Dopamin története

Anyám 14 évesen szült engem, ami falun nagy szégyen.  Anyám is én is megbélyegezettek lettünk örökre. A megesett nő és a zabigyerek.

Halottan születtem, emlékszem rá, kivülről láttam a kis lila véres, nyeszlett testem, ahogy félrebicsaklott fejjel benne fekszem egy pergett zománcú lavorban. Nem foglalkoztak velem, anyámért küzdött az orvos. Fentről láttam a testem, és volt velem két valaki, akiket nagyon szerettem( lehet lélektárs vagy angyal nem nevesíteném mert érzésem szerint velem egyek voltak valamiképpen hiába voltunk külön), beszélgettünk, de nem emlékszem mindenre, csak arra, hogy szomorúszerűséget éreztem , amiért elhagyom őket. Ők meg azt mondták nincs idő, akármilyen hosszúnak tűnik, kevesebb, mint egy szempillantás. Aztán hideg és nehéz lett minden, a mellkasom égett és felnyekeregtem. Akkor ugrasztotta a bábát az az orvos, és az elkezdett a lábamnál fogva lóbálni. Borzalmas volt az a hatalmas tér, az a nagy semmi, amibe lettem, aztán a meleg víz az jó volt, és amikor végre bebugyoláltak újra biztonságban voltam.

Anyámnak erről kb. 15 éves koromban beszéltem. Szinte sikoltozott, hogy nem emlékezhetsz erre, ezt senki nem tudhatja. Én tudtam - emlékeztem. Beszéltem az engem világra segítő orvossal is, frontorvos volt, szinte mindenhez értett. Emlékezett rám, és arra is, hogy felsírtam bő félóra múlva. Érett, több mint 70 éves volt, amikor erről beszélgettünk, elmondta, anyám érdeke miatt nem küzdött értem, anyámnak lett volna jobb élete, ha 7 hónapos koraszülötten, másfél kilósan halott maradok. Meghitt beszélgetés volt, nagyon megdöbbentette, ahogy leírtam a szülőszobát a bábát, azt, hogy fekete göndör haja volt, és milyen szemüvege, de sokat is tapasztalt volt, elfogadta és megerősített abban, amire emlékeztem. Láttam, ahogy végignézi talán több mint ötven évnyi praktizálását, és annyit mondott, minden körülmények közt a legemberségesebben végezte a hivatását, és bocsánatot kért tőlem. Ezt már 18 éves korom táján már nővérként beszéltük át Vele. Sosem haragudtam rá, megöleltük egymást. Nekem segített sokat, amiért megerősítette azt, amire emlékeztem, jobban mint az anyám, aki rettegett tőlem, és aki, és oly sokan mások a családban, sokszor nem állták a tekintetem.

 

Van az a képességem, amivel mások halálát betegségét észreveszem. Általában képként láttam ezt kiskoromban is már. Egyszer a szomszéd néni átjött, és elkezdtem ordítani, minek jött ide már halott (igazából az riasztott meg, hogy foszladó koponyával és férgekkel teli láttam az arcát; ez a néni másnap se szó se beszéd igen váratlanul meghalt). Nagyanyám rám hívta a papot (mert szemmel vertem a szomszéd asszonyt), így hallottam arról, milyen bűnben fogantam, a haragvó Istenről és az ördögről meg a pokolról ahová kerülök stb stb.

Nagyanyám tanulatlan vakhitű katolikus neveltetésű kisfaluból származó leány volt, akit egy tágabb látókörű, ám ugyanolyan tanulatlan katona vett feleségül. Ő volt az én nagyapám, Tatám, az egyetlen, aki szeretett annak, ami voltam.

 

Szóval nagyanyámtól elvették a katolicizmust, adtak neki szocialista ideológiát rendesen, igen talajt vesztett. Szerintem nagyon beteg ember volt. Kegyetlen volt emberrel állattal, sokat verte a nála gyengébbet védtelent. Kutyát, macskákat vert agyon vagy akasztott fel. Parancsszóra ugráltatott és feladataim voltak: takarítás, tűzrakás, salakolás stb. Ha nem jól csináltam, és por maradt a lépcső sarkaiban, hozzáverte a fejem a lépcsőhöz, hogy jól lássam, mit nem csináltam jól, ha nem fényesre mostam fel a tisztaszoba padlóját, végigrugdalt azon. Kb 9 éves koromtól nevelt folyamatosan, és jó dolgom volt nála, mert volt ennivaló, meleg, ágyam, ruhám, és még ott volt a hatalmas könyvszekrény, amiből olvashattam bármit, amikor nem kellett segíteni. Tényleg nem számított, hogy hurkásra vert, hogy ingyenélő zabigyereknek nevezett, mihasznának, gyakorlatilag jól éltem ott velük. Nagyapám pedig igyekezett oltalmazni engem. Ámbár nagyanyám olyan volt, mint egy pusztító tornádó, senki nem mert ellenállni neki, ha rájött az őrület, akár 20 felnőtt embert is képes volt egyszerre megfélemlíteni az őrjöngésével, úgy hogy senki nem mert rászólni vagy ellenkezni. És voltak neki olyan időszakai, amikor csak egyvalami kötötte le, pl nekiállt ész nélkül horgolni, hímezni, olvasni, és időnként nekiugrott, az egész házat átrendeztette velünk. Talán bipoláris lehetett bordeline beütéssel, nem tudom pontosan és nem is hiszem, hogy nagyon kell már ezen kutakodnom. Mert Ő amikor magához fogadott nagyapámmal megmentett engem. Ami érdekes volt, és káromra volt későbbi párkapcsolataimban, az az, hogy az ő házasságukban nem volt hagyományos férfi női szerepleosztás. Számtalanszor mosott, takarított nagyapám, vagy akár főzött is, amíg nagyanyám, ha arra volt szükség, tápot cipelt haza, disznóólat takarított vagy tetőcserepezett. Nem azt jelenti, hogy valamelyikük nem tudta volna elvégezni a saját feladatkörét, egyszerűen ilyen egyenrangúan szerették egymást és kiegészítették a másikat.

Szóval olyan lehetetlen elhinni, de elfelejtettem pár dolgot jó 40 évig. Pl azt, hogy a 16 éves anyukám és a férje, a Gyuri, aki a mostoha apám, bántalmazott.

Anyám főként lelkileg, mert miatta ment tönkre az életem, a Gyuri pedig egyszer még óvodás koromban elkezdte fogdostatni puszilgattatni a nemi szervét, azt mondta, ha elmondom bárkinek, megöli az anyámat és engem is. Én ezt teljesen elhittem, hiszen mindketten alkoholisták voltak; anyámat rengetegszer verte, vagy akár célbalövést gyakorolt rajtunk, mi futottunk, ő meg lőtt a tornácról, egyszer anyámat a combján el is találta.

