Hogyan lettem bipoláris2

Update Amarilla jogos kérdésére, hogy ha 2011 óta többször is voltam szélsőségesen szuicid (szerintem több időt töltöttem halva, mint élve), akkor miért elégszem meg a bipoláris diagnózissal?

A válasz a következő:  a depresszió komplikált dolog, leginkább onnan tudja meg az ember, miféle, hogy mi segít rajta. A bipolaritáson segített a fázisprofilaktikum — a Lamolep –, de nem segített a szuiciditáson. Ennek részben élettörténeti okai vannak: a bipolárisok rendkívül érzékenyek minden stresszre, nekem az elmúlt években nagyon kijutott (elvesztettem a lakásom, az állásomból ki akartak rúgni a depressziómra hivatkozva (!!!), és más egyéb ügyek). A stressz azonban az élet része, még a nagy megrázkódtatások is, a kérdés nem az, hogyan kerüljük el, hanem az, hogyan tudjuk jól venni a kanyart. Én nem tudtam jól venni ezeket a kanyarokat, hiányzott egy alkatrész.

Végül most nyáron eluntam a saját szuicid életem, különösen, mivel a családomnak ez borzalmas terhet jelentett, és újra felvetettem a kérdést, nem lehetne-e kezdeni valamit vele. Még ki nem próbált megoldást javasoltak egy már kipróbált szerrel: anafranil-infúziót.

Örömmel jelentem, hogy az elmúlt két hónapban megváltozott az életem. Nem azon gondolkodom, hogy kötél vagy vonat, nem alszom egész nap, ki tudok menni a lakásból és nem tölt el rettegéssel egy boríték felnyitása vagy a gondolat, hogy fel kell hívnom a vízszerelőt. Semmiképp nem akarok a gyógyszerek mellett agitálni, mert minden szomorúság másféle. Annyi biztos, hogy az enyém olyanféle, hogy a nem SSRI, a régi iskolás antidepresszáns segít rajta, csak meg kell fékezni a vele járó mániát. Ha sokat beszélek és Istennek képzelem magam, majd szóljatok… Akkor beveszek egy extra Lamolepet. Alább az eredeti beszámoló.

***

Jelenleg 45 éves vagyok. Kb. 8 éves koromban kezdődtek a bajok, nem igazán emlékszem persze mindenre pontosan, de van néhány élénk emlékem. Orvoshoz csak 29 éves koromban kerültem. Ez nagyon sokat segített, de…

 

Kórház 1.

az első orvos egy nagy budapesti kórházban anafranilt írt fel. Fantasztikus változás volt. Az orvosnak beszámoltam róla, hogy valahogy jobban érdekel a szexualitás és aggasztóan gátlástalan vagyok néha; biztosított róla, hogy fordítva kéne hogy legyen, úgyhogy igazán csodálkozik.

A mániás fázis egyik jele a szexuális felelőtlenség. Ha az orvos ekkor észreveszi a jeleket, megmarad a házasságom.

Egy idő után átállított az akkor népszerű SSRI-ok egyikére (talán Seroxatra), mert panaszkodtam, hogy nagyon izzadok az anafranillal. 

Ugyanebben a nagy budapesti kórházban a pszichoterápiás ambulanciára is jártam. A fiatal terapeuta minden áron rám akart beszélni különféle problémákat, úgyismint péniszirígységet. A bipoláris hullámzást nem vette észre.

Orvos 2.

A következő pszichiáterhez öngyilkossági gondolatokkal fordultam. Folytatta a Seroxatot (Paxil néven), biztos, ami biztos, adott még hozzá Wellbutrint is. Nagyon kedvesen beszélgetett velem, egyáltalán nem panaszkodhatom rá, de széttárta a karját, amikor nem javult, hanem romlott a szuicid késztetés. 

Öngyilkossági kísérlet után két amerikai kórházat jártam be, ezekről már írtam. Az egyik egyszerű volt, mint a falus klotyó, orvos nem látott, a nővérek smasszerként funkcionáltak. A következő luxus zárt intézmény volt. Nem állítom, hogy jól éreztem magam, de visszanézve nem volt semmilyen tekintetben panaszra okom. Kivéve, hogy a bipolaritást nem vették észre, ugyanolyan szuicid állapotban jöttem ki, ahogyan bementem.

Orvos 3.

Egy budapesti kórházba vonultam be önként, erős szuicid késztetések miatt. Felvették az anamnézisem, végeztek velem egy Rorschach-tesztet, és a fiatal doktornő közölte, hogy borderline vagyok. Ezzel le is tudtuk a dolgot. Úgy jöttem ki, ahogy bementem, bár több érdekes emberrel összeismerkedtem, akik szintén szuiciditás miatt voltak bent. Azóta is szoktam gondolni rájuk.

Kórház 4.

A következő öngyilkossági kísérlet után egy budapesti kórházba vittek. Nagy örömömre teljesen békén hagytak, nem emlékszem, hogy láttam volna orvost. Egy kedves drogossal töltöttük az időt, míg kitisztultam valamennyire. Nekem ugyan kellemes volt, de lehet, hogy jobbat tett volna, ha rákérdeznek egy-két dologra, hátha akkor kiderül, mi a fenéért ölöm meg magam rendszeresen.

Terapeuta 2.

A következő kísérlet után másfél évig vallásos buzgalommal jártam egy terapeuta magánrendelésére, aki azután hirtelen Svédországba távozott. (Azóta visszajött és egy terápiás osztályt vezet.) A terápia során sokat megtudtam róla, a családjáról, a gyerekeiről, magamról kevesebbet, az végképp nem merült fel, hogy bipoláris depressziós lehetek, már csak azért sem, mert sem a gyógyszerekben, sem a betegségekben nem hitt, viszont erősen tanácsolta, hogy váljak el a férjemtől. Elváltam.

Terapeuta 3.

A következő terapeuta volt az egyetlen az életemben, aki tényleg segített. Nem beszélt magáról (még arról sem, hogy rákos), nem minősített, nem fejtette ki a szakmai hitvallását, de figyelmeztetett, hogy valószínűleg genetikai sérülékenység lehet a depresszió oka, tehát orvoshoz kell mennem, mert ő nem vállalhat gyógyszerezést. 3 évig jártam hozzá. Viszonylag hirtelen zárta le a terápiát — mint évekkel később megtudtam, azért, mert tudta, hogy heteken belül meg fog halni. De még csak nem is utalt erre. Azóta siratom.

Orvos 4.

Egy felkapott orvoshoz mentem, akinek az volt a filozófiája, hogy ha a gyógyszer nem segít, akkor még több ugyanabból. Így négy hónap alatt sikerült 800 mg/nap Efectinre feltornázni az adagomat. Semmivel nem lettem jobban, amit láthatólag személyes sértésnek tekintett. Annyi eszem már volt, hogy egy idő után nem mentem oda többet.

Orvos 5.

Felkerestem egy kórház vezető orvosát, aki biológiai orientációjú volt. Elég gyorsan megállapította, hogy bipoláris lehetek, és annak megfelelő gyógyszert írt fel. Valamivel jobban lettem egy ideig, de a Lítiumot utáltam a mellékhatásai miatt. Az orvos sajnos az első konzultáció után elvállalt egy külföldi állást (az vesse rá az első követ…), így ez a szál megszakadt.

Orvos 6.

Az életemben Terapeuta 3 mellett Orvos 6 játszott pozitív szerepet. A probléma az volt, hogy az illető egyben osztálytársam és barátom is, így — a szakmai etikának megfelelően — nem vállalta a kezelésem. Időnként viszont adott tippeket, hogy milyen gyógyszer az, ami talán jobban segítene. Egy különösen brutális szuicid hónap után kétségbeesetten felhívtam (megjegyzem, terápiában voltam máshol), Így kaptam Remeront, ami tényleg segített. A Remeron mellékhatásai következtében a vízháztartásom felborult, úgy néztem ki, mint egy felpuffadt alkoholista (sokan alkoholistának is véltek akkoriban). Az akkori hivatalos pszichiáterem (terapeuta 4) ez nem nagyon izgatta,

Terapeuta 4.

Ez a terapeuta egy fontos mottóval járult hozzá az életemhez (Maga tudja, miért teszi ezt saját magával), de amúgy eléggé unta a terápiát, mert jobban érdekelte a buddhizmus. Ennek megfelelően a bipolaritás nem keltette fel a figyelmét. Szuicid periódusban beküldött egy budapesti kórházba egy időre (ami szakmailag a helyes lépés, ha jól tudom). Ezen kívül csak írta a gyógyszereket, amelyeket Orvos 6 javasolt, amikor időnként kétségbeesésemben felhívtam, és beszámoltam a tüneteimről. 

Kórház 5.

A kórházban, ahová bekerültem, súlyos, kataton depressziómból némileg kizökkentett, hogy megdöbbenéssel láttam viszont Terapeuta 2-t. Rögtön elhatároztam, hogy itt jobb, ha nem járok pszichoterápiás foglalkozásra, mert a végén még arra is rábeszél, hogy adjam örökbe másnak a gyerekem. 

Maradtam inkább Orvos 7-nél, aki kórház 5-be felvett. Tekintettel arra, hogy önként mentem be, protekciós voltam, és nem demens, továbbá nem zaklattam senkit, a kórházban szabadon járhattam, ki is jártam dolgozni. 

Orvos 7

kétszer beszélt velem a 3 hét alatt, amit bent töltöttem. Világosan emlékszem, hogy az egyik beszélgetésen kissé megalomán módon viselkedtem, és csak úgy ömlött belőlem a szó. Orvos 7 viszont nem nagyon foglalkozott velem, a szobatársam egy idő után kibökte, hogy ő fizet (mi mást tehetnék? mondta). Sosem voltam jó az ilyen hálapénzes dologban. Kérdeztem Orvos 7-et, hogy járhatnék-e a magánrendelésére, de ezt elutasította. Nem fizettem. Nem is foglalkozott senki azzal, hogy szuicidból mániás lettem két hét alatt. Amikor úgy éreztem, hogy muszáj rendesen dolgozni, meg mosni a gyerekre, kimentem. Semmi nem változott.

Terapeuta 5

Úgy éreztem, végtelenül inkorrekt dolog volna megint Orvos 6-ot zaklatni, úgyhogy valaki más tanácsát kértem, aki ismét Kórház 5-be irányított, itt kerültem Terapeuta 5-höz. Rögtön láttam, hogy borderline vagyok szerinte, mert errefelé irányította a beszélgetést, és sehogysem akarta elhinni, hogy biológiai folyamatok játszódnak le, az egyre gyorsabb ciklusok mellett teljesen egyértelmű, hogy a hormonális folyamatok és a migrén is hatással van a hangulatingadozásomra, noha az is világos, hogy nem teljesen esik egybe a három. (Addigra már alaposan megfigyeltem magam, lévén, hogy más nem figyelt meg.) Mindenesetre türelemmel vártam, míg lejön a borderline-hipotéziséről, és egy pici rést nyit azon a meggyőződésén, hogy a dinamikus analízis a tuti az én esetemben. Miután látott nagyon lent néhány órán, arra jutott, hogy mégis lehet valami a biológiai ügyben. A fent nem tűnt fel neki, mert csak szokásos brilliáns önmagamat adtam (haha). A szuicid késztetés nem múlt. Az ingadozás erősödött, annyira, hogy nekem is teljesen nyilvánvaló volt, hogy hullámvasúton vagyok, nem beszélve szegény hozzátartozóimról.

Így hát szégyenkezve felhívtam megint Orvos 6-ot. Javasolta, hogy ha ennyire ingadozom, próbáljam meg a Lamolepet, annak nincsenek olyan durva mellékhatásai, mint a Lítiumnak.

Terapeuta 5 felütötte a gyógyszerkönyvet, mert úgy emlékezett, azt csak epilepsziára adják — de tényleg, adják már bipolárisra is. Így aztán maradtunk az Orvos 6 által javasolt Cymbaltánál és a szintén Orvos 6 által javasolt Lamolepnél. 

Ekkor voltam 43 éves. Kezdtem jobban lenni, de 15 évet nehéz már behozni.

13 gondolat erről: “Hogyan lettem bipoláris2”

  1. Szia!

    Hihetetlen, de szinte ugyanez történt velem is. Már 6 évesen öngyilkos akartam lenni, ami senkinek a világon fel sem tűnt. 20 éve alig alszom, bármit veszek be. Kezelni 30 éves koromban kezdtek, amikor többszörösen öngyilkos lettem a szülinapom alkalmából. – 2 hónap kóházi bennt fekés következett. Tele nyomtak gyógyszerekkel, és hetente 2x beszélgetett velem a pszichiáter. Aki egy idő után totál elriasztott magától mikor megkérdezte, hogy amikor 9 évesen többször is szexuális abozús áldozata lettem, azt mennyire élveztem. Közben felirt 100 mg-os leponexet. Jó kis adag volt. Azóta én is sok orvost „elfogyasztottam”. Ugyanaz a kórisme: borderline és bipol.depresszió. Agorafóbia, stb. Még nem találtak olyan szert hogy ne akarjak meghalni. Bár kb 20 kísérlet után már magam is tudhatnám hogy feleslegesen töltöm az intenziven az időt. Igaz a sok próbálkozás után most már nagyjából tudom a tuti megoldást, hogy hogyan sikerülne. Csak azt nem tudom sehogy kiküszöbölni, hogy ne fájjon senkinek ha én nem leszek. És megy az idő, megoldás meg nincs.

  2. Nem, 15 evet mar valoban nem lehet behozni, de meg mindig hatravan jonehany eved, es nagyon drukkolok, hogy a lehetosegekhez kepest a leheto legjobbat hozd ki magadbol…

    remekul irsz, ezt viszont kamatoztatni kene valahogy! ??

    teny, hogy megrendito tortnetedet sikerult rettento szellemesen es szorakoztatoan megirnod. gratula.

    es kitartas. jonnek meg jobb napok is, csak talalnod kellene egy jo terapot szerintem.

    es szerinted?

  3. Szia AZUR,

    hosszúak ezek a történetek… Nekem ez a hangulatkiegyenlítő plusz antidepresszáns kombináció bejött (ha nagyon nem tudok aludni, Rivotrilt is beveszek, de a lehető legritkábban). 

    Ezen túl egyszerűen megtanultam a coping technikákat, és a környezetemnek is megtanítottam valahogy. Ha szuicid vagyok, 2-3 napig fekszem, hangoskönyvet hallgatok (olvasni nem tudok olyankor). A telefont kikapcsolom, a fiamnak megmondom, hogy nem vagyok otthon senkinek. Ha még sokkal rosszabb, akkor megkérek valakit, hogy legyen velem egy kis ideig, ez általában segít. Ha még ennél is rosszabb, akkor Rivotrillal altatom magam 1-2 napig. 

    Aztán az első adandó alkalommal valami sikerélményt szerzek — például kiteregetek vagy ilyesmi. Ha erre már képes voltam, akkor megyek felfelé.

    A gyerekkori abúzusra sajnos nem tudok mit mondani. Nem volt könnyű családom, de azt nem mondanám, hogy kifejezetten abuzáltak, hacsak nem értjük ide az érzelmi kínzást is.

  4. Na, ez vicces, ha tudom, hogy te követted el, nem dícsérlek meg ?? 🙁 🙂

    mindegy is, így talán még jobb.

    most már látom, hogy honnan lehet látni ,hogy te voltál a szerző.

    hát nem mondom, szép kis kálvária…

    viszont elgondolkokdtam, hogy vajon mennyire vagy jobban, ha figyelembe vesszük a legutóbbi rémálom c. bejegyzésedet…

    Eszter, kérlek, keress magadnak egy jobb terapot.

    KÉpzeld, – bíztatlásul – én olyan sokat dolgoztam a testemen már, hogy hihetetlen, de valami történik benne, valami pozitív.

    pl. nem ülök a tus alatt órákig.

    arra gondoltam, hogy ez azért fontos nekem, merrt ez volt az egyetlen finom, „szeretetteljes érintés” az életemben.

    és tényleg, órákig, órákig tudok tusolni. teljesen kikapcsolok, valahol máshol vagyok.

    és mintha ez az igényem most alábbhagyna. Képes vagyok hamarabb kikászálódni a kádból.

    ezek nagyon lassú folyamatok és rettenetesen meg kell küzden a legkisebb változásokért is.

    de a változások nagyon nagyon nagyon fontosak. minden milliméter fontos. DONTŐ.

    DÖNTŐ LEHET ,HOGY MERRRE INDUL AZ EMBER MELYIK UTAT VÁLASZTJA – EZ IS MILLIMÉTEREKEN MÚLHAT.

    DRUKKOLOK,

    MESSZIRŐL IS SZERETETTEL ÖLELLEK,

    A

  5. KOSSZONOM Eszter !( szep, Biblia kiralynoi neved van ! 🙂

    Kossz ! Csodalatosan irtad le ! Csillagos 10 * erte !

    Mindha nem eletedet irtad volna le, hannem egy szomoru komediat !

    Egy ilyen ember nem hallhat meg ily koran ! 🙂

     

    Minden jot kedves Eszter es megetszer KOSSZONOM irasodat ! 🙂

  6. Nehéz sors. Mégis lehet tanulni belőle. Nekem egy terapeutám volt aki viszont kétszer hagyott el. Előszőr 1 évre, másodszor már határozatlan időre ment külföldre. Mindkétszer Angliába. Még most is ott van. Amikor előszőr hagyott el, még csak a terápia kezdetén voltam. Nem is a padlóra, hanem a padló alá zuhantam. SMS kapaszkodót kaptam… Előszőr a Balassa utcai Kórházba, majdTündérhegyre (még a régi helyszínre) kerültem. Épp időben…

  7. 🙁 Nagyon ki vagyunk szolgáltatva a szakembereknek, akikhez eljutunk. Annak ellenére, hogy én tényleg „jó” páciens voltam — fizetős is, nem is volt nehéz velem, kulturáltan viselkedtem –, számomra egy emberen kívül — megnevezem, meghalt szegény, de legalább éljen itt az emléke: Mészöly Gábor — a terapeuták semmit nem tettek hozzá a gyógyulásomhoz. 

    Néha legszívesebben visszamennék és visszakérném azt a rengeteg pénzt… De talán még inkább a rengeteg időt, amit senki nem ad már vissza.

    Ha úgy érzed, egy terap nem figyel rád, nem szeret, akkor — amennyiben ez nem eleve a problémáid része, például valamilyen kötődési probléma vagy bordi viszonyrendszer — egy fél év után általában érdemes másikat keresni. 

    Nem vagyunk egyformák, ezért nem is ugyanazok a terapeuták válnak be mindannyiunknál. De az első számú feladat: hogy figyeljen rád, és ne egy elmélettel jöjjön, hogy mi a bajod, hanem vegye észre azokat a problémáidat is, amelyek esetleg nem illenek az elméletébe, minden terapeutától elvárható. 

  8. Tündérhegyen voltak jó orvosok. De én ahhoz az egyetlenhez ragaszkodom, aki idejében észrevette a bajom (2005), jó diagnózist alkotott, gyógyszert nem adott. Velem regényt íratott. Kétszer ment el külföldre, de jővőre talán hazajön. Próbáltam másokat, csak pénz pazarlás volt. sad

Vélemény, hozzászólás?