Amennyiben úgy érzi, segítségre van szüksége, hívja a 116-123, vagy a 06 80 820 111-es ingyenes számot, ahol a krízishelyzetben lévőket segítők nyújthatnak támogatást önnek.
 

Egy megrázó vallomás egy Anya életéről

Történet anyukámról

 

Bemutatkozás

 

Tegezés és evés-ivás

 

Kedves egybegyűltek, először is azzal a kéréssel fordulok hozzátok, hogy akikkel nem vagyunk tegezödő viszonyban, engedje meg nekem, hogy ennek a jó hosszú beszédnek az elmesélése idejére tegező viszonyba kerüljünk.

 

Igyatok, ha tudtok

 

Másodjára pedig szeretném kérni mindannyiótoktól, hogy ha esetleg meg szomjaztok, vagy ha van valami rágcsálnivaló épp az asztalotokon, nyugodtan egyetek belőle, én is valószínű többször fogok inni a történetek között.

 

Ki vagyok én

 

Harmadszor pedig azoknak akik nem ismernek, gyorsan bemutatkozok, hogy ki vagyok én és miért állok itt.

 

Tehát, édesanyámnak a “középső” (második) gyermeke vagyok, Leventének hívnak. Többek közt én voltam az, aki megszervezte ezt a kis elbúcsúzást, és én voltam az aki folyton fel-fel pattant nektek a Facebookon ezzel az eseménnyel kapcsolatban.

 

Illetve én leszek az, aki ezen a búcsúztatáson mesélni fog nektek édesanyámról. Tényleg hosszú lesz, de egy ilyen kalandos életet nehéz is lenne röviden elmesélni.

 

Miért hangozhat úgy, mintha csak én lettem volna anyuval egy-egy helyzetben

 

Szeretném itt megjegyezni, hogy amikor ezt a beszédet írtam, minden történetet, illetve anyukám minden küzdelmét az én tapasztalataim alapján vetettem papírra.

 

Történtek dolgok akkor is, és ki voltak mondva szavak akkor is, amikor én nem voltam jelen, de ezekről vagy kevésbé tudok, vagy nem tudnám úgy átadni nektek, mint ahogy azok, akik éppen ott jelen voltak.

 

A végső harcban jelen voltak többek között a húgom, az ő barátja, a nagybátyám, a bátyám, az unokatestvérem, anyukám barátnője és a többi családtag is.

 

Hogyan is néz ki ez a búcsúztatás, miről fogok beszélni?

 

Tudjátok a mi anyukánk egy különleges ember volt. Nem szerette a temetéseket (mondjuk, szerintem egyikünk sem szereti őket), emiatt úgy érzem, hogy az utolsó megemlékezésnek se kell egy szörnyű, “sirassuk meg a távozását” típusú eseménynek lennie, hanem lehetne az egy “örüljünk, hogy velünk élt, és ismerhettük őt” töltetű kis találkozás.

 

Sokan közületek gyerekkora óta ismerték anyukámat, sokan testvéreimen vagy rajtam keresztül hallottak róla, sokan pedig a szakmája kapcsán került kapcsolatba vele.

 

Rengeteg újdonságot fogtok hallani, ami kit így, kit úgy fog érinteni, de én örülök, hogy ezeket a történeteket megoszthatom most veletek, és ezzel lélekben kicsit közelebb vihetem anyukámat a szívetekhez.

 

Kérlek engedjétek meg, hogy elmondjam, mondhatni elmeséljem mindannyiótoknak, hogy milyen volt ő, és milyen volt vele az élet.

 

Részletezve szeretnék mesélni nektek a következő percekben arról, hogy:

 

  • Milyen volt anyukám úgy általában, a személyisége, a jó és a kevésbé jó tulajdonságai.

 

  • Arról, hogy milyen történeteket meséltek gyerekkoráról családtagjaink, ismerőseink és ő maga.

 

  • Milyen volt anyukánk, mikor még pici gyerekek voltunk.
  • Milyen volt édesanyám amikor eljutottunk a kamaszkorunkba. Ezzel egyetemben, milyen volt abban az időszakban élni, amikor eljött közös életünk eddigi egyik legsötétebb időszaka.
  • Milyen volt vele lenni abban az időszakban, amikor az újrakezdés elindult, és a sötétségből szürkület, majd az életének egy új hajnala kezdődött
  • Illetve arról, hogy milyen volt ott lenni azon az utolsó utazáson, mikor már közös életünk napja végre felkelőben volt, de az ő lelke úgy döntött, hogy ebben az életben az ő munkája már bevégeztetett, és létezése már egy más helyen folytatódik.

 

Hogy ennek az utazásnak a vége mennyország, kristály lét, valamikori reinkarnáció, vagy bármi egyéb, abban szerintem kiegyezhetünk, hogy mindegy. Hiszen bármerre is van már most ő, az egy jobb, szenvedés, fájdalom és bántalmazás nélküli hely.

 

És most, ezen a búcsúzáson igyekszek úgy beszélni róla nektek, hogy érdekes legyen, és sokan olyan dolgot halljatok róla, amiket előtte még valószínűleg sohasem.

 

Nos, akkor kezdjünk is bele.

 

Milyen is volt anyukám az én szememből

 

Tudjátok ennél a résznél lehet, hogy pár embert megbotránkoztatok. De szeretném, ha éreznétek, hogy semmi ilyesmi szándékom sincs, csak el szeretném mesélni őszintén nektek, hogy tudjátok ki volt ő és,hogy ne úgy emlékezzetek rá, mint egy tökéletes képre, hanem úgy, mint egy nagyon szerethető, emberi hibákkal rendelkező személyre.

 

Nem fogom piedesztálra emelni anyukámat, nem fogok úgy beszélni róla, mint ahogy azt az általános elv kimondja (vagyis aki örök álomra hajtotta a szemeit, arról csak jót vagy semmit se mondjunk), viszont el fogom mondani, hogy miért is érdemelné meg ezt a piedesztál pozíciót még is.

 

Tudjátok, anyukám egy csodálatos személy volt éltében.

Kifejezetten jó tulajdonságai:

 

  • Óriási szeretet rejlett a szívében. Ha valakivel össze veszett, az első kérdése az volt, hogy vajon miért nem szereti őt az illető.
  • Sohasem bosszult meg semmit. Mindig azt mondta, hogy a bosszúnak nincs értelme.
  • Úgy arcolt a család tagjaiért mint egy anyatigris. Bárkit is bántottak (még a családon belüli veszekedések közepette is) akkor azonnal odaállt megvédeni a sértett félt.
    E-miatt soha se lehetett neki szidni senkit.

    Mondjuk, ha jobban belegondolok, ez nem csak a családtagokra volt igaz… Megtörtént beszélgetés a következő:

 

        Anyukám: Hát nem hiszem el, hogy ez a postás mindig csak tértivevényt dob be, a csomagot meg a postán hagyja.

 

        Én: Igen, velem is mindig ezt csinálja, már a tököm tele vele.

 

        Anyukám: Ne bántsd már, hisz csak a dolgát végzi!

 

Ilyenkor döntsétek el, hogy most mi van. Smile

 

  • Jó humorérzéke volt anyunak. Bármivel kapcsolatban el tudtunk viccelni egymással… sosem volt közöttünk olyan, hogy egy-egy helyzetet ne így oldottunk volna fel...
  • Okos és kitartó nő volt… ez annyira igaz rá nézve, hogy 40 éves fejjel kezdte el a pszichológiai főiskolát romániában. Ez pedig azzal járt, hogy havonta (jó esetben) egy hétvégén több száz km-et tett meg.

    A tanulmányai elvégzésében pedig kifejezetten sikeres volt, majdnem osztályelső lett. (Az angolt nem tudta soha megtanulni, emiatt testvére lett az első… mondhatni ennyire folyt a vérükben az intelligencia).
  • Anyukám nagyon törődő és gondoskodó nő volt. Ezt érdekes így kimondani, mivel sokszor voltak azért helyzetek, amikor ez nem átlagos formában jelent meg, vagy nem látszódott.

 

Sokszor húzta a száját, elhangzottak olyan mondatok, hogy “miért nekem kell főzni nektek, miért nekem kell ellátni dolgokat, nem vagyok én cseléd” és ehhez hasonlók.

 

(Itt jegyezném meg, hogy ezeket sokszor akkor is mondta, amikor együtt főzőcskéztünk, vagy együtt takarítottunk), de ettől függetlenül végül mindig gondoskodott rólunk.

Bármikor is kértem őt, hogy jöjjön el értem például a vonathoz, mindig jött. Nagyon extrém helyzetnek kellett kialakulni ahhoz, hogy ezt ne tegye meg. Még ha néha morcos is volt az ilyen kérésért, szeretett minket annyira, hogy akkor is megtette értünk.

Amikor vesebeteg voltam és a kórházban feküdtem, egyszer csak látta, hogy nem foglalkoztak velem. Ez olyannyira igaz, hogy fájdalomcsillapítót sem voltak hajlandóak adni, pedig nem abuzáltam, sőt.

 

Látnotok kellett volna az arcát… bejött, megkérdezte, hogy van-e értelme ennek.

Mire válaszoltam neki, hogy szerintem nincs, erre fogta szólt a nővérnek, hogy hazavisz. Erre ő odahozta nekem a “saját felelősségemre hazamegyek” papírt.

 

Én pedig anyám unszolására aláírtam. Féltem és úgy gondoltam, hogy ez felelőtlenség, de hazamentem vele. Otthon a saját memóriahabos matracát kivette az ágyából és az enyémre tette, hogy kényelmesebben feküdjek, amíg beteg vagyok.