Ha veszekedtek vagy verekedtek, igyekeztem anyámat védeni, közéjük állni, ennek az lett a vége, hogy valamelyik megütött vagy félredobott, vagy rúgott. Nem tudtam az anyukámat megvédeni. Volt, mikor a petróleum lámpát rádobták a ruhákra, és lángolt már a függöny is, én meg a kútból húztam fel vizet, szaladtam a vederrel oltani emberfeletti erővel és pánikkal. Hamar megtörtént az, hogy anyum szeme láttára is rám mászott a Gyuri, és volt, amikor már aktust is előtte csinálta. Borzalmas fájdalom volt. Némelykor meg egybe fektetett anyámmal, és nekünk kellett egymást simogatni, meg nekem üveget bedugni anyámba stb. És aztán ott a tanyán még eladtak idegeneknek is egy üveg pálinka vagy kanna bor vagy pénzért prostituáltak. Az egyik ember mindig kikötöztetett a pincében, fojtogatott, majd bevizelt a számba és az egész testem bekente széklettel. Anyám dolga volt, hogy ilyenkor felengedjen és elrendezzen. Néha elfelejtett és csak másnap jött le értem, ilyenkor a kútból húzott fel vizet, rám öntött pár vederrel, aztán kizárt a házból. Rendszerint a disznóólba mentem, mert az meleg volt, szalma volt, a koca meg szoptatós és tudtam tejet szívni a csecséből. Egyszer anyám valamiért felöltöztetett egy szép ruhájába és gyógyszereket adott be nekem, sokat, majd elküldött játszani. A Panni nevű komondor kutyánk húzott be a kutyaóljába, emlékszem a morgására és arra, hogy sötét van. Most azt gondolom, felnőtt fejjel, hogy a testével zárta az ajtót, néha felvonyított. Mikor jól lettem csak annyit mondott Gyuri, hogy Panni megdöglött.

Most felnőtt fejjel tudatosult bennem, hogy hb 8-9 évesen teherbe estem, mert kövéredett a hasam, nem jártam iskolába, aztán egy részeges orvos, aki szintén sokszor eljött és megvett engem, injectiót adott a karomba, nagyon sok vérem folyt alul és fájdalmam volt, később meg büdös rongyot szorított az arcomra, amitől repültem felfelé, aztán nem volt nagy hasam,  és csak kicsi vérzésem volt, anyukám azt mondta, nagylány lettem, most már ez mindig lesz. Felnőttként ezt úgy raktam össze, hogy terhes lettem és valamit csináltak velünk. Teljesen kikészültem.

Mikor ezt Babarczy Eszternek megírtam, feltett pár kérdést, hogy biztos jól emlékszem-e? nem valami más dolog volt és most ez az emlékem van? és ha igen akkor mi helyett emlékezem erre?

Tudom, hogy lehetnek hamis emlékeink az elme furcsa játékot űz, egészen meg is nyugodtam, hogy ezt beképzeltem magamnak meg sem történt. Nem történhetett meg ez sőt semmi ebből. De nem könnyebbültem meg, minden nap jött valami inger, hang, szag, egy szó, rémálmaim voltak. Minden ködös volt és az is maradt ovis koromtól 9 éves koromig. Mintha nem is lettem volna. Mielőtt nagyanyámékhoz kerültem volna, pár hónapra a testemen lévő verések miatt az orvos kollégiumba helyezett vagy vetetett fel és gyerekpszichiátriára utalt. (Unokatestvérem emléke ez rólam) A gyerekpszichológusra, bizonyos megyei főorvos  Magdolnára haragszom, neki tudnia kellett volna, hogy mekkora bajban vagyok, de előttem beszélgetett a nagyanyámmal, és ki is nevettek, ezért sem mondtam neki semmit, és azért sem, mert féltettem az anyám életét. Ő pedig gerodormot írt fel, majd 3x1 szeduxent, ettől is minden elmosódott. Kb 3 évig kellett hozzá mennem, nagyanyám mindig kísért, és mindig volt valami jó története arról, hogy mit szerencsétlenkedtem az elmúlt hónapban. A kollégiumról annyi élményem van, hogy állok egyedül a vörös tégla oldalnál és piszkázom a téglaport a falközből.

 

Annyira nem tudtam megnyugodni, olyan sok részdolog jutott eszembe, hogy a legnehezebb dolgot választottam. Megkerestem személyesen 300 km utazva az anyám testvérét, a keresztanyámat, aki egy évvel idősebb, mint anyám lenne, ha még élne. Ő nagyanyámhoz hasonlatos alkat volt, sokat bántott engem, de amikor a gyerekem kezdte el bántani, és rájöttem, hogy soha az életben nem fogok elég jó lenni neki, és ha 29 évig képtelen volt engem szeretni, akkor már nem is fog, hiába küzdöttem ezért, a fiam meg ne bántsa. Megszüntettem minden kapcsolatot vele és a nálam pár évvel fiatalabb unokatestvéremmel is, mert ő az anyja árnyékában él, soha egy napot külön nem töltöttek, és hiába dolgozik és van két kisgyereke, akiket egyedül nevel, állandóan bántva van és ezt ő nem is tudja. Elkezdtem Keresztanyámmal beszélgetni, de támadott, elsorolta a sérelmeit, terelt, majd kidobott, elzavart a házából. A két testvér, miként én meg az unokatesóm is, gyerekkorunkban szinte mindig egy rakáson voltunk valamelyiknél, legtöbbet a tanyán, néha a cigánysoron keresztanyáméknál. Mindkét családban a felnőttek masszív alkoholisták voltak.

Az unokatesóm aki hallgatta a beszélgetést vagy nevezzem üvöltözésnek? Megkeresett fészen és megbeszélt időben felhívtam, mert otthon nem tudott beszélni az anyja miatt. Elmondta, hogy vele is történtek dolgok a Gyurival, ugyanazzal fenyegetve, hogy elveszi anyukájától, vagy bántja őket. Emlékeink nem egyeznek, de vannak hasonló emlékeink. 

Ő pl arról mesélt, hogy anyám megszült egy babát, amit véresen kihozott a Gyuri, és neki kalapáccsal kellett ütnie nekem pedig fejszével, végül oda adtuk a kutyáknak, akik megették. Ez nekem iszonyatos gondolatnak is, túl drasztikus, és nem is emlékszem rá, valahogyan nem jön be erről semmi, de azóta is folyamatos a beszélgetésünk, hetente beszélünk titokban (nevetséges). És eszembe jutott, amikor jöttek a rendőrök és őt faggatták, hogy mi volt egy bácsinál, mit csinált az vele, erre neki is eszébe jutott, hogy hagyta magát fogdosni, meg ő is megtette, amire az öregember kérte, ezt a szomszédok látták meg, és jelentették. Ez nem a tanyán volt, hanem a kertvárosban már. Sem ő sem én nem tudjuk, mi lett ennek a vége. Valami volt egy vagy két babával, valami felfoghatatlan borzalom, valami olyan, amiben megáll az eszem. Igaz tanyán éltünk, igaz a legközelebbi szomszéd is messzebb volt egy kilométernél, de ez megtörténhetett, bármennyire furcsák és borzalmasak és elfogadhatatlanok ezek a dolgok.

