Csattanó nélküli maszlag -- Jani története, paranoid szkizofrénia

Éjfél múlt egy órával, és beszélgetni, csetelni szerettem volna, mindegy, hogy kivel, de talán egy csinos lánnyal, aki elvenné egy 40 éves kiégett paranoid skizofrén férfi szüzességét…

Senkit se találtam, akivel ilyenkor beszélhetnék, ezért olvasgattam a Búrát, és ráleltem az élettörténetekre. Az egyik történetben egy lány azt javasolta, írjuk ki magunkból a fájdalmat, ezt szeretném én is, bár kicsit szégyellem magam, mert 190 centi magas, több mint 150 kilós férfiként itt rinyálok, pedig messze nem ért annyi rossz, mint sokatokat. Talán ez is az egyik baj velem: a külsőm köszönőben sincs a lelkemmel, van az a régi dal, nem tudom kitől: „Lelkem mélyén egy lepke vagyok…”

Rocker vagyok, így az Astarott? régi számával folytatom (átköltve): Éjfélkor csikordult egyet a kerék, 77 András napján megszülettem én. Anyám, a boszorkány nem mondott mesét, apám, a gonosz rám tette kezét. Így alkottak engem, s az új telihold rejlett fel bennem!

Szóval már az oviból nevelési tanácsadóba küldték a szüleim, mert agresszív voltam, verekedtem. Kb. 4 éves koromtól vagyok nagyon kövér. Nagyon nehezen tudtak az iskolába beszoktatni, ezért egy ideig úgy volt, hogy kisegítőbe raknak, pedig értelmileg épp voltam. Szerencsére ezt megúsztam. Egy nagyközségi iskolába jártam, ahol a tanárok hamar kispéciztek maguknak (szüleim, nővérem is ők tanították, még meg se láttak, de már bent volt a kis piros „v” betű a naplóban a nevem mellett (veszélyeztetett)). Az igazgató a jelenlegi kórházigazgatóm édesanyja volt, de utána meg egy férfi igazgató jött, igazi fasiszta vadállat, kedvenc szórakozása az volt, hogy bevitt a raktárba, ott középre leültetett, Ő pedig körülöttem rohangált, ordított, ahogy a torkán kifért, vöröslő fején kidagadtak az erek, folyt róla a víz, és csak ordított, csak ordított… Sose ütött meg, de egy felnőtt ember íjmódú kiborulása már önmagában is megrázott, én csak ültem, összehúztam magam és bőgtem. A felesége egy angyal volt viszont, matekot, fizikát tanított, én ezekből (is) rossz voltam, de egyszer nem árult be a férjénél, amikor Newtonnak piros krumpli orrot rajzoltam a tankönyvbe. Ettől kezdve nagyon megszerettem, és nem tudom hogy, de a tárgyait is elkezdtem érteni, szeretni. Azóta is ezek a kedvenc tantárgyaim. A férjét is a tanulók, tanárok 90%-a kedvelte, kedveli, legalábbis az azóta messzire költözött, alkoholista aggastyán fent van a facebookon, és onnan ez jön le számomra. Hozzám hasonló elbánást csak egy másik tanulóval szemben tapasztaltam.

Sose voltam jó tanuló, 8. év végén 3,4 volt az átlagom, de elsőre fölvettek egy pesti autószerelő szakközépbe. Itt elsőben a 3. legjobb voltam az évfolyamon, nem táltosodtam meg, csak itt ekkor még nem voltak előítéletek… Itt se volt fenékig tejfel az életem, a 95%-ban nagybudapesti osztálytársaim szemében én voltam a tanyasi dagadt paraszt. Fiúiskola volt, kb. 6 db. lánytanulóval, pár pedofil, kicsivel több homoszexuális és/vagy alkoholista tanárral. A tanárok egy része itt is diszkriminált, de egy részük nagyon korrekt volt. 2.-os voltam, amikor beütött a ménykű…

Édesapám, Isten nyugosztalja, azért vert, hogy jobb ember legyek. Nem volt alkoholista, meg semmi ilyesmi. Becsületes munkásember volt, érdekelték a tudományok is. Őt gyerekkorában nem nevelték, azt csinált, amit akart. Valamit olvashatott Pavlovról, és azt gondolta, ha rosszat csinálok, meg kell vernie. Nótórius, katonás ember lévén ilyenkor kiszabta a büntetést (1-4 fenekest a szőnyegporolóval (drótossal...)), és azt végre is hajtotta. Ha úgy gondolta, hogy hiba csúszott a kivitelezésbe (értsd: nem talált el olyan erősen, mint szeretett volna) akkor az aktust meg kellett ismételni. Élete vége felé párszor megkérdeztem, miért kellett ezt, azt válaszolta: "Azért neveltelek keményen, hogy tisztességes, becsületes ember legyél." Anyám is vert, de Ő azért, mert elég bipoláris, idegbeteg, és ha bal lábbal kelt, mindenkinek szenvednie kellett. Azt mondta: "Az a kár, ami melléd megy". Anyám dühből vert. Rúgott, tépte a hajam, köpött, karmolt. Mindent elpusztított, ami nekünk nővéremmel fontos volt. Én csak azért élek ma is, mert mikor rájött az idegbaj, annyira el tudott borulni az elméje, hogy az se jutott eszébe, mennyivel hatékonyabb munkát tudna végezni egy késsel. Mikor rossz napja volt, minden kést, egyéb veszélyes eszközt jól elrejtettünk, nehogy mégis a kezébe akadjon valahogy. Apám 2x is azt mondta, igaz, mindkétszer "nagy bűnt" követtem el, hogy megöl. Ebben az volt a legmegrázóbb, hogy egyik alkalommal se vert meg. Apám szavának súlya volt, én mindkétszer szinte sokkos állapotba kerültem, több órára. épp a 16-ot töltöttem be, mikor egy februári vasárnap dolgozni ment reggel, majd de. 10 körül jött két rendőr, és azt mondták, leesett az állványról, és meghalt. Mint később kiderült, infarktust kapott, és ezért. 50 éves volt. Én félve istenítettem Őt, erre nem voltam felkészülve, szerintem ekkor lettem paranoid skizofrén, mindenesetre hangokat ekkor hallottam először. 

Ettől a pillanattól kezdve a tanulmányi eredményeim drasztikusan leromlottak, év végén csak kegyelemből engedtek át. A nyári szünetben viszont minden nap edzeni jártam, súlyzóztam, futottam, gyalogoltam, és 3 hónap alatt 135 kg-ról 102kg-ra fogytam. Viszont megkezdődött a tanév, a kilók edzés híján gyorsan visszajöttek, és a tanulás egyszerűen nem ment. Próbáltam erőltetni, de nem. Harmadik év végén 6 tárgyból buktam. Sokáig azt hittem, a drasztikus fogyókúra okozhatott valamit, ma már tudom: a skizofrénia volt.