  • Anyukám figyelme, együttérzése, elfogadó képessége és empátiája különleges volt, olyan szinten meg tudta érteni azt, akivel beszélt, és annyira vele tudott lenni az aktuális pillanatokban, hogy az ember tényleg megértve és szeretve érezte magát. Nem kereste a hibákat vagy a rosszat.

 

Viszont tudta, és megtalálta őket nagyon hamar, de ezeket szinte azonnal elfogadta mindenkiben. Nagyon kevés embernek adatott meg ez a képesség a mai világban.

A szakmájában ezek nagyon sokat segítettek neki. Mondhatni ő tényleg arra született, hogy meghallgasson, megértsen és segítsen másokat. Tudott úgy figyelni a beszélgető partnerére, hogy az ember érezte, hogy vele foglalkozik. Érezte, hogy a vele szembe ülő személy törődik vele, és nem csak okoskodik.

Édesanyám kevés helyzetben adott tanácsot. Vagy akkor amikor kérték, vagy akkor amikor kifejezetten szükséges volt. Minden esetben hagyta, hogy az ember a saját életét élje, és a saját gondolatait bontakoztassa ki. Ezzel egyetemben általában hagyta, hogy az ember elkövethesse a saját hibáit, és tanuljon belőlük. Nem próbált meg a saját képére vagy vágyai irányába formálni senkit. Se a gyerekeit, se a klienseit, se a barátait. Sose erőltette rá magát senkire.

  • És talán az én számomra legkedvesebb, és egyik legfontosabb tulajdonsága anyukámnak. (Talán bennem is e-maitt alakult ki, hogy ha valakit “mérlegelni kell” ez az a tulajdonság, ami a legértékeseb) az, hogy anyukám soha sem ragadt meg egy szinten.

    Vagyis az, hogy Anyu egy olyan ember volt, aki minduntalan képes volt a fejlődésre. Soha nem volt olyan, amire azt mondta, hogy ez nem lehet, ehhez túl idős vagyok, ez ilyen, ez olyan.

    Nem, anyu ha hibát látott magán, vagy a helyzeten és tudta, hogy ő tehet róla, és ha ő megváltozik, és ettől jobb lesz, akkor megtette.

    Az ilyen típusú belső lelki “Innováció” mindig személyes része volt. Soha semmi sem jelentett neki akadályt.

 

Ez egy olyan tulajdonság, ami szerintem rengeteg embernek példát mutat, és igen, anyukám volt az élő példa arra, hogy sohasem késő fejlődni.

  • És még így utólag megjegyezném, hogy gyönyörű szemei voltak… az én kis szépszeműmnek hívtam még az utolsó időkben is. Mondtam is neki többször, hogy “jól kitoltál velem, hogy nem a te szemeidet örököltem!” Smile

 

 

Kevésbé jó tulajdonságai

 

Tudom, hogy most kicsit furcsán fog hatni, de bizony-bizony anyu se volt tökéletes, voltak tulajdonságai amik megmosolyogtatóak, és igen, ezekről is mesélek most nektek.

 

  • Anyukám, ha akart valamit azonnal megvette magának. Nem gondolt arra, hogy éppen nem igazán engedheti meg.

 

“Beteg leszek a következő 3 hónapban ?
Nem baaj, veszek egy szép nagy tévét, had nézzem jó képernyőről a műsort ameddig lábadozok!”

Ebből fakad az az érzés is, hogy anyukám néha “speciálisan” volt önző. Ezt úgy kell érteni, hogy tényleg, ha neki kellett valami, megkívánt valamit, bizony-bizony  beszerezte magának. No de, itt kell hozzátennem, hogy ha “megosztható” volt ez a dolog (például egy sütemény), akkor mindig megkérdezte tőlünk, hogy kérünk-e belőle.

  • Bizony-bizony, ha valamivel nem értett egyet, akkor az én kedves anyukám mindig addig-addig mondta a magáét amíg veszekedés nem keveredett a helyzetből.

 

E-miatt sokat vitáztunk vele (leginkább én), főleg kamasz korunkban… de azt is tudni kell azért, hogy míg egy-egy vita nagyon durva volt (tényleg nagyon…) a megbocsátás folyamata szinte percekkel később már elkezdődött.

 

Ha másnap még haragudtam rá, akkor nem értette, hogy mi a baj. (hiszen ő eddigre már régen megbocsátott nekem).

  • Az én drága anyukám nagyon ritkán érkezett meg időben (mondjuk, szerintem ez családi vonás…)

    Ez olyannyira jellemző volt rá, hogy nekünk taktikusnak kellett lennünk az ilyen “gyere értem, találkozzunk, stb” kéréseknél. Minden ilyen helyzetben egy-két megállóval előbb kellett neki szólni… így csak 5 percet kellett várni rá Smile.
  • Anyu nagyon ritkán kért bocsánatot.

    Most lehet, hogy páran akik nem ismertétek annyira közelről mint a közvetlen családja meglepődtök ezen, ezért is engedjétek meg, hogy egy picit elmagyarázzam nektek mire is gondolok.

    Tudjátok elismerte, ha hibázott, és igen azért kért bocsánatot is, de… valahogy máshogy, mondhatni kategorikusan.Voltak dolgok, amikért egyszerűen nem kért. Azt mondta, hogy hát ez van, fogadd el, így történt, ezért minek bocsánatot kérni?

    Mondtam neki, hogy de hát anyu… fájt amit tettél/mondtál.
    Ja, hát de az úgy nem úgy van…

Nem akart ő rosszat sosem, de… ez olyan… megfoghatatlanul érdekes volt mindig.

 

Viszont, amikor elmentem terápiára, és ott kiderültek dolgok amikért ő volt a felelős és ezekről tudomást szerzett, azokért azonnal és számtalanszor elnézést kért.

Érdekes volt… talán azért volt ez így, mert ő sokszor “alapból” megbocsátott az embernek, és valahogy hasonlónak gondolta a világot.

  • Anyukám nem ismerte a nemet. Vagyis de, ismerte, de ha neki szólt, akkor abból legtöbbször vagy óriási lázadás, vagy sírás, vagy veszekedés lett.

 

Volt ennek “haszna” is, sok mindent megcsinált dac-ból, ami extra erőt adott neki, de hát.. Igen, anyunak nagyon nehéz volt úgy nemet mondani, hogy az ne járjon következményekkel.

 

  • Anyukám nem vagy nagyon ritkán, illetve csak így az utolsó pár évben “tanult meg” kérni.

    Megint furcsa kijelentés, ugye ?

    Csodálatos nő volt, de ha szeretett volna valamit, mindig célozgatott rá ahelyett, hogy kimondta volna, hogy mit szeretne pontosan. Sokszor mondtuk neki, hogy “Anya, ha valamit szeretnél mondjad. Ne célozgass, mondd el.”

    Egy tipikus példával szemléltetem ezt a helyzetet is nektek.

 

Amikor hazajött a munkából  sokszor sóhajtozott, hogy “Hmm, van egy kis por ebben a szobában”.

Ezt, és ehhez hasonló mondatokat sokszor mondott. Aztán a következő napon már számon kérte, hogy “Annyiszor kértem, hogy takarítsatok fel, mert por van”.

De ugyan ez volt a helyzet amikor éhes volt és szerette volna, ha meghívjuk valamire vagy, hogy menjünk el vele valahova enni “Olyan éhes vagyok…” mondta.

Mosogatás… utálta a mosogatást, meg a mosogatógép kipakolását… ott volt a tipikus “Olyan jó lenne, ha ki lenne pakolva a mosogatógép”.

Hát igen… ez szült feszültségeket köztünk… de ezt is az utolsó években sikerült már kitapasztalnunk. Már tudtuk, hogy amikor ezt mondta, valójában kér. “Légyszíves, segíts azzal, hogy kipakolod a mosogatógépet, és beteszed a szennyes edényeket, majd elindítod.”

És igen, az utolsó pár évben ritkán azért már kért… vagy csak értettük, hogy kérni szeretne valamit.

 

 

Pár történet a gyerekkoráról

 

Anyukám tündéri leány volt. A negyedik gyerek volt a családjában, ráadásul azt hiszem 12 évvel később jött, mint az előtte érkező gyermek. Ennek köszönhetően (bár hozzáteszem, ő mindig azt állította, hogy ez nem így volt) valójában ahhoz a korhoz képest el volt kényeztetve.

 

Nem, nem arról a sznob szerű elkényeztetésről beszélek, mint ami a mai korban jellemző, de azért anyukám mindent megkapott. És hát, ha valakinek 12 éves a legközelebbi testvére, akkor bizony már a testvérek is elhalmozzák az embert mindennel.

 

Konkrétan a testvérek osztálytársai közül a lányok mind-mind versenyeztek azért, hogy ki vihesse őt iskolába.

 

No de, bár jómagam nem ismerek rengeteg történetet róla, és nem voltam ott, de most megpróbálok mesélni nektek azokról amikről hallottam.

 

Bácsi, én téged szeretlek!

 

Tudjátok, anyu mindig feltétel nélkül szerette az embereket. Valahogy… ez annyira átszőtte az életét, hogy már egészen gyerekkorától fogva érezhető volt.

 

Egyik alkalommal amikor a nagymamámmal sétáltak egy ünnepségen, anyukámat a mama nevelni szerette volna. A tipikus ijesztgetős taktikát próbálta meg.

 

  • Zsuzsika, ha nem leszel jó, oda adlak annak a bácsinak!

 

Ekkor rámutatott a nagymamám egy bácsira, aki leginkább ilyen férfi boszorkánynak tűnhetett. A tartása görnyedt, és már látszott rajta, hogy bőven megterhelte az élet mindennel.

 

Ekkor anyukám hozta a formáját, odament a bácsihoz, megfogta a kezét, majd így szólt:

 

  • Bácsi, én téged szeretlek!