A tényeink, amik biztosak: verve voltunk, sokszor szidtak minket ,és szexuálisan bántottak minket, és történt valami egy vagy két újszülöttel.

Ez természetesen nagyon felkavart mindkettőnket és próbáljuk átbeszélni, megérteni. Nekem kicsit könnyebb más a látóköröm, más utat jártam be én voltam győztes is, vesztes is, és harcoltam is.

Pl volt valami családi összejövetel két házzal odébb, ahol laktunk, kb 12 éves voltam, és nagyanyám meghagyta, hogy mossam fel a padlót, majd utána én is átmehetek, én gyanútlanul mostam fel vederből a felmosóronggyal lehajolva, amikor a Sanyi nagyapám öccse megfogta a derekam, mert én úgy mostam fel a padlót.

Nagyon megijedtem, azt sem tudtam hogy ott van felegyenesedtem, akkor már a nagy melleim fogta és arra kért, legyek jó kislány, és itt valami elszakadt bennem (a Gyuri mondta mindig, hogy legyek jó kislány, már emlékszem rá), elrohantam a két házzal odébb lévő nagyapámhoz, és elmondtam neki, hogy megfogta a melleim a Sanyi, mert úgy mostam fel a padlót. Az én Nagyapám végtelen békés ember volt, akkor elvörösödött, elrohant mifelénk, az utcán összetalálkozott a két ház közt az öccsével és leütötte alaposan megverte a szemem láttára, ezért valami esküvői képen napszemüvegben van a Sanyi.

Valahogy tudtam én, hogy mi a helyes és a Sanyi nem volt helyes, amit tett. És engem megvédett a nagyapám. Bele sem merek gondolni, mit tett volna, ha tudja, mit tettek velem kisgyerekként.

 

7. osztályos voltam amikor egy májusi reggel 50 évesen meghalt az én drága nagyapám. Azt hiszem, mindketten meghaltunk mink is vele, nagyanyám és én is. Iskola mellett szabályos feladataim voltak, amiket el kellett végeznem, disznókat etetni, tehenet fejni, takarítani, mosni stb. Én adagoltam nagyanyámnak a gyógyszereit, én főztem a kávét és az ételt is, nyáron kukoricát cimereztünk, bevállalt vagy 3 holdnyi területet, minden reggel és déli 12-15 ig a kukoricát cimereztük, de volt, hogy még este 6-kor is neki kellett ugrani, mert ha láttak benne címert, szóltak. Ez nagy pénzt jelentett. Nagyanyám nekem mondta el az összes gondolatát, problémáját, és nekem kellett erősnek lennem vigaszt adni neki. Van erre valami pszichológiai szó, aminek nem vagyok hajlandó utána nézni, de arról szól hogy a gyerek átveszi az egyik szülő feladatait. Ez most tisztázódott bennem pont.

Aztán egy nap elájultam, bekerültem a kórházba, valószínüleg kiszáradtam. A nagymamámnak fő problémája még az volt, amit elmondott az orvosnak a felvételnél, hogy sok a folyás a hüvelyemből, így nőorvoshoz is kerültem, kiderült, nem vagyok szűz és nemi betegségem is van. Nagyanyám leköpött és cibált a kórházban, lekurvázott, alig tudták lenyugtatni. Nem is jött értem, mikor kiengedtek, mentő vitt haza. Nem beszélt velem egy ideig, csak szidott, átkozott. Amikor befejeztem a 8. osztályt, kötelezett, hogy menjek dolgozni a sertéstelepre, mert nem etet ingyenélő kurvát. És mentem és úgy vittem a zsákokat a hátamon, mint a felnőtt férfiak, és tisztességgel jól végeztem azt a munkát. Remek érzékkel ismertem fel az állatok betegségét, időben tudtam szólni a felcsernek, kevés veszteségem volt és a megszokott havi 3000 ft átlagkeresetem beállították 10 ezerre. Még így is, amikor a malacleadás volt, a végpénzem 30-40 ezer forint is lehetett, a háromhavi 10 ezer ellenére. Nagyanyám minden pénzem elszedte, nagy vita volt, hogy valamennyi lehessen az enyém, de nem engedett, vesztettem. A sertéstelepen voltak szeretőim, gond nélkül adtam magam oda azért az illuzióért, hogy szeretve vagyok, örömöm más nem volt benne. Ez volt életem első 18 éve.

Anyámra neheztelni a sertéstelepen kezdtem mert sokszor nem jött be dolgozni így az ő munkáját is nekem kellett elvégezni, szégyelltem, mert részegen partiba dugták, és haragudtam, mert nevelni akart. Viharosan eltávolodtunk egymástól, ezt később próbáltuk megoldani, de a viszonyunk nem lett bizalmas, sem pedig rokoni.

Most fogom fel hogy amikor én 14 voltam ő még csak 28 éves. Nagyon gyerekként szült engem, semmi támasza nem volt, semmi védelme nem volt, nyilván a szeretetért adta oda ő is magát, mert azt nagyanyámtól nem lehetett megkapni sehogy sem. Megértem, nem tudom, neki milyen poklon kellett keresztül mennie, de nem tudom felmenteni, mert ha 14 éves is volt, akkor is neki kellett volna rám vigyáznia minden módon, és hát ő is idősödött, mire 9 éves lettem már ő is 23 éves volt. De nem haragszom rám csak felismerekm és most inkább pár jó pillanatunkat idéztem felm amikor nagyon szerettem az én gyönyörűséges anyukámatm akit rajtam kívül szerintem senki nem szeretett...