A probléma szerintem ott kezdődött, hogy apai nagymamám volt a közeli szeszgyár portása. Az előző rendszerben mindenki azt lopott, amit elért, és ugye akkoriban mentek Jugoszláv exportra a 97%-os tiszta szeszek. Ezekből nálunk is porosodott a sufniban pár tíz liter. Fele ilyen, fele meleg víz, amiben feloldottunk pár marék cukrot, meg egy pici flakon likőraromát, és kész is az istenien csúszó, de igen ütős nedű. Szóval ebből a likőrből is volt otthon pár liter. Mikor már belefáradtam abba, hogy nem megy a tanulás, cseszegetnek az osztálytársak, visszajöttek a kilók, álmatlansági gonddal küzdök, akkor eszembe jutott, hogy iszok egy pohárkával. A magnómból a szalag végéig bömbölt a Tankcsapda, én pedig olyan jót aludtam a hosszú téli estében-éjszakában, mint már rég nem. Kezdetben imádtam a nagykörúton villamosozni, mikor bekerültem Pestre, bámultam a sok neont, a csillogást. pár év múlva ugyanott már csak a koszt, a nyomort, a kilátástalanságot láttam. Apám halálával az anyagi helyzetünk is drasztikusan leromlott, édesanyám rokkant nyugdíjából éltünk, én ekkor még nem tudtam, de volt, hogy édesanyám kukából evett. Ekkor már nem érdekelt semmi. Se a tanulás, se az osztálytársak, csak érjek haza minél előbb, bömböljön a rock, és elmerülhessek másnap reggelig szerelmem halványrózsaszín nedűjének habjaiban.

Így lettem alkoholista.

Azért szerettem volna leérettségizni, ezért elkezdtem járni egy alapítványi gimnázium klubjára. Ekkor ismertem meg máig legjobb, és egyetlen barátom, nevezzük Bercinek. Ő is oda járt, Ő ajánlotta az iskolát. Közben másodszor is nekimentem az autós iskolában a harmadiknak, és kifogtam egy rendkívül emberséges osztályfőnököt, ezért elgondolkodtam, ne folytassam-e ott. Végül ennek két akadálya lett: egy tanár, aki előző évben átengedett Gépjármű-javítástechnologiából, ebben az évben ugyanabból a tárgyból meghúzott. A másik ok kacifántosabb. Egy közeli parkba jártunk ki tornaórákra. Én ekkor már lábfájdalmaim miatt fel voltam mentve, ezért az utat nem futva, hanem trolizva tehettem meg. Egyszer trolizgattunk vissza az iskolába, és a tesi tanár hozzám hajolva megkérdezte, hogy az osztály, amiből kibuktam, annak egyik tanulója ment e szobára annak az osztálynak az osztályfőnökével (aki egyébként az átkosban az iskola igazgatója volt)… Én fel se fogtam szinte a kérdést, csak kicsit megszédültem, és zavarba jöttem. Csak azért mondtam gyorsan igent, hogy kilépjek a helyzetből. Fogalmam sincs, hogy történt e ilyesmi, bár gyanús dolgok voltak, de egyrészt még baromi naiv voltam, másrészt ugye az osztálytársaim nem velem beszélték meg a bennfentes infókat. (dagadt tanyasi paraszt). Talán ez az oka annak, hogy tanévzáró után a teremben az én emberséges offőm emberesen nekem jött, ordított, hogy iratkozzak ki. Én csak ültem, és mosolyogtam magamban: ekkor már fel voltam véve az alapítványiba. (zárójelben: a nagy múltú autós sulit két év múlva indoklás és jogutód nélkül bezárták)

Átkerültem a Molnár utcába, ahol valóságos kánaán várt rám: a kemény, poroszos, de csontig rohadt fiúiskolából egy végtelenül liberális, Rogers i eszmerendszerű gimiben találtam magam. Alkoholizmusom kiteljesedett, végre már nem hazaérkezéskor, hanem már ébredéskor kezdtem a piálást, és dohányozni, kábítószerezni is ekkor kezdtem.

A 6. kerületi főkönyvtárba jártam, ott kölcsönöztem ki Sade Márki Erkölcs És Filozófia A Budoárban c. szösszenetét, amit jegyzetekkel, rajzocskákkal is elláttam. Aztán jött a nyári szünet, Berci barátom kedvesével Tiszakóródra utazott vadkempingezni, én meg velük tartottam. Egyik este a lány (hívjuk Ildikónak) elővett egy könyvet, és olvasni kezdte. Érdeklődve elkértem tőle, és mit ad a magasságos, az a Sade volt, amit én egy hónappal azelőtt kiszíneztem! A lány ugyanoda járt könyvtárba, és pont utánam kölcsönözte ki e remekművet, mint ez az ország túlvégén akkor kiderült. Én ezt Isteni jelnek tekintettem, és érdeklődni kezdtem Ildikó után. Bercivel hamarosan szakítottak, és ekkor megkért, hogy aludjak vele csütörtökön. Erre nem került sor, a tempó is túl gyors volt nekem, azt találtam ki, hogy legyen a fogadott húgom, és szeressük úgy egymást, mint az igazi testvérek. Ebben maradtunk, de én lassan halálosan beleszerettem kishúgomba. Közben volt itt minden, csak tanulás nem: összegabalyodtam egy (pontosabban két) tanárnővel is, vigyáztam az alkoholista férfi tanáromra, hogy nehogy kocsmába menjen, erővel vonszoltam el a bejárattól, mikor pedig erről lekéstem, akkor a hátamon vittem a barátnőjéhez haza, aki egyébként az osztálytársam volt. A felvett diákok élettörténetei lassan megelevenedettek előttem, annyi gyarlóságot, emberi szennyt láttam, ami egy vidéki naiv gyereknek alkohol nélkül elviselhetetlen volt. Az „összegabalyodások” ellenére még mindig szűz voltam, ez állandóan flusztrált, ettől, az alkoholtól és a skizofréniától gyakran erőszakos voltam, igaz, csak verbálisan. Ildikó kb. 1-2 évvel lehetett fiatalabb nálam, anorexiás volt, és több forradás volt a csuklóján, mint életéve. Mikor a Vörösmarty téren ballagtunk hazafelé, a karikatúrarajzolók mindig megkergettek, mert a vékony lányban és a háromszor akkora tömegű barátjában egyből látták a témát… Szülei válófélben voltak, az édesanyját imádta, az apját nem. Nem járt pszichiáterhez, csak pszichológushoz. Ha járt volna, talán még ma is élne…

Ittunk, narkóztunk, ittunk, narkóztunk, ittunk, narkóztunk, és közben Godotra vártunk. Ebben az iskolában lehetett osztottan is érettségizni, és én a számomra egyik legnehezebb tárgyból, magyarból le is érettségiztem, bár máig nem értem, hogy történhetett ez.