 

Átbújt a kerítés alatt

 

Szóval igen… voltak ilyen esetek. Na meg hát tudjuk, hogy anyukám emberszerető volt. Jó hát, felnőtt korára azért egy picit introvertáltabb lett, de ez most egy más kérdés.

 

Azt elárulom nektek így titokban, hogy anyukám apja Orvos volt. Konkrétan idővel a főorvosi titulust is elérte.

 

Azért mesélem ezt nektek “titokban”, mert ha anyukámmal találkoztatok volna mint gyerek, akkor ő biztosan azonnal az orrotokra kötötte volna, hogy igen, az ő apja főorvos,ő pedig emiatt szintén megérdemli a különleges ellátást. Laughing out loud

 

De mindezt szimplán az irántatok érzett szeretetből és kíváncsiságból tette volna, hiszen ugyanis történt egyszer, amikor az orvosoknak még a házukban volt a rendelőjük, hogy az én anyukám apja éppen rendelt.

 

Na most, ez nagyon szuper, meg minden, de az úgy kevésbé járja, hogy a Doktor úr gyermeke minden rendelési napon a betegek között mászkál.

 

Úgyhogy, anyukám miatt a rendelő elé a nagyszüleim felhúztak egy nagy fém kerítést, ami (mint gondolták) távol fogja tartani anyukámat.

 

El is kezdődött a rendelés, majd egyszer csak hallanak egy csicsergő, csilingelő hangot a rendelőből.

 

  • Bácsi! Te azért vagy itt, hogy apukám meggyógyítson?
    Mi a bajod ?
    Ne aggódj, meg fog gyógyítani!

 

Igen… mondtam, hogy anyunak nem lehetett “nem”-et mondani, se szóval, se tettel.

 

Ott volt egy  vaskos kerítés, ami mellett volt egy picike árok… hát, anyu gondolt egyet, majd át préselte magát rajta, így megoldva a bejutás problémáját. Ezek után a nagyszüleimnek be kellett rácsoznia az árkot.

 

Itthon hagyták a mamáék

 

Hát igen… anyu ilyen volt. Mindemellett valahogy az életében tényleg úgy alakult, hogy egy nagyon-nagyon családközpontú nővé vált. Ez a tulajdonsága gyerekkorában is látszott már, mivel ugyan a gyerek természetes, hogy kötődik a szülei iránt, de azért sokszor vannak módszerek amikkel le lehet kötni őket.

 

Történt ugyanis egyszer, hogy a nagyszüleim elutaztak külföldre, de anyukámat nem tudták magukkal vinni. Hogy miért, azt már pontosan nem tudom, de nem volt megoldható. A nagyszüleim az egyik bátyjára és az ő feleségére bízták őt, egy nagyon nagy szatyor konzerv sertésmájkrém kíséretében.

 

Miért sertésmájkrém? Hát, mert a Zsuzsika nagyon szerette.

 

De anyu nem bírta elviselni a “nem” szót itt se, és nagyon hiányoztak neki a szülei és a “teljes” családja. Sokszor mesélt erről, hogy mennyire egyedül érezte magát, illetve mesélte, hogy mennyit ült a házuk előtti kerítés oszlopain.

 

Nagyon haragudott és fájt neki hogy nem vitték el, de szerintem ez a fájdalom ugyanakkora volt a szülei szívében is, hiszen nagyon-nagyon szerették egymást.

 

Az én nagymamám mindig egy Zsuzsikát szeretett volna, és igen, megkapta, azt a Zsuzsikát, aki őket naphosszat a kerítésen ülve várta, nézve a tájat, hogy mikor érkeznek meg.

 

Elbiciklizett bujákra

 

No de, elég a keserédes történetből, térjünk át inkább egy pár meghökkentőre!

 

Azt hiszem 12 éves korában az ő legkedvesebb lány testvére már házas volt talán, és a napjait bujákon, hatvantól kb 20-25 kilométerrel északra, az erdők között férje erdész lakában töltötte.

 

A kedves Péceli család úgy döntött, hogy meglátogatja őt, hiszen rég látták. El is utaztak, de valahogy egy valaki kimaradt ebből az utazásból: Anyukám.

 

Tudom-tudom, most gondolhatjátok, hogy “megint”, de ha jól emlékszem itt valami egyéb oka volt, hogy nem ment le velük, de ezt most már nem tudom megmondani nektek. Nem is ez a lényeg.

 

Ha engem kérdeztek, hogy mit teszek egy ilyen helyzetben, valószínűleg elmondanám, hogy átmennék a barátaimhoz, a testvéreimhez, játszanék valahol, vagy valami hasonlót, de azt semmiképpen sem amit anyu tett.

 

Anyukám elhatározta, hogy ő is elmegy bujákra. Mindezt úgy, hogy 12 évesen szinte sohasem használta a biciklijét. Ettől függetlenül felpattant rá, és letekert 70 kilométert.

 

Mellékesen megjegyzem, hogy itt még nem volt Gps, vagy mobil telefon.

 

Ebből is látszik, hogy milyen volt anyu, amikor akart valamit.

 

Teleírta a füzetet

 

Hát igen, anyukám tudott valamit. Hogy álltok a fogalmazással ?

 

Tudjátok, én egész jól elrizsázok egy kötelező olvasmányról 2-4 oldalt úgy, hogy a könyvet nyomokban se láttam, csak a szünetben mesélték el nekem, hogy nagyjából mi volt a benne.

 

Most lehet, hogy köztetek van aki azt gondolja erre, hogy ez azért egy nem rossz képesség, de elárulom, hogy ez sehol sincs anyukámhoz képest.

 

Felsős korában az egyik magyar tanár egyest adott neki a fogalmazására valamilyen okból. Nem volt elég hosszú? Nem volt jól megszerkesztve?

 

Nem tudom már, de azt tudom, hogy anyukám nagyon szerette ezt a tanárnőt, és azon, hogy egyest kapott nagyon felhúzta magát.

 

Én ilyenkor fogtam volna magam, dühöngtem volna egy sort, majd elmondtam volna mindennek a magyar tanárt és éltem volna tovább az életem.

 

Ő? Fogta magát, elment egy papír-írószer boltba, vett egy A5-ös füzetet, majd egy délután alatt teleírta azt.

 

Igen, szerintem most már értitek, hogy miért nem nagyon mertünk dacolni anyámmal.

 

Hát elérkeztünk ezzel a következő részhez, mesélek nektek róla picit, mint anyáról.

 

 

Elmondani, hogy milyen volt anyaként, kamaszkorunk előtt

 

Tudjátok anyunál jobb szülőt gyerekként nem is kívánhattam volna. Máshogy nevelt bennünket, mint az átlag szülő. Ő soha sem kezelt minket gyerekként. Soha nem hangzott el a “ne feleselj” mondat.

 

Soha nem volt olyan, hogy azt mondta nekünk, hogy azért, mert gyerek vagy. Mindig mindent megmagyarázott. Teljes mértékben partnerként kezelt bennünket.

 

Egyszerű példa, amikor pici pár éves gyerekként mentünk ki az autóhoz, én elkezdtem sétálni az utca felé. Ekkor megfogta a kezemet, és azt mondta “Levente, ne menj ki az utcára”.

Erre megkérdeztem tőle, hogy “De miért anya?”. (Igen, ez a “mIért” korszak volt:) )

Amire ő azt mondta, hogy “Azért, mert ha kimész, és esetleg jön egy autó amit nem látunk, az elüthet téged, és akkor nem leszel itt többé.”

Itt persze jött még egy pár miért, de mindig válaszolt, és megértettette velem, hogy igen, ha kimegyek az utcára, akkor bajom eshet, és akkor lehet, hogy nem láthatom többé a családomat. Emiatt nem mentem ki az útra többet, vagy csak úgy, ha nagyon-nagyon körbenéztem.

 

Valószínűleg emiatt a “nevelési stratégia” miatt sosem volt szükség arra, hogy kezet emeljen ránk. Sőt, még sarokba se állított bennünket.

 

Rengeteg szeretetet kaptunk tőle., de amikor 1998-ban elvált apámtól, súlyos anyagi gondjaink lettek. Viszont ő ettől függetlenül, erején felül teljesítve, mindent meg adott nekünk.

 

Nekem a legkedvesebb és egyik legszebb gyermekkori emlékem anyukámmal kapcsolatban az, amikor óvodába biciklivel vitt el. Hát… én nem biztos, hogy elmertem volna vinni a gyerekem, félve attól, hogy nehogy felboruljak, vagy elessek. (Megjegyzem, később mikor felnőtt fejjel beszélgettünk, bevallotta, hogy ő is ettől félt végig).

 

A válás után nemsokkal anyukámnak egy ilyen “pánikbetegséghez hasonló”betegség alakult ki. Emiatt évekig nem utaztunk, nem tudott munkát vállalni, se távoli dolgokat intézni.

 

Így a megélhetéshez is más terveket illetve megoldásokat kellett keresnie.

 

Egy ideig kutyákat tenyésztettünk, de ez a lépés sem volt tökéletes, inkább csak ilyen “hol fenn, hol lenn” állapotot eredményezett. Később pedig a szomszédok jó akarta miatt ez a tevékenység meg is szűnt.

 

Mesélni a kamaszkor beli “törésről”

 

A kutyatenyésztés után anyukám új módszereket keresett a megélhetésre. Szerető, segítőkész nő volt már ekkor is, és ennek hatására amikor ismerősökkel beszélgetett, egyszercsak meghallotta a nevelőszülőség lehetőségét.

 

Több legyet ütött egy csapásra ezzel. Segített gyerekeken és egyben bevételhez is jutott, ami pont elég volt ahhoz, hogy túléljünk.

 

Először egy 16 éves fiú, majd később egy testvérpár került hozzánk, akikel bennünket anyukám mindig úgy nevelt, hogy bár a vér szerinti gyermekei mi hárman vagyunk, ők is a családunk részei, tehát ők is testvéreink.