 

18 évesen elindultam Budapestre kis faluból nagyvárosba, hogy az álmom beteljesítsem és ápolónő lehessek. Ott ígértek tanulási lehetőséget, nagyanyám elkísért a bemutatkozó beszélgetésrem közben a vonaton folyamatosan próbált lebeszélni és egy megállónál le is szállt, vitte mindenét, hogy akkor menjek egyedül, és én rettegtem, de elszántan fent maradtam a vonaton. Felvettek segédápolónak egy Belgyógyászati osztályra. Pályafutásom sikeres volt, a munkám imádom, a képességeim segítettek, a képzést munka mellett is könnyen vettem, míg az általános iskolát 2,1 átlaggal fejeztem be, a szaktantárgyaim jó vagy jeles vizsgákkal zárultak. Tovább tanultam, közben áthelyeztek Intenzív osztályra és még sok osztályon dolgoztam onkológián is minden körülmények közt, ahogy felvettem a fehérköpenyt, nemtelenné váltam és csakis a betegeimmel törődtem, nem pletykáltam. Egy hatalmas kórházban Igazgatói kitüntetést is kaptam, ez szinte lehetetlen egy többezres dolgozói kórházban elérni. A magánéletem kaotikus volt. Több szeretőm volt 18-22 éves koromban akár egyszerre több is, a szex nem enyhített, semmit örömérzettel sem járt, csak azt éreztem kellek valakinek és ez jó volt. Fogalmam sem volt arról, hogy csinos vagyok, vonzó, ráadásként a mellméretem, amit mindig dugni akartam, amiről nem vettem tudomást, hatalmas volt. Azt, hogy milyen gyönyörű voltam, akkor mondta több ember, is mikor már jó kövérre zabáltam magam (tudom, egyetlen jutalom az étel, kóros hozzáállás és szinte reménytelen a lefogyás, de legalább már nem hízok)

Párkapcsolataimban a választottak kivétel nélkül bántalmaztak. Az első esetben egyszál hálóingben, köntösben menekültem a rendőrségre éjjel, mert majdnem agyonvertek. Azt hittem, az én hibám. A második kapcsolatban sok törődést kaptam, hoztak, vittek dolgozni, de aztán rájöttem, sehova nem mehetek és ellenőrzés nélkül öt percet sem lehetek sehol, nem késhettem, mert 3 mondatot váltottunk az öltözőben a munkatársaimmal, mert ő már várt és éreztette a neheztelését, és aztán jött az első pofon, aztán a csoki, a kedveskedés és a bocsánatkérés, csak mert féltett engem, már mindenem véraláfutásos volt, kivéve a fejem, az arcomra nagyon vigyázott. Bár szabadság alatt a Balatonnál úgy megütött, hogy több fogam eltört, mert idegen pasiknak tetszelegtem. Tulajdonképpen jól bírom a fájdalmat. Egyszer törött lábbal végigdolgoztam egy 12 órás műszakot, csak az orvoskollega átvitetett a traumára. Minden lábközépcsontom el volt törve, nem hitte, hogy ezzel egyáltalán lehet menni, a traumatológus is meglepődött, hát fájt, de azért lehetett menni vele. 

Visszamenekültem a nővérszállóra. Sokáig zaklatott levéllel telefonhívással a munkahelyemen is. El kellett mondanom a vezetőknek, hogy mi történik. Jól tettem, mert segítettek nekem, biztonsági őröket hívtak, amikor bejött az épületbe.

Aztán egy nő udvarolt nekem, kedves volt, szimpatikus jókat dumcsiztunk, furcsa volt az első csók, az első simogatás, de gondoltam majd megy, ez hiszen szeretjük egymást, gyengéd volt, gondoskodott rólam (hó de nem volt soha ilyesmiben részem), nem is vettem észre, ahogyan egyre butábbá tesz, ahogy elveszi az önbizalmam maradékát, mire eljutottam oda, hogy a konnektorba sem mertem bedugni semmit, mert úgyis elrontom. Némelykor kizárt a lakásból. Saját pénzem sosem volt. Ha főztem, az nem volt jó. Ordított velem, megsértődött és én kiengeszteltem. Hiszen azt hittem, hibáztam. Aztán megcsalt a legjobb kolleganőmmel, barátnőmmel, végtelenül fájt. Visszaköltöztem a szállóra. Aztán sikerült öszejönnöm egy korban is hozzám illő férfival, akivel egy évig éltünk együtt, soha semmit nem beszélt meg velem, őneki nem volt jó a fekete fehér tévé, hát vett részletre színeset, azt hogy miből fizetjük, ahhoz nekem semmi közöm nem volt, megint szálló. Gyermekem apját tulajdonképpen a mentő hozta. Kórházban tartózkodása alatt megszerettem, ő is szeretetre vágyott, azt hittem, ez a szerelem, egyszer csak teherbe estem, el akarta vetetni, mondván, fél év múlva jobb az időzítés a gyerekhez. Csak néztem bambán, miért, mi változik fél év alatt? Még a gyerek is bennem lesz. Otthagytam terhesen, hazamentem a falumba, és mondtam nagyanyámnak, folytatom családom szép hagyományát, szülöm a zabi gyerekem, rám nézett, nevetve lehülyézett. Tetszett neki, ahogy énekelek, beszélgetek a pocaklakóval, kicsit irigykedett, hogy ő ezt nem csinálta, sőt rejtette a terhét így mondta, terhe.

Csodaszép fiam 62 cm és 4200 grammal született, amit azonnal láttam, mikor elém tartották, az az indigó színű aura volt, nem is a gyerekem, hanem az aurát simítottam meg, aztán vészreakcióként az orvosoknak hamar dolgozniuk kellett, túl sok vért vesztettem, majdnem elvéreztem. Visszamentem a falumba, nagymamám bevonult egy szociális otthonba, én bérlakásban éltem, a helyi idősek otthonában dolgoztam, amikor megismertem egy férfit, kedves volt, gyerekkel is jól bánt, hát öszeköltöztünk, ami azután jött nem mesélem, földig alázott mindennap, igénytelennek büdösnek mondott, nőietlennek és közben ő volt a falu legkedvesebb embere, engem irígyelt minden nő, hogy meg tudtam fogni. Féltékenységében éjjeleken át nem hagyott aludni, végül már semminek nem éreztem magam, csak egy tárgynak, egy árucikknek, amely hibás, selejtes. Nem ember és nem élő. Azt hittemz már semmi nem történhet velem bántás ügyilegz amikor lekeverte az első pofont a gyerekemnek.

Másnap elszöktem a családsegítőkhöz és elmondtam segítséget kérek eljönni a páromtól. Először nem vettek komolyan.