Ildikó egyszer csak eltűnt. Az első nap még megvoltam nélküle. Másnap felhívtam az édesanyját, de Ő azt mondta, biztos az apjánál van. Felhívtam az apját is, de Ő sem tudta, hol lehet. Mindenhol kerestem, minden nap telefonáltam. Nem tudom, hány nap telhetett így el. Aztán elmentem az apjához. Kiderült, hogy az apukája lakásában lévő szobájában van, de nem tudtam teljesen magához téríteni. Egy közös iskolatársunk erős altatót adott neki egy dobozzal, abból vett be, majd mikor felébredt, akkor megint, és megint, ki tudja hányszor. Teljesen kiborultam. Kimentünk az utcára, itt kicsit jobban lett. Elindult az édesanyjához. Én hagytam, hagy menjen egyedül. Ez hiba volt. Aztán utána mentem. Az édesanyja egyedül volt, elmondta neki, mi történt. Később én ezt kiegészítettem azzal, hogy rengeteget iszunk és narkózunk. Ezért Ildikó nagyon megharagudott. Azt mondta, hogy ez a mi közös titkunk volt, és én kiadtam Őt az édesanyjának. Pedig csak nagyon féltettem őt…

Hiányzott a tisztaság. Hiányzott, hogy érezzem a lábam alatt a talajt stabilan. Ha az ember alkoholista, kialakulnak a körei, ahova jár, és mindenhol iszákosok veszik körül. Láttam rajtuk, hova vezet ez, és nem akartam így végezni. Még kevésbé akartam ezt Ildikónak…

El is határoztam, hogy ennek az életnek véget kell vetni. A drogok nem voltak nagy hatással rám, könnyen leraktam őket. Az alkohol, bár nem volt egy diadalmenet, de egyedül sikerült. A cigivel ma is küzdöm, bár már két éve elektromost szívok.

Ildikó ekkor már Mr. Egoista Seggfejjel járt, velem szóba se állt.

Ettől ki voltam borulva, hülyeségeket csináltam, ezért kirúgtak az iskolából.

Eljött a február. ekkor már egy harmadik iskola klubjába jártam. Felhívtam Bercit, hogy nem bírom tovább, menjünk el, és rúgjunk jól be. Velem minden tragédia februárban történik. Bementem a suliba, de senki se volt ott, akit ismertem. A vezető elzavart. Átmentem a régi kocsmába, az utolsó pénzemen ittam egy felest meg egy nagyfröccsöt. Nem volt pénzem már pengére. Bementem egy kis boltba, kértem egy doboz zsilettet. Ott helyben kibontottam, és felvágtam az ereim. A pultos elkezdett ordibálni, hogy mindent összevérzek. Nem tudtam mit tegyek: még éltem, és erre nem is gondoltam, hogy hogyan tovább. Elindultam vissza a kocsmába. Nagyon szédültem, de menni kellett, mert a kocsma helyett a rakpartra akartam lemenni. Elértem a rakpartot, elájultam. Mikor magamhoz tértem, már szürkült. A kezem már nem vérzett. Az ember nem is hinné, milyen erős a bőr, és milyen gyenge a penge. Elbasztam. Ma már tudom, törött üveggel kellett volna, de ekkor elment a kedvem az egésztől. Elmentem egy rendelőbe, mindenem csupa vér. Kérdem a portást, hol találok egy orvost. Nem tudtam, hogy ott sebészet is van. Kérdi, milyen ügyben? Odatartom neki a csuklóim, erre mondja, hogy emelet. Az emeleten világos volt, nekem mindenem csupa vér, hosszú a sor, de előreengednek. Bent a doki összevarr. Nálam a TB kártyám, de nem adom. Fals adatokat mondok be, erre kapok csekket. Kifelé menet a portás utánam szalad, kiabál, hogy meg kell várnom a mentőt. Megfordulok, farkasszemet nézünk, de nem mer közelíteni, csak néz. Törékeny nő, szemben a 190 centimmel. Megfordulok, és elmegyek. Elbasztad… -ismételgeti a fejemben a hang gúnyosan… A dologról még az édesanyám, a pszichiáterem sem tud mind a mai napig. Csak az a forradás, az ne lenne…

Szóval felhívtam Bercit, hogy nem bírom tovább, menjünk el, és rúgjunk jól be. Kb. 8 nappal lehettem a falc után, a varratokat már kiszedtem. A XII. kerületben bolyongunk, kocsma, iszogatás, veszünk egy pillepalackba bort, egy doboz cigit, sétálunk, ránk esteledik. elkezd szemerkélni az eső, hideg van, a kutyák ugatnak minket. Felveszek egy fél téglát, ha az egyik véletlen kiszabadulna. Egy telefonfülkét találunk, az összes ablakát kitörték, csak egyet nem, azt betöröm én. Én még életembe nem rongáltam meg semmit, egy buszülést sem firkáltam össze, de ez most valamiért jól esik. Felveszek egy követ, megküldöm a kb. 25 méterre parkoló Wartburg irányába. Magam se hinném, hogy innen eltalálom, de szinte berobban a hátsó szélvédője. Tovább megyünk, a Wartburg mellett a kanyarban egy Trabant áll. Bágyadt részegek vagyunk, egyre jobban esik, fázunk. Apámnak is Trabantja volt, tudom, hogy kell feltörni, de részegségemben a vezetőoldali ablakot töröm be, nem az anyósülés felőlit, ahol a kallantyú van. Aztán csak betöröm azt is. Beülök. Gyere, hazaviszlek! –kiáltom barátomnak. Te hülye vagy, lépjünk le gyorsan! –jön a válasz, de ekkor már nem is látom. Elterülök a Trabicsek anyósülésén, bágyadtan pihegek. A motort beindítottam, de le is állítom, mert a kormányzárral nem tudok mit kezdeni. Hamarabb törne a kormányrúd, mint a zár. Nem baj, itt legalább nem esik. Becsukom a szemeim, mikor motorzajt hallok, egy reflektorpár kanyarodik mellém, összehúzom magam az ülésen, nehogy észrevegyenek, de már késő, lépteket hallok. Kikászálódom, elfutnék, de hallom magam mögött a lépteket, részegen nem tudok futni. Megfordulok, egy műbőr biztosítékdoboz-tokot dobok a közelítő felé, hogy eltereljem a figyelmét, nem sok sikerrel: pillanatok alatt földre visz. Hátrabilincselt kézzel fekszem a vízben, fogaim között véres homok csikorog. Feltérdeltetnek. Kérdezem, kik ők, abban reménykedem, hogy polgárőrök, mert civil autóval vannak. Ahányszor kérdezek, annyiszor rúgnak belém. Pár perc múlva rendőrautó jön, hátra bekasztliznak. Elindulunk. Nyákok, nyákok, kúrtam az anyátok… énekelem a közismert versikét, abban reménykedve, hogy a kocsiban csak nem kezdenek el verni. Satufék, útszél, kirángatnak, a földön fekve rugdosnak meg. Bevisznek a kerületi kapitányságra, ott vernek és kínoznak tovább, miközben jókedvűen elszívják az utolsó pár szál cigimet. A kínzás: Előrebilincselt kézzel a fallal szembe állítanak, a pórázt átvezetik a lábaim között. A combjaim rugdossák, arcomat többször a falba verik. A pórázt rángatják, ami a heréimnek nem tesz jót. Vesetájékon gumibottal ütnek. Utána hátrabilincselik a kezeim, pórázt előrevezetik a lábaim között, és háttal a fal elé guggoltatnak. Az arcomat verik, vállaim, lábaim rugdossák, kapok pár gyomorszájast is. Néha megfognak a fejtetőmön, és a tarkómat verik a falba. Aztán G. István törzszászlós leguggol velem szemben, és a gumibotjával  elkezdi „pöcögtetni” az arcom. A stressztől nem kapok levegőt, néha nagyot lendít a gumibottal, néha csak „beijeszt” de néha le is csap. Közben percekig pöcögtet. Iszonyúan fáj mindenem. nem bírok tovább guggolni, egy újabb gyomros után a padlókőre hasalok, és nem érdekel, hogy ordítanak, rugdosnak, nem állok fel. Elájulok.