 

Azt hiszem elmondhatom, hogy kezdetben azt éreztük, hogy ők elveszik anyukánkat, de… miután ebből a gyermeki érzelmekkel telt gondolkozásból felnőttünk, mind azt érezzük, hogy mára már egy család részei vagyunk.

 

Ez után nem sokkal kezdődött el életünk eddigi legsötétebb időszaka. Olyan 2002-2003 körül anyukám elvitte a fiatalabb fiú gyermeket pszichológushoz.

 

Azthiszem ajánlották neki a hölgyet, és a fiún  tényleg sokat segített, de vétett egy nagy hibát. Látta, hogy anyukámnak is vannak problémái, és ő szeretett volna rajta segíteni.

 

Viszont, szerintem nem volt a hölgy ekkor a szakma csúcsán, nem volt kész anyukám problémáira. Sajnos  mindezt előre nem tudhatták. Elkezdődött a kezelés, és ezzel vége lett a “tökéletes anya” korának. Elkezdődött a hanyatlás.

 

Édesanyámat ez a terápia darabokra szedte. Egyszerűen leépített sok olyan dolgot, ami tényleg nem volt a helyén, viszont e-miatt anyukámból mondhatni újra gyerek lett, aki szintén anyát keres.

 

Az anyát viszont a pszichológus nőkben kereste, akiknek ez túl nagy teher volt. Innentől kezdve többször, volt, hogy pár hónap kihagyásával a mi drága anyukánk megpróbálta elvenni az életét. Rengeteg-rengeteg gyógyszer fogyott, mindhiába. Ekkor még nem volt itt az ideje, hogy elmenjen.

 

Ebben az időszakban sokmindent nem tudott megadni nekünk. Nem is azért, mert nem engedhette meg, hanem azért, mert “kiesett” az anya szerepből. Gondoskodott ugyan rólunk, de csak mint egy gép.

 

Például az én esetemben amikor szülőire kellett volna mennie, sokszor nem értette, hogy ez most miért az ő kötelessége. Miért is nem megy el rá az apám (aki már régen nem volt szerves része az életünknek).

 

A fiatal felnőtt kor, és a felemelkedés, amikor azt hittük újra felkel a nap

 

A pánikbetegsége egészen 2006 körül ig tartott. Ekkorra már több terapeutát is “elfogyasztott”. Érdekes mód, minél többet foglalkoztak vele, és minél többször jutott el abba beszűkült tudatállapotba, amikor már semmi se számít, és az ember csak a fájdalmat érzi, annál gyakrabban érdeklődött ez után a terület után.

 

Olyannyira, hogy anyukám kutakodásba kezdett, hogy miként, és hogyan lehetne neki is ezt a szakmát végezni. Tudta, hogy a nevelőszülőségnek egyszer vége lesz, és amúgy is, ez végre egy olyan dolog amit nem kényszerből, hanem vágyból tenne.

 

Magyarországon, nem akarták felvenni sehova sem. Túl idős volt, nincs ilyen vagy olyan érettségije, nem volt nyelvvizsgája, stb.

 

De már mondtam nektek, ha anyu a fejébe vett valamit, azt akárhogyan is, de véghezvitte. Így jutott el oda, hogy évekig tartó pánikbetegség után, Romániába, Kolozsváron, a Babes Bólyai Tudományegyetemre jelentkezett, ahova fel is vették, és levelező szakra be is került.

 

Az iskola közben több munkát is végzett egyszerre, munkáltatási tanácsadó volt egy cégnél, illetve hétvégenként 24 órában sérült embereket ápolt egy csömöri otthonban. Mindezt azért, hogy a tanulmányait és a családját el tudja látni.

 

Ugye milyen érdekes ? Pedig itt már nem érezte magáénak annyira ezt az “anya” szerepet. Úgy volt jelen a családban mint egy jóbarát.

 

Itt az együttélés anyukámmal kicsit olyan volt, mintha nem is egy anya-fia kapcsolat lett volna, hanem inkább egy fiatal kamasz, később fiatal felnőtt férfi, és egy valami távoli rokon nő kapcsolata.

 

Emellett viszont mindent megtett, hogy az otthon rendben meglegyen… de a részletesebb törődés tényleg “ki-ki” esett. Olyan volt, mintha az anyai ösztönt ölték volna ki belőle. Visszatérve az iskolára...

 

Nővérével együtt minimum idő alatt elvégezte a főiskolát, ahol majdnem osztály első lett. Itt történt meg a nemrég megemlített helyzet, hogy a nővére jobban tudott angolul, ezért ő lett az első.

 

A diplomaosztó után elkezdett önkéntesen dolgozni, ezzel közelebb kerülve a későbbi praxisának a kialakulásához. Mindemellett elkezdte, és 2 év alatt el is végezte a mesterképzést itthon, a Pázmány Péter katolikus egyetemen.

 

Ez után Pécsett kezdett el tanulni Klinikai Szakpszihológus szakon, de egy év után már érezte, hogy terhes neki, így eldöntötte, hogy halaszt egy pár félévet.

 

A család és a barátok együttesen mondták, hogy így is szép amit elért, nem kell magát túlhajszolni, nyugodtan pihenhet egy kicsit. Ha pedig nem sikerül, az se fog problémát jelenteni senkinek.

 

Ezek után teltek-múltak az évek. Anyukám újra elkezdett utazgatni, nyaranta családja kíséretében többször meglátogatta a Balatont,.

 

Sokan azt mondják, hogy valaki nagyon anyás, hát, anyuról elmondható volt, hogy nagyon “családos” volt. Szeretett minket és nagyon élvezte amikor együtt mentünk valahova. Illetve azt, amikor kicsit kényeztettük.

 

Sokszor mondta nekem nagy reménységgel telt szemekkel, hogy “És meghívsz?” - Na persze, legtöbbször nem volt választásom és meghívtam. Ennek mindig nagyon tudott örülni.

 

Ez az időszak csodálatos volt. Amolyan… igazán “semmilyen”. Vagyis, lassú felemelkedés volt tapasztalható az életünkben, de csak finoman.

 

Olyan volt, mintha egy kellemes szellőként érkezett volna ez a változás az életünkbe.

 

  • Elkezdtünk vasárnaponként együtt enni a tágabb értelemben vett családdal.

 

  • Lassan elkezdtünk anyagilag egyenesbe jönni

 

  • Elkezdtük az életünket úgy alakítani, hogy egymáséval kompatibilis, és összekapcsolódó legyen.

(Például az én esetemben, szinte mindig úgy végeztem, hogy vele jöttem haza. Ilyenkor tudtuk a legjobbakat beszélgetni.)

 

  • Többször terveztük a fogyást, hogy egészségesebben éljünk.

 

  • Gondolkodtunk mindenféle sport elkezdésén.

 

Egyszóval… az élet úgy finoman alakult. Tényleg olyan volt, mint amikor elkezd hajnalodni.

 

Ezek után 2017 végén egy újabb megmérettetés következett, méhrákot diagnosztizáltak anyukámnál.

 

De itt azért még kezelhető volt a helyzet. Meg mondtuk neki, hogy minden rendben lesz. Ott leszünk vele végig, vigyázunk rá, megműtik, és jó lesz.

 

Természetesen a műtét előtt anyukám (bár nem engedhette meg magának anyagilag) azért vett egy fal szélességű, nagy, okos tv-t, hogy ha már feküdnie kell akkor kényelmesen töltse az ágyban töltött idejét.

 

Érdekes mód, itt anyukánk nem a haláltól félt, hanem attól, hogy sikerül a műtét ugyan, de átvágnak idegeket és e-miatt nem fog tudni méltóságteljes életet élni.

 

Szerencsére ez nem így alakult. 2018 januárjában sikeresen megműtötték. A kontroll vizsgálatok szerint anyukám teljesen mentes volt a ráktól, aminek mindannyian nagyon örültünk.

 

Utólag visszagondolva nagyon haragszom az orvosokra, akiknél volt. Minden kontroll, vagy egyéb ct-nél csak a méh körüli tájat nézték, egyetlen egyszer sem csináltak teljes test ct-t. Ha azt csináltak volna, lehetséges, hogy anyukám még most is itt lenne köztünk, és mosolyogna velünk.

 

De a “ha”-val kezdődő mondatoknak nincs értelme, így ezt is már csak azért említem meg nektek, hogy hátha ez az információ jól jöhet még.

 

Néhány hónappal később visszaállt minden az eredeti, rendes kerékvágásba. Lassacskán elhitte, hogy megmenekült, rendben lesz és jöhet a következő 40 boldog, egyre jobb év.

 

Újra jöttek a jó kis unalmas, egysíkú hétköznapok, a jó kis hétvégék, és a nagy-nagy szeretetben töltött ebédek.

 

Ez olyan érzés volt, mintha újra felkelt volna a nap a családunk egén.

 

Újra elkezdtünk tervezgetni, fontolgattuk, hogy együtt fogunk építkezni.

 

Felhúzunk egy házrészt a húgomnak, egy házrészt a bátyámnak, egy házrészt anyámnak és egyet nekem. Mindezt úgy megoldva, hogy mindenki megfelelően távol legyen, de mégis elég közel a másikhoz.

 

Sőt, október tájékán pedig úgy döntöttem, hogy teszek az egészségesebb életmód érdekében, és vettem egy futópadot, amivel gondoltam anyukám és a család életét is egy kicsit megváltoztatom.

 

Hiszen, ha már mozogni kell, akkor mennyivel jobb ez egy nagy tv-előtt, sorozatok nézése közben csinálni.

 

Így is lett, sikerült a tervem. Anyu először 10, majd 20, majd a végén már 40 perceket sétált naponta! Élvezte! Főleg akkor, amikor mellé ültünk és beszélgettünk vele közben.

 

Büszke vagyok rá még a mai napig is, hogy csinálta ezt is.

 

Gyönyörű volt ez az időszak… aztán egyszer csak elkezdett fájni a háta, majd egy hónap múlva porszívózás után isiászos panaszok jelentkeztek a derekában. Többször mondtuk anyunak, hogy menjen el, vizsgáltassa ki, de nem tette.

 

Mindezek után nem sokkal, decemberben, a mi családunk hajnali egén egyre fényesebbnek látszó, egyre inkább tündöklő napunkat hirtelen elkezdte beárnyékolni egy felhő, ami végül számunkra örökre sötétebbé tette a rajta átszűrődő fényt.

 

 

Az utolsó utazás…

 

Amikor kiderült (Dec 30)

 

Hát igen… sajnos eljutottunk arra a pontra, amikor arról fogok mesélni nektek, ahogy elkezdődött, folyamatban volt és ahogy végződött anyukám utolsó utazása.

 

December 30.-án hajnalban amikor hazajöttem a barátaimtól egy át társasjátékozott éjszaka után már csak arra vágytam, hogy lefeküdjek. Elég morcos voltam, mert nem úgy alakult az éjjel ahogy kellett volna, nyertem a játékban, de úgy éreztem, mintha ezért még az én fejem harapták volna le a cimbik Laughing out loud

 

Ezután a szobámba menet egyszer csak megpillantottam anyukámat a zuhanyzóban, azt hittem, hogy nem tud aludni. Gondoltam vesz egy forró, nyugató zuhanyt, és visszafekszik. Nem tudom, hogy miért jutott eszembe, sose vett ilyen céllal zuhanyt… de valamiért erre gondoltam. Nagyot tévedtem.

 

Éppen amikor magamra húztam a takarómat, anyukám kinyitotta a szobámat és ennyit mondott:

  • Levi, be kellene vinned a sürgősségire, nagy fájdalmaim vannak, és olyan, mintha valami elindult volna a mellkasomban.

Van egy szabály nálunk… miszerint ha ilyesmi van, mindent félre rakunk, és megyünk. Én is ezt tettem, szótlanul (bár morcosan) felöltöztem, és kiültem az ágyára. Anyám még öltözködött, közben hozzám szólt könnyező szemekkel:

 

  • Ne haragudj rám, nem akartam. Tudod, hogy nem kérnélek ilyenre…

Erre én:

  • Nem haragszom, rossz kedvem van, menjünk.

 

Láttam a szemén, hogy szenved, és még én is csak rátettem a saját hozzá állásommal.

 

Te jó ég, ha tudnátok, hogy ma ezt mennyire bánom. Ha adhatok nektek itt egy tanácsot… nagyon szeressétek és vigyázzatok a szüleitekre és ha ilyen helyzet van… felejtsétek el a saját dühötök… mert alakulhat úgy, ahogy velünk történt.

 

Folytatva a történetem… bevittem őt a Kerepestarcsai kórházba, ahol vizsgálatok következtek… ott is mondta sokszor, hogy ne haragudj. Szerencsére itt már őszintén tudtam mondani neki, hogy nem haragszom. Fáradt voltam, így be-be bóbiskoltam mellette a váró székén.

 

12 óra körül a nagybátyám leváltott, én pedig haza mentem. Hazafele tankoltam (gondoltam anyu örülni fog amikor meglátja… fájdalomdíj a reggeliekért) és vettem 3 süteményt. Lefeküdtem az ágyba… a 2. Sütemény közepén tartottam, amikor írt anyám facebook messengeren:

 

  • Nagyon nagy baj van.
  • Tele vagyok áttétekkel.

 

Itt abbahagytam az evést, és nem tudtam aludni. Sírtam.

 

Aztán hazajött saját felelősségére a nagybátyámmal (30.-án úgyse csinálnak vele semmit). Mint kiderült 18 áttétet diagnosztizáltak nála, amiből több is 10 centinél nagyobb volt. Amint bejöttünk, megöleltük egymást mind, és sírtunk.

 

Én szinte hisztérikusan mondtam neki:

  • Te lüke, te, aki mindig kihasználtál anyagilag. Te lüke te, aki oly sokszor bántottál. Te lüke… én úgy szeretlek. Megbocsátok neked mindent. Érted?! Mindent! Ne haragudj rám! Ne haragudj! Én se haragszom! Itt vagyok, szeretlek!

 

Borzasztóan fájt a tudat és a felismerés, hogy ez a szörnyű betegség újra visszajött, és most anyámnál az utolsó stádiumban fedeztük fel.

 

Sokat beszéltünk ezek után. Próbáltunk ott lenni végig. Ilyenkor sose mondtuk neki, hogy ne sírj, mindig hagytuk, hogy adja ki az érzelmeket, és ő se gátolt meg ebben minket.

 

Jómagam például kértem anyukámat, hogy gyógyuljon meg, és még hozzá is tettem, hogy ha meggyógyul veszek neki egy új autót, egy Mazda 6-osat, és én állom. Illetve ha felépül majd az új házunk, akkor lakhat én velem. Építek neki egy szobát, és nem kell külön élnie a jövőben (nem akart egyedül élni idős korába… ez amit mondtam nagy vágya volt).

 

Ekkor döntöttünk úgy, hogy mostantól kezdve valaki mindig ott lesz anyuval. Ebben a betegségben a legtöbb, amit tehet az ember, hogy a beteggel van. Én heti 3 napot, a húgom pedig 2 napot töltött vele, hogyha beszélgetni szeretne, tudja, hogy ott vagyunk. A hétvégén együtt, vagy megosztva voltunk jelen neki.

 

        Kórház, kiruccanás (Jan 2) és reménysugár (Jan 4) (ez utóbbi szó szerint)

 

Január 2.-ára rendelték őt vissza kerepestarcsára. Visszamentünk, leadtuk a papírokat az angiológia belgyógyon (nem tudom, hogy miért ide küldtek), egy szót se mondtak, majd 2 óra várakozás után láttam, hogy anyám a fájdalomtól ringatja magát a padon. Ekkor begőzöltem, kerestem egy nővért, majd kérdeztem tőle, hogy ki a felelős itt, és miért van ez.

 

Megnézte a rendszerben, és látta, hogy még orvoshoz sincs rendelve, majd felkereste a főnővért hogy mi a helyzet, aki azt mondta, hogy a megbeszélt betegeket veszik fel és osszák el egymás között az orvosok, meg amúgy is, aki hazamegy 30.-án, az nem olyan súlyosan beteg.

 

Na ekkor teljesen eldurrant az agyam:

 

  • Hogy képzeli, hogy ezt mondja? Anyám súlyos beteg, és ott szenved, nincs jól!
  • De hát hazament, akkor nincs oka panaszkodni.
  • Mit beszél ? Ezt most komolyan mondja ? Azonnal kerítsen nekem egy orvost. Itt szenved a padon, nem látja ? Ha itt hagyom 30.-án mit művelnek vele? Semmit! Itt aszalódott volna szilveszter este, és még van képe ezt mondani!

Hozza a felelős orvost most rögtön, vagy azt akivel beszélhetek.

 

Ekkor anyámra néztem, és láttam a szemében már, hogy haza fogunk jönni. Visszanéztem a nőre, ő meg puffaszkodva bár, de valószínűleg megijedve is (szerintem úgy néztem ki, mint egy vörös fejjel, füstölgő orral dühöngő bika) elment orvost keríteni.

 

Kerített is, jött egy doki, aki megkérdezte tőle, hogy rosszul van-e és hogy mi a helyzet. Elmondta neki anyu, majd felvilágosította a doki, hogy hát vannak időre jött betegek ecetera, ecetera. Ekkor éreztem azt, hogy ha itt maradunk, anyámat ezek megölik. De anyu elébe ment ennek a dolognak.

 

  • Doktor úr, akkor én most hazamegyek.

 

  • Tudja, hogy ez a stratégia nem biztos, hogy célrevezetődő?

 

  • Tudom, de én most hazamegyek.

 

Ekkor hazamentünk, én kétségbeesetten rágtam a körmömet, hogy most lehet ezzel a döntéssel sírba küldtem anyámat. De… ezt éreztem a legjobbnak.

 

Majd anyukám otthon eldöntötte, hogy mivel fáj a foga ugorjunk el Ceglédre a barátjához, aki megcsinálja neki.

 

El is mentünk, életemben először bóbiskoltam be a volánnál, valószínűleg a stressz hatására. E-miatt visszafelé már anyu vezetett, meg amúgy is szeretett volna.

 

Amióta kiderült, hogy mi a helyzet, kerestem-kutattam, hogy hogyan és mivel lehetne megmenteni, segíteni rajta. Az egyik jó barátom ajánlott egy orvost a Kékgolyó utcai klinikán, egy sugaras orvost, aki nagyon jó diagnoszta volt.

 

Még reggel a kórházban amikor 2 órát vártunk felhívtam őt, hogy tudna-e segíteni, de azt mondta, hogy most nincs ideje, viszont délután fél 4-kor hívjam fel.

 

Felhívtam, elmondtam neki, ő pedig megkért, hogy küldjek el minden leletet, ami a tavalyi betegségkor és azóta kaptunk. Elküldtem, ő pedig másnap írt, hogy azonnal hívjam fel.

 

Felhívtam, berendelt péntekre minket. Bementünk, ott pedig nagyon nyugtatóan elmondta, hogy igen, ez egy daganat, de szerinte ez egy új, a tüdőből indult, nem pedig a régi tért vissza

 

Azonnal elküldött vérvételre, biopsziára és ct-re, majd iratott fájdalomcsillapítót, és berendelte anyukámat jövő hétre, 5 napon át, napi 1 adag sugárra, hogy a háta ne fájjon annyira. 9-kor érkeztünk, majd 3-kor eljöttünk, és rengeteg minden történt, és igen, kaptunk egy reménysugarat!