Magamban kiterveltem, hogy 4 hónapot várok, gyűjtök pénzt, és ha nem sikerül eljönnöm, végzek magammal. A gyerekem nevelő szülőkhöz kerül, jobb élete lesz, mint amit most tudok adni neki. 4 hónapig készültem, pénzt gyűjtöttem, kedves voltam és a nagymamámról rám hagyott rákgyógyszereket, altatókat és fájdalomcsillapítókat kúpban, injectióban, tapaszban, tablettában is, valamint tetemes mennyiségű hányáscsillapítót és gyorshatású inzulint. Ó igen mikor láttam, elbukom, mert senki nem hisz nekem és senki nem segít, és egyedül meg nem jutottam sehová, egy szép napsütéses napon magamhoz, éppen a születésnapomon, vettem a rejtegetett szereket és elmentem ügyintézni. Végrendeletem és a gyerekkel kapcsolatos kéréseimet feladtam a gyámügynek, a gyerek fénymásolt adataival és a családsegítőnek, pontosabban bedobtam a postaládájukba, aztán elmentem egy erdő mélyére messzi kint a határban, annak is a mélyére egy bokrosba bementem, beszedtem, beadtam mindent, több száz cuccot, vénába a hányáscsillapítót. Hát aztán nem emlékszem, elmesélés szerint egy gombát szedő ember talált rám, hogy a pcsába került oda ahol a madár sem járt pont akkor még szezon sem volt. A mai napig hatalmas kudarcnak tartom, hogy nem sikerült megölnöm magam akkora tervezéssel és készlettel, olyan megtervezetten. Hülyén hangzik, de így van, és az élet azóta sokat adott nekem, de mégis milyen dolog egy gombászón elbukni?  Házi orvost hívta ki, az küldött tovább zárt osztályra, összeszedve a nálam talált gyógyszeres cuccot, orvosi pecséttel ellátta. A kiérkező mentőstiszt véletlenül a volt kollegám volt, ironikus módon Pesten a pszichiátrián, micsoda véletlenek vannak, ő is visszament a szülővárosába Pestről. Ő meggyőzte az esetkocsi orvosát, hogy ne rontsanak a helyzetemen jó nővér vagyok, vigyenek inkább másik kórház sürgősségiére. Két nap múlva aláírtam azt, hogy nem teszek kárt magamban. Otthon még két napig kómáztam, aztán bementem dolgozni. Kicsit félénken kérdezte meg a főnököm, hogy szükségem van-e szabadnapra vagy bármire. Azonnal tudtam, hogy az orvosi titoktartás nem működött és tudja, hogy nem a vérnyomásommal kezeltek a kórházban. Beszélgetési időt kértem, elmondtam mindent egyszerűen. Na én olyan hülye voltam, hogy nem tudtam, hogy a főnökom az egész családsegítő főnöke is. Fizetési előleget adott, segített egy szükséglakáshoz jutnom. Ezeket lopva intéztem, őriztem az otthon békéjét . Mikor megvolt minden, két markos legényt fogadtam, akik pakoltak a teherautóra, odahívtam egy családsegítőst, hogy nehogy verekedés bármi történjen, előre szóltunk a rendőröknek, is végülis ő nekirohant a kocsival egy fának, de csak a kocsi tört, mikor mentőt akartam hívni, szánalom nélkül, hiszen nővér szemmel aggyal, pontosan tudtam, hiába fekszik elterülve, semmi baja, kiugrott az autóból és nekem akart esni, de jöttek a rendőrök és elvitték. Pár órára kihallgatni, pont amire szükségem volt. Kisváros, sajnos minden kiderül, estére már tudta, hol vagyunk, a telefonom letiltotta, kölcsönkért mobil telefonnal hívtam rendőri segítséget. A gyerekem naponta taxival vagy valamelyik osztálytárs szülei autójával vittem suliba. Naponta cirkuszolt a munkahelyemen, el akarta perelni a gyereket, hogy én nem vagyok alkalmas anyaságra, levelekkel, virágokkal döglött patkányokkal kedveskedett, a biciklim kerekét  kiszúrta. A tarthatatlan helyzet miatt mediátori üléseket tartottak kétnaponta nekünk, a gyereket a gyermekorvos képviselte, a gyerek nem volt jelen. Aztán egyszercsak elszakadt a cérna, hogy minek békítenek minket és egy felvett telefonbeszélgetésem lejátszottam, ahol a gyerek elvételével vagy megölésével fenyegetett. Hördült mindenki, kivéve a gyerekorvost, akkor azt mondta, MOST VAGY SOHA és én a mostot választottam. Még fél évet húztam le a városban a fiam mellettem volt a maga 8 évével, én nem bántottam a volt párom, de ő szavak nélkül is mindent tudott, pedig kínosan vigyáztam, hogy ő ne sérüljön, végül maradt a leegyszerűsített igazság, nem voltunk jól szeretve. Van az, amikor mész az utcán és a legforgalmasabb részen rád támad a volt embered, és tép és rúg és az emberek csak néznek.

Megtanultam hogy segítségért kell kiabálni különben azt hiszik videót néznek és nem cselekednek.

Pestig mentem a gyerekkel. Majd munkahelyet váltottam, mert megtalált. Itt még nem igazi a távolságtartó végzés, itt Magyarországon egy olyan procedúra, ami max 30 napig tarthatott .bocsi szarra sem jutottam vele, már a lépcsőn, a bíróságról kifelé jövet leköpött és megfenyegetett. Másik állás, harmadik kórház-váltás.

Interneten ismerkedtem meg a mostani párommal, egymásba szerettünk, 3 évig csak írottan kommunikáltunk, még kép sem volt fent sehol rólam. Közben megtaláltam a mostoha testvérem, segített a gyerek felvigyázásban, valahogy kiegészítjük egymást, családdá formálódtunk. Össze nem tudunk a Kedvessel költözni, mert jó bonyolult mindenki helyzete, de vele jó, vele a szex is csodálatos, megnevettet és szabad lehetek teljesen. Bénázhatok és nem ordít milliószor, bizonyított, sosem bántott, egyenrangúként figyelt rám, beszélgetünk bármiről és nem kell félnem, de még megfelelnem sem, bármit elmondhatok neki, a hangokat is, a fejemben a képeket stb.

 

Hogy kerültem pszichiátriára? 

Nem ismertem fel, hogy az új kórházban az újonan ideiglenesen főnővérré kinevezett főnővérhelyettes rajtam gyakorolja a hatalmát. Nem ismertem fel, hogy bántalmaz. Hogy hülyít. Hogy szándékosan megaláz, hogy megtipor orvos előtt kollegák előtt, azt hittem, kibírom,, leszarom, a munkámba meg nem tud belekötni. A kollegák  persze vérszagra gyűltek, ők is elkezdtek cseszegetni, aztán már nem tudtam aludni, ha tudtam, hogy dolgozni kell menni, és egy napon a munkahelyemen 260˛/150 vérnyomással és 140 pulzussal elzavart a sürgősségire, kíséret nélkül, a főnővér még azt se engedte meg hogy egy gyorshatású vérnyomáscsökkentőt bevegyek. Halálfélelmem volt de. Az én fejemben a túlélés kódolásaként elindultam oda a sürgősségire, nem tudom, hogy értem oda, ki és mit csinált velem. Kisebb agyérgörcsöm volt mellette, az MR számtalan lábonkihordott agyi infaktust mutatott, ami fura, mert nem volt magas sosem a vérnyomásom, ekkor azt mondta az orvos, bocsásson meg, de olyan az agya, mint egy boxolóé, és én akkor megértettem, hogy kicsit sokszor csapkodták a fejem a falhoz, de persze nem mondtam. Pár nap múlva kiengedett a bénulásom és pszichiátriai segítséget kértem, elmondtam, hogy öngyilkos gondolataim vannak, erre ordított a konzultáns, hogy nekem a zártosztályon a helyem, meg hogy nem gyakorolhatom a szakmám, végül egy rehab részre kerültem, kevés a gyógyszeres beállításom,  elsőre 4 hónapig tartott, mert az orvosom valószínüleg a szakmába akart visszaengedni, így 0,25 mg xanaxokkal szarakodtunk, mikor egyszer csak elordítottam magam, hogy értse már meg, hogy nem most nem alszom, hanem több mint egy éve, és úgy dolgoztam, segítsen. Végül jött a kventiax és látványosan segitett, ki is jöttem 3 nap szedése után az osztályról, majd 2 hónap múlva, fogalmam sincs, miért, de beszedtem minden gyógyszert, ami otthon volt és árthatott, hogy meghalljak, praktikusan meghagytam az algopirint meg az aszpirint. Igy volt még 2 hónap kezelésem újragyógyszerelésem. A csoportterápia érdekes, engem depicsoportba tettek, dehát mindenkinek annyi baja volt, nem akartam elvenni az időt tőlük, meg hát mi az, hogy én egy hülye főnök miatt kerültem oda akkora hatalmas egészségügyis tudással?

