Anyám 14 évesen szült engem, ami falun nagy szégyen.  Anyám is én is megbélyegezettek lettünk örökre. A megesett nő és a zabigyerek.

Halottan születtem, emlékszem rá, kivülről láttam a kis lila véres, nyeszlett testem, ahogy félrebicsaklott fejjel benne fekszem egy pergett zománcú lavorban. Nem foglalkoztak velem, anyámért küzdött az orvos. Fentről láttam a testem, és volt velem két valaki, akiket nagyon szerettem( lehet lélektárs vagy angyal nem nevesíteném mert érzésem szerint velem egyek voltak valamiképpen hiába voltunk külön), beszélgettünk, de nem emlékszem mindenre, csak arra, hogy szomorúszerűséget éreztem , amiért elhagyom őket. Ők meg azt mondták nincs idő, akármilyen hosszúnak tűnik, kevesebb, mint egy szempillantás. Aztán hideg és nehéz lett minden, a mellkasom égett és felnyekeregtem. Akkor ugrasztotta a bábát az az orvos, és az elkezdett a lábamnál fogva lóbálni. Borzalmas volt az a hatalmas tér, az a nagy semmi, amibe lettem, aztán a meleg víz az jó volt, és amikor végre bebugyoláltak újra biztonságban voltam.

Anyámnak erről kb. 15 éves koromban beszéltem. Szinte sikoltozott, hogy nem emlékezhetsz erre, ezt senki nem tudhatja. Én tudtam - emlékeztem. Beszéltem az engem világra segítő orvossal is, frontorvos volt, szinte mindenhez értett. Emlékezett rám, és arra is, hogy felsírtam bő félóra múlva. Érett, több mint 70 éves volt, amikor erről beszélgettünk, elmondta, anyám érdeke miatt nem küzdött értem, anyámnak lett volna jobb élete, ha 7 hónapos koraszülötten, másfél kilósan halott maradok. Meghitt beszélgetés volt, nagyon megdöbbentette, ahogy leírtam a szülőszobát a bábát, azt, hogy fekete göndör haja volt, és milyen szemüvege, de sokat is tapasztalt volt, elfogadta és megerősített abban, amire emlékeztem. Láttam, ahogy végignézi talán több mint ötven évnyi praktizálását, és annyit mondott, minden körülmények közt a legemberségesebben végezte a hivatását, és bocsánatot kért tőlem. Ezt már 18 éves korom táján már nővérként beszéltük át Vele. Sosem haragudtam rá, megöleltük egymást. Nekem segített sokat, amiért megerősítette azt, amire emlékeztem, jobban mint az anyám, aki rettegett tőlem, és aki, és oly sokan mások a családban, sokszor nem állták a tekintetem.

Van az a képességem, amivel mások halálát betegségét észreveszem. Általában képként láttam ezt kiskoromban is már. Egyszer a szomszéd néni átjött, és elkezdtem ordítani, minek jött ide már halott (igazából az riasztott meg, hogy foszladó koponyával és férgekkel teli láttam az arcát; ez a néni másnap se szó se beszéd igen váratlanul meghalt). Nagyanyám rám hívta a papot (mert szemmel vertem a szomszéd asszonyt), így hallottam arról, milyen bűnben fogantam, a haragvó Istenről és az ördögről meg a pokolról ahová kerülök stb stb.

Nagyanyám tanulatlan vakhitű katolikus neveltetésű kisfaluból származó leány volt, akit egy tágabb látókörű, ám ugyanolyan tanulatlan katona vett feleségül. Ő volt az én nagyapám, Tatám, az egyetlen, aki szeretett annak, ami voltam.