 

A következő héten pedig anyukám kapott rendes sugarat is, ami a 3. Nap után már elkezdett hatni.

 

Az utolsó nap a doki közölte, hogy mivel valószínű, hogy tényleg tüdő, (ekkor már mutatott valamit a biopszia), 2 hét múlva csütörtökön menjünk be az általa jelölt tüdő specialistához, aki majd folytatja a kezelését.

 

Ezaz! Végre, egy irány! Végre, történik valami, gondoltuk mi naívan.

 

        Kartörő gyógyszeres doboz (Jan 17)

 

A sugárt követő héten adogattuk anyukámnak továbbra is az alternatív dolgokat. Brokkoli csíra turmix, kurkumin, meg mindenféle más. Egyébként… hatottak. Volt rengeteg jó jel, könnyebben lélegzett, stb.

 

Csütörtökön beszélgettünk valamiről, jó kedvünk volt, bár anyukámnak már kb 1 hete fájt a válla, és nem tudott a jobb oldalán aludni. Este fele a kurkumin forte dobozt be akarta csukni. Ahogy nyomta le a karjával, egyszer csak reccsenés és óriási fájdalom.

 

Én naív… nem hallottam a reccsenést, gondoltam csak kimozdult, nem kell sürgősségire mennünk ma…

 

… de igen. Anyám pár percen belül mondta, hogy nagyon fáj, menjünk.

Ismét megjártuk tarcsát, de innen tovább küldtek az Uzsoki utcai kórházba, hiszen Tarcsán nincs traumatológia. Ott megvizsgálták anyámat, kiderült, hogy Patológiás törés történt (magyarul külső behatás nélküli, csont gyengülés miatt… ergo megette a csontot egy áttét).

 

Sajnos este nem tudták megműteni, mert anyám bevallotta nekik, hogy megevett 7 órakor két pici szelet pirítóst. (Ebben az időben már valahogy csökkent az étvágya, így ennek az étkezésnek is örültünk). Kérdezték tőle, hogy mi legyen, visszajön holnap a műtétre, és vele kezdenek, vagy marad itt, és akkor szintén ez lesz a helyzet.

 

… Sajnos úgy döntött, hogy hazajön. (Szerintem bent adtak volna valamit a fájdalomra, de ezt már soha nem tudjuk meg). Így haza hoztam, majd itthon mindenki lefeküdt aludni.

 

Pár óra elteltével, hajnali 2 körül anyám benyitott a szobába, hogy keljek fel és vigyem vissza, mert borzasztóan fáj!

 

Én ugyan felkeltem, de mondtam neki, hogy nem fognak vele semmit se csinálni… (bár ne lett volna igazam.) Felhívtam az ügyeletet, de senki se vette fel. Ez után bevittem. Bennt fel zargattam őket, de mondták, hogy nem tudnak semmit se adni. Erre anyám odament, és sírva könyörgött, hogy adjanak valamit a fájdalomra. A válaszuk az volt, hogy nem tudnak, maximum le hívhatják az ügyeletes orvost, de ő se fog adni.

 

… Le kellett volna hívatni, de feleslegesnek láttuk. 20 perc sírás után keseregve hazamentünk… majd itthon anyám kiült az ágyra, és várta, hogy reggel legyen. Elzavart bennünket aludni, hogy reggel be tudjuk vinni őt.

 

Én már annyira fáradt voltam, hogy be is mentem és lelkiismeret furdalással, de lefeküdtem, amig anyám ott ült és szenvedett az ágyon. Sokat sírt… csak várta, hogy reggel legyen. Nem tudom, hogy mennyit nézett tv-t… de remélem el tudta terelni a figyelmét valamennyire…

 

Reggel amint lehett bevittük, majd felvették őt osztályra, de mint közölték, először a tervezett műtéteket fogják elvégezni. Úgyhogy… vártunk. Ő levetkőztetve étlen szomjan volt reggel 6-tól este 6:45-ig. De legalább egész nap ott voltunk vele.

 

Nekem 5 órára terápiára kellett mennem (ez volt az egyetlen dolog amit nem adtam fel a betegsége miatt), majd amikor annak vége lett vissza rohantam (szerintem ez volt az első alkalom, hogy 100-al mentem a belvárosban, és remélem, hogy az egyik utolsó is).

 

Pont akkorra értem oda, amikor a műtős fiú emelgette a matracokat, és anyámat készítette a műtétre. Segítettem neki, majd pár percen belül betolták.

Ha jól emlékszem 2-3 órás műtét volt… ilyen 9-10 között tolták ki, ő már kb magánál volt, de persze az altató hatása alatt.

 

“Nagyon fáj” mondta sokszor, de ezek már a műtéti fájdalmak voltak. Kapott egy csontvelő szeget.

 

1 napot benn tartották (szombaton), amikor természetesen bementünk hozzá. Fél napot benn is voltunk nála, majd másnap már ki is engedték. Jobb volt végre, már nem fájt neki annyira a keze, viszont vigyázni kellett rá.

 

Innentől kezdve anyukánknak sokszor segíteni kellett minden téren. Gyógyszert adni, valamelyest az evésnél, illetve az öltözködésben, és a vetkőzésben akkor amikor elment mosdóba.

 

Bár javasoltuk neki, hogy érdemes lenne egy jó hálóruhát hordani, de ő ragaszkodott az alsónemű, nadrág és póló kombinációhoz. Nem küzdöttünk vele, ha ő ezt szerette volna, így folytattuk a mindennapokat tovább.

 

(Emlékeztek, amikor mondtam, hogy anyu “Speciálisan önző” volt ? Igen, itt is látszik, nem gondolt arra, hogy a mi dolgunkat is megkönnyítette volna, ha nem kell mindig ugrasztani valakit lehúzni a nadrágját, meg vissza.

 

És ehhez még egy extra tény hozzá tartozik, az én kedves anyámnak úgynevezett “hiperaktív” hólyagja volt amióta megműtötték 1 évvel ezelőtt. Ez azt jelentette, hogy gyakran kellett mosdóba mennie. Vagyis… jó esetben másfél óránként nappal és éjszaka. Innentől kezdve se nekem, se a húgomnak nem volt egyetlen teljesen átaludt éjszakája sem.

 

Talán akkor, amikor egyikünk figyelt, hogy a másikunk tudjon aludni, de akkor is az épp alvó testvér hallotta továbbra is, hogy mi történik, közben figyelve, hogy esetleg kell-e segítség.

 

De tudjátok, míg akkor ezt nagyon terhesnek éltük meg (szerintem kiegyezhetünk abban, hogy tényleg az volt), ma azt kívánjuk, hogy bár támogathatnánk még. Ekkor még azért egész jó állapotban volt, de már érződött a lejtő kezdete.)

 

        A gyilkos (Jan 21)

 

Tudjátok anyukám tartósan szedte továbbra is az alternatív dolgokat, evett amennyit tudott, és a maga módján küzdött. Bár… sajnos azt éreztem mindig, hogy ő tudatosan ugyan szeretne még élni, de tudat alatt inkább már elmenne.

 

Nagyon érdekes volt ez a kettősség… próbáltunk mindent megtenni, de nem nekünk kellett akarni. Illetve ebben az állapotban már valószínűleg tényleg csak a csoda segített volna rajta.

 

De azért… anyu valamennyire mégis csak küzdött… mégiscsak próbálkozott… egészen addig, ameddig nem vették el tőle a reményt.

 

Ameddig nem találkoztunk a gyilkossal.

 

Január 21.-én elmentünk a kiírt tüdőspecialista időpontjára.

 

Arról beszélgettünk, hogy tuti egy tök jó orvos lesz, és segíteni fog, mert hiszen ezért vannak az orvosok, és lesz majd egy kezelés, ami legalább féken tartja ezt a betegséget, ameddig az alternatív dolgok működhetnek. Arról beszéltünk, hogy tök jól is elsülhet, és reméljük ez csak egy “nagy tanulság” lesz… hát nem így lett.

 

Az épületben 1 órát vártunk a regisztrációnál, majd visszamentünk a nő ajtajához. Aki 10 perc múlva megjelent, és közölte, hogy itt várt, de nem jöttünk. Mi meg mondtuk, hogy ki van írva az ajtajára, hogy ott fenn regisztráljunk.

 

Egy ilyen kedves nézeteltérés után bementünk, majd elkérte a tavalyi betegség zárójelentését, és elkezdte összevetni az eddigi eredményekkel.

 

Ekkor közölte, hogy még nincs meg minden eredmény, de ez szerinte nem tüdő, hanem a Méh daganat kiújulása, úgyhogy nem veszi át, mert megvárja az eredményeket, és majd utána. Az még 1 hét.

 

Ekkor anyámra nézett, és azt mondta:

 

  • Asszonyom, ebből kemó lesz.

 

Erre anyám válasza az volt, hogy:

 

  • Nem, nem lesz, ő nem fog kemót szedni, hiszen látta a testvéreit elsorvadni benne. Ezt a sorsot köszöni szépen, nem kéri.

Ekkor a nő összehúzta a szemöldökét, és anyámra nézett:

 

  • Tudja mit mond maga ? Tudja mi az ön jelenlegi helyzete?

Asszonyom, magának vége van! Magán már semmi se segít!

Értse meg, ég a ház! A kemó olyan, mint egy vödör víz, locsolgathatjuk, hogy kevésbé égjen, vagy lassabban, de az se fogja magát megmenteni! Lassítani fogja a sejtek osztódását, de nem pusztítja el a rákot.

Asszonyom, intézzen el mindent, mert ebből nincs kiút.