Egész életemben bántottak mindenhogyan, ahogy lehet. Az utolsó a munkám hivatásomban való megcsonkításom volt, ettől összetörtem.

Most, hogy összeszedtem és ezt megírtam tudom, hogy mennyire vagyok sérült és hogy valahogy a harag nem jött ki, bár nem tudom ki kell-e jönnie? Jövő héten megyek a vidéki pszichológushoz, elsősorban az unokatestvérem és gyermekei életéért, és azt gondolom, az itteni lehetőségeket kihasználva fogok pszichológussal dolgozni, hogy minden a helyére kerüljön, mert jobban vagyok, de nem jól. Mert túl sűrűn jut eszembe megölni magam. Igen baj van kell a segítség.

 


PhilC

dopamin írta:

Olyan sokat kívánta anyám hogy bár megdöglenék , hogy ahogy a te történeted olvastam jöttem rá lehet meg akarok felelni neki ezt majd igyekszem jól tudatosítani köszönöm Philc

Örülök, hogy ha csak ennyit is, de segíthettem. Smile

Igen, sajnos ezekkel a belénk mantrázott mondatokkal vigyáznunk kell. Hál istennek odáig önerőből is sikerült eljutnom, hogy néhány ilyen bebetonozódott külső üzenetet felismerjek magamban... ettől függetlenül a késztetést érzem arra, hogy eleget tegyek nekik. Remélem, egy sikeres terápia majd ezt a részét is helyre rakja a dolognak...


Offline
Csatlakozott: 2017 okt 14

Olyan sokat kívánta anyám hogy bár megdöglenék , hogy ahogy a te történeted olvastam jöttem rá lehet meg akarok felelni neki ezt majd igyekszem jól tudatosítani köszönöm Philc


PhilC

Köszönöm, hogy olvashattam ezt a történetet! Nagyon tanulságos volt.

 


Offline
Csatlakozott: 2017 okt 14

Szabadesés, ezért csak tartsd észbe, éd olyan jó lenne, ha végre normálisan vennéd a levegót nem egyszuszra. Persze ennek is megvan az oka az agyonszeretgetésből abból a folyxtogatásból ki kell törrni és mikor kitörsz pofán vág egy csomó sz@ar a valóság sza@r néha....nem mindig ezt azért jó tudni.


Offline
Csatlakozott: 2018 jan 17

nagyon igyekszem mindig, hogy ne felejtsem el, ez most a TE történeted.

azért néha mégis sikerül... blushwink


Offline
Csatlakozott: 2018 jan 17

az emberi agy csodálatos dolog, egy borzasztó szerkezet. úgy tud manipulálni, hogy magad közben észre sem veszed.

ha szeretnéd azt a rózsaszín flitteres cipőt, vagy éppen egy vadító új frizurát, és megkérdezed az ismerőseidet róla, úgyis csak azok véleményét fogod meghallani, legalábbis hitelesnek ítélni, akik a te döntésedet támasztják alá. mert a döntést már meghoztad, csak megerősítést vártál.

azok a gyerekek, akiket bántalmaznak a szülei, nem véletlenül önmagukat okolják a történtekért, mert az idealizált szülőkép - amely ösztönösen is bennünk van, de a bebetonozott társadalmi normák még jobban ráerősítenek - egyszerűen nem rombolható le.

naponta találkozunk emberekkel, beszélgetünk ismerősökkel és idegenekkel, kapunk ilyen-olyan visszacsatolásokat, verbális és metakommunikációs formában, mégis, a személyiségünk formálásában alapvetően csak azok tudnak elég hatékonyan részt venni, amelyek a bennünk lévő "nagy testvér" eszmerendszerének alapvetően megfelelnek, amelyek az ő szűrőjén átmennek. a többi információ mindössze bizonytalanságot és frusztrációt kelt bennünk.

hiába hittem én is magamat világéletemben q okosnak, gondoltam azt, hogy mindent látok, mert FIGYELEK.

semmit sem tudtam, semmit sem láttam igazán.

csak a félelmet, csak a fájdalmat. mert azt ismertem.

amennyire ódzkodtam a mankóktól, be kellett látnom, igazán hatékony változást csak egy irányított pszichoterápia tud okozni...


Offline
Csatlakozott: 2017 okt 14

Talán külső visszajezésekkel erősírhatad magad. Pmt én íeram hogy remek katalizáto bezsélgetésa pertner vagy.


Offline
Csatlakozott: 2018 jan 17

a dologban az a szörnyű, hogy nem kerültem ki.

az ember kap valami instrukciót az élettől, és ami ezzel nem kompatibilis, azzal ritkán tud igazán mit kezdeni.

a tanulás velünk van egész életünkben, de az alapvető személyiségjegyeink, az értékrendünk viszonylag hamar kialakul. és ebből nagyon nehéz kibújni.

a legnagyobb bajom, hogy a mai napig nem tudom megkülönböztetni tökéletes biztonsággal a jó dolgokat a rossz dolgoktól. mert amennyire végletesen szkeptikussá váltam, úgy lettem fájdalmasan naív is.

az embereket ismerem. sokkal jobban, mint bármelyikük saját magát.

ritkán szoktam csalódni, mert ahhoz túlságosan kiimerhető ez a világ.

önmagamról viszont lövésem sincs....

 


Offline
Csatlakozott: 2017 okt 14

Nem tudom, hogy utálom e a világot. Nem hinném. A világ van tele csúf és csodálatos dolgokkal.

Az emberek egyessével megint más elbírálás alá esnek. Akarom? Jó nekem? Vagy nem jó, de valamiért küzdök érte akkor is ha fáj már?

Igen mások bántását kerülöm. Nem mondom, hogy nem történik meg , hiszen egy ártatlan jószándékú mondat is lehet fájdalmas egy másik ember számára, de nem szándékom másokat bántani.  

Mégis megesik.

Nem hinném, hogy a jó embereket bünteti a világ inkább azt mondanám a lelki gazdagság az érzelmi intelligencia nagysága szerint reagál egy jó ember a másik emberre. Legtöbbször az fáj, hogy csalódik a másik emberbe vetett hitáben.

Igen fáj , nekem fáj. Mert azt hiszem az a másik is azt mondja teszi ami számára igaz és teszi ezt jószándékkal. Ha mégsem akkor a csalódás bennem fáj. De ennek az oka én vagyok. Hiszen én érzek, gondolkodom így.

Félelem. Némely ember tényleg fél tőllem a nézésemtől pl. Pedig csak koncentrálok. Ezért megtanultam a tekintetem elvenni a szemkontaktusból és sétáltatni másfelé. Még így sem az igazi. Türelmem hatalmas azt mondom amit érzek ,gondolok. Nem tudom lehet ez a félelmetes? 

Nincs memóriám egy szál se szinte ezért a legnagyobb hazugságom ha nem szólalok meg.

BAJ az van. Mivel a világ hordozza terhét és szinte változatlanul ismétli önmaga mocskát és gyönyörűségét azt kell gondoljam NEKEM van BAJOM.

Bár nekem az is megterhelő hogyha tudom valahol vihar, tornádó, baleset akármi történt valamiért ez a média által kisugárzott szenzáció turizmus mélységesen bánt. Ezt öntik a mindennapjainkba ezt kapom az ételem mellé ezt kapom ha pihenni készülök. Igazából nem nézek , hallgatok pl híreket. De mégis sokmindent meghallok amit nem akarok elég bemenni valahová, elég találkozni valakivel és már mondja is...

Persze a teher amit kaptam ehhez nagymértékben hozzájárul. Mint ahogy választott hivatásom is amiben egész más kapcsolati renszer van mint pl másfelé az életben.

Nem nem hibáztatom magam és nem is bántom jó rég óta. Sőt minden "hibámmal " együtt megtanultam tisztelni, szeretni önmagam. Sőt igyekszem felismerni a képességeim határát keresni a vakfoltjaimat ahol már segítséget kell kérnem mert azt már nem tudom megoldani. 

Nyugalmas békés ember vagyok szerettek és szeretnek körülöttem lenni mások. Még a pszichiátrián is rimánkodtak hogy feküdjek be újra mert meghalnak nincs más csak panasz, vita, semmi élet. Ahogyan eltüntem kiskoromban mindenki előtt láthatatlan voltam úgy váltam 18 éves koromtól láthatóvá. Nagy tömegben is hamar észrevettek , megjegyeztek sokan. Nem tudok észrevétlen lenni. Ha nem vagyok ott engem keresnek ez lehet a pozitív kisugárzás. Egyébként sokkal régebb óta olvasom a búrát (A ggogle mindig idehozott )mint ahogy beléptem így végülis van akit én már nagyjából ismerek míg ő azt sem tudja hogy létezem Smile

 

Szabadesés, amikor kikerültél az agyonszeretésből akkor vettél először egy mély levegőt hogy gyerünk élni? Hogyan volt ez? Vagy kicsiként akartál valamit kimondani de nem tetted?

 


Offline
Csatlakozott: 2017 okt 14

Elindultam a pszichológushoz 300 km majd jövök

 


Offline
Csatlakozott: 2018 jan 17

az az igazság, hogy nagyon sok hasonló érzés irányít engem is, így sokkal közelebbinek éreztem a soraidat önmagamhoz.

még akkor is, ha fájdalomból és megaláztatásból a töredékét sem éltem át (szerencsére), amiket te. engem szerettek, nagyon szerettek. és akármennyire furcsa, ebbe is bele lehet pusztulni. mert amikor kikerültem a VALÓSÁGBA, a valóság nem ilyen volt. nagyon nem. és én nem értettem, miért ilyen kegyetlen ez a valóság. pedig nem kegyetlen volt, csak VALÓSÁGOS.

amiben szinte egészen biztos vagyok, te sem önmagadat utálod, hanem a világot, amely ilyenné tett. de benned is van valami megmagyarázhatatlan ösztön, valami jóság, ami azt mondatja veled: hisz másokat nem bánthatok, hát akkor ugyan ki marad?

önmagadat bünteted, mert mások emlékét büntetni nincs szíved.

ebből látszik igazán, mennyire jó ember vagy ott legbelül.

és ez a szörnyű, hogy mindig a jó embereket bünteti a világ.

mert félnek tőled.

elképesztő az életsors, amit leírtál. valószínűleg a legnagyobb balszerencséd az volt, hogy ennyire vidékre születtél. ne értsd félre, én magam is vidéki lokálpatrióta vagyok, ott nőttem fel, és imádtam. büszke voltam rá. de egy szűk zárt közösségben az emberek gondolkodásmódja is nagyon beszűkültté válik.

abban teljesen igaza volt a munkatársadnak, az emberek valóban azért bántottak, bántanak, mert látják, érzik, mennyire erős és értékes vagy.

mert félnek és irigykednek azokra, akik jobbak náluk. mert látják a kontrasztot, és kicsit elérhetetlenebbé, értéktelenebbé teszed egy csapásra számukra a saját céljaikat.

és a saját félelmüket visszavetítik annak tárgyára, vagy bárkire, aki túl stabil hozzájuk képest. hol fizikai vagy verbális aggresszióval, hol mérhetetlen bántó cinizmussal. sajnos ez saját tapasztalatom is, én is kaptam bőven és én is gyakran használtam korábban "önvédelemre", leginkább az utóbbit.

mindig lefelé rúgunk, mindig azokat bántjuk, akik szeretettel és megértéssel, empátiával fordulnak felénk. mert ők elég nyitottak, és ezáltal elég kiszolgáltatottak hozzá.

nagyon nehéz felismernünk, hogy valójában NEM VELÜNK VAN A BAJ. hanem a világgal, legalábbis annak egyes momentumaival.

csak hát a környezetünket sokkal nehezebben tudjuk megválasztani, megváltoztatni, mint amire képesnek tartjuk magunkat.

régóta látlak itt a búrán, és van valami elképesztő pozitív kisugárzásod.

szerintem ez egyáltalán nem lehet véletlen.

meg az sem, hogy olyan dolgokat látsz, amiket mások nem....


Offline
Csatlakozott: 2017 okt 14

Szia, Szabadesés,

Látod ez nagyon érdekes gondolat, hogy úgy látod élni akarok. Tudod elég hosszú ideig szerintem nem éltem csak lélegeztem de meglehet, hogy akkor is élni akartam csak valahogy lélegző tárgy lettem. És írtam most is vannak olyan hullámaim amikor tervezem hogy kiírtom magam a világból. Meglehet ez nem komoly dolog csak amikor belesülyedek nehezebb kifelé mászni könnyebb mélyebre nézni?

Nemolyan régen vagy negyed éve beterveztem egy önkiírtást annyira nem volt semmi kilátásom hirtelen (elfogyott a gyógyszerem nem tudtam kiváltani) Hát mire felálltam az öngyilkossági tervemmel aznap korareggel szólt a gyerek nem akart éjjel zavarni de lázas és valóban 39 fokos láza volt és én elindultam mint egy vérnővér véranya megszerezni neki a gyógyszert .Eszembe sem jutott a meghalás bármit megtettem volna azért hogy a gyerek jól legyen de azért ő már nagykorú.

Szóval néha Isten vagy a Véletlen amiben annyira sem hiszek mint az Istennek  nevezett hatalmas tudatú erőben ( véletlen tuti nincs smiley) azért munkál az életemben.

Egyszer egy munkatársam amikor a falumban dolgoztam azt mondta, azért próbálnak kikezdeni a többiek mert olyan erős vagyok, hogy úgy érzik muszáj énbelém rúgni valahogy lerántani vagy bemocskolni. Furcsa gondolat, de lehet igaz.

Az életben nemcsak a szégyent sütötték rám. Azt hogy nagyon jó ápolónő vagyok azt tudtam. Azt hogy jó ember vagyok netán bölcs stb. amikor ezeket mondták rám , ezekkel nem tudtam mit kezdeni. Néha még most is zavar. A szidást jobban ismerem.De igyekszem mostmár tudatosan elfogadni kinek mi vagyok legyen az bármilyen minősítés így a pozitív visszacsatolásokat is sokkal jobban tudom elfogadni mint mondjuk 10 évvel ezelőtt.

És igen vagdosás helyett pl ütöm inkább a combom nem törik kezem nincs heg csillapodik a belső fájdalom a fizikai helyett. A káros hallucinációkat is felismerem ablakmosáskor tényleg kikötöm magam az ablakhoz hogy nehogy már leugorjak ha nagyon mondják. (egyszer kiugrottam a magas  földszintről annyira kiabáltak bennem ,ebből okultam.

Igyekszem nagyon hamar észlelni tudatosítani mindent pl amikor elkezdem magam sajnálni arra max öt percet adok néha már annyit sem és simán kiröhögöm magam hogy erre energiát időt pazarlok.

Én aki letettem a hipokrateszi esküt mert van az ápolóknak is, annyi tragédiát, halált láttam,

hogy az embert és az életet mindenek felé helyezem elsődleges célom a mentés és ha nem menthető akkor OTT lenni Vele mert sokszor ez a legtöbb amit tenni lehet.

Furcsa ma rádnéztem a profilképed a szabadesés nick azután a kép fogott meg nagyon. ( nemigen nézek profil oldalt)

Megtiszteltél, hogy olvastál, köszönöm a biztató gondolataidat .


Offline
Csatlakozott: 2018 jan 17

egészen elképesztő történet.

és ami igazán hihetetlen benne, hogy így is jó ember maradtál, szinte megmagyarázhatatlan mértékű élni akarással.

igen, azzal.

a mondataidból folyamatosan süt az élni akarás vágya. a túlélési ösztön dolgozik benned.

és most már van is miért élned.

örülök, hogy kicsit megismerhettelek.

köszönöm az élményt


Offline
Csatlakozott: 2017 okt 14

Szia András 1979,

 

Köszönöm!  Igyekszem kitartani és bekapaszkodni néha csak magamba tudok, de igyekszem az erőt meglelni a szépet és a jót bármiben.

Viszont tényleg kell valami hathatós pszichológiai segítség a gyógyszeres úgy tünik szinte tökéletes.

Ahogy ezt a kegyetlenséget mondtad ,eszembe jutott a Minyon.

Tudod egyszer volt valami szülinap vagy valami együtt volt a két család kijött a tanyára anyai dédanyám és finomságokat hozott az üvegek fogytak a szép barna, sárga, rózsaszín sütiket meg csak bámultam és vártam mikor ehetek. Mikor elment a dédimamám (nem volt vele sok kapcsolatom ) Akkor anyám valami kenyeret kent mire azt mondtam szeretném az összes sütit megkóstólni. erre dühösen rácsapott a hokedlire elém tette a halom süteményt és azt mondta zabáld meg mind. Féltem, olyan gyűlölettel nézett rám, hogy megpróbáltam  megenni de egyet sem tudtam megenni ez 4 évesen volt mert az unokatesóm akkor volt kicsibaba emlékszem a járólában figyeltem előtte őt meg viszaadogadtam a cumiját.. Lényege hogy amikor azt mondtam, hogy nem tudom megenni az összest anyám összefogta a kezem meg a combjaim és elkezdett a hokedlihez csapkodni aztán elájultam. Mikor magamhoz tértem valaki ólében feküdtem a hasamra csípős folyadékot kentek és azt mondták megtámadott a kakas és kicsikarta a hasam.

Tudtam, hogy ez nem igaz, de elfogadtam ezt a hazugságot. Mert kellett a tűlélésemhez. Annyi ilyesmit kellett elfogadnom ahhoz hogy túléljek.

A mai napig őrzi a hasam a két heget ahogy szétszakadtam azt montam az orvosoknak amikor rákérdeznek, hogy sérvoperációm volt mert  úgy néznek ki..

Azóta sem ettem minnyont.

Azt hiszem csak eszek nemsokára minden színűt! 


Offline
Csatlakozott: 2016 szep 27

Ez egy nagyon kemény történet. Ennyi kegyetlenséggel, szenvedéssel még soha nem találkoztam. 

Hihetetlen számomra, hogy ezekből mind fel tudtál állni! Gratulálok és kitartást kívánok a továbbiakban!


Offline
Csatlakozott: 2017 okt 14

nr71 szia,

Sajnálom, nagyon igyekeztem keveset írni arról mik történtek velem rengeteg dolgot kihagytam.

Igen feláltam. De csak most ismertem fel hányszor merültem ugyanabba bele. Megértettem, hogy ez volt a természetes akkorban nekem.

Mindig fel fogok állni.

Remélem valakinek még segítenek ezek a leírások és lesz mersze harcolni elinulni hogy élhető életet éljen. Mert mindenkinek jár egy olyan szeretet amire Ő vágyik

és mindenki akar szeretni is. Csak remélni tudom, hogy a kettő össze tud jönni az adok éa a kapok egyensúlyban megfelelően szeretni egymást.


Offline
Csatlakozott: 2018 jan 15

Szomorú szivvel olvastam végig. Többször meg-megállva. Elgondolkodva. Felálltál! Most is felállsz! Szurkolok neked! 

Megosztás Viberen