Szóval nagyanyámtól elvették a katolicizmust, adtak neki szocialista ideológiát rendesen, igen talajt vesztett. Szerintem nagyon beteg ember volt. Kegyetlen volt emberrel állattal, sokat verte a nála gyengébbet védtelent. Kutyát, macskákat vert agyon vagy akasztott fel. Parancsszóra ugráltatott és feladataim voltak: takarítás, tűzrakás, salakolás stb. Ha nem jól csináltam, és por maradt a lépcső sarkaiban, hozzáverte a fejem a lépcsőhöz, hogy jól lássam, mit nem csináltam jól, ha nem fényesre mostam fel a tisztaszoba padlóját, végigrugdalt azon. Kb 9 éves koromtól nevelt folyamatosan, és jó dolgom volt nála, mert volt ennivaló, meleg, ágyam, ruhám, és még ott volt a hatalmas könyvszekrény, amiből olvashattam bármit, amikor nem kellett segíteni. Tényleg nem számított, hogy hurkásra vert, hogy ingyenélő zabigyereknek nevezett, mihasznának, gyakorlatilag jól éltem ott velük. Nagyapám pedig igyekezett oltalmazni engem. Ámbár nagyanyám olyan volt, mint egy pusztító tornádó, senki nem mert ellenállni neki, ha rájött az őrület, akár 20 felnőtt embert is képes volt egyszerre megfélemlíteni az őrjöngésével, úgy hogy senki nem mert rászólni vagy ellenkezni. És voltak neki olyan időszakai, amikor csak egyvalami kötötte le, pl nekiállt ész nélkül horgolni, hímezni, olvasni, és időnként nekiugrott, az egész házat átrendeztette velünk. Talán bipoláris lehetett bordeline beütéssel, nem tudom pontosan és nem is hiszem, hogy nagyon kell már ezen kutakodnom. Mert Ő amikor magához fogadott nagyapámmal megmentett engem. Ami érdekes volt, és káromra volt későbbi párkapcsolataimban, az az, hogy az ő házasságukban nem volt hagyományos férfi női szerepleosztás. Számtalanszor mosott, takarított nagyapám, vagy akár főzött is, amíg nagyanyám, ha arra volt szükség, tápot cipelt haza, disznóólat takarított vagy tetőcserepezett. Nem azt jelenti, hogy valamelyikük nem tudta volna elvégezni a saját feladatkörét, egyszerűen ilyen egyenrangúan szerették egymást és kiegészítették a másikat.

Szóval olyan lehetetlen elhinni, de elfelejtettem pár dolgot jó 40 évig. Pl azt, hogy a 16 éves anyukám és a férje, a Gyuri, aki a mostoha apám, bántalmazott.

Anyám főként lelkileg, mert miatta ment tönkre az életem, a Gyuri pedig egyszer még óvodás koromban elkezdte fogdostatni puszilgattatni a nemi szervét, azt mondta, ha elmondom bárkinek, megöli az anyámat és engem is. Én ezt teljesen elhittem, hiszen mindketten alkoholisták voltak; anyámat rengetegszer verte, vagy akár célbalövést gyakorolt rajtunk, mi futottunk, ő meg lőtt a tornácról, egyszer anyámat a combján el is találta.

Ha veszekedtek vagy verekedtek, igyekeztem anyámat védeni, közéjük állni, ennek az lett a vége, hogy valamelyik megütött vagy félredobott, vagy rúgott. Nem tudtam az anyukámat megvédeni. Volt, mikor a petróleum lámpát rádobták a ruhákra, és lángolt már a függöny is, én meg a kútból húztam fel vizet, szaladtam a vederrel oltani emberfeletti erővel és pánikkal. Hamar megtörtént az, hogy anyum szeme láttára is rám mászott a Gyuri, és volt, amikor már aktust is előtte csinálta. Borzalmas fájdalom volt. Némelykor meg egybe fektetett anyámmal, és nekünk kellett egymást simogatni, meg nekem üveget bedugni anyámba stb. És aztán ott a tanyán még eladtak idegeneknek is egy üveg pálinka vagy kanna bor vagy pénzért prostituáltak. Az egyik ember mindig kikötöztetett a pincében, fojtogatott, majd bevizelt a számba és az egész testem bekente széklettel. Anyám dolga volt, hogy ilyenkor felengedjen és elrendezzen. Néha elfelejtett és csak másnap jött le értem, ilyenkor a kútból húzott fel vizet, rám öntött pár vederrel, aztán kizárt a házból. Rendszerint a disznóólba mentem, mert az meleg volt, szalma volt, a koca meg szoptatós és tudtam tejet szívni a csecséből. Egyszer anyám valamiért felöltöztetett egy szép ruhájába és gyógyszereket adott be nekem, sokat, majd elküldött játszani. A Panni nevű komondor kutyánk húzott be a kutyaóljába, emlékszem a morgására és arra, hogy sötét van. Most azt gondolom, felnőtt fejjel, hogy a testével zárta az ajtót, néha felvonyított. Mikor jól lettem csak annyit mondott Gyuri, hogy Panni megdöglött.

Most felnőtt fejjel tudatosult bennem, hogy hb 8-9 évesen teherbe estem, mert kövéredett a hasam, nem jártam iskolába, aztán egy részeges orvos, aki szintén sokszor eljött és megvett engem, injectiót adott a karomba, nagyon sok vérem folyt alul és fájdalmam volt, később meg büdös rongyot szorított az arcomra, amitől repültem felfelé, aztán nem volt nagy hasam,  és csak kicsi vérzésem volt, anyukám azt mondta, nagylány lettem, most már ez mindig lesz. Felnőttként ezt úgy raktam össze, hogy terhes lettem és valamit csináltak velünk. Teljesen kikészültem.

Mikor ezt Babarczy Eszternek megírtam, feltett pár kérdést, hogy biztos jól emlékszem-e? nem valami más dolog volt és most ez az emlékem van? és ha igen akkor mi helyett emlékezem erre?

Tudom, hogy lehetnek hamis emlékeink az elme furcsa játékot űz, egészen meg is nyugodtam, hogy ezt beképzeltem magamnak meg sem történt. Nem történhetett meg ez sőt semmi ebből. De nem könnyebbültem meg, minden nap jött valami inger, hang, szag, egy szó, rémálmaim voltak. Minden ködös volt és az is maradt ovis koromtól 9 éves koromig. Mintha nem is lettem volna. Mielőtt nagyanyámékhoz kerültem volna, pár hónapra a testemen lévő verések miatt az orvos kollégiumba helyezett vagy vetetett fel és gyerekpszichiátriára utalt. (Unokatestvérem emléke ez rólam) A gyerekpszichológusra, bizonyos megyei főorvos  Magdolnára haragszom, neki tudnia kellett volna, hogy mekkora bajban vagyok, de előttem beszélgetett a nagyanyámmal, és ki is nevettek, ezért sem mondtam neki semmit, és azért sem, mert féltettem az anyám életét. Ő pedig gerodormot írt fel, majd 3x1 szeduxent, ettől is minden elmosódott. Kb 3 évig kellett hozzá mennem, nagyanyám mindig kísért, és mindig volt valami jó története arról, hogy mit szerencsétlenkedtem az elmúlt hónapban. A kollégiumról annyi élményem van, hogy állok egyedül a vörös tégla oldalnál és piszkázom a téglaport a falközből.

Annyira nem tudtam megnyugodni, olyan sok részdolog jutott eszembe, hogy a legnehezebb dolgot választottam. Megkerestem személyesen 300 km utazva az anyám testvérét, a keresztanyámat, aki egy évvel idősebb, mint anyám lenne, ha még élne. Ő nagyanyámhoz hasonlatos alkat volt, sokat bántott engem, de amikor a gyerekem kezdte el bántani, és rájöttem, hogy soha az életben nem fogok elég jó lenni neki, és ha 29 évig képtelen volt engem szeretni, akkor már nem is fog, hiába küzdöttem ezért, a fiam meg ne bántsa. Megszüntettem minden kapcsolatot vele és a nálam pár évvel fiatalabb unokatestvéremmel is, mert ő az anyja árnyékában él, soha egy napot külön nem töltöttek, és hiába dolgozik és van két kisgyereke, akiket egyedül nevel, állandóan bántva van és ezt ő nem is tudja. Elkezdtem Keresztanyámmal beszélgetni, de támadott, elsorolta a sérelmeit, terelt, majd kidobott, elzavart a házából. A két testvér, miként én meg az unokatesóm is, gyerekkorunkban szinte mindig egy rakáson voltunk valamelyiknél, legtöbbet a tanyán, néha a cigánysoron keresztanyáméknál. Mindkét családban a felnőttek masszív alkoholisták voltak.

Az unokatesóm aki hallgatta a beszélgetést vagy nevezzem üvöltözésnek? Megkeresett fészen és megbeszélt időben felhívtam, mert otthon nem tudott beszélni az anyja miatt. Elmondta, hogy vele is történtek dolgok a Gyurival, ugyanazzal fenyegetve, hogy elveszi anyukájától, vagy bántja őket. Emlékeink nem egyeznek, de vannak hasonló emlékeink. 

Ő pl arról mesélt, hogy anyám megszült egy babát, amit véresen kihozott a Gyuri, és neki kalapáccsal kellett ütnie nekem pedig fejszével, végül oda adtuk a kutyáknak, akik megették. Ez nekem iszonyatos gondolatnak is, túl drasztikus, és nem is emlékszem rá, valahogyan nem jön be erről semmi, de azóta is folyamatos a beszélgetésünk, hetente beszélünk titokban (nevetséges). És eszembe jutott, amikor jöttek a rendőrök és őt faggatták, hogy mi volt egy bácsinál, mit csinált az vele, erre neki is eszébe jutott, hogy hagyta magát fogdosni, meg ő is megtette, amire az öregember kérte, ezt a szomszédok látták meg, és jelentették. Ez nem a tanyán volt, hanem a kertvárosban már. Sem ő sem én nem tudjuk, mi lett ennek a vége. Valami volt egy vagy két babával, valami felfoghatatlan borzalom, valami olyan, amiben megáll az eszem. Igaz tanyán éltünk, igaz a legközelebbi szomszéd is messzebb volt egy kilométernél, de ez megtörténhetett, bármennyire furcsák és borzalmasak és elfogadhatatlanok ezek a dolgok.

A tényeink, amik biztosak: verve voltunk, sokszor szidtak minket ,és szexuálisan bántottak minket, és történt valami egy vagy két újszülöttel.

Ez természetesen nagyon felkavart mindkettőnket és próbáljuk átbeszélni, megérteni. Nekem kicsit könnyebb más a látóköröm, más utat jártam be én voltam győztes is, vesztes is, és harcoltam is.

Pl volt valami családi összejövetel két házzal odébb, ahol laktunk, kb 12 éves voltam, és nagyanyám meghagyta, hogy mossam fel a padlót, majd utána én is átmehetek, én gyanútlanul mostam fel vederből a felmosóronggyal lehajolva, amikor a Sanyi nagyapám öccse megfogta a derekam, mert én úgy mostam fel a padlót.

Nagyon megijedtem, azt sem tudtam hogy ott van felegyenesedtem, akkor már a nagy melleim fogta és arra kért, legyek jó kislány, és itt valami elszakadt bennem (a Gyuri mondta mindig, hogy legyek jó kislány, már emlékszem rá), elrohantam a két házzal odébb lévő nagyapámhoz, és elmondtam neki, hogy megfogta a melleim a Sanyi, mert úgy mostam fel a padlót. Az én Nagyapám végtelen békés ember volt, akkor elvörösödött, elrohant mifelénk, az utcán összetalálkozott a két ház közt az öccsével és leütötte alaposan megverte a szemem láttára, ezért valami esküvői képen napszemüvegben van a Sanyi.

Valahogy tudtam én, hogy mi a helyes és a Sanyi nem volt helyes, amit tett. És engem megvédett a nagyapám. Bele sem merek gondolni, mit tett volna, ha tudja, mit tettek velem kisgyerekként.

7. osztályos voltam amikor egy májusi reggel 50 évesen meghalt az én drága nagyapám. Azt hiszem, mindketten meghaltunk mink is vele, nagyanyám és én is. Iskola mellett szabályos feladataim voltak, amiket el kellett végeznem, disznókat etetni, tehenet fejni, takarítani, mosni stb. Én adagoltam nagyanyámnak a gyógyszereit, én főztem a kávét és az ételt is, nyáron kukoricát cimereztünk, bevállalt vagy 3 holdnyi területet, minden reggel és déli 12-15 ig a kukoricát cimereztük, de volt, hogy még este 6-kor is neki kellett ugrani, mert ha láttak benne címert, szóltak. Ez nagy pénzt jelentett. Nagyanyám nekem mondta el az összes gondolatát, problémáját, és nekem kellett erősnek lennem vigaszt adni neki. Van erre valami pszichológiai szó, aminek nem vagyok hajlandó utána nézni, de arról szól hogy a gyerek átveszi az egyik szülő feladatait. Ez most tisztázódott bennem pont.

Aztán egy nap elájultam, bekerültem a kórházba, valószínüleg kiszáradtam. A nagymamámnak fő problémája még az volt, amit elmondott az orvosnak a felvételnél, hogy sok a folyás a hüvelyemből, így nőorvoshoz is kerültem, kiderült, nem vagyok szűz és nemi betegségem is van. Nagyanyám leköpött és cibált a kórházban, lekurvázott, alig tudták lenyugtatni. Nem is jött értem, mikor kiengedtek, mentő vitt haza. Nem beszélt velem egy ideig, csak szidott, átkozott. Amikor befejeztem a 8. osztályt, kötelezett, hogy menjek dolgozni a sertéstelepre, mert nem etet ingyenélő kurvát. És mentem és úgy vittem a zsákokat a hátamon, mint a felnőtt férfiak, és tisztességgel jól végeztem azt a munkát. Remek érzékkel ismertem fel az állatok betegségét, időben tudtam szólni a felcsernek, kevés veszteségem volt és a megszokott havi 3000 ft átlagkeresetem beállították 10 ezerre. Még így is, amikor a malacleadás volt, a végpénzem 30-40 ezer forint is lehetett, a háromhavi 10 ezer ellenére. Nagyanyám minden pénzem elszedte, nagy vita volt, hogy valamennyi lehessen az enyém, de nem engedett, vesztettem. A sertéstelepen voltak szeretőim, gond nélkül adtam magam oda azért az illuzióért, hogy szeretve vagyok, örömöm más nem volt benne. Ez volt életem első 18 éve.

Anyámra neheztelni a sertéstelepen kezdtem mert sokszor nem jött be dolgozni így az ő munkáját is nekem kellett elvégezni, szégyelltem, mert részegen partiba dugták, és haragudtam, mert nevelni akart. Viharosan eltávolodtunk egymástól, ezt később próbáltuk megoldani, de a viszonyunk nem lett bizalmas, sem pedig rokoni.

Most fogom fel hogy amikor én 14 voltam ő még csak 28 éves. Nagyon gyerekként szült engem, semmi támasza nem volt, semmi védelme nem volt, nyilván a szeretetért adta oda ő is magát, mert azt nagyanyámtól nem lehetett megkapni sehogy sem. Megértem, nem tudom, neki milyen poklon kellett keresztül mennie, de nem tudom felmenteni, mert ha 14 éves is volt, akkor is neki kellett volna rám vigyáznia minden módon, és hát ő is idősödött, mire 9 éves lettem már ő is 23 éves volt. De nem haragszom rám csak felismerekm és most inkább pár jó pillanatunkat idéztem felm amikor nagyon szerettem az én gyönyörűséges anyukámatm akit rajtam kívül szerintem senki nem szeretett...

18 évesen elindultam Budapestre kis faluból nagyvárosba, hogy az álmom beteljesítsem és ápolónő lehessek. Ott ígértek tanulási lehetőséget, nagyanyám elkísért a bemutatkozó beszélgetésrem közben a vonaton folyamatosan próbált lebeszélni és egy megállónál le is szállt, vitte mindenét, hogy akkor menjek egyedül, és én rettegtem, de elszántan fent maradtam a vonaton. Felvettek segédápolónak egy Belgyógyászati osztályra. Pályafutásom sikeres volt, a munkám imádom, a képességeim segítettek, a képzést munka mellett is könnyen vettem, míg az általános iskolát 2,1 átlaggal fejeztem be, a szaktantárgyaim jó vagy jeles vizsgákkal zárultak. Tovább tanultam, közben áthelyeztek Intenzív osztályra és még sok osztályon dolgoztam onkológián is minden körülmények közt, ahogy felvettem a fehérköpenyt, nemtelenné váltam és csakis a betegeimmel törődtem, nem pletykáltam. Egy hatalmas kórházban Igazgatói kitüntetést is kaptam, ez szinte lehetetlen egy többezres dolgozói kórházban elérni. A magánéletem kaotikus volt. Több szeretőm volt 18-22 éves koromban akár egyszerre több is, a szex nem enyhített, semmit örömérzettel sem járt, csak azt éreztem kellek valakinek és ez jó volt. Fogalmam sem volt arról, hogy csinos vagyok, vonzó, ráadásként a mellméretem, amit mindig dugni akartam, amiről nem vettem tudomást, hatalmas volt. Azt, hogy milyen gyönyörű voltam, akkor mondta több ember, is mikor már jó kövérre zabáltam magam (tudom, egyetlen jutalom az étel, kóros hozzáállás és szinte reménytelen a lefogyás, de legalább már nem hízok)

Párkapcsolataimban a választottak kivétel nélkül bántalmaztak. Az első esetben egyszál hálóingben, köntösben menekültem a rendőrségre éjjel, mert majdnem agyonvertek. Azt hittem, az én hibám. A második kapcsolatban sok törődést kaptam, hoztak, vittek dolgozni, de aztán rájöttem, sehova nem mehetek és ellenőrzés nélkül öt percet sem lehetek sehol, nem késhettem, mert 3 mondatot váltottunk az öltözőben a munkatársaimmal, mert ő már várt és éreztette a neheztelését, és aztán jött az első pofon, aztán a csoki, a kedveskedés és a bocsánatkérés, csak mert féltett engem, már mindenem véraláfutásos volt, kivéve a fejem, az arcomra nagyon vigyázott. Bár szabadság alatt a Balatonnál úgy megütött, hogy több fogam eltört, mert idegen pasiknak tetszelegtem. Tulajdonképpen jól bírom a fájdalmat. Egyszer törött lábbal végigdolgoztam egy 12 órás műszakot, csak az orvoskollega átvitetett a traumára. Minden lábközépcsontom el volt törve, nem hitte, hogy ezzel egyáltalán lehet menni, a traumatológus is meglepődött, hát fájt, de azért lehetett menni vele. 

Visszamenekültem a nővérszállóra. Sokáig zaklatott levéllel telefonhívással a munkahelyemen is. El kellett mondanom a vezetőknek, hogy mi történik. Jól tettem, mert segítettek nekem, biztonsági őröket hívtak, amikor bejött az épületbe.

Aztán egy nő udvarolt nekem, kedves volt, szimpatikus jókat dumcsiztunk, furcsa volt az első csók, az első simogatás, de gondoltam majd megy, ez hiszen szeretjük egymást, gyengéd volt, gondoskodott rólam (hó de nem volt soha ilyesmiben részem), nem is vettem észre, ahogyan egyre butábbá tesz, ahogy elveszi az önbizalmam maradékát, mire eljutottam oda, hogy a konnektorba sem mertem bedugni semmit, mert úgyis elrontom. Némelykor kizárt a lakásból. Saját pénzem sosem volt. Ha főztem, az nem volt jó. Ordított velem, megsértődött és én kiengeszteltem. Hiszen azt hittem, hibáztam. Aztán megcsalt a legjobb kolleganőmmel, barátnőmmel, végtelenül fájt. Visszaköltöztem a szállóra. Aztán sikerült öszejönnöm egy korban is hozzám illő férfival, akivel egy évig éltünk együtt, soha semmit nem beszélt meg velem, őneki nem volt jó a fekete fehér tévé, hát vett részletre színeset, azt hogy miből fizetjük, ahhoz nekem semmi közöm nem volt, megint szálló. Gyermekem apját tulajdonképpen a mentő hozta. Kórházban tartózkodása alatt megszerettem, ő is szeretetre vágyott, azt hittem, ez a szerelem, egyszer csak teherbe estem, el akarta vetetni, mondván, fél év múlva jobb az időzítés a gyerekhez. Csak néztem bambán, miért, mi változik fél év alatt? Még a gyerek is bennem lesz. Otthagytam terhesen, hazamentem a falumba, és mondtam nagyanyámnak, folytatom családom szép hagyományát, szülöm a zabi gyerekem, rám nézett, nevetve lehülyézett. Tetszett neki, ahogy énekelek, beszélgetek a pocaklakóval, kicsit irigykedett, hogy ő ezt nem csinálta, sőt rejtette a terhét így mondta, terhe.

Csodaszép fiam 62 cm és 4200 grammal született, amit azonnal láttam, mikor elém tartották, az az indigó színű aura volt, nem is a gyerekem, hanem az aurát simítottam meg, aztán vészreakcióként az orvosoknak hamar dolgozniuk kellett, túl sok vért vesztettem, majdnem elvéreztem. Visszamentem a falumba, nagymamám bevonult egy szociális otthonba, én bérlakásban éltem, a helyi idősek otthonában dolgoztam, amikor megismertem egy férfit, kedves volt, gyerekkel is jól bánt, hát öszeköltöztünk, ami azután jött nem mesélem, földig alázott mindennap, igénytelennek büdösnek mondott, nőietlennek és közben ő volt a falu legkedvesebb embere, engem irígyelt minden nő, hogy meg tudtam fogni. Féltékenységében éjjeleken át nem hagyott aludni, végül már semminek nem éreztem magam, csak egy tárgynak, egy árucikknek, amely hibás, selejtes. Nem ember és nem élő. Azt hittemz már semmi nem történhet velem bántás ügyilegz amikor lekeverte az első pofont a gyerekemnek.

Másnap elszöktem a családsegítőkhöz és elmondtam segítséget kérek eljönni a páromtól. Először nem vettek komolyan.

Magamban kiterveltem, hogy 4 hónapot várok, gyűjtök pénzt, és ha nem sikerül eljönnöm, végzek magammal. A gyerekem nevelő szülőkhöz kerül, jobb élete lesz, mint amit most tudok adni neki. 4 hónapig készültem, pénzt gyűjtöttem, kedves voltam és a nagymamámról rám hagyott rákgyógyszereket, altatókat és fájdalomcsillapítókat kúpban, injectióban, tapaszban, tablettában is, valamint tetemes mennyiségű hányáscsillapítót és gyorshatású inzulint. Ó igen mikor láttam, elbukom, mert senki nem hisz nekem és senki nem segít, és egyedül meg nem jutottam sehová, egy szép napsütéses napon magamhoz, éppen a születésnapomon, vettem a rejtegetett szereket és elmentem ügyintézni. Végrendeletem és a gyerekkel kapcsolatos kéréseimet feladtam a gyámügynek, a gyerek fénymásolt adataival és a családsegítőnek, pontosabban bedobtam a postaládájukba, aztán elmentem egy erdő mélyére messzi kint a határban, annak is a mélyére egy bokrosba bementem, beszedtem, beadtam mindent, több száz cuccot, vénába a hányáscsillapítót. Hát aztán nem emlékszem, elmesélés szerint egy gombát szedő ember talált rám, hogy a pcsába került oda ahol a madár sem járt pont akkor még szezon sem volt. A mai napig hatalmas kudarcnak tartom, hogy nem sikerült megölnöm magam akkora tervezéssel és készlettel, olyan megtervezetten. Hülyén hangzik, de így van, és az élet azóta sokat adott nekem, de mégis milyen dolog egy gombászón elbukni?  Házi orvost hívta ki, az küldött tovább zárt osztályra, összeszedve a nálam talált gyógyszeres cuccot, orvosi pecséttel ellátta. A kiérkező mentőstiszt véletlenül a volt kollegám volt, ironikus módon Pesten a pszichiátrián, micsoda véletlenek vannak, ő is visszament a szülővárosába Pestről. Ő meggyőzte az esetkocsi orvosát, hogy ne rontsanak a helyzetemen jó nővér vagyok, vigyenek inkább másik kórház sürgősségiére. Két nap múlva aláírtam azt, hogy nem teszek kárt magamban. Otthon még két napig kómáztam, aztán bementem dolgozni. Kicsit félénken kérdezte meg a főnököm, hogy szükségem van-e szabadnapra vagy bármire. Azonnal tudtam, hogy az orvosi titoktartás nem működött és tudja, hogy nem a vérnyomásommal kezeltek a kórházban. Beszélgetési időt kértem, elmondtam mindent egyszerűen. Na én olyan hülye voltam, hogy nem tudtam, hogy a főnökom az egész családsegítő főnöke is. Fizetési előleget adott, segített egy szükséglakáshoz jutnom. Ezeket lopva intéztem, őriztem az otthon békéjét . Mikor megvolt minden, két markos legényt fogadtam, akik pakoltak a teherautóra, odahívtam egy családsegítőst, hogy nehogy verekedés bármi történjen, előre szóltunk a rendőröknek, is végülis ő nekirohant a kocsival egy fának, de csak a kocsi tört, mikor mentőt akartam hívni, szánalom nélkül, hiszen nővér szemmel aggyal, pontosan tudtam, hiába fekszik elterülve, semmi baja, kiugrott az autóból és nekem akart esni, de jöttek a rendőrök és elvitték. Pár órára kihallgatni, pont amire szükségem volt. Kisváros, sajnos minden kiderül, estére már tudta, hol vagyunk, a telefonom letiltotta, kölcsönkért mobil telefonnal hívtam rendőri segítséget. A gyerekem naponta taxival vagy valamelyik osztálytárs szülei autójával vittem suliba. Naponta cirkuszolt a munkahelyemen, el akarta perelni a gyereket, hogy én nem vagyok alkalmas anyaságra, levelekkel, virágokkal döglött patkányokkal kedveskedett, a biciklim kerekét  kiszúrta. A tarthatatlan helyzet miatt mediátori üléseket tartottak kétnaponta nekünk, a gyereket a gyermekorvos képviselte, a gyerek nem volt jelen. Aztán egyszercsak elszakadt a cérna, hogy minek békítenek minket és egy felvett telefonbeszélgetésem lejátszottam, ahol a gyerek elvételével vagy megölésével fenyegetett. Hördült mindenki, kivéve a gyerekorvost, akkor azt mondta, MOST VAGY SOHA és én a mostot választottam. Még fél évet húztam le a városban a fiam mellettem volt a maga 8 évével, én nem bántottam a volt párom, de ő szavak nélkül is mindent tudott, pedig kínosan vigyáztam, hogy ő ne sérüljön, végül maradt a leegyszerűsített igazság, nem voltunk jól szeretve. Van az, amikor mész az utcán és a legforgalmasabb részen rád támad a volt embered, és tép és rúg és az emberek csak néznek.

Megtanultam hogy segítségért kell kiabálni különben azt hiszik videót néznek és nem cselekednek.

Pestig mentem a gyerekkel. Majd munkahelyet váltottam, mert megtalált. Itt még nem igazi a távolságtartó végzés, itt Magyarországon egy olyan procedúra, ami max 30 napig tarthatott .bocsi szarra sem jutottam vele, már a lépcsőn, a bíróságról kifelé jövet leköpött és megfenyegetett. Másik állás, harmadik kórház-váltás.

Interneten ismerkedtem meg a mostani párommal, egymásba szerettünk, 3 évig csak írottan kommunikáltunk, még kép sem volt fent sehol rólam. Közben megtaláltam a mostoha testvérem, segített a gyerek felvigyázásban, valahogy kiegészítjük egymást, családdá formálódtunk. Össze nem tudunk a Kedvessel költözni, mert jó bonyolult mindenki helyzete, de vele jó, vele a szex is csodálatos, megnevettet és szabad lehetek teljesen. Bénázhatok és nem ordít milliószor, bizonyított, sosem bántott, egyenrangúként figyelt rám, beszélgetünk bármiről és nem kell félnem, de még megfelelnem sem, bármit elmondhatok neki, a hangokat is, a fejemben a képeket stb.

Hogy kerültem pszichiátriára? 

Nem ismertem fel, hogy az új kórházban az újonan ideiglenesen főnővérré kinevezett főnővérhelyettes rajtam gyakorolja a hatalmát. Nem ismertem fel, hogy bántalmaz. Hogy hülyít. Hogy szándékosan megaláz, hogy megtipor orvos előtt kollegák előtt, azt hittem, kibírom,, leszarom, a munkámba meg nem tud belekötni. A kollegák  persze vérszagra gyűltek, ők is elkezdtek cseszegetni, aztán már nem tudtam aludni, ha tudtam, hogy dolgozni kell menni, és egy napon a munkahelyemen 260˛/150 vérnyomással és 140 pulzussal elzavart a sürgősségire, kíséret nélkül, a főnővér még azt se engedte meg hogy egy gyorshatású vérnyomáscsökkentőt bevegyek. Halálfélelmem volt de. Az én fejemben a túlélés kódolásaként elindultam oda a sürgősségire, nem tudom, hogy értem oda, ki és mit csinált velem. Kisebb agyérgörcsöm volt mellette, az MR számtalan lábonkihordott agyi infaktust mutatott, ami fura, mert nem volt magas sosem a vérnyomásom, ekkor azt mondta az orvos, bocsásson meg, de olyan az agya, mint egy boxolóé, és én akkor megértettem, hogy kicsit sokszor csapkodták a fejem a falhoz, de persze nem mondtam. Pár nap múlva kiengedett a bénulásom és pszichiátriai segítséget kértem, elmondtam, hogy öngyilkos gondolataim vannak, erre ordított a konzultáns, hogy nekem a zártosztályon a helyem, meg hogy nem gyakorolhatom a szakmám, végül egy rehab részre kerültem, kevés a gyógyszeres beállításom,  elsőre 4 hónapig tartott, mert az orvosom valószínüleg a szakmába akart visszaengedni, így 0,25 mg xanaxokkal szarakodtunk, mikor egyszer csak elordítottam magam, hogy értse már meg, hogy nem most nem alszom, hanem több mint egy éve, és úgy dolgoztam, segítsen. Végül jött a kventiax és látványosan segitett, ki is jöttem 3 nap szedése után az osztályról, majd 2 hónap múlva, fogalmam sincs, miért, de beszedtem minden gyógyszert, ami otthon volt és árthatott, hogy meghalljak, praktikusan meghagytam az algopirint meg az aszpirint. Igy volt még 2 hónap kezelésem újragyógyszerelésem. A csoportterápia érdekes, engem depicsoportba tettek, dehát mindenkinek annyi baja volt, nem akartam elvenni az időt tőlük, meg hát mi az, hogy én egy hülye főnök miatt kerültem oda akkora hatalmas egészségügyis tudással?

Egész életemben bántottak mindenhogyan, ahogy lehet. Az utolsó a munkám hivatásomban való megcsonkításom volt, ettől összetörtem.

Most, hogy összeszedtem és ezt megírtam tudom, hogy mennyire vagyok sérült és hogy valahogy a harag nem jött ki, bár nem tudom ki kell-e jönnie? Jövő héten megyek a vidéki pszichológushoz, elsősorban az unokatestvérem és gyermekei életéért, és azt gondolom, az itteni lehetőségeket kihasználva fogok pszichológussal dolgozni, hogy minden a helyére kerüljön, mert jobban vagyok, de nem jól. Mert túl sűrűn jut eszembe megölni magam. Igen baj van kell a segítség.