A kemó csökkentheti a tüneteket, de ne feledje, ha már leégett a ház, nem lehet már semmit se tenni. A hamvakat locsolhatjuk vízzel, semmit se fog használni.

 

Ennél a pontnál az anyukám sírva fakadt, én pedig életemben először mély, sokkos állapotba kerültem.

 

 

Itt… ez a pont volt az, amikortól kezdve már tudtam, hogy nincs visszaút. Ezzel itt anyukám életének az utolsó szakaszába léptünk.

 

Én meg ott álltam, nem tudtam, hogy most kapjam el a torkát, és dobjam ki az ablakon, vagy dugjam le rajta az ökölbe szorított kezem, hogy soha többet ne tudja ezt megtenni mással. De… csak ott álltam, simogatva anyám vállát.

 

A doktor ekkor látta, hogy elvetette a sulykot, úgyhogy mondott még pár dolgot, vigasztalásul.

 

  • Tudja, az én családomban 3 ember halt meg emlőrákban.

    Az első nem szedett kemót és üvöltött a fájdalomtól.

    Innentől kezdve mindketten szedtek, és sokkal kegyelmesebb haláluk volt.

 

Ekkor anyám ránézett és sírós szemekkel, remegő hanggal megkérdezte:

 

  • De van a biológiai terápia és az immunterápia, azokról sok jót hallottam, azok szóba se jönnek ?

 

Erre a nő:

 

  • Nem valószínű, ezek is mellékhatással járnak és nem csodaszer, de tüdőráknál nem szokott használni. Ha beleegyezik, akkor ezekre a vizsgálatokra is elküldjük a mintáit.

 

Majd anyám és én együtt kérdeztük tőle a következőt:

 

  • Ebben benne van az immun és a gén vizsgálat is ? A molekuláris vizsgálat is ?

 

Erre az orvos válasza a következő volt:

 

  • Igen, ezekre is mind elküldjük. A molekuláris vizsgálatot már támogatja az OEP, régen engedélyeztetni kellett, de ma már nem kell, azonnal megy.

 

(Itt egy picit megint közbeszólok. Tudjátok a molekuláris vizsgálat sok-sok gén hibát vizsgál meg, és ha találnak olyat, ami a rákos sejteken ott van, akkor ennek a hibának a javításával akár egy életet is le élhet az ember, de gyógyszert kell szednie és mellékhatásokkal jár. Kicsi ár ez azért, hogy teljes életet élhet az ember.

 

De hazudott. A rengeteg vizsgálatból csak 1-et vizsgált meg, azt amelyiket csak “néha” néznek meg, nem pedig a betegségre jellemzőket. Ezzel a hazugsággal pedig lehet, hogy nem csak lélekszinten végzett anyámmal. Sajnos ezt már csak az utolsó napok kezdetén tudtam meg.

 

Inkább nem vetem papírra azt a haragot, amit ő kelt bennem, és a gondolataimat, amik ezt a nőt kísérik e tetteiért. Visszatérve a történethez:)

 

Ezután rám nézett ez az állítólagos orvos, majd megszólalt:

 

  • Puhítsa az anyukáját, mert ez az egyetlen esélye a kegyesebb távozásra.

 

Ekkor a szemébe néztem, és csak ennyit szóltam:

 

  • Akkor végeztünk ?

 

Valószínűleg látta, hogy ha sokáig húzza az időt, akkor a lelki láncok leszakadnak rólam és darabokra szaggatom őt, úgyhogy anyámra nézett, majd ezt mondta:

 

  • Asszonyom, barátkozzon meg a kemó gondolatával, nem akarok rosszat önnek. Nem gyógyszermaffia vagy egyéb van a dologban, segíteni szeretnék.

 

Anyám ránézett, majd sírósan megszólalt:

 

  • Majd még ezt átbeszéljük otthon.

 

Ekkor felálltunk, kezet fogtunk és elköszöntünk. Anyukámat (miközben belém karolt) kivezettem az autóhoz . Szomorúan mentünk, beszélgettünk közben.

 

Mondtam neki, hogy felejtse el, ez egy hülye, begyepesedett segg. Felejtse el az egészet amit mondott, hiszen mindig van remény!

 

Többen gyógyultak már meg ebből a stádiumból is!

Világszerte vannak előre lépések!

 

Igen, kicsi az esély, de nem nulla! Van esély!

 

De hiába… mint a tűz az aratásra váró búzát, úgy égette fel ez a nő anyám lelkében az összes reményt.

 

Beültünk az autóba, és elindultunk hazafelé… ekkor anyám sírva megszólalt:

 

  • Meg fogok halni fiam!

 

Erre én is sírva fakadtam, de mondtam neki, hogy anya, igen, benne van a pakliban, de annyi-de annyi minden van!

 

Tudatosult bennem, hogy mi történt ezalatt a látogatás alatt. Ez a nő azt a reménykedést, amit próbáltunk anyukámba építeni, azt a jövőképet, azt a célt, hogy élnie érdemes, amiket megígértünk neki… mindent lesöpört.

 

Minden reményt megölt. Lelökte anyámat a hegy széléről, aki csak zuhant és zuhant.

 

A bénulás és a matrac vásárlás

 

Sajnos, ez után a találkozás után anyukámban már nem lehetett újra éleszteni a reményt.

 

Mindennel próbálkoztunk. Néha mosolygott és nevetett, de… már nem volt az igazi. Aztán ahogy teltek múltak a napok (2-3 nap elteltével kb) anyukám elkezdte érezni, hogy a bal (nem a műtött) karja egyre gyengébben fog, egyre “ügyetlenebb”.

 

Rajta feküdt, bedagadt, és gyengült. E.miatt gondoltuk, hogy elaludta. Ez a mai napig nem derült ki, hogy tényleg így volt-e.

 

Ez addig-addig fajult, hogy pár nap elteltével már szinte semennyire se tudott vele fogni. Ekkor gondoltam hátha segíthet, ha tornásztatom. Fel le, jobbra balra, csukló körzés, stb. És igen! Napról napra erősödött, bár iszonyú izom erő kifejtést kellett tennie anyunak, hogy mozogjon.

 

Ahogy telt az idő, anyukámnak egyre többször volt hányingere, és egyre kevésbé volt étvágya.

 

Féltem. Tudjátok, mióta az eszemet tudom, nem igazán féltem semmitől. Ha meg igen, akkor mindig szembeszálltam vele. Sötétség? Na jó, menjünk ki, csak lesz valami.

 

De… miután diagnosztizálták ezt a betegséget… az után sokszor féltem.

 

Egyszer csak elkezdtem írni, hogy mennyit evett anyukám kalória szinten. 4-600 Kcal-ról szépen lassan felmentünk 1200 ig.

 

Közben telt az idő. Január 26.-án közölték, hogy Február 7.-én pénteken van új időpontja a “Tüdőspecialistának”, ugyanis kiderült, hogy az első orvosnak igaza volt, tényleg tüdőrákja van anyukámnak.

 

Anyu nem akart visszamenni hozzá. Konkrétan rémálmai voltak ezzel az embertelen lénnyel. Emiatt elhatároztuk nagybátyámmal, hogy mi ketten fogunk bemenni, elkérjük a leleteket, és keresünk más orvost.

 

Közben anyukámnak a derékfájására úgy gondoltuk, hogy egy új matrac megoldást jelenthet. Elmentünk vele, ráfektettük több matracra, majd a legjobbat megrendeltük, kb egy hetet mondtak az érkezésre, úgyhogy nagyon vártuk!

 

A kedves doktorbácsi érdekes gyógymódja (Feb 2)

 

Fel is kerestünk közben egy másik orvost, aki fogadta anyukámat, és nagyon nagy szeretettel megvizsgálta, majd javasolt egy érdekes kúrát.

 

Vitaminokkal, rengeteg D vitaminnal kezelte anyámat. Azt állította, hogy a rák egy vírus betegség, a hpv-ből jött ez neki, ne aggódjon, meg fog gyógyulni.

 

Illetve rendelni kellet németországból orvosilag tisztított petróleumot, amit reggelente 1-1 kiskanállal be kell vennie.

 

Hmm, szerintem sokan most nagyot néztek… de ha nem, én elmondom nektek, hogy én nagyon csodálkoztam, és nagyon gondolkoztam ennek a realitásán.

 

Viszont… ebben az állapotában anyukámnak ez a pici remény, amit ez a doktorbácsi adott, talán segíthetett volna.

 

Sajnos a petróleum későn érkezett, és sose tudtuk kipróbálni (át se vettük a patikából). De… én továbbra is szkeptikus vagyok ezzel kapcsolatban.

 

Illetve… azt hiszem, hogy anyukámnak ez se igazán adta vissza a reményt… bármennyire is mondtuk neki… valahogy… már nem.

 

A vizsgálat eredménye és a gyomorvérzés (Feb 7)

 

Végül meglett a vizsgálat eredménye, és bementünk a nagybátyámmal. A vizsgálat szerint tüdőrák, és anyámnak semmi sem segíthet. Csak tán a kemó. Semmilyen immunologiai meg bio terápia.

 

Ezt mondta nekünk ez a tüdőspecialista. Ha anyukám ott lett volna, akkor ez a mondat valószínűleg ismét szúrt volna egy tőrt a szívébe. De nem volt ott szerencsére.

 

Azért, még alkalmadtán belénk rúgott. Mivel többé kevésbé le van bénulva anyukám keze, így ő most nem is írhatna semmilyen kezelést, mert ideggyógyászhoz kellene menni előtte vizsgálatra.

 

Nem, hogy segíteni nem akart, még passzolgatta volna tovább az anyámat. Áttétes rákos betegnél a percek számítanak, nem, hogy a napok vagy a hetek!

 

Mindegy, elhoztuk a papírokat, és összetörtünk, nem tudtuk, hogy miként fogjuk elmondani az eredményeket otthon. Hiszen ott volt a papíron, semmi sem segít, mindenre negatív.

 

Elmondtam a húgomnak, majd megkértem, hogy ne mondja el anyunak lehetőleg. De persze anyukám kérdezősködött.

 

Ekkor viszont már mondtam neki, hogy mondja el, mert nincs jogunk hazudni. Mondja el, hogy ez az útvonal nem működik, de a Dokibácsit felhívtuk (a kedveset) és ő azt mondta, hogy hagyjuk a kemót figyelmen kívül.

 

Így is lett, ezután én munkába mentem, a nagybátyám meg dolgára.

 

Nem hagyott nyugodni minket a nagybátyámmal, hogy semmi se segít, így kutattuk a papírocskát tovább. Egyszer csak észrevettük, hogy ezen csak 1 dolgot vizsgáltak meg!

 

Nem nézték azt a sok-sok lehetőséget, ami megmenthetné anyámat! 1 dolgot! Ami az immun terápiához kellhet. A molekuláris vizsgálatot nem végezték el!

 

Hazudott, és ezzel is hozzájárult a vég közeledéséhez. Szerintem ennek az “orvosnak” nevezett nőnek inkább koporsószeg verőnek kellene lennie, jobban illene hozzá.

 

Megírtam a húgomnak a hírt, és elkezdtem kutatni, hogy miként lehet ezt magánúton elintézni. Ekkor írt a húgom, hogy anyu nincs jól, és fekete valamit hányt.

 

Küldött képet… gondolkodtunk, hogy gyógyszer vagy valami, de a kép láttán nagybátyám egyértelműen megállapította… vér volt.

 

Ekkor mentőt hívott anyura (bár ő nem akarta, utálja a kórházakat), majd mind haza siettünk. Sajnos nem értünk haza a mentő előtt, így a húgom kíséretében elszállították őt Tarcsára. Gyakorlatilag… ez volt a tényleges vég kezdete.

 

Gyomorvérzése volt. Február 7-től 13-ig volt a kórházban.

 

9.-én hajnalban hívott minket, hogy ő most hazajön, ha nem hozzuk haza, akkor önkéntesen. Ekkor bementünk, és elmondtuk neki, hogy súlyos az állapota, és nővér nélkül nem tudjuk elvállalni, mert bármi baja lesz, nem teheti meg, hogy a távozása a mi hibánkból fakadjon, és ezzel egy életre megsérüljünk lelkileg.

 

A női testben a hemoglobin szint (az a sejtecske ami az oxigént viszi a sejteknek) normális esetben 115-120 körül mozog. Anyunak a bevitelekor volt 50. 3 egység vér után lett 62. Később kapott még 2 egység vért, amivel 90-ig felvitték.

 

Ezeket elmondtuk anyunak.

 

Megértette, benn maradt, de minden nap haza akart jönni. Meggyőzte az orvost, aki azt mondta, hogy kedden hazajöhet.

 

Megpróbáltam hazahozni aznap, de nem tudott már járni se, így 1 nappal később magánmentő hozta haza.

 

Az orvos azt írta a záró jelentésben, hogy anyukámnak a székelése már rendes színű, csak néhol tartalmaz feketét. Ez hazugság volt. Továbbra is szén fekete volt.

 

 

Az utolsó napok (Feb 13)

 

Anyukámat itthon ebben az állapotában már pelenkázni kellett. Előkészítettünk mindent a hazaérkezésére. Amikor behozta a mentő éppen én voltam “ügyeletes”.

 

Sokan mondták, hogy eljön ez a fázis a betegségben, és hűű de milyen lesz.

 

Hát elmondom nektek itt, hogy egyáltalán nem problémás. Igen, az ember végterméke büdös, de ezt is lehet úgy csinálni, hogy az akit pelenkáznak ember maradjon.

 

Mi anyukánktól mindig megkérdeztük, hogy kezdhetjük-e. Mindig szóltunk, hogy hova nyúlunk épp, mit csinálunk, folyamatosan beszéltünk hozzá közben, kértük a véleményét, hogy hogyan lenne jobb, stb. Nem volt megalázó egyáltalán.

 

Nagyon hálás vagyok, hogy így sikerült ezt is megoldani.

 

No és, nem mellesleg, pont ezen a napon kapta meg az új matracát!

 

Többen voltunk a szobában este, gyorsan kicseréltük, rá fektettük, majd megszólalt anyám:

 

  • Jéé! Nem fáj a derekam! De jóó!

 

Ezek után kezdődött a leépülés.

 

Amikor szomjas volt, és vittük neki a kedvenc vizét (szerette az otthoni csapvizet…) egyszer csak keserűnek érezte. 4 fajta vizet vettünk neki, de mind keserű volt. Enni pedig már egyáltalán nem akart. A gyógyszereket 3-4 felé kellett törni, hogy be tudja venni.

 

Sajnos mind éreztük már, hogy itt a vég.

 

 

A végakarat, élete legszebb kérése (Feb 15)

 

Pénteken eljutottunk oda, hogy anyukám magához hívott minket. Mondta, hogy nem bírja már tovább a szenvedést, úgy érzi, hogy közel a vég.

 

Borzasztóan rossz volt ezt hallani, mivel bennünk még ott volt a küzdési vágy. Szerencsére pont ekkor jött meg nagymamám, aki beszélgetni kezdett anyuval. Kihasználva az alkalmat, kimentem a konyhába és ott az asztalra borultam és sírtam.

 

A többiek reakciójára már nem emlékszem… sokat sírtam, nagyon fájt a gondolat, hogy hamarosan nem lesz anyám..

 

Aztán visszamentünk a szobába, majd amikor nagymamám elment, elmondtam anyunak, hogy rendben, tiszteletben tartjuk az akaratod, de mond akkor, hogyan szeretnéd a távozásod után, miket intézzünk. Mit szeretnél?

 

Ekkor anyukám életében először kért igazán. Gyönyörű és megható volt. Ez a kérése így szólt:

 

  • Ha nem túl invazív a kérés, és nem jelent nagy problémát, azt szeretném, ha elhamvasztanátok, és haza hoznátok, hogy itt legyek köztetek. Hogy elástok és rózsát ültettek fölém, vagy a szekrénybe tesztek, az nekem már nem számít, csak veletek szeretnék lenni.

 

Itt ismét elsírtam magam, de közben válaszoltam anyukámnak:

 

  • Úgy lesz anyukám. Ígérem, úgy lesz.

 

Ebben mindannyian egyetértettünk… csak hát, én vagyok a szószóló, pont mint itt is Smile

 

A vonal (Feb 16)

 

Aztán másnap reggel már láttuk, hogy felesleges… a sógor jelöltem bejött a szobámba, és mondta, hogy anyukám orrából folyik a vér. Tudtam, hogy ez már a vég jele. Gondolkoztam, hogy hívjak-e mentőt, majd megkérdeztem anyukámat, hogy akarja-e.

 

Nemet mondott.

 

Egész nap vele voltunk és beszélgettünk… de... már egyre kevesebbet volt magánál. Aztán este nagybátyám mutatott egy régi képet amire mondtam neki, hogy nekem nem tetszik, de a mai modern “húzok egy vonalat majd eladom 5000 dollárért képeknél még mindig szebb”.

 

Ekkor a szemem sarkából láttam, hogy anyám keze megmozdul.

 

Felénk tartotta a kezét, felemelte, majd húzott egy függőleges vonalat.

 

Ilyen volt a mi anyánk, még a halálos ágyán is, 8 órával leghosszabb álom kezdete előtt is humorizált velünk.

 

Ez olyan 10 óra körül történt, engem pedig olyan éjfél-2 között elzavartak a húgomék aludni, mert azt mondták, hogy pocsékul nézek ki. El is vonultam.

 

 

Az örök álom (Feb 17, 6:55)

 

(Még most is nagyon nehéz elhinnünk, hogy már nincs köztünk, de hát… sajnos nincs más választásunk…)

 

Reggel 6:40 perckor nyitott be a sogór jelölt, hogy anyukám egyre lassabban lélegzik, ha akarom még látni éltében, akkor szerinte jöjjek ki.

 

Kimentem, majd láttam, hogy már nem mocorog, fekszik az oldalán és veszi a száján a levegőt, mint régen, amikor mélyen aludt.

 

Közel vittem hozzá az egyik széket, ráültem, néztem őt, majd megszólaltam, és nagyjából a következőt mondtam.

 

  • Anyukám, szeretném megköszönni neked mindannyiunk nevében, hogy te voltál a mi anyánk.

 

Köszönöm neked az együtt töltött időt, a rengeteg támogatást a sok szeretetet és azt, hogy az utunkat te kísérted végig

.

Hálásak vagyunk neked mindenért amit adtál, és tudd, hogy mindent megbocsátottunk már neked, nem most, hanem már régen.

 

Hálásak vagyunk érted, hogy ismerhettünk téged.

Hálásak vagyunk azért, hogy veled lehettünk.

 

Hálásak vagyunk azért, hogy te vagy az, akinek a vére a mi ereinkben csörgedezik tovább.

 

Anyukám, tudd, hogy mindannyian nagyon szeretünk téged, és nálad jobb anya nem létezik számunkra ezen a földön. Hálásak vagyunk, és köszönjük.

 

Amikor kimondtam az utolsó szavam, anyukám akkor hagyott itt bennünket. Nem előtte, nem utána, hanem pont akkor.

 

Utolsó gondolatként pedig, anyukámnak üzennék itt veletek.

Anyukám, ha hallasz minket valahol, tudd, hogy nagyon szeretünk mindannyian, és nagyon hiányzol nekünk, reméljük, hogy nem csak a szívünkben, hanem már egy boldogabb helyen, fájdalom nélkül, szeretettel körülvéve létezel!

Megosztás Viberen