Mikor magamhoz térek, nem tudok beszélni a számban lévő alvadt vértől. Még mindig a földön fekszem. felállítanak, látom a kövön a vért és a nyálat. Hogy jött ki belőlem ennyi nyál (takony)? G törzszászlós undorodva törli kezeit az ingembe. Elindítanak kifelé, kint mentő vár. A mentős szól, hogy lazítsák meg a bilincset, mert feketednek a kézfejeim. Túl nagy keze van a baromnak, a bilincs meg kicsi, jön a válasz. Román bilincs, mondják, és jót röhögnek, tehát bilincs marad. A MÁV kórházig meg sem állunk. Itt megröntgenezik a koponyám, lefelé a liften a „jó zsaru” megszólít: ha nem jelentem fel őket, ők is békén hagynak. Ebben maradunk. Bevisznek egy orvoshoz, az orvos levetetné velük a bilincset, de nem veszik. Mondom, hogy nem érzem a kezeim, erre újra nekem esnek, a doktor állítja le őket. A bilincs feltörte a falcot, vérző fejjel földön feküdtem, tetanusz kell. Állva, hátrabilincselt kézzel lejjebb tolom a nadrágom, és kicsit előre hajolok. 5 rendőr röhög rajtam a szobában. Tetanusz közben hallom G. István adatait, látleletet vetet fel egy másik orvossal. Én hülye még ekkor is bízom a jó zsaruban…

Átvisznek a Hungária körúton lévő Gépjármű Felderítési Osztályra. Itt végre leveszik a bilincset, hogy ki tudjam szedni a számból az alvadt vért, és vallomást tudjak tenni. Papírokat iratnak alá, közlik hogy a rendőrség foglya vagyok, felveszik a vallomásom, inni is adnak, az itteniek korrektnek tűnnek. 72 óra vizsgálati fogság következett a XIV. kerületi fogdában.  Mi a helyzet odakinn? Kérdezték a bentiek. Semmi különös, mondtam. Semmi különös? Jönnek a választások, még a rendőr szakközépiskolásokat is utcára vezényelték, extra jutalom jár minden elfogásért, főleg ha az illető ellenáll. (ezt már később, rendőr rokonomtól tudtam meg), csak hogy a választások előtt nehogy valami balhé legyen.

Hazaengednek, otthon anyám sírva fogad: házkutatás volt. Nem találtak semmit.

Telnek a napok, hónapok, talán egy év is, de nem történik semmi. Engem őröl az ideg: mi lesz ebből? Börtönbe kerülök? Vagy elfelejtik, ahogy a jó zsaru mondta? Nem bírom tovább, felhívom a kapitányságot, hogy mi a helyzet. Az ügyet átadtuk az ügyésznek. –Jön a válasz. Meg tudná adni a számát? –kérdezem, és már adja is. 20 éves vagyok, fogalmam sincs arról, hogy az ügyész az ellenség. Felhívom, illedelmes vagyok, mint mindig: Bemutatkozom, kérdezem, hogy mi van az ügyemmel. Majd értesítjük, mikor lesz a tárgyalás… -Mondja, és érződik a hangvételén: Kinek képzeled te, piti bűnöző magad, hogy csak úgy felhívsz egy ügyészt? Meg is lett az érdeklődésem foganatja: Megjött a papír a tárgyalásról, előtte kijelöltek egy nyugdíjas, félalkoholista kirendelt védőt, aki börtönnel riogatott, ha nem fogadom fel 30 ezerért. Berci is beszállt egy 10-essel, felfogadtam. Szóval tárgyalás, Bemegyünk, kiderül, hogy a behívómból kimaradt a vádirat. El kell napolni a tárgyalást. És ha lemondok erről a vádirat-jogomról? Kérdezem, mert már túllennék az egészen. Azt nem lehet, mondja a bírónő. Helyben megkapom a vádiratot, és a következő tárgyalás időpontját. A vádirat szerint tárgyalás nélkül elítéltek rongálás, könnyű testi sértés és hatóság elleni erőszak ügyekben, és most ugyanezekért, plusz ittas vezetés és gépjármű jogtalan használat ügyekben mint visszaesőt (ami kiemelten súlyosbító körülmény) újra elítélne a bíróság. De ez egy ügy, hogy lehetnék akkor visszaeső? –Fogom könyörgőre a dolgot. Ügyvédemmel lemegyünk valami irattárba, ott beigazolódik az igazam, a bírónő megígéri, hogy hatályon kívül helyezteti a tárgyalás nélkülit, és az egészet egyben fogja tárgyalni. Olvasgatom a papírokat: G. arcán nyomásérzékeny pont (látlelet): ugyanez a vádiratban: Biztosítékdobozzal felfegyverkezve arcon ütöttem, ezzel 8 napon belül gyógyuló zúzott, horzsolt sérüléseket okoztam… Biztosítékdoboz a közelbe nem volt, és a műbőr tokkal se találtam el. Lényeg a lényeg, az ügyész börtönt kér…

Mikor elmentem a védőmhöz, (már az iratismertetés után) azzal kezdtem, hogy a rendőrök több dologban is hazudtak az iratokban, ezt be is lehet bizonyítani. Az ügyvéd végighallgatott, majd közölte, hogy ezekben az ügyekben a rendőröknek szoktak igazat adni. Bár sok dolgot lehetett volna bizonyítani, de a bíróság a bemondásnak hisz, nem fog utánajárni konkrétan a tényeknek. Márpedig a bemondásban az én szavam áll szemben 5-6 rendőr szavával. Azt mondtam neki, amit elkövettem, azt be is ismerem, mert már az első vallomásomban is beismertem őket, de amit nem (arcon ütés, jogtalan használat, ittas vezetés), azt nem. Erre azt mondta, az arcon ütésről a szembesítésen mondjam azt, hogy én nem emlékszem erre, de bocsánatot kérek. A jogtalan használat és ittas vezetés pedig azért nem valósult meg, mert tetten értek, és megakadályoztak benne, de ha ez nem történik, akkor elkövettem volna, ezért azt elkövetettnek kell tekinteni. Az, hogy a kormányzárral nem tudtam mit kezdeni, már nem is próbáltam, csak félájult részegen feküdtem a kocsiban, mert esett, és hideg volt, ezekre soha senki rá se kérdezett, mert 5 rendőr azt vallotta, épp akkor próbáltam beindítani a kocsit. A tényleges igazság senkit sem érdekelt.

Még emlékszem az elsőfokú tárgyalás bírónőjének nevére, (az ügyészére is, aki nem jött el) Ő egy végtelenül korrekt, becsületes nő volt. Több rendőrrel is szembesítettek, Ők lekezelően viselkedtek velem, letegeztek, én magáztam őket. Ezt szóvá is tette a bírónő. Mikor G. törzszászlóssal szembesítettek, én mondtam, hogy erre nem emlékszem, de bocsánatot kérek érte. Ezt úgy mondtam, mintha fogóval húzták volna ki belőlem, és közben az ügyvédemre néztem, ez feltűnhetett a bírónőnek, továbbá mikor a Trabant tulaja, egy középkorú nő beszélt a kárról, az ügyvédem időt kért, és azt mondta, ajánljam fel a kár megtérítését, szóval én felajánlottam, hogy megtérítem az okozott 8eFt kárt. Végül a bírónő 3 év próbára bocsájtás ítéletét hozta, ami nagyon enyhe. Kifelé menet az ügyvédem azt mondta, a kárt nem kell megtérítenem, úgyse perel be 8 ezerért a nő. A törvény szerint az ügyésznek 3 napja van az ítélet után súlyosbításért fellebbezni. Itt jön dr. R. András ügyész úr újabb húzása a telefonért: eltelt 3 hónap is, és én megnyugodtam, hogy az ítélet jogerőre emelkedett, olcsón megúsztam. Hát nem…

Eltelt egy vagy két év is, és jött a levél, hogy másodfok, mert fellebbezett az ügyész. Telefon az ügyvédemnek, hogy de rég lejárt a három nap. De az ügyész anyagtorlódásra hivatkozott… így csak most fellebbezett. Hát, ennyit a törvényekről. Kezdődött minden előröl, csak most 3 bírónő is volt (az Ő neveikre már nem emlékszem), nem voltak ott a rendőrök, és nem volt ott akkor sem az ügyész. Másodfokon 6 hónap börtönben letöltendő szabadságvesztésre ítéltek, aminek végrehajtását 3 év próbaidőre felfüggesztették. Ez már rég lejárt, nem kellett börtönbe mennem. Az sem segített, hogy az első fok után egy héttel kifizettem a károsultnak a 8 ezer forintot, még beszélgettünk is, kedves nő volt, szóval erről papírt is vittem a másodfokra.

Erről az ügyről tudtak a 3. iskolámban, ahova már szinte zombiként jártam. Továbbra sem ment a tanulás, bár már nem ittam, csak nagyon ritkán, és egyáltalán nem narkóztam, csak a cigi maradt. Itt nem tudtam beilleszkedni, kapcsolatokat kialakítani. Már nem voltam agresszív, csak fásult. Voltak itt is tanárok, akik hittek bennem, foglalkoztak velem, energiát feccőltek belém, és én nem tudtam élni a bizalmukkal. Volt pár félreértés is, szóval félrementek a dolgok, és ezért megtiltották, hogy abban az évben érettségizzem, én pedig hirtelen felindulásomban kiléptem a suliból. Az is erre motivált, hogy édesanyámnak ekkor volt egy alkoholista, piti, de masszív bűnöző élettársa, aki utolsó börtönperiódusa alatt megfogadta, jó útra tér. Ez a fogadalma ekkor még élt is, összejött anyámmal, dolgozott, csak az csípte a szemét, hogy én nem dolgozom. Hát elmentem dolgozni. Szerettem a melóhelyem, 23 évesen még fizikailag is bírtam, életemben először volt saját pénzem, és még olyan luxuscikkekre is futotta, mint váltós kerékpár, saját számítógép. Jól dolgoztam, ezért a gyárban megbecsültek. Egy ideig úgy éreztem, megtaláltam a helyem a világban. 155 kg ról 123-ra fogytam. Beiratkoztam a közeli esti gimnáziumba, ami elég laza is volt, meg a 3.-at már el is végeztem egyszer, de ott szabály, hogy egyből negyedikbe senkit se vesznek fel. Nagyon jó volt itt a társaság. Aztán újra beütött a ménkű, először behívtak sorozásra, amit a falcommal kivédtem, meg mivel már 2x soroztak előtte, ismertem a pszichológiai teszt megoldókulcsát is. Életemben először örültem a forradásaimnak. A tesztek és vizsgálatok után a pszichológus behívott, először az öngyilkossági kísérletemről érdeklődött, aztán megkérdezte, ki alkoholista a családban. Anyám élettársa. –Mondtam, és ezzel minden eldőlt. 2x „I” (ideiglenesen alkalmatlan) után harmadszorra megkaptam a végleges „E” (egészségügyileg alkalmatlan) kategóriát. Boldogságom határtalan volt. De a gondok ekkor jöttek csak igazán. Elkezdett a kemény fizikai melótól fájni a lábam, a csípőízületem nem bírta a terhelést, és a bal lábamban izom vagy ínszakadás is fellépett. Ehhez jött még, hogy anyám élettársa ekkortájt adta fel végleg fogadalmát, rengeteget ivott, és igen gyakran minket lopott meg, ha nem volt miből innia. Kidobni nem tudtuk, mert nem volt hova mennie, és előbb utóbb visszajött, a kerítésen bemászott, az ajtót valahogy kizárta, de volt, hogy az ablakon mászott be, ami alatt a gázkonvektor volt, és összetörte a gázkonvektort is. Rendszeressé váltak nálunk a házkutatások, rendőri zaklatások. Vitt mindent, amit ért: gázpalackokat, édesapámnak jól felszerelt műhelye volt, elvitte először az elektromos kéziszerszámokat, aztán mindent, amiért egy liter bort kapott legalább. Mikor még dolgozott, felásta egy idős szomszéd nő kertjét, a nő egy festményt adott érte cserébe. Elvitte felbecsültetni, a becsüs 26 ezret adott volna érte, de nem adta oda, mert szerinte ha a becsüsnek ennyit megérne, akkor ér az talán 40-50 ezret is. Aztán pár hónappal később, mikor nem volt miből innia, elvitte a kocsmába, és eladta két üveg pálinkáért… Édesanyám egy kocsma hátsó részében kialakított játékteremben dolgozott, Ő felügyelte a nyerőgépeket, hogy a t. ittas vendég ne verje szét azt, ha fél óra alatt egy milliót veszt. Szóval itt felügyelte a gépeket, de azért szétverték őket, mert egy 50 éves, megfenyegetett nő mit mer tenni egy debella férfival? Ráadásul az itthoni problémák hatására Ő is elkezdte a gépbe dobálni a bevételt, és mikor ez kiderült, nekem kellett a helyi szerencsejáték maffia főnökével szót értenem, hogy ne hajtsák már be rajta a teljes eljátszott bevételt, úgyis maxolták a gépek fekete dobozait, szóval az elsumákolt adóból bőven korrigálható a veszteség. Ültem a kocsmaasztalnál, 25 évesen, és tárgyaltam a góréval, mögötte meg ott állt két fegyveres gorillája. Igyekeztem úgy tartani az esernyőmet, hogy azt véletlenül se érezzék fenyegetőnek…

Aztán mind az iskolát, mind a melót ott kellett hagynom, mert iszonyúan fájtak a lábaim. Éjjel az ágyban nem tudtam megfordulni, annyira. Otthon naponta cirkusz volt. Odáig fajultak a dolgok, hogy összeverekedtem anyám élettársával. Különösen fájt, hogy anyám az Ő pártjára állt. Pár napra elköltöztem nagyanyámhoz. Anyám élettársa 18 évet töltött állami gondozásban, 2 évig volt sorkatona, aztán összesen kb. 18 évet különböző börtönökben, és ezek után, mikor megismerkedtek, 41 éves volt. Semmit se tudtunk róla, mikor befogadta anyám… Aztán hál’Istennek összejött egy nővel, és lelépett tőlünk. Évekkel később többször próbálta magát visszahízelkedni, de ekkor már ismertük, nem adtunk esélyt neki.

A lábam csak nem javult, a háziorvosom le akart százalékoltatni, ezt én nem akartam, ezért rendszeresen őt hibáztattam, ordítottam vele. Anyámmal hónapokig nem beszéltem, nem tudtam megbocsájtani neki hogy ilyen embert hozott a házhoz. Ráadásul újra ránk tört a nélkülözés. És jött a tél, a február, a tragédiák hónapja egyre csak közeledett….

Ekkor már majd 10 éve paranoid skizofrén lehettem, de apám halála után csak ritkán és enyhén jöttek a hallucinációk, a tanulási nehézségekre pedig én a hirtelen, drasztikus fogyásban, anyám pedig a rendőri verésben kereste a magyarázatot. Volt, hogy azt hallottam, hogy ereszt, sziszeg a fülem, és érdekes, de a fülem alatti részt éreztem is megkönnyebbülni, mint mikor egy teli hólyag kifakad. Még fül orr gégészetre is elmentem, ahol az is kiderült, hogy nem az orrfúváskori buborékolásról van szó, amit a szakadt dobhártya okozhat. Háziorvosom teljesen kikészült, mikor elmondtam, hogy gégészeten voltam. Úgy éreztem, az orvosok nem foglalkoznak velem. Már hónapok óta el akart küldeni pszichiáterhez, megvolt a beutaló, de én nem éreztem pszichés betegnek magam. Úgy éreztem, a környezetem beteg, nem én. Ekkor, 2003 végén, 2004 január február havában olyan erővel törtek rám a hallucinációk, kényszerképzetek, mint soha azelőtt, vagy azóta. Szövögettem az ellenem irányuló összeesküvés elméleteket, hogy ki és miért akar eltenni láb alól, láttam a kamerákat a falon, fákon, villanyoszlopokon, amikkel megfigyeltek, hallottam a rádióból a „rávezetést”, hogy miért végezzek magammal. Elmentem templomba is, ahol csak idős nők voltak, akik a mise közben egyszer csak felálltak, sorba álltak az ostyáért, de ez nekem olyan szürreálisnak tűnt, hogy elrohantam. Azt hittem, megszállt az ördög. Semmi kapcsolatom nem volt a külvilággal, a tévétől, rádiótól féltem, mert úgy éreztem, valaki(k) látnak, és ezeken az eszközökön személyesen nekem adnak utasításokat, internetem már nem volt. Egy nap észrevettem, hogy a fákon nincs levél, ebből arra következtettem, hogy atomháború volt, és ezért. felültem egy vonatra, a város határáig mentem, de ott sem volt a fákon levél, nem mertem tovább menni, mert féltem a sugárfertőzéstől? Azt hiszem, azokban a hónapokban ez lehetett az egyetlen alkalom, hogy elhagytam a lakásunk. Innen hazafele mentem a templomba is, mert nem mertem leszállni a megállónkban, azt hittem figyelnek. Időérzékem megbolondult, emlékeim sorrendje szétesett, ma is nehezen rakom sorba életem eseményeit, pedig ezekről azóta jegyzeteket vezetek. Folyamatosan szavakat, mondatokat ismételgettem magamban, hogy ne halljam a hangokat, amik gyakran azt akarták pl., hogy öljek. Átmásztam egy idős házaspár kertjébe a minket elválasztó kerítésen, és a kertre nyíló ajtón dörömböltem, hogy engedjenek be, mert félek. Szegény öregek nagyon megijedtek tőlem, a férj járt pár évet orvosi egyetemre, Ő kezdte el kapisgálni, miről lehet szó. Arról érdeklődtem, mi hír az interneten, történt e valami a világban, stb. Később a hang az Ő haláluk előidézését is rám akarta tukmálni. Végül teljesen beszűkültem, nem emlékszem, hogy láttam e napfényt, vagy tágabb teret ezekben a hónapokban. Olyan volt, mint mikor az ember már hetek óta nem józanodik ki egészen, és akkor érzi magát ilyen ködben. Bármit tettem, mintha nem is én lettem volna. A saját szavaim is távolinak tűntek. Csak a hullámokban jövő félelmek voltak égően elevenek. Egyik este átköltöztem anyám szobájába, mert féltem. Sokszor volt, hogy nem tudtam, ébren vagyok e, vagy alszom, de ilyenkor is láttam, hallottam dolgokat. Egyik ilyen alkalommal a rádióból a „Megöl a vágy hogy velem töltsd az éjszakát”-szólt, amit a szomszéd, inkább 10 hez mint 20 hoz közelebb álló kislány énekelt. Sokszor hallottam apám parancsoló szavát is. Végül elmentem a háziorvosomhoz, hogy adjon egy új beutalót pszichiátriára. Adott, és azt mondta, most van rendelés, busszal még oda is érek a vége előtt. A beutalómra egyetlen szó volt írva: „szaratás” senki se tudta elolvasni, ezért elvittem később a grafológus nénikémhez, aki azt mondta, „pszichózis” –van ráírva. Amikor először beszéltem a pszichiáteremmel, az úgy él bennem, mintha egy fekete fehér tévében látnám, nagyon messziről, halványan. Nagyon alaposan kikérdezett, a szüleimről, mindenről, pár kérdésre is emlékszem, de a hangom, mintha nem is a saját hangomat hallanám a válaszaimban, olyan távolinak, idegennek tűntek. Felhívta a háziorvosom is, és nagyon sokat beszéltek.

Jó skyzóóhoz méltó módon természetesen nem szedtem a Risperdalt, mert nem bíztam a doktorban. Azt hittem, meg akar ölni vele, vagy azt akarja, hogy én öljek vele, mert ha nem, akkor megbüntetnek. Valahogy csak elment a rettegett február is, ezt akkor nem tudtam, mert időérzékem darabokban volt, ami mégis emlékezetessé teszi, az az, hogy a rendőrségi papírom szerint március elsején meg akartam erőszakolni egy lányt.

Emlékszem elegem volt már az egészből, és arra is, hogy sütött a nap. Arra gondoltam, talán ez a bezártság tehet mindenről. A napfényre nem tudok magyarázatot, párszor azért nem tudtam elsumákolni a Risperdált, lehet az a pár szem hatott. Szóval vissza akartam menni dolgozni, arra gondoltam, visszatérhetnek a régi szép idők, ha elfoglalom magam, talán rendbe is jövök. Átmentem a második szomszédomba, ahol egy lány lakott az édesanyjával, aki munkatársam volt a gyárban. A házukon egyébként volt egy kamera, amivel engem figyeltek, de ez nem került végül szóba. Az anya nem volt otthon, de a lánya igen, bementem, és kértem egy teát. Érdeklődtem, hogy ott dolgozik e még az anyukája, és hogy van e felvétel. Aztán a lány elkezdett furcsán viselkedni, mintha félne tőlem, és az ablakon integetve kérne segítséget, de úgy hogy én ne lássam. Ez engem feldühített, előreléptem, felkaptam a derekánál fogva a levegőbe emeltem (vékony, 23-24 éves lány volt), átbillentettem a súlypontján, és óvatosan a földre fektettem. Ezután ráfeküdtem, levettem a szemüvegét, hogyha ficánkol, ne sérüljön meg az arca. Nem tudom miért feküdtem rá, állítólag azt is mondtam, hogy meggyakom. Erre én nem emlékszem, de az biztos, hogy megfordult a fejemben, hogy ez az alkalom jó lenne erre. Feküdtem rajta, ekkor elkezdett sírni. Ez eléggé megrázott, nehezen viselem, ha egy nő sír. Lekászálódtam róla, felültettem, és próbáltam megnyugtatni, hogy nyugodjon meg, nem akarom bántani. Azt mondta, menjünk a szobába (ez a dolog a konyhában történt). Én nem szóltam, csak hagytam hogy felálljon. Ekkor már tudatosult, hogy nagy baromságot csináltam, és nem tudtam, hogy kéne kiszállni a helyzetből. Szóval felálltunk, elindultunk egy ajtó felé, de Ő egy másik ajtót (a bejáratit) nyitotta ki, kilépett rajta, és elszaladt a szomszédba. Én el tudtam volna kapni, de nem akartam. Egyszerűen hazamentem, össze voltam zavarodva, bevettem két Risperdált, mintha számítana valamit is… 10 perc múlva kopogtak a rendőrök. Szerencsére anyám nem volt otthon, elvittek a helyi kapitányságra, kihallgattak, rabosítottak, (újlenyomat, fényképek, stb.) Közölték velem, hogy nemi erőszak nem minősített esete 3-8 évig terjedő börtönnel sújtható, középérték kb. 5 év. Hát egyből kész voltam. Vérvétel előtt (drogteszt) ki kellett tölteni egy adatlapot a szedett gyógyszerekről, én mondtam, hogy sokfélét szedek, de mikor a kitöltő rendőr meghallotta a Risperdal nevet, összetépte a papírt, és kidobta. A lányról kiderült hogy szívbeteg, hogy a sokk, vagy az erőszak okozhatott e volna nála komolyabb károsodást, azt az orvos szakértő fogja eldönteni. Ha igen, esetleg súlyos bajt is, akkor az 5 évemből könnyen 10 is lehet. Ezután éjjel caplathattam gyalog haza, ami jól esett, legalább gondolkodtam, hosszú ideje ekkor először nem féltem, boldog voltam, hogy elengedtek, meg se vertek, bár a kihallgatás közben jól megvezettek, és csőbe húztak, (a számba adták, mit valljak, én hülye meg bedőltem), szóval nem az én pártomon álltak, és ezt éreztették is, de ideiglenesen szabad voltam. Édesanyám akkor tudta meg a dolgot, mikor megjött a levél, hogy az eljárás ellen emelt panaszomat a parancsnok elutasította, és nemi erőszak kísérlete ellenem a megalapozott gyanú. Teljesen kikészült, azt mondta, hogy fél tőlem. Ez nagyon fájt nekem. Azért elment a pszichódokimhoz, aki azt mondta, fogja az orvosi papírjaim, és vigye be a rendőrségre. Be is vitte, amit nagyon megköszöntek neki, hogy jól tette, és később az orvosom is felhívták, aki tudtommal teljes mértékben kiállt mellettem. Ezután egy kb. 2 éves „nyomozgatás” vette kezdetét. Volt szembesítés, több kihallgatás, DNS-mintavétel, hogy összevessék az ismeretlen elkövetőktől vett adatbázissal, stb. Elég faramuci helyzet állt elő:

A BTK szerint a nemi erőszakot elkövetettnek kell tekinteni, ha a szeméremtestek összeérnek. Erről itt szó sem volt, mert egyikőnk se vetkőzött le, ráadásul én nem is nyúlkáltam a szeméremteste után. Igen ám, de a BTK-ban az egyik alaptörvény, hogy elkövetettnek kell tekinteni azt a cselekményt, ami az elkövetőn kívüli okokból hiúsul meg. Magyarán, ha a lány azt vallja, hogy én meg akartam erőszakolni, de Ő valahogy kiszabadította magát a szorításomból, és el tudott futni, akkor irány Sopronkőhida. Én attól féltem, hogy a lánnyal szimpatizáló rendőrök rábeszélik a lányt, hogy ezt vallja. Ez esetben a hatályos magyar jogszabályokkal teljes összhangban engem lecsuknak nemi erőszakért úgy, hogy közben szűz vagyok! Erről az anomáliáról egyszer a gyakorikérdésekre is írtam, de eltávolították a posztomat, egyetlen válasz érkezett előtte rá, idézem: „Ez kamu.” Hát, sajnos nem az. Elmondtam a pszichiáteremnek is a dolgot, mire Ő így válaszolt: „János, maga nem normális!”

Háromszor is bocsánatot kértem a lánytól. Egyszer a kertjükben, de akkor még nagyon félt, nem is igazán tudtunk beszélni, mert elfutott. Egyszer azt hiszem az egyik szembesítésen, utoljára pedig az akkor még prosperáló iwiw en írtam neki, hogy ne haragudjon, nagyon megbántam, és szégyellem. Ekkor be is jelöltem az iwiwen, nem válaszolt, de visszajelölt, azóta újra köszönőben vagyunk. Kb. két évvel az esemény után kaptam egy levelet a rendőrségtől, hogy a nyomozást bűncselekmény hiányában megszüntették. Rendőr rokonomtól tudom, hogy olyan esetekben, amikor nem túl nagy az elítélésre való esély, és sok szakértői véleményt is kell kérni, amit valszeg utána ők fizethetnek, akkor az ügyészség visszadobja a rendőrségre az ügyet, nyomozzanak tovább, és ha nem találnak semmit, ejtsék azt.

