Sziasztok!

Van valamelyikőtöknek DBT terápiával kapcsolatos tapasztalata? Csoportosan elérhető, azt tudom, de ismertek olyan tapasztalt terapeutákat, akik vállalják súlyosabb borderline-ok egyéni DBT terápiáját? Vagy ACT (Acceptance Based Therapy) lenne még jó. Ami, úgy tudom, Magyarországon még nem igazán elterjedt.

Mert az "ilyen vagyok, és kész"-nél kellemesebb az, hogy "sajnos én beteg vagyok, felmentést kérek!"

Amugy ez nagyon érdekes...a borderek között is van eltérés. Van aki elhiszi hogy ő az, és hogy ebből nem lehet kigyógyulni. Véleményem szerint ez egy teljes tévút. Akármilyen rosszul van valaki szerintem ilyen gondolatoktól nagyon nem lesz beljebb, na mind1, ezt én gondolom így. Sokkal szimpibb számomra ha azt mondja valaki önmagáról, hogy nekem ilyen és ilyen a személyiségem, és nem személyiségZAVAR-nak titulálja. De most télleg, ezen ülve mennyire lesz jobb??? Lehet olvasni lehet ebbe élni, ezáltal újra is termeljük a sorsunkat. Olyan sorsot kéne kialakítani ami működőképes, ami mentes attól amitől msot szenvedünk, az önkesergés csak megerősíti a jelen keserűségét.

Szia, angyon szimpatikus amiket írsz, bár nekem nem 24 évesen, hanem 30, de most jött el úgy érzem a változás. Rá kellett jönnöm hogy amit eddig csináltam, az semmi, nagy szar. Csak siratom magam és a diagnózisomba kapaszkodok. Látsztólag azt kezelem, ez így logikus, na igen de a nagy kép mindigh szem elől van tévesztve. Látszólag a diagnózis megnevezi a dolgaim, de valójában a változás útját is eltakarja, hisz ha egséz nap ezen kattogok h én márpedig borderline vagyok, soha az életbe nem leszek jobban. Az a baj hogy ez egy oylan meccs amit nem nyerhetek meg. Majd 40 éves korra elmúlik??? Most komolyayn ? Ez az olyan angy biztató. Na és a klinikusok konkrétan azt hiszik ha ezt mormolgatom amgamba húde kurvjo lesz? Szerintem szánalmas hogy ennyire degeneráltak legyenek. Ez egy bélyeg bassza meg ami ott marad az emberen, és pont az lenne a lényeg h ne ez erősödjön meg, hanem az hogy NEM vagyok az, és TEHETEK magamért hogy jobban legyek. Ezt kéne erősíteni nem ezt a szart hogy borderline. Olyan süötét verem már kimondani is. Ettől semmi nem lesz jobb h nyalogatom a sebeim. Ezt mondjuk elismerem hogy vannak helyzetek hogyha egy pszichológus ismeri a bajomat, akkor tudja h most nem belémállni kéne hanem elfogadni a helyzetem, de ettől még személy szerint magamnak nem lesz ettől jobb. Rá kell jönni h az ember egyedül van a bajával... Sajnos. És tudhat rajta változtatni, csak ez az önigazolás vagy önsajnálat és ezt kivetíteni a diagnózisra nagyon nem jó....

Szia beaaa!

A borderline zavart főként pszichoterápiával gyógyítják, de hasznos lehet némi hangulatstabilizáló gyógyszer is, ebből van többféle. Próbáltál már szakértőhöz fordulni?

Eszter

Szia, írtam neked privit ezzel kapcsolatban, ha gondolod írj vissza.

Sziasztok,

én igaziból évek óta sejtem, hogy valami nincsen velem rendben... a testvéremnek orvosi papírjai vannak ezzel az állapottal kapcsoltban, mert ő bizony ebben szenved. Én is kaptam ebből egy jó nagy adagot. Volt 2, azaz most már 3 kétéves kapcsolatom, mindegyiknél úgy lett vége, hogy majd belehaltam a fájdalomba, fizikailag nem bántottam magamat, de nem sok választott el tőle. Egyébként dolgozom és levelezőn egyetemre járok, szóval elvileg vannak céljaim az életben, én szeretnék családot, szeretnék gyerekeket, de valahogy vagy én nem találom az erre megfelelő embert vagy tényleg kibíhatatlan vagyok emiatt. Szeretnék meggyógyulni és ,,normális" lenni.... Én nem otthon lakom, hanem saját lakásom van, egy 32 nm-es, nem nagy, de nekem elég és most nagyon rossz hazamenni úgy, hogy minden-minden,  a 2 év rá emlékeztet... 1 másodpercen belül gyűlölöm és odáig vagyok érte, menjen el, de bármit megtennék érte, hogy újra szeressen... Meg akarok gyógyulni... mit tegyek?

Köszönöm szépen. 

Szerintem a "szorongás" topik is ide jöhetne.

Szia Lora!

Ha ennyi helyen megálltad eddig a helyed, akkor nincs veled semmi baj -- erre gondolj, ne arra, hogy egy perfekcionista munkatárs miket mondott, ne mérd magad irreális mércével szerintem.

Ha kicsi az önbizalmad, elnézhetsz Erciék csoportjába -- az nagyon olcsó, vagy ha abszolút nincs pénzed, ingyen is mehetsz: elevo.net.

Annak semmi értelme, hogy mindenféle negatív jelzőt aggass magadra, vagy hogy rágd magad azon, milyen is vagy. Ha a célod az, hogy jobban érezd magad, és jobb kapcsolataid legyenek, akkor tenni érdemes ennek érdekében. Ha terapeuta segítsége nélkül is tudsz tenni, az szuper. Többnyire viszont fontos, hogy alaposan megismerjük magunkat, legyen rálátásunk arra, hogy mikor adunk rossz reakciókat, hogyan ássuk alá a saját önbizalmunkat negatív gondolatokkal, hogyan szabotáljuk el az életünket. Ennek a feltárásában segít egy külső, objektív szemlélő. Tehát érdemes rászánni az időt, hogy legalább egy-két alkalommal mélyebben beszélgess egy szakemberrel. 

Szia Lora,

Először is: szerintem nem vagy egyedül! Egy páran vagyunk még így!

Másodszor: nem vagy kuka, nem vagy selejt és nem szennyezed a környezeted!

Persze ezzel nem oldottam meg a problémádat - írtam Neked privit is amúgy - de bátorítani tudlak! Tájékozódni tudsz ezen az oldalon, nekem is sokat segített! Szintén notórius munkahely-cserélgető vagyok!

Pszichiátrián TB alapon lenne kedved megpróbálni?

Zs

Sziasztok. Lora vagyok, 21 éves.

Új vagyk ezen az oldalon ezért kicsit fura ide írni most nekem. Elolvastam az összes hozzászólást a cikkhez és úgy éreztem regisztrálnom kell. Legtöbb hozzászólás olyan mintha én irtam volna. Fura elhinni, hogy rajtam kivűl más is érzi ugyanezeket.

Egy nagyon introvertált, magamnak való lány vagyok.  Amivel alapjában nem lenne gond. De már rég érzem, hogy a fejemben nagyon nincsenek rendben a dolgok. De csak simán azt hittem hogy gaggyant vagyok. Nem értettem magam miért depizek, akkor is ha nagyon jó épp a helyzetem. Ideges vagyok magamra amiért nem örülök annak a sok jónak amim van.

Erről  a személyiségzavarról csak pár napja olvastam, azóta több cikket átböngésztem, videókat néztem. Nem állítom magamról hogy én is borderline-os lennék, mert állitólag az öndiagnózis az nem diagnózis. De tény, hogy szinte minden igaz rám. Én eddig egyszerű depressziónak hívtam, amit a családi hátterem váltott ki, de ezekszerint külön neve van. Bár az elég biztató, hogy ilyen 35-45 éves korra általában enyhül ez az érzés, vagy akár el is múlik. Kár hogy én nem tervezek olyan hosszú életet magamnak. De ha csak akkorára múlik el, akkor mi értelme a fiatalságnak, a legszebb éveknek, ha csak szenvedés. 

Talán pont az öngyilkos gondolatok, és önmagamban való kártevés miatt érzem úgy, hogy én is ebbe a csoportba tartozok. Valamiért úgy érzem hogy 30 után nincs élet. Nem találnék már akkor még ennyi örömet sem az életben. Nem akarok gyerekeket vagy házasságot, és akkor már a fiatalságom is elmúlna, szóval semmi nem maradna, csak én egyedül.

Az a legrosszabb hogy ezeket az öngyilkos terveimet lazán megosztom szinte bárkivel. Mikor más elkezd arról beszélni, hogy mi lesz majd ha idősek leszünk, meg házasság, nyugdíj stb. Olyankor felháborodttan azt mondom, hogy én soha nem öregszek meg. És akkor elkezdem mesélni, hogy 30 után már nem szeretnék élni, mert semmi értelmét nem látom. Úgyis egyedül leszek majd, senki nem fog szeretni, és akkor már ennél is csúnyább leszek, úgyhogy még alkalmi partnereim sem lesznek.

Hiába úgy tűnik az életem mintha egyre jobban helyrejönne, és a szemlyiségem is egyre fejlettebb lenne, mégis egyre rosszabbul érzem magam. Pár éve nem gondoltam hogy idáig eljutok, és akkor tök boldog lettem volna a mostani eredményeimmel. De mot úgy érzem még többet akarok, mert ha másnak lehet jó, nekem miért nem. De persze nincs kedvem kűzdeni azért hogy el is érjek valamit. Másoktól várom, hogy segítsenek mindenbe. És ha nem teszik, elkezdem ok nélkül utálni őket. Ez főleg  a párkapcsolataimban van így. Persze ésszel felfogom hogy nem az adott partnerem feladata hogy minden óhajomat lesse. És tudom hogy én vagyok a kuka. De olyan apróságokon meg tudok sértődni, és ok nélkül bőgicsélek. Mint egy gaggyant.

A párkapcsolataim is szörnyűek. Szerelmes nem vagyok senkibe, meg ne is tudnék az lenni, és nem is akarok. 2-3 hónapot töltök velük, aztán annyira megutálom őket, hogy továbbálok. Pedig főként bennem van a hiba. Volt, hogy megcsaltam az adott partnerem, mert épp valaimiért ki voltm rá akadva. Pedig nem tett semmi rosszat, én pedig még bűntudatot sem éreztem. Milyen ember az ilyen. És hiába nem jó senkivel, egyedül ne merek maradni. Inkább mások életét i szennyezem. Az önzősék netovábbja. 

 Amint itt olvasom, terápia nélkül nem lehet ebből a dologból kigyógyulni, és terápiával is évekbe telik. Sajnos nem érzem úgy, hogy valaha is olyan jól menne, hogy megengedhessem magamnak. És ha valaha is keresnék annyit, nem tudnék ilyesmire költeni. Én nem érzem azt , hogy más ember, akinek ráadásul fizetek, megtudna bármit is változtatni az agyamban. Ők is csak emberek, nem csodatevők. Jó persze tudom, hogy szakembrek, és rengeteg embernek segítenek.Biztosan igaz, örülök neki. De nem tudnék ilyesmiben részt venni. Tudom, jó dolog egy hozáértővel megosztani a gondokat, mindent kibeszélni stb. De akkor sem hiszem hogy ez akkora változást hozna nekem. Szóval magamon kell segítenem. Saját gondolataimat, érzéseimet csak én tudom irányítani.

Mindig azt várom, hogy valami jó történjen az életemben, és akkor biztos én is jobban érzem maga. Pl egy jól fizető munka, jobb környezet. És hiába ezek néha be is következnek, csak egy ideig érzem jól magam. Aztán elkezdek megint depózni, és csak a rosszat látni mindenben.

És most már tudom, hogy ilyen vagyok. Hiába most felvettek egy nagyon jó munkahelyre, aminek örülök. Tudom, hogy megint mindent elcseszek a hozzáállásommal. Már előre rettegek, hogy új emberek közé kerülök, akik már évek óta ebben a szakmában nyomulnak, én meg képzetlen, iskolázatlan vagyok, és majd folyton zaklatnom kell őket, hogy segítsenek. Ők is megutálnak, mint kb mindenhol.

Nem bírom soká egy helyen. 3-4 havonta váltom lakhelyem, munkahelyem. Ahhoz képest, hogy csak egy szakközépsulival rendelkezem, és nem sok mindenhez értek, mégis mindig jó helyekre kerülök. Eleinte élvezem milyen jó dolgom van, és milyen szerencsés vagyok. Aztán ahogy az emberek kezdenek megismerni, és így megutálni, gúnyolni, onnantól menekülnék tovább. 

Most volt talán egyik legrosszabb ilyen élményem. Egy gyönyörű helyre kerültem dolgozni, saját apartmant kaptam, kaját ingyen.A fizetés is okés volt.  A munka betanulás után nagyon élvezhető lehetett volna. Recepciós voltam. Volt egy nagyon hülye főnökasszony, akit mindenki utált. Ő mindig mindenkit ki akart rúgni, de nem tehette, mert nem volt olyan szinten.

Szerencsémre volt egy kolleganőm, "Szilvi", aki szintén gyűlölte ezt a nőt, mert vele is szemétkedett. Ez a lány nagyon mellém állt, és megvédett tőle. Úgymond egy új barátság született, de csak a közös gyűlöletünk miatt lettünk ennyire jóban. Nem én kezdemnyeztem a barátkozást. De aztán lassan megismertem a lányt. Egy maximalista munkamániás lány. Mindenkire volt 1-2 rossz szava. Rám eleinte nem, de aztán mindennap megkaptam tőle, hogy trehány, figyelmetlen, szétszórt vagyok. És lehet igaza volt, de ő meg betegesen munkamániás. Persze én soha nem akartam ezért bántani. A lány mindennap már olyan szinten terrorizált, hogy csak alkohollal viseltem el. És mikor megharagudtam, csak annyit mondott, hogy ő csak segíteni akar, hogy nehogy kritizálhasson minket a főnökasszony. Aztán a lány aki "csak a barátom akart lenni" elviselhetetlenné vált. És mivel ő volt miss perfection, és ő állítása szerint soha nem vétett hibát, ezért ha valami gond volt a munkán, én automatikuson magamat tettem felelőssé. Még ha abszolút aznap nem is voltam munkán, és másnap a lánytól hallottam mik történtek, én már előre bocsánatot kértem, ha bármi gondot okoztam. 

És kb 3-4 hónp után eljöttem onnan. Akkorára már annyira kivoltam készülve, hogy mindenki különcnek tartott ott. És azóta akármit csinálok, folyton eszembe jut ez a lány. Hogy vajon mit szóllna ha látná, hogy épp elrontok valamit. Neki köszönhetően, teljesen sikerült elhinnem, hogy egy béna csődtömeg vagyok. Tudom, hogy nem szabad mást hibáztatnom. De azelőtt még ha tudtam is hogy bénácska vagyok, mégis büszke tudtam lenni magamra apró sikerekért. És az a munka amit ott vállaltam, agyban és fizikailag is megterhelő volt, mégis magamhoz képest jól teljesítettem. Ha a lány nem volt néhány napig, még ha nem is úgy maximálisan mint ő, de jól teljesítettem. De tőle csak a szidást kaptam, ahhoz képest, hogy szerinte barátok voltunk. És soha nem mertem igazán megmondani neki hogy mennyire összerombolta bennem a nagynehezen felépített kevés önbizalmam. 

Nem haragszok rá, mert jó ember, és rengeteget segített. Nélküle nem tudtam volna ott dolgozni. Sokat adott. De ugyanúgy el is vett. Nem merek semmi nehéz dolognak nekivágni, mert az jut eszembe hogy ha elrontok majd valamit, mit mondana "Szilvi". És ez most egy ilyen nehéz munkakezdés előtt nagyon nem jön jól. Ebben  munkában rengeteget kell majd tanulnom. És én nem tudok. Mert ha egy olyan nyamvadt recepciós állásban ennyire bénán szerepeltem, akkor mi lesz itt ahol tényleg sokat kell megjegyeznem. Csak arra gondolok, hogy mennyire buta vagyok, és mit keresek majd ennyi okos ember között, és mit mondana a Szilvi. 

Nem tudom, hogy ezek a jellemzőim ennek az állapotnak tudhatóak be, vagy csak simán ennyire rossz, gyenge, önző, selejt ember vagyok. Szeretnék normális lenni, de mégse teszek semmit, hogy jobb legyek.

Elnézést akit untattam, nem tudom miért éreztem úgy, hogy írnom kell ide. Csak mivel a környezetem nagyon hülyének nézne, ezért gondoltam,itt vannak hozzám hasonlók, akik talán éreznek hasonlóan. Nem várok segítséget, csak jól esett végre mindent kiadni. 

A metrótól vannak messze, már a Korányi S. utca is, oda kellett járni felújítás miatt áterhez. Az is kimerített, most meg még rosszabb állapotban vagyok.

Azért köszönöm, talán majd.

Node itt van egyéni is:

--a Tömő utcában is-elvileg! (ez a Klinikai szakpszichológia, a Perczel-Forintos Dóra-féle) és a

--Márton utcában is(Pszichoterápiás Szakrendelő és Nappali Kórház)

Igaz, ezek elég közel vannak egymáshoz, ha az egyik messze van, akkor a másik is.Ha heti 1 alkalom, akkor végülis annyiszor  nem kell korán odamenni, arról nem is szólva, hogy lehet, nem is reggelre adnak időpontot.

Kösz, Eszter, erről tudok. Az orvosom mindig a Nappali kórházba küldene, csak én "bagoly" vagyok, és a korai felkelés, pláne folyamatosan, kikészít. Aztán oda túl sokat kell gyalogolni, és most még egy saroknyit sem bírok a COPD-vel meg a görcsölő derekammal.

Meg aztán nekem inkább az egyéni terápia passzol (ezt már áterek is mondták).

Próbáld meg a SOTE ambulanciát (a Perczel-Forintos-félét). 

a Márton utcai ambulancia telefonszáma:

314 2641

itt van rola kis leiras:

http://semmelweis.hu/pszichoterapiasosztaly/kapcsolodo-reszlegek/szakrendelo/

Pszichoterápiás Szakrendelő és Nappali Kórház

Klinikánk Mentálhigiénés és Pszichoterápiás Ambulanciáján (Márton utcai Szakambulancia) térítésmentesen, TAJ szám alapján ambuláns pszichoterápiás kezelés, valamint kéthetes, nappali kórházas rendszerű kognitív csoportterápiás kezelés igénybevételére van lehetőség.

Szóval kéne terápia...

Én 42 vagyok és anyámmal élek.

Terápiára járok és néha reménykedem, néha nem.

Viszont jobban vagyok a terápiától.

Persze hullámzó.

Amarilla története tényleg nagyon pozitív, már vagy negyedszer olvastam.

"A legfontosabb hogy megértsük, a szüleinkért nem mi vagyunk a felelősek. Őket el kell engedni. És hagyni, hogy éljék a saját boldogtalan életüket." - itt tartottam 3,5 éve. Most velük lakok, és már nem tudnak folyton feldühíteni.

Nekem nem hunyt ki még 55 éves koromra sem a borderline, csak csökkent a tünetek ereje. (Megjegyzem, anyám 81 évesen is mutat borderes tüneteket.) A egyik dg.-m most is érzelmileg labilis személyiségzavar (az áter szerint ez "szépen" mondva borderline).

Többször éveken át jártam terápiába, utoljára kognitívbe. Attól nemigen volt változás. Sajnos az áter nem küld a lógushoz, pedig van a kerületiben, folyton vagy befektetni akar a Balassába, vagy a nappali kh.-ba küldene, én meg ezeket nem szeretném. Igazából egy jó terapeuta kéne, egyénileg, csak arra nincs pénzem.

[Jaj, ez nagyon reménykeltő írás!

quote=amarilla]

Rohadt egy betegség a bordi, de elképesztő egy lény az ember, mert borzasztóan sokat kibír, és borzasztóan nagy a tanulási képessége.

Egy önmarcangoló, dühöngő, boldogtalan, szorongó ember képes megtanulni - ha akar, és persze jó szakmai segítséggel - kevésbé szorongani, egy picit néha örülni, kicsit kevesebbet és alacsonyabb hőfokkal dühöngeni, és az önmarcangolásban olykor szüneteket tartani.

Ez a kezdet.

És ezt lehet fokozni - egészen odáig, hoyg képes valaki családot alapítani, szeretni a gyerekét, értelmes munkát találni, egyről a kettőre, kettőről a háromra jutni.

A legfontosabb hogy megértsük, a szüleinkért nem mi vagyunk a felelősek. Őket el kell engedni. És hagyni, hogy éljék a saját boldogtalan életüket.

És megpróbálni a lehetetlennek látszót - másként élni és érezni, gondolkodni, mint ahogy ők tették.

Ehhez kell sokat olvasni, terápiába járni, néha csak lehunyt szemmel hallgatni a saját légzésünket, kipróbálni milyen az énekelni, megsimogatni az arcunkat lehunyt szemmel, szeretettel, venni egy fagyit, meg ilyenek...

egy terap muszáj. és kell, hogy tudjátok: van kiút, már sok embernek sikerült.

A poklon kívül létezik egy élhető világ.

Tele érdekes, ismeretlen dologgal.

óh, ezek mindig utánamnyúlnak... ügyesen és szemét mód

és tőlük szabadulni egy Hudini kellene, de még ő is belehalt a sokadik próbálkozába... 

legutóbb pl. közölte anyám, h "programozzam át az agyam" – h ő h meri ezt???

Az érzelmi és anyagi leválás, az önállósulás nem lehetetlen, bár annak néz ki.

Ráadásul iszonyatos lelkiismeret furdalással, bűntudattal és egyéb szar érzelmekkel terhelt már annak a gondolata is, hogy egyáltalán a szülői kontroll alól kikerülhetnénk.

Sajnos, így lettünk programozva

Normális családokban segítik a gyereket leválni, önállóvá válni, és örülnek, ha látogatóba hazatér. Bordi családokban nem engedik leválni, és ha levált és hazatér, bántják és gúnyolják, vagy elutasítják - és minden lehetséges módon büntetik, lelkileg kínozzák.

Ezért olyan keserves a leválás. Nem is megy helyből. Ekkorát ugrani nem lehet rögtön.

Én egy barátomhoz menekültem anno, és volt annyi pénzem - dolgoztam - hoyg kifizessem az albérlet felét, és a kajába is adtam.

És onnan már nem is mentem haza. Az élet vitt tovább.

Hát szerintem Amarillánál a pont. De sajna még én sem tartok ott. Távolról sem:( De sebaj, "lesz ez még így se...";)

Persze, hogy anyagi... Mindig az IS.

de igazából érzelmi.

Létfontosságú megérteni: nagyon sokba kerül anyagilag leválni a szülőkről. Igen, sokba kerül. Ez kínzóan fáj akkor, amikor az embernek se munkája, se lakása, se egy nyamvadt macskája.

De nincs más út...

Leválni érzelmileg ÉS anyagilag. Élet-halál kérdése.

Ez e két dolog elválaszthatatlan a bordi családokban szerény véleményem szerint. És iszonyatos visszatartó erő tud lenni.

Meg kell érteni - lehet függeni anyucitól apucitól, de az életünkkel fizetünk érte.

Talpra kell állni valahogy. Elszakadni. Nem enni abból a kenyérből, amit nekünk szánnak. megmérgeznek vele.

szerintem.

akkor már lehet, ha a leválás megtörtént. hozzátenném: akkor is csak óvatosan!!!

nem érzelmi... anyagi

Bocs  a kérdést Kleó, de egy házban éltek vagy "csak" profi érzelmi zsarolók? Mert kokrétan nálunk a szemben lévő házban laknak! Na az is elég durva!De talán nem reménytelen...

"Nem baj. Nekünk különleges élet jutott. Akinek sikerül kikapaszkodnia, az tud valamit, amit mások nem. És ezt lehet értékként felfogni. Sőt."

Sőt az is:)!!!!

"A legfontosabb hogy megértsük, a szüleinkért nem mi vagyunk a felelősek. Őket el kell engedni. És hagyni, hogy éljék a saját boldogtalan életüket." – ez lenne a legfontosabb, ha hagynák

Hát igen, Kleó, én is 50 felé közelítek - és értek meg dolgokat, hullanak le a lelkemről nagy vasbilincsek...

Nem könnyű megszabadulni.

De nem is lehetetlen. és főleg: ez egy folyamat. Talán az életünk végéig tartó.

Nem baj. Nekünk különleges élet jutott. Akinek sikerül kikapaszkodnia, az tud valamit, amit mások nem. És ezt lehet értékként felfogni. Sőt.

Rohadt egy betegség a bordi, de elképesztő egy lény az ember, mert borzasztóan sokat kibír, és borzasztóan nagy a tanulási képessége.

Egy önmarcangoló, dühöngő, boldogtalan, szorongó ember képes megtanulni - ha akar, és persze jó szakmai segítséggel - kevésbé szorongani, egy picit néha örülni, kicsit kevesebbet és alacsonyabb hőfokkal dühöngeni, és az önmarcangolásban olykor szüneteket tartani.

Ez a kezdet.

És ezt lehet fokozni - egészen odáig, hoyg képes valaki családot alapítani, szeretni a gyerekét, értelmes munkát találni, egyről a kettőre, kettőről a háromra jutni.

A legfontosabb hogy megértsük, a szüleinkért nem mi vagyunk a felelősek. Őket el kell engedni. És hagyni, hogy éljék a saját boldogtalan életüket.

És megpróbálni a lehetetlennek látszót - másként élni és érezni, gondolkodni, mint ahogy ők tették.

Ehhez kell sokat olvasni, terápiába járni, néha csak lehunyt szemmel hallgatni a saját légzésünket, kipróbálni milyen az énekelni, megsimogatni az arcunkat lehunyt szemmel, szeretettel, venni egy fagyit, meg ilyenek...

egy terap muszáj. és kell, hogy tudjátok: van kiút, már sok embernek sikerült.

A poklon kívül létezik egy élhető világ.

Tele érdekes, ismeretlen dologgal.

ja, és nekem ugyan nem "hagyott alább", igaz, nem csak bordi vagyok... 52.-ben vagyok

http://www.youtube.com/watch?v=vVZzqAJnRrU

igen, van benne zsarolás, és akkor minden csak "olaj a tűzre"

a mostani párom az első, aki mellett igazán nem is voltak szuicid gondolataim (amúgy nem egyszerű eset), de azért "leteszteltem", hogyan reagálna rá...

Sziasztok, olvastam, nem vagyok egyedül ezzel a betegséggel (sajnos nekem más dg-im is vannak, hasonlóan súlyosak, és kiborítóak), immár 21 éve - 36 éves leszek hamarosan... Elegem van, sokszor úgy érzem ennyi, nincs tovább, nem bírom tovább... Elég sokat szenvedtem már. De szerencsémre, lassan 3 éve Rá találta! Az én Drága, Csodálatos Szerelmemre. Sokat segít nekem, mégis nagyon neki tudok keseredni, hogy miért szúrt ki velem ennyire az élet...

Gratulálok a kitartásodhoz, és sok sikert a gyógyulásban, álmodozó!

Sziasztok!Én több mint 10 év pokol,szenvedés után most találtam rá a szerintem helyes útra.37 éves vagyok és nálam nem csörgött le a bordi.Vagdosom magam,düh kitörések,minden minden meg van.Utolsó mencs várként kezdtem el a Thalassa házat.Mindent erre tettem fel.Szeretnék én is egy élhető életet.Úgy érzem nincs mit vesztenem már tehát komolyan veszem.Sokembernek sikerűlt már talpra állni,hát nekem is sikerülni fog.Mert ezt akarom.Tudom lesznek nehéz időszakok,sokszor fog fájni,sokszor fogok dühöngeni.ASkkor is végig csinálom.Most hosszú évek után találtam magamnak egy célt.Szeretnék 10 év után újra dolgozni,emberek között létezni.Elég az önmarcangolásból.Szóval most itt tartok.

egyedül nem megy!!!

még valami - mindenki más, még ha bordi is. 

egyéni életek - egyéni utak - egyéni megoldások..................................

nálam a terápia volt a meghatározó. és sok kurzusra is jártam tanulni, elméletet és gyakorlatot is.

Most úgy érzem, hogy nagyon egyenesben vagyok megint, és bár öregszem, azért a terápiám segített ismét hozzáférni új energiákhoz, amikre marha nagy szükségem si van, mert most egy új élethelyzetben kell helytállnom, anyaként és feleségként, és egy egzisztenciát is nulláról felépíteni egy idegen - norvég - nyelven... hát mit mondjak, lóg a belem, de tudom hogy megcsnálom és nem zuhanok le innen, marhára kapaszkodom... 

túlérzékenység - pont egy hete történt, hogy két napig sírtam, mert egy hülye buddhista szerzetes a gyógymasszázs után óvatosan és bátortalanul megcsókolta a szám sarkát.

hát ez van. 

ma már röhögök az egészen, viszont tény, hoyg nem megyek hozzá többet. Kedvesen és őszintén megírtam neki, hogy húzzon ki a naptárából. és igyekszem elfelejteni. 

és természetesen, anyni annyi év terápia után tudom és értem, hogy azért akadtam ki ezen anynira, mert a határaim - fizikai és lelki - sérülékenyek, törékenyek. 

semmi vész, megyek tovább. és tk. megpróbálom elismerésnek venni - ejha! még midnig vonzó nő vagyok!

legyen szép napotok.

Ha egyszer "szükségem lesz" a zavarra,lehet,hogy kényszert érzek,hogy újra vagdossak stb.

Ez a mondat szinte megütött.

Nem diagnosztizáltak hivatalosan borderline-ként. DE a tüneteket hozom egy ideje és az életbeli tapasztalatok és traumák alapján mintha rám szabták volna a borderline-t. Viszont soha életemben nem mentegetőztem ezzel, még magamat se ámítottam ezzel, csak próbáltam valahogy kikászálódni a nehéz helyzetekből. 13 éves koromban kezdtem a vagdosást, de már sokkal fiatalabb korban kezdtem önmagam bántalmazását - pl. legókon lépkedtem, befutottam a csalánosba, stb.
A borderline nem egyik pillanatról a másikra alakul ki/múlik el. Ez hosszú majdhogynem egy életen át tartó folyamat...

Én már rájöttem, hogy nem a személyiségzavart vagy a betegséget kell kezelni ezekben az esetekben, hanem az érzékenységünket. Szerintem mindenki elmondhatja magáról - nekem ez az érzésem - hogy különösen érzékenyen érinti minden az életben.
Olyan mintha az átlag embernek lenne egy szűrője, amin keresztül befogadja a külső információkat, nekünk viszont ez hiányzik.
Mióta ezzel foglalkozom, és igyekszem odafigyelni, hogy mit fogadok be, és mennyire engedem magam túltelítődni, azóta nem jellemzőek rám a depresszív, suicid gondolatok. Van amikor visszaesem, ezt érzem, de ezt én a túltelítődésnek a javára írom fel.
A legfontosabb, hogy egy olyan közegbe legyünk, ahol szeretet és elfogadás vár bennünket. Én mióta járok egy ifi gyülekezetbe, sokkal kiegyensúlyozottabbnak érzem magam, pedig még új vagyok, kicsit nehezen találom a helyem, de érzem, hogy jó ott nekem. Nem vagyok amotiválatlan, sőt, még az életkedvem is megjött.

Úgyhogy szerintem mindenkinek hasonlóan kell elindulnia. Lehet vannak más módszerek is, de nekem ez tűnik a leghatékonyabbnak. A hosszú éves terápiával nem mentem sokra, sem az önsajnáltatással és befelé fordulásommal. A lényeg, hogy saját magunkat tudjuk csak kihúzni ebből a szarból. És itt jön a lényeg: Ha valaki már nagyon mélyen van, az önerőből nem tud elindulni, nem tudja kihúzni magát ebből a helyzetből. Nekem is voltak mély pontjaim, de kaptam segítséget, felerősödtem, és most már magamtól tudom, mi a jó nekem. Tehát én azzal nem értek egyet, hogy mindenki ezzel takarózik... van aki olyan állapotban van már, hogy egyszerűen képtelen még az önsajnáltatásra is! És ezeknek az embereknek segítség kell, mert egyedül nem képesek önmagukon segíteni.

 :)

Ja! :D

Igen,ebben tökéletesen igazad van! Idegesít,mert úgyis megy a feje után.Hiába a józan ész,megy a falnak neki. Valóban,tehetetlenség és ezért haragszok is.

Persze,hogy ez az én véleményem.Senkit nem akarok megbántani vele. Csak tényleg sokszor nagyon fusztrál,ahogy látom, amint mindenre ezt a mentséget hozzák fel.Meg vannak ezek a közösségek.Nem a búrára gondoltam,ez korrekt.De mint az anorexiásoknál,bordeline-oknál is ilyen szubkultúra jön létre,ahol egymást hergelik és "támogatják" rossz értelemben.Nekem pl. anno nagyon sokat ártottak ezzel.

De minden tiszteletem mégegyszer Azoké,akik küzdenek az állapotuk ellen és nem hagyják a fejükre nőni.

Értem és azt is elhiszem,hogy sértő.Nekem is az volt,amikor bordeline-osan ezt mondták én is felhúztam magam rajta. De igaz,sajnos.

Amit írtam,azt gondolom.Mert ezt láttam magamon és ezt láttam minden egyes társamon,akikkel a zárton vagy szimplán kórházban,életben, fórumon összehozott a sors.És ugye, a bordeline az nem beteg,az csak személyiség zavaros.

Mellesleg nem azokról írtam,akik próbálnak uralkodni az állapotukon,rendesen élik az életüket.Minden tiszteletem az övék.Én is ebbe a kategóriába sorolom magam.Azokat minősítettem,akik elvannak a tüneteikkel és minden tettüket ezzel magyarázzák,felelősséget hárítják és még adják egymás alá a lovat.

Hidd el,megjártam a poklot és tudom,bármi lehet még a jövőben. Ha egyszer "szükségem lesz" a zavarra,lehet,hogy kényszert érzek,hogy újra vagdossak stb.

Nem értem,mitől akkora rejtély az,hogy 35 éves kor után elmúlnak a tünetek...Egyszerűen az ember akkora már átértékeli a kapcsolatait és nem az az önző dög,mint fiatal korában.Már nem kell az,hogy minden róla szóljon,máshogy is feltudja magára hívni a figyelmet,stb.

A bordeline diagnózis egyvalamire jó: az ember igazolja vele a rossz jellemvonásait,természetét és megmagyarázhassa,hogy miért olyan,amilyen. De ez csak önbecsapás.Mert ha "beteg",akkor elvész a felelősség,hiszen egy pszichiátriai beteg nem tehet arról,hogy tönkreteszi családja életét,hogy manipulál,hogy befolyásol,hiszen beteg szegényke...

Nem dédelgetni kell ezt a betegséget és közösséget létrehozni,amivel mégjobban elmélyítik az emberek magukban a betegségtudatot és egymást igazolgatják. Hanem szimplán pl. másokat magunk elé helyezni.

És mondom ezt úgy,hogy a "legkeményebb" bordeline voltam évekig: egy év folyