1830
Kiegészítés: kb. 8 - 9 év telt el a bejegyzésem óta.
Azóta újabb felismerésekkel gyarapodtam:
a férfi és nő kapcsolat, a házasság, borzasztóan nehéz, mindenkinek.
Annak, aki lelki sérült, még nehezebb, mert az egészségesektől "félünk" - ösztönösen is olyat választunk, akinél valami nincs teljesen rendben - de ha az ember résen van, és időben kér szakmai segítséget, akkor a kapcsolat javítható, gyógyítható és mindkét fél előnyére válhat egy ilyen kapcsolat.
Muszáj növekedni, folyamatosan változni, felmérni a kihívásokat és megbirkózni velük.
Nálam ez egy nagyon, nagyon hosszú folyamat...
Már külföldön éltem, családot alapítottam, amikor flashback-jeim támadtak egy klasszikusan elfojtott traumával kapcsolatban - kamaszkoromban apám dührohamában egyszer rámtörte az ajtót a fürdőszobában, és brutálisan, a fejemet előtte jól odaverve a kád széléhez, ruhástul a kád víz alá nyomott...
Ezt a traumát aztán még zeneterápiába vittem... és sikerült is átdolgoznom, elengednem...
Micsoda megkönnyebbülés.
Aztán jött a másik megkönnyebbülés: mi a fene van a férjemmel? Miért van a sok félreértés, és az, hogy olyan nehezen kommunikálunk, hogy sokszor nem együttműködő, hogy érzéketlen és csak a saját világában elmerül? És hogy nem veszi észre, hogy mennyire szenvedek, és párterápiás beszélgetéseken képes csak megnyílni valamennyire?? - hát, Aspergeres.
Enyedi Ildikó filmje, a Testről és lélekről, óriási erőt és bíztatást adott, hogy lehet két nagyon különböző és sérült ember között is egy szeretetteljes kapcsolat.
Igen, látom a férjem jó oldalait is - és mivel most már látom és ismerem a családi hátterét, értem az ottani szörnyű traumákat is... - és tk. megkönnyebbülés, hogy Aspie és nem nárcisztikus, nem pszichopata.
És mivel a családi hátterünk egyikünknek sem egészséges, ezért ezek a kapcsolatok végtelenül megterhelőek és kimerítőek.... nincs mit tenni, nagyon limitálni kell őket... Tavaly döntöttünk először úgy hogy magunk maradunk karácsonykor - mert engem csak megbetegítenek a családtagjaink, szó szerint.
És hát be kell ismerni: borzasztóan fájdalmas folyamat kizárni a mérgező és egészségtelen családi kapcsolatokat - mert hát ki marad végül??
Most úgy érzem, egy sivatagban bolyongunk, de hogy nincs más hátra, ezen a nehéz időszakon át kell verekednünk magunkat.Teljesen tisztában vagyok vele, hogy még óriási út áll előttünk, hogy érzelmileg egy kellemesebb légkört teremtsünk az otthonunkban és barátainkkal.
Sajnos mérgező barátokból is van elég - akik felismerve gyengeségeinket, saját patológiájukat hozzák ide... - ezektől is meg kellett szabadulni, és helyet készíteni más, egészségesebb kapcsolatoknak - amelyek meg persze másképpen frusztrálóak a maguk nemében, hiszen idegenek és szorongatóak, mivel sosem voltunk egészséges érzelmi közegben...
Mégis, az eszemmel tudom, hogy ezek visznek előre, és ezeket a szorongató és kényelmetlen kapcsolatokat választom - csikorogva, nehézkesen, botladozva haladunk ezen az úton, tele szorongással - mert mit mondjak, ha azt kérdezik, hogy - és mit csináljunk, ha .....
Természetesen szorongok vendégségben, és akkor is, ha vendégeket hívok magunkhoz...
De csinálom, és most már a gardróbomat is tudatosabban állítom össze, és a konyhában is nagyon igyekszem... Óriási feladatok ez egy nőnek, aki sosem tanulta ezt otthonról....
De hát mindent a gyermekemért - és a házasságomért.
Óriási megkönnyebbülésemre a gyermekem jól érzi magát az egészséges barátai közelében - és jó esélye van rá, hogy belőle ne váljék egy szorongó, önmagában bizonytalan felnőtt.... én azt szeretném, ha neki a normális lenne a normális.
Utam közben meg- megállok, vissza-visszatekintek, és elámulok milyen út van már mögöttem.
És ilyenkor új erőre kapok - a kisebb és nagyobb sikerektől...
Minden morzsát, minden apró sikert felhasználok, hogy erősítsem magam...
Énektanárhoz járok, ami teljesen terápiás, és a férjem is felbátorodott, és másfél év elteltével már ő is érzi, hogy a technikája csiszolódik. Ebben támogatom őt és dícsérgetem, és tudom, hogy a művészetekkel való foglalkozás óriási személyiségfejlesztő lehetőségeket hord magában...
Hát, így. Lassan, araszolva, folyamatosan lecserélve a rosszat kevésbé rosszra, és egyre jobbra...
A ruhatáramat, az edényeimet, bútoraimat, - és igen, a baráti és családi kapcsoalatainkat is ....
Az elvesztett vér szerinti családot barátokkal pótlom - magyar anyanyelvűekkel, hasonlóan sérültekkel és intelligensekkel, akik elhagyják mérgező családjukat és szeretetetteljes pótlókapcsolatokat keresnek...
itt vagyunk egymásnak. hálistennek ilyenek is vannak...
Már tudom, hogy sikerülni fog talpon maradni... Szocializálni is, és igazi, lelki, megértő, mély barátságokat is megtartani...
Legfrissebb hozzászólások