Akkor már sok éve nem hallottam Ildikóról. Egy pesti kocsmában ücsörögve, nagyfröccsöt kortyolgatva Berci társaságában vizsgálgatom kis digitális fényképezőgépem. Nagyszerű találmány, mondom, nem kell hozzá labor, csak egy PC, de akár a hátlapi képernyőn is megnézhető a kép. Minden eddigi szerettemet le akarom fotózni, hogy legyen róluk emlékem, Ildikót is, ötlik fel bennem hirtelen életem szerelme. Nem hiszem, hogy még mindig haragszik, mondom, látva Berci elhomályosult tekintetét. Azt nem, mondja barátom. Csak már nem él. Öngyilkos lett. Mikor?-kérdem döbbenten. Több éve már, mondja. Falc? –kérdem. Igen, mondja de nem ismerem a részleteket. Már sok év eltelt. Már nem fáj annyira. Mikor „elhagyott” egy két évig felhívtam néha, csak hogy halljam a hangját. Sose Ő vette fel. Én pedig nem mertem beleszólni. Féltem a visszautasítástól. Ha akkor tudom meg, hát utána halok, esküszöm, annyira hiányzott még. A sors akarta így. Újabb pár év múlva a fészbúkon egy Ildikóval közös iskolánkban dolgozó alkalmazottal csetelek. Ildikóról mit tudsz?-Kérdezem. Ő már nem él, azt tudod? –Igen, válaszolom. Azt hallottam, befalcolt. Hát nem, mondja a lány. A Lágymányosi hídról télen, meztelenül leugrott. Úr Isten, mondom megrendülve.

 A Duna parton ülök. téli éjjel van, botjaim mereven várják a kapást. A szákomban kövér, ikrás menyhal vergődik. A legkülönlegesebb MO-on élő halfaj, az egyetlen, édesvízben élő tőkehalféle. Csak télen, 10 fok alatti vízben, éjjel fogható. A vízfelszínen szilánkokra törő fényeket nézem, rád gondolok. A sors akarta így, mormolom keserűen. Hideg van, nem maradok reggelig. Sietni kell, ha el akarom érni az utolsó buszt. Összepakolok gyorsan, már csak a szák van hátra. Nem bírom elvinni a halat. Lassan csusszan ki a szák tágra nyitott száján. Majd komótos csapásokkal elúszik. Élj soká, kedvesem, mondom szomorúan.

Végül csak „leszázalékoltak”, de nem a lábaim, hanem a Skizofréniám miatt. Egy pár évig oldatban kellett szednem a Risperdalt, mert azt nem lehet nyelv alá rejteni, kiköpni, stb. Ennek már több mint 14 éve. 14 éve kibékültem a háziorvosnőmmel, azóta udvarolok neki, és most meg gyakran szomorkodom miatta, mert mostanság regisztrált a fészre, és engem nem akar visszajelölni, pedig több betegét is bejelölte. Nagy általánosságban havi egyszer megyek a pszichiáteremhez, beszélgetni és gyógyszert íratni. Néha befekszem a kórházba, mert félek a szomszédaimtól, és mert fenyegető beszólásokat hallok tőlük, de az áldott doktor szerint ezek a szavak valójában sose hangzanak el. (Nekem meggyőződésem, hogy de.) Néha csak azért fekszem be, hogy emberek között legyek. Nagyon szűk családi körön kívül csak Bercivel tartom a kapcsolatot. Nagyon magányos vagyok. Alkoholt kb. 6 éve nem ittam, nem is hiányzik. Drogot az elmúlt 16 évben egyszer használtam, kb.3 éve a régi idők emlékére Berci szilveszterre igen igen király hasist szerzett, nagyon jó volt, újra fiatalnak éreztem magam. Cigi helyett 2 éve elektromos cigit szívok. Sokat horgásztam. Csak az emberi kapcsolataim nem alakulnak, magányos vagyok. Meg a munka, lakhatás, mert ezzel a „leszázalékolással” se vagyok kint a vízből: Cukorbaj és Paranoid skizofrénia miatt az orvosszakértői papírom szerint (úgy emlékszem 67%-os) rokkant vagyok, viszont 26 évesen, mikor leszázalékoltak, nem volt meg a 6 év munkaviszonyom, ezért nem jegyeztek be hivatalosan rokkantnak, igazolványt se kaptam. Én most amolyan „rendszeren kívüli” vagyok, havonta 26 ezer Ft segélyben részesülök, és méltányosságból fizetik a TB-met. 14 éve gyakorlatilag az édesanyám tart el, ha Ő meghal (70 éves) akkor mehetek a híd alá, mert a versenyszféra nekem túl kemény, fizikai melót a súlyom, lábaim miatt nem bírom, szellemi munkához meg nincs végzettségem. Más lehetőség nincs, ha az embernek nincs rokkantigazolványa, akkor nem állhat támogatással munkába, nem támogatják az utazását, semmit csak havi 26e segély. Ebből kéne megélnem. Mióta szedem a gyógyszert, nem vagyok agresszív verbálisan sem. Egyszer még nekifutottam az esti sulinak, de gyakorlatilag csak beiratkozni mentem, be már nem jártam. Szégyellem hogy majd 40 évesen ülök a padban, az érettségiről pedig rémálmaim vannak. Az osztály is igen „lapos” volt, mintha aludni jártak volna iskolába. Életemben kétszer vétettem a törvény ellen, és a sors mindkétszer megtorolta ezt. Nagyon örülök a Búrának, mert lehetőséget ad, hogy ezeket elmondjam valakinek. Bár nem vagyok vétlen, nem is tartom bűnözőnek magam. Sokat keresgéltem, hol tudnám ezeket megírni, de általában mindenhol kiemelik az idevágó netes honlapokon, hogy kizárólag áldozatközpontú írásokat fogadnak be. Én nagyon szégyellem, amit azzal a lánnyal tettem, talán csak az vigasztal, hogy teljes életet él, azóta férjhez ment, született egy kisfia, és szerintem boldog.

 Nagyon köszönöm, ha mindezt elolvastad, kérlek írd meg, mit gondolsz róla!

 – Köszönöm!


Online
Csatlakozott: 2012 dec 29

Ez nagyon nem tetszik: "kizárólag áldozatközpontú írásokat fogadnak be". Hisz' te is áldozat vagy, a betegségedé, a körülményeké...

Csak meg kellene próbálkozni a tanulással, sokan a te korodban "váltanak", tanulnak meg teljesen új szakmát. Esti iskolában nem olyan magasak a követelmények.

Én a helyedban a "rokkantosítást" újra megpróbálnám.

Köszönjük, hogy ilyen őszintén megosztottad velünk a történetedet!

Megosztás Viberen