "pózt", az "ellenzékiséget", amelyben addig tetszelgett, amellyel "fényezte magát") az ő állapotuk egyre romlott. (Megint egy közbevetés: én úgy látom, hogy a deviáns, lelkibeteg emberek általában beleesnek ebbe a csapdába. A devianciáik elriasztják tőlük a normális embereket, nem kapnak megfelelő "korrigáló" visszajelzéseket, ha mégis, az csak a szorongást, és/vagy a dacot erősíti bennük, szóval a társadalomtól való elidegenedés egy önmagát erősítő "ördögi kör".)  Szerettem volna rajtuk segíteni, legalább egy-egy normális szokást, élményt vinni az életükbe - de nagyon merevek voltak (főleg apám) és ezért ezt nem tudtam csinálni.Rá kellett jöjjek: vagy a saját életemet teszem tönkre, vagy ott kell hagynom őket a maguk szerencsétlenségében, amelyet folyton rám akartak terhelni - bárhogy is sajnáltam őket.                       Középiskolás éveimmel ellentétben most már tudtam, hogy én neurotikus vagyok, és ez a tudat nagyon sokat segített nekem. De sajnos olyan fokú kisebbrendűségi érzéssel járt, ami nagyon visszavetette az egészséges önbizalom és igy az emberi kapcsolataim kialakulását is. Önbizalom nélkül nem lehet kapcsolatot teremteni az emberekkel, ha te úgy érzed magad, mint egy fekete érezhette Amerikában a faji elkülönítés idején, vagy egy "érinthetetlen" Indiában, akkor nem tudod önmagadat adni. Tanulni pedig nem tudtam, képtelen voltam odafigyelni az előadásokra meg a könyvekre, mert szüntelenül a problémáimon, a jövőmön töprengtem, és nagyon hiányzott a szex is. Az egyetemen volt egy-két kapcsolat-féleségem. De egyrészt úgy éreztem, hogy Juli az igazi, őt kellene megszereznem társnak, másrészt pedig ezek a lányok (tudatosan ezen az alapon választottam ki őket) ,maguk is szerencsétlen, sérült, magányos emberek voltak, ez pedig végletesen beárnyékolta a kapcsolatokat. Nagyon irigyeltem a társaimat, akiknek ekkor már mindnek voltak mindenféle szerelmi kapcsolataik. Egy idő után elkezdtem a "hivatásosakhoz" járni, de ez - bár volt köztük olyan akivel jól összebarátkoztam - egy rendkívül megalázó, szomorú élmény volt, akkoriban Magyarországon még ez a "szolgáltatás" nagyon alacsony "színvonalon" működött. 

Summa summarum: a vallással való szakításom nem oldotta meg a problémáimat, bár enyhített rajtuk, és ezért újra felkerestem a középiskolás koromban megismert "nagy" pszichiátert. Most a pszichiáter azt mondta: analitikus terápiára van szükségem, és el is mondta, hogy mi  a problémám: narcisztikus személyiségzavar. Az NPD azt jelenti, hogy az ember szüntelenül "omnipotenciára", mindenhatóságra, rendkívüliségre törekszik. (Hallottam olyan narcisztikus betegről, aki fehér lovon meg akarta rohamozni a Budapest Szállót. Én ilyet nem csinálok, de sokszor előfordult, hogy a tükör előtt ismételgettem a katolikus szentmise mondatait. "Őáltala, ő vele és őbenne a tiéd minden tisztelet és dicsőség, mindenható Atyaisten, örökkön-örökké ámen...". ) Mivel a valóság nem olyan jóindulatú mint ahogy a narcisztikus szeretné, ezért a narcisztikus rendszerint kudarcot vall a maga grandiózus fantáziáival, nem lehet az "élet császára", és ez dühhel és elkeseredéssel tölti el. A pszichiáter azt is elmondta nekem, hogy a dolgot nem lehet teljesen meggyógyítani, ugyanis a legkorábbi életévekben (ő "pre-ödipálisnak" nevezte ezt a korszakot) alakult ki, az anyukám - "pre-pszichotikus" személyisége miatt, amiatt, hogy nem adta meg azt az érzelmi biztonságot, amelyre szükségem lett volna.  De kis adagokban feldolgozható és az, hogy ő figyel rám, kedves, az is egy bizonyos értelemben pótolja azt, ami kis koromban hiányzott.  Hát elkezdtük az ANALIZIST. A pszichoanalízis felkavaró, megrázó élmény. Nagyon nehezen ment. Borzasztóan szégyelltem nem csak azt, amit az emberek általában szégyellni szoktak - ti. a szexet és az azzal összefüggő dolgokat - 

hanem azt is, ami gyerekként-kamaszként amolyan "badarságként", játékként, ideológiaként bennem kialakult és a felnőtt énem "szemében" megmosolyogtató volt. Maga az, hogy mindent, de mindent ki kell mondani, nagyon nehéz.Volt, hogy csak leírtam, amit a doktornak elmondanom kellett volna, volt hogy csak kazettára vettem fel, és lejátszottuk. Mindenféle volt. De a lényeg az volt, hogy lassanként mégiscsak elkezdtem kimondani, elmondani a saját emlékeimet és a saját irracionális és "összevissza" érzéseimet. Olyan volt, mintha gennyes húsdarabokat szednének ki a testemből. Szédültem sokszor utána. De mégis alapvetően nagyon-nagyon jót tett nekem a pszichoanalízis. Megint egy közbevetett megjegyzés: a többi problémás embereknél (beleértve édesapámat is, akinek a személyiségfejlődését elég jól ismerem, úgy vettem észre, hogy PONT AKKOR nem foglalkoznak a saját lelki problémáikkal, amikor lehetne és kellene. Tizennyolc éves kor előtt nem csinálnak analízist, mert a serdülő még nem bírná. Harmincöt után viszont azért nem, mert addig túlságosan megmerevednek a személyiség struktúrái, nem lehet szétszedni őket. Csakhogy az életnek éppen ez az időszaka az, amikor az ember "remeknek", "klassznak" érzi magát - és ezért nem foglalkozik a lelki problémákkal. Úgy szoktam ezt nevezni: az ifjúság felhajtóereje. A fiatalembert már nem nyomasztják az iskolai és családi kötöttségek, nagyobb az "én" ereje, nagyobb az intelligenciája mint korábban, sok mindent meg tud csinálni, amit korábban nem - viszont még nincs végleges hivatás és család - ezért nem kell felelősséget vállalni az életért. Ezért a fiatal ember úgy hiszi - én is sokszor úgy hittem  - hogy végtelenek a lehetőségei, hogy úgyis minden rendbe jön. Ezért nem megy el a pszichoterápiába, nem akarja vállalni az ezzel járó sok szenvedést, nem tárja fel a saját problémáit. Csakhogy a problémák amikor már az élet lehetőségei beszűkűlnek, visszajönnek, és újból teljesen "beszippantják" a személyiséget.) 

Az analízisem tehát haladt, felszabadított és kezelhetővé tette a problémáimat. Megértettem, hogy az a "dac", amelyet a valósággal szemben érzek, az a harag, hisztéria, gyűlölet, az nem őszinte. Én nem vagyok rossz ember, és nem akarok szembeszállni valójában az emberekkel, hanem én csak dühös vagyok (először a szüleimre voltam dühös, főleg apukámra), az emberekre azért, mert nem adják meg nekem azt az elismerést, amire vágyom, (később már a korosztályomra, a "társadalomra", a "világra" voltam dühös...). A "nagyságot" magamnak nyújtottam, ábrándok, fantáziák formájában. A szexel kapcsolatos ellenérzéseim abból származnak, hogy túl korán, túl intenzíven érzékeltem a szüleim szerelmi életét.                                                                                                                               Ámde miközben az analízis haladt, az életem külső feltételei romlottak. Juli - egyetlen valódi kapcsolatom - egyre rosszabb lelkiállapotba került és a kapcsolatunkban egyre többet bántott és egyre elviselhetetlen kritikákat mondott. A többi lányokkal való kapcsolatteremtési kísérleteim nem sikerültek, szexuálisan gátlásos férfi maradtam. A szocialista rendszer megszűnt, én a szocialista rendszerben, bár apukám ellene nevelt, elég jól éreztem magam. Most minden bizonytalanná vált. Nem találtam munkahelyet, mert az egyetem alatt - mivel nem "helyezkedtem" a tanáraimnál és nem tudtam komolyan tanulni, örültem, hogy végül - nehezen, évhalasztással, de mégiscsak - elvégeztem az iskolát - nem sikerült kiépítenem egy karrier kezdeteit, ott álltam a nagy semmiben, bár volt vagyonom, de az fogyott. És bár folyton csökkenteni akartam tüneteimet, (például az egyik, erről nem beszéltem eddig, az a hadarás volt), és nem mondhatnám, hogy teljesen eredménytelenül, de mégiscsak mindig olyan visszajelzések jöttek, amelyek azt bizonyították, hogy továbbra is furcsa, neveletlen, és idegbeteg figura vagyok a "Normális" emberek szemében. A legrosszabb ezek közül - ez egy máig megmaradt, szégyenletes, gyötrelmes élmény - az volt, hogy egy híres külföldön élő magyar származású tudós meghívott a házába, és aztán, mivel kicsit illetlenül viselkedtem, udvariasan, de elküldött. Egyre jobban gyűlöltem önmagam az abnormitásom miatt, ráadásul Juli folyton azt mondta, hogy nem csak abnormis vagyok, hanem morálisan is gyenge, sunyi, jellemtelen, etc. etc. és a műveltségem és intellektusom is hamis. Együtt járogattunk Julival egy egyetemi tanárunkhoz, aki egy extrém módon csúnya hölgy volt, a nő beleélte magát (ahogy ezt szokták az ilyen nők...) abba, hogy ő úgysem "nő", és ehelyett tudósként igyekezett "kifutni" magát. (Közben meg ivott, cigizett, elhanyagolta a külsejét és szörnyű volt a lakása). A hölggyel Juli jó barátnő lett, és ott már együtt cikiztek, piszkáltak engem, ezeken a szörnyű (késődélutántól korahajnalig tartó) estéken. 

Ekkor egy nagyon szerencsés döntést hoztam: elkezdtem tanítani középiskolában. Azt hittem, hogy ott én nem fogom bírni az intézmény fegyelmét és a gyerekek - mint amolyan "hadaró", bizarr, gátlásos, "elméeltekben élő" figurát, jól meg fognak "szivatni".  Valami lett is ebből, de alapvetően nem ez volt, hanem megszerettek a kollégák is, a gyerekek is, becsülték a hatalmas tudásomat és a humoromat  - és nagyon sajnálták, hogy eljövök. Nem anyagi okokból volt szükségem rá, hogy középiskolában tanítsak, hanem meg akartam győződni arról, hogy ha majd a vagyonom elfogy, meg tudom keresni a kenyeremet. 

A középiskolai tanítás alatt illetve akörül a sok évig tartó - sehová sem vivő - tartalmatlan töprengéseimből végre kiformálódtak bizonyos evidenciák, amelyek alapján azóta vezetni tudom az életemet  - egészen mostanáig. 

1. Az énkép fontossága. Nekem, a narcisztikus személyiségnek csak az a fontos, hogy minek látszom az emberek között. Julinak persze, meg mindenkinek ez nagyon ellenszenves, mert hiszen egy értelmiségi azt tartja jónak, szimpatikusnak, emberhezméltónak, ha valakiben "belül van a mérce" (Juli is, apám is mindig azt mondták, hogy a jónak "belülről" kell jönnie).                                      De hiába nem szimpatikus ez a társamnak, én ilyen vagyok. Maga Juli is mondta: ha az emberek elismernének, nem érdekelne, hogy én mit mondok. 

2. Az emberek elismerését csak úgy lehet megszerezni, hogyha az ember elfogadja az ő világképüket, értékrendjüket, vagyi amit én úgy neveztem el: kollektív realitásélmény. (Ez a fogalom onnan jött, hogy egyszer Julival vitatkoztunk a marxizmusról, és azt mondta - egyéb érve nem volt már - hogy "de ez már lement!". Elkezdtem gondolkodni, mit is jelent ez. Rájöttem: az emberek Magyarországon úgy élik meg a valóságot hogy annak a fényében marxistának lenni - abszurd. Lehet, hogy a marxizmusnak - valahol, valamilyen ettől a társadalomtól, ettől a törétnelmi helyzettől független mélyebb szinten " - "igaza van", de én itt, most élek, nekem ehhez a társadalomhoz kell alkalmazkodnom. És arra is rájöttem, hogy az embereket annak az alapján tartják "örültnek" (engem is), hogy nem participálnak, nem fogják fel, nem érzékelik a társadalom kollektiv valóságélményét. Lehetnek furcsa szokásaid, lehetnek furcsa gondolataid - akkor, ha TUDOD, hogy a társadalom tagjai számára ezek furcsák, abszurdak, és megpróbálod őket értelmezhetővé tenni. Azok az emberek, például a saját apám, vagy az a hölgy, akiről az előbb írtam, nem egyszerűen furcsák a szokásaikban és az életvezetésükben, hanem azért "őrültek", mert nem veszik le, nem érzékelik, hogy  a társadalom hogyan látja a valóságot, és főleg: hogyan látja őket. Nekem el kell fogadnom, hogy - például - a középiskolás diákjaim hogyan látnak engem: kiáll egy pasi, tele a feje információkkal, fogalmakkal, közben hadar és gátlásos és szemüveges - és mondja, mondja azokat a dolgokat, és nem törődik azzal, hogy értik-e, követik-e. Ezen a tjpusú elvakult hozzáálláson kell változtatnom és nem pusztán a külső tüneteken. 

3. Julit sajnos el kell küldenem, hiába szeretem. Ugyanis a Juli mellett mindig össze fog omlani az a hencegést szolgáló, önimádatomat erősítő, hamis "énkép", amelynek a fenntartásától a lelki egyensúlyom függ (lásd fentebb). A jó énkép nekem olyan, mint a cukorbetegnek az inzulin, meghalok, megőrülök nélküle. És ő mindig mindent szét fog cikizni, amit ki találok azért, hogy fényezzem a saját egómat. Amellett pedig ha mindig csak Julit szeretem, ha őt tekintem "igazinak", akkor soha nem lesz barátnőm, mert az olyan lány, aki nem szerelmet akar, hanem valami futó, komolytalan, csak testi kapcsolatot, az nem engem fog akarni. Szóval Juli mellett mindig csak egy szolga maradok - és egy "kasztrált" szolga. 

4- Arra már, hogy egy ilyen deviáns gyerekkor után mindazokat a szociális készségeket, tudást (például kocsivezetés, meg kik szerepelnek a médiában - fontos emlékem középiskolából, hogy az egész osztály percekig nem akarta elhinni, hogy nem tudom, ki a fene az az Antal Imre - meg hogy kell viselkedni egy helyzetben) amelyek a normális emberekben megvannak, énbelőlem pedig hiányoznak, magamba építsem - nincs esélyem. Arra viszont, hogy tudományos karriert építsek, maximálisan van, mert hiszen nekem nem kellett dolgoznom, pénzt keresnem, jók voltak a képességeim és ráadásul gyerekkoromból - apukámtól - rengeteg olyan fogalmat és információt ismertem, ami a többieknek csak unalmas "tananyag" volt, és később ismerték meg. Tehát a saját énképemet nem elsősorban a neurotikus tüneteim, furcsa viselkedésformáim megváltoztatásával, hanem a tudományos karrierem építésével kell javítanom, építenem.  

5. A leányokhoz, a nemi szerephez önbizalom kell, az önbizalom építése szolgálhatja azt is, hogy végre barátnőim is legyenek. 

Analízisem  nagyjából ugyanezidőtájt lezárult, az orvos elengedett. Kérdeztem: mi fog maradni a betegségemből, azt mondta: a kudarcot, a sikertelenséget nem fogom bírni továbbra sem.

 Az említett "evidenciák" megtalálása nagyon fontos lépés volt a személyiségfejlődésemben. Addig ugyanis állandóan töprengtem a problémáimról és azok lehetséges megoldásairól (ezt elneveztem "tervrajz-kényszernek") mindig, amikor találtam egy-egy leírását  a személyiségemnek és annak egy lehetséges alkalmazását, megoldási modellt, akkor görcsösen ismételgettem magamban (néha, rossz lelkiállapotomban, ez ma is előfordul) azt a pár mondatot. A pszichiáter megmagyarázta, hogy ilyenkor "attól félek", hogy elveszítem azt a modellt. Egy idő után rájöttem én is, hogy bármit is talál az ember, úgyis elvesziti, a spontán jövő érzelmek és gondolatok árja elsodorja azt, amit kitaláltál...Inkább "úszni" kell a saját személyiségünkben, mint egy folyamban, nem pedig "megerőszakolni" akarni. 

A fentebbi "elvek", a narcizmusom elfogadása, és felnőtt módon való kielégítése nagyban előrevitték az életemet. A gimnáziumból, ahol ilyen inkább pozitiv élmények értek - eljöttem, viszont elkezdtem a tudományos karrieremet építeni (posztgraduális stúdiumokat folytattam és állást is kaptam egy idő múlva egy kutatóintézetben). Ekkor már lett egy olyan komoly kapcsolatom is, akit már valóban szerettem, sikernek is éltem meg...Ő is nagyon problémás ember volt (gyógyszerek, öngyilkossági kísérletek), de életvidám, magabiztos, gyakorlatias, szóval nem olyan "látványos" módon volt problémás, mint én. Sajnos ez a szép kapcsolat elmúlt, ugyanis gyermekünk született, akinek a valódi származását Marianna eltitkolta a házastársa elől. Igy aztán el kellett mennem ebből a helyzetből, mert a férfivel szemben sem akartam ennyire szemét lenni és féltem is, hogy valahogy - Marianna ziláltsága, felelőtlensége, labilitása miatt - ki fog derülni az igazság. Később aztán megismerkedtem a kislányommal, aki ma már nagylány, tudja, hogy mi az igazság, és meg is kedvelt engem, bár természetesen a nevelőapját érzi az igazi apjának, hiszen az volt mellette kiskora óta. 

Mariannával való kapcsolatom lezárulása után még egy kicsi ideig Julival, Juli uralma alatt voltam, de aztán 32 éves korom után pár hónappal egy alkalommal megint olyan végtelenül igazságtalanul kritizált, hogy elhatároztam, én most már ezt befejezem. Azt láttam, hogy bármilyen hamis énképet építek fel, Juli kritikája alatt az mindig összeomlik (ezt neveztem el "ideológiacikizésnek") és nem akartam ezt tovább...(Csakhogy Juli  aztán ettől, a mi kapcsolatunk felbomlásától összeomlott, kitört rajta a szkizofrénia, többször is elmegyógyintézetbe került. Amennyire tudtam, segítettem rajta. Furcsa érzés volt, hogy én a lelki betegségem miatt ki voltam teljesen szolgáltatva  tizennégy évig egy embernek, aki IGAZÁBÓL még sokkal betegebb volt, mint én.)                                                       A posztgraduális stúdiumaim alatt (de még azelőtt, hogy azt a jó kutatóintézeti állást megszereztem volna), megismerkedtem valakivel, akivel együtt tanultunk és egy picit "kikezdett" velem. Ez a lány - Yvette - külföldi származású volt, ami méginkább vonzóvá tette őt, és amolyan "frivol", kacér módon viselkedett, ami engem mindig nagyon vonzott (bár tudom, hogy nem az ilyen lányok valók igazából hozzám). Yvette  a szépsége, a "nyugati" származása és a - mint később kiderült, inkább "látszólagos" normalitása - miatt mintegy megtestesítette a számomra a "sikert", amelyre egész fiatalságomban vágytam. (Apukám ugyanis sokat panaszkodott nekem mindig arról, hogy neki "nincs nője", hogy "nincs sikere a nőknél", és ez a dolog engem is az indokoltnál jobban bántott. Úgy képzeltem, hogy az, hogy ha az embernek nincsen barátnője, vagy csak nagyon szerencsétlen barátnője van, az maga a pokol, az elviselhetetlen szégyen. Ma már úgy gondolom, sok tapasztalat után, hogy nem is olyan jó az, ha az embernek van párkapcsolata - de erről később.)  Yvette-t sikerült rávennem, hogy lefeküdjünk, de hát - a gátlásaim, zavarodottságom, félelmeim stb. miatt - fizikailag nem ment a dolog. Aztán utána még egy kicsit "járogattunk", de ez már meghatározta a kapcsolat későbbi sorsát, és végül is Yvette megmondta, hogy nem akar feleségül jönni hozzám, nem akar velem kapcsolatot. El voltam keseredve, haragomban megmondtam Yvette-nek, hogy nem is voltam belé szerelmes, csak sikereket akartam - amire persze ő nagyon megbántódott, és nem akart velem többé semmilyen kapcsolatot. Hát akkor gyorsan felszedtem valakit, aki ugyan szép volt, melegszívű, kulturált - és nagyon szeretett engem - de sok évvel idősebb és komolyan mozgássérült. Ebből lett egy hosszabb kapcsolat - de beárnyékolta ezt már az, hogy én csak egy "ilyen" lányt kaphatok. A "tüneteim" jelentkezése, a rendetlenségem, neveletlenségem, gyakorlatiatlanságom, a hadarás újra és újra való jelentkezése továbbra is megkeserített és beárnyékolta az életemet, a mozgássérült hölggyel való kapcsolat szintén megint csak a "kudarc" érzését erősítette meg bennem. Végül is elküldtem a mozgássérült hölgyet, megint próbálkoztam valakivel, egy nagyon fiatal lánnyal, aki kezdetben bizonyos érdeklődést mutatott irántam, aztán megmondta azt, amit én is éreztem, hogy én "nem vállalom magamat" és emögött valamilyen "önértékelési probléma" van. 

Sok-sok kényszeres töprengés után rájöttem, hogy a lányok valóban a magabiztos, magát sikeresnek megélő pasit keresik, és nem az olyant, aki mintegy "könyörög" a legitimációért, és nem vállalja magát. Tehát az előbbi magatartásra törekedtem és az, hogy még mindig jó sok vagyonom volt, meg a kutatóintézeti állás nagy "municiót" adott ehhez. Igy aztán ezúttal már - harmincas éveim második felében jártam már ugyan Sad - igazán klassz barátnőm lett, rendkívül dekoratív fellépésű. A sznobizmusa miatt rajongott értem, a "tudósért", és azonkívül - mivel érzéki természet volt - borzasztóan élvezte velem a testi kapcsolatot is. Mélyebben azonban NEM tudtunk közelkerülni egymáshoz. Felszínesnek, éretlennek és sznobnak találtam Dórit, és nem akartam feleségül venni, amit ő szeretett volna. Vége lett a viszonyunknak, a következő viszonyom egy sokkal fínomabb, intelligensebb, érzékenyebb, bár messze nem olyan szép hölgy lett, akinek már volt két kisgyereke, akiket egyedül nevelt. Vele jóban maradtam ugyan, de őt sem tudtam szeretni. Amolyan "túl rendes", konszolidált ember volt  és több szeretetet, és hűséget várt volna el tőlem, mint amennyit én adni tudtam. Ennek a kapcsolatomnak is vége lett. A következő kapcsolatom Vera lett, aki azért volt nagyon jó kapcsolat, mert ő nem akart totális nagy kapcsolatot, házasságot, hanem csak szexet. Házasságban élt, amely rendkívül kiüresedett, nem volt már benne se szex, se szerelem, amolyan véd- és dacszövetség volt ez, meg a gyerekek közös nevelése. Velem meg jól érezte magát, egyrészt azért, mert olyan mértéktelen szexuális igényei voltak, amelyeket normális férfi nem tudott kielégíteni, csak én, aztán meg jó volt a humora mindkettőnknek, sokat nevettünk. Imádtam Verát. Vera mellett volt egy másik kapcsolatom, Zita, aki viszont azért volt fontos, mert pszichológus volt, és egy nagyon komoly ember, tiszta, szép eszményekkel, ami nekem nagyon imponált, úgy éreztem, ő erős, öntörvényű egyéniség. Viszont ösztönszinten Vera vonzott jobban. Lassanként azonban kiderült, hogy Vera - azonkívül, hogy sokkal műveletlenebb és közönségesebb gondolkodású (ő ezt úgy fogalmazta meg, "én materialista vagyok, te meg idealista") mint én -  egyrészt nem akar kisbabát már (hiszen neki volt már kettő), másrészt pedig kicsit "pályázik" az anyagi javaimra. Igy hát elhagytam Verát. Utána nem volt komoly, érdemi kapcsolatom lányokkal egy darabig. Közben édesapámat, édesanyámat már elveszítettem, és igy fokozódott a magányom. Arra jöttem rá, hogy a "siker" a nőknél nem is olyan fontos, és nem is olyan jó dolog, mint én gondoltam...Ugyanis a lányok -gyakorlatilag - mind komoly kapcsolatot, szerelmet akarnak. És ha ezt nem adom meg, akkor csalódmak, és szomorúak. És semmi vonzót nem láttam abban, hogy negyvenes éveimben velemkorú harmincas, meg negyvenes nőket " behúlyítsek", becsapjak, szerelemmel, komoly kapcsolattal hitegessek, miközben valójában nem akarok mást, csak a szexet, meg a "macho" "felvágást" azzal, hogy "ez is a 'nőm' volt", "az is a 'nőm' volt". A komoly, tiszta, nagy kapcsolat "szándékával" próbáltam hát visszafordulni Zitához, a Vera melletti párhuzamos kapcsolatomhoz, a kiváló pszichológushoz. Zita azonban elzavart, mondta, hogy annakidején hogy bántam vele, hogy ő lezárta, és megkért, hogy soha többet ne keressem. 

Láttam most már, hogy nem csak az a problémal hogy én nem tudok  nagy szerelmet érezni és hűségesnek lenni egy lány iránt, hanem az is a probléma, hogy ha ezt nem tudom érezni, akkor nem is lesz családom. Márpedig családot akartam. Igyhát leszűrtem azt a konzekvenciát, hogy nekem bizony - bármennyire is szeretnék, akarok "igazi" szerelmet, "igazi" társat - kompromisszumot kell kötnöm. Nem csak a gyerek miatt, hanem azért is vonzott a családalapítás gondolata ,mert agglegényként, egyedül élve az ember elkerülhetetlenül "ellomposodik", akármennyit is dolgoztam azon, hogy ne legyenek furcsa, bizarr életvezetési szokásaim, sajnos ez egyedül nem megy, mindig újra előjött valami. 

Ekkor aztán megismerkedtem - társkereső hirdetés révén - egy olyan hölggyel, aki életkora miatt már nagyon szeretett volna férjhez menni és gyermeket szülni. Nem volt nagyon nehéz hát rávenni őt az én helyzetemben (anyagi biztonság, rangos állás..) a házasságra. Bár éreztem, hogy nagyon különbözünk, még sem láttam ezt akkora bajnak akkor. A nagyon neurotikus szüleim, a saját nagyon neurotikus ifjú- és fiatalkorom után tök jónak tűnt egy teljesen "normális" nő és a családja, amely szintén nagyon "normális" volt, és akikkel ő nagyon szorosan összetartott és együtt vezették életüket (habár már közel járt a negyvenhez). 

Megkértem Mária kezét, és elkezdtünk "dolgozni" azon, hogy gyermeke legyen (mert olyan egészségi problémája volt, ami ezt elvileg nagyon megnehezítette, de számitásba vettük az örökbefogadás lehetőségét is). Közben komoly konfliktusaink voltak, mert Mária teljesen a hétköznapi élet teendőinek (anyagiak, munka, háztartás) világában élt, mindig ezen gondolkodott, mindig ezen "stresszelt", mindig minden ilyesmit jól, figyelemmel és átgondoltan akart csinálni, és ebbe próbált "társként" bevonni engem is. Mivel ő mindig mindenben a normáknak "megfelelni" akaró típus, állandóan idegeskedik, sír, pánikol és szitkozódik, amikor valami ilyesmi nem megy, nem úgy megy, ahogy kellene, ezért iszonyúan idegesítette és dühjtette, hogy ezekben énrám nem számíthat, de egyáltalán nem. Mi ugyanis a szüleimmel - apukám egyoldalúan intellektuális beállítottsága,  anyukám elmebetegsége és a nagyon jó  anyagi helyzetünk miatt - egyáltalán nem foglalkoztunk az ilyesmikkel, én meg azért nem tanultam meg, mert a tudományos munkámra kellett koncentrálnom, ott kellett sikert elérnem, gondoltam, az  úgyis megszokott dolog, hogy a tudósok "bénák", szórakozottak a gyakorlati dolgokban. Az akkori pszichológusom, és a barátaim is rábeszéltek Ágira. Azt hittem, hogy a kölcsönös szeretet majd "el tudja hordozni" ezeket a feszülttségeket, de nem így történt. Közben más is hozzájárult ahhoz, hogy házasságom ne sikerüljön, mert váratlanul jelentkezett Zita. Zita nem mondta ugyan azt, hogy újra akarja kezdeni a kapcsolatunkat, de maga a jelentkezése ténye, meg az, hogy hívott, hogy találkozzunk, meg az egész azt sejtette, hogy ez nem lehetetlen. Két nappal azután, hogy a Zita jelentkezett, Mária - váratlanul - teherbeesett. Világos volt számomra, hogy most már el kell vennem feleségül. Zita nem tűnt el, mikor megtudta, hogy mi van, hanem még egy kicsit tartottuk a kapcsolatot - és én nem tudtam, mit csináljak. Otthagyni, vagy terhesen megcsalni nem akartam  Máriát...és Zitát sem akartam elengedni. Zita végül is abbahagyta a velem való kapcsolattartást. 

Megszületett a gyermekünk, fantasztikus kis teremtés volt, akit mindketten imádtunk. És elkezdtük nevelni. Mária azonban továbbra is, és amióta terhes volt, egyre inkább, kitört rajta az ún. "fészekrakó" ösztön, az a gondos, állandóan a gyakorlati élet dolgain idegeskedő tjpus volt, amilyen már kapcsolatunk elején is. Tele volt merev normákkal, az én "szétesett" intellektuell stílusomat és életvezetésemet pedig egyáltalán nem bírta, folyton kritizált. Pluszban nagyon bántott az, hogy soha semmire nem volt kíváncsi abból, amit alkottam, tudtam és gondoltam a világról, nem egyszer fordult elő, hogy médiabeli megszólalásaimat hallgatva elaludt, és semmi ilyesmit nem olvasott el. A kritikákra narcisztikus dührohamokkal reagáltam, amik természetesen csak tovább rontották a "képemet" Mária és a vele szorosan együttérző családja szemében. Az egész olyan volt - a narcizmusomra a cukorbetegség metaforáját használva - mintha egy cukorbeteggel egész nap édességet etetnének és közben elvennék az inzulinját. Próbáltam leszokni mindarról - dührohamok,magamban beszélés, rendetlenség, öltözködésem, rendességem, tisztaságom hiányosságai, neveletlenség - amelyekről Mária és a családja le akartak szoktatni, amit kifogásoltak bennem, de ez nemigen ment, mindig volt valami újabb elfelejtés, neveletlenség, inadekvát, rossz intézése a dolgoknak, ami miatt nevettek és bosszankodtak. A dühről is próbáltam leszokni, a kiabálásról, a  kezem harapdálásáról, fejem falbaveréséről, mert azt hittem, hogy én már ezen "túl" vagyok, mert ilyesmi korábbi rossz kapcsolataimban (Julival és azzal az idősebb hölggyel, akihez jártunk) is volt, meg apámmal is, de úgy képzeltem, én most már ezt nem fogom csinálni, hanem felnőtt módon fogom tudni kezelni a helyzetet. De ez nem sikerült, és egyre inkább kellett volna, hiszen növekedett a kisfiu, akit nagyon szerettem, és akit természetesen egyrészt félelemmel töltöttek el a narcisztikus dühkitöréseim, másrészt meg át is vette ezt a rossz mintát, Mária nagy elkeseredésére (ő ugyanis pedagógus, tudja, hogy egy gyereknek jó szülői mintákat kell adni...). Lelkiállapotom egyre romlott hát házasságomban, pszichoterápiába - anyagi okokból sem, és azért sem, mert úgy éreztem, jártam már  eleget - nem járhattam...Úgy éreztem, "csinálom a családot" egy embernek, aki teljesen más világban él mint én, és semmit sem tud kezdeni az én értékeimmel, egyre inkább úgy éreztem, Mária és családja megalázott "szolgája" vagyok. 

Ekkor csináltam egy nagyon nagy ostobaságot, telefonon kezdtem el zaklatni Zitát, mert úgy éreztem, borzasztó az, hogy őt "elszalasztottam", nem csak telefonon zaklattam, hanem egy éles, kellemetlen, bántó levelet is írtam neki, amire ő úgy reagált, hogy nem akar tőlem soha többet semmit, hogy hagyjam most már békében és ha mégegyszer jelentkezem, akkor szól majd zaklatás miatt a rendőrségnek. 

Ez és Mária kritikája roppant, rettenetes narcisztikus sérelmet okozott nekem. Elkezdtem gondolkodni: miért is fontos nekem Zita? Hát hiszen annakidején nem kellett...Ez ugye egy "fantom"-kapcsolat. Egy kedves régi barát segített: elmondta, hogy neki is volt ilyen reménytelen, megalázó "szerelme", és rájött: azért van ez, mert a hapsi (ez a barátom nőnemű), valami olyasmit szimbolizál, amilyen "ő is szeretne lenni". Rájöttem, hogy Zita egy szimbólum,(a "fantom" kapcsolatok mindig csak szimbólumai valaminek,) az erős, öntörvényű, saját lelkiismertére hallgató egyéniség szimbóluma, amit én szeretnék, de nem tudok megcsinálni, mert ki vagyok szolgáltatva mindig a mások véleményének. 

Mária kritikája azt jelentette nekem, hogy nem tudom az életet úgy, "normálisan", funkcionálóan vinni, mint a normális emberek, Zita elutasítása azt, hogy én még egy, az emberek világán kívüli, de legalább önmagában megálló, saját értékeit képviselő őgynevezett "erős egyéniség" sem tudok lenni. Szóval a házasságom lerombolta azt a jobb önértékelésemet , amelyet harmincas éveim eleje óta felépítettem - márpedig számomra a jó önértékelés "az alfa és az omega". 

Szerencsére mostanra Mária belátta, hogy a házasságunk nem működik,  nem működhet, el fogunk válni, külön fogunk költözni. Eddig ezt azért nem akartam, mert kicsi volt a gyermenkünk, de most már kibírja talán ő  a válásunkat. Én szép versekben (eddig ilyet nem csináltam, nem is gondoltam rá) próbálom megfogalmazni a sorsomat, a problémáimat, elküldtem őket a Zitának is, egy "kerek" születésnapjára, de nem válaszolt. Máriára borzalmasan haragszom, rettenetes volt, hogy kedvesnek kellett vele lenni, meg szerelmi életet élni vele, miközben folyamatosan megalázott és kritizált minden dolgomban.  Józan eszemmel persze tudom, hogy csak egy szerencsétlen, gyerekre-családra vágyó nő, aki ezt olyasvalakivel próbálta meg, aki erre nem alkalmas. Remélem, talál majd magának jobb partnert nálam. 

Meditálok, önelemzek (magnókazettára szabadon asszociálok), és majd most valahogy (már ötvenes éveimben) "előlről kell kezdenem" az életet. Be kellett lássam: azon a módon, ahogy korábban próbáltam, a tudományos munkám révén NEM szerezhetem meg azt az elismerést, pozitív énképet, amelyre vágyom - ezért ezt a dolgot nem is folytatom tovább. De a tünetek, a bizarr magatartásformák csökkentése révén sem szerezhetem meg, mert ennek - egy ennyi idős ember esetében, és egy ilyen gyerekkor után - meg vannak a maga határai: nem tudok teljesen normálissá válni, csak kicsit kevésbé  abszurddá. Talán most már ezt az elért "szintjét" a dolognak el kellene fogadni. 

Nem hiszem, hogy egy újabb terápia ( a "nagy" terápiámon, az analizisen kivül voltam pszichodrámán és voltam kognitiv-behaviorális terápián is, valamit mindegyik használt) segíthetne rajtam. 

Ez az eddigi történetem, még nem tudom, hogyan folytatódik, és folytatódik-e egyáltalán. Mélyen együttérzek minden sorstársammal, tudom-látom-érzem mennyire nehéz súlyos lelki bajokkal küszködni egy életen át - és olykor van olyan, hogy valakinek tanácsot, segítséget is tudok nyújtani. Akár meg tudok gyógyulni még, akár nem - a gyerekkoromban megkapott -  a szüleim minden hibája ellenére is megkapott - értékeket (a humánumot, a kultúra szeretetét, és a fínomságot) meg akarom őrizni magamban. 


Offline
Csatlakozott: 2018 máj 14

Basszus!!!!! angry

Vagy én is nárcisztikus vagyok, vagy te nem...nekem nem jött át ebből, hogy te az lennél. De ez a sok szemét k...már bocsánat...de aki lehúzni akar, aki rombolni akar, aki sérteget, az NEM SZERET.  Egészséges lelkű ember nem sérteget egy kapcsolatban! Nem a te készülékedben volt a hiba! Az nem nárcizmus, ha valaki megsértődik, amikor sértegetik! AZ sokkal inkább, ha valaki le akar rántani a sárba!!!

Az miért nem jutott eszébe senkinek, hogy te tényleg egy tehetség vagy, akit hagyni kellett volna elmélyedni abban, ami érdekli?! Miért kellene mindenkinek egyformán élni? Mi egyáltalán az a "normális"? Ez a sok dagadt, buta, képmutatásban élő, gyerekével ordibáló, láncbagós proli gyökér?  

Ez a bizonyos Juli, na ő volt az igazi nárcisztikus! Itt van pl. ez a mondata: "Maga Juli is mondta: ha az emberek elismernének, nem érdekelne, hogy én mit mondok." 
Ezért próbált lehúzni. Neki nagyon is fontos volt, hogy érdekeljen téged, ő mit mond. Pénzzel lehúzott, lelkileg lerántott, sértegetett, szex se volt, és te vagy a nem normális?! Hát max. azért, mert hagytad...egy nárcisztikus már pofán verte volna.

Nagyon értékes, tehetséges ember vagy így az írásod alapján. Kibaszott hülye társadalom, ilyen embereket károsítanak azzal, hogy mindenkivel el akarják hitetni, hogy csak egyféle keretek közt érdemes élni. 
Ja, és ha valaki többre tartja magát másoknál, az véletlenül egybe is eshet azzal a ténnyel, hogy ez így is van.
A beteges viselkedés az, ha valaki azért akar mást a sárba taposni, hogy így érezze magát többnek. 

Ha te egy igazi nárcisztikus pali lennél, akkor összetört női szíveket hagytál volna magad után mindenütt, te használtad volna ki őket, nem pedig fordítva, és legfőképpen: tökéletesnek tartanád magad, nem pedig betegnek. 

Max. egy Asperger-szindrómát tippelnék neked, szerintem olvass utána a témának! A dührohamok, az esetlenség, a higiéniával kapcsolatos furcsaságok tizenévesen, gondok a szexszel, abszolút beleillenek a képbe. És a nagyon hosszú, szinte hibátlan, alapos írás is. Laughing out loud


Offline
Csatlakozott: 2014 jan 22

tanulságos írás

Megosztás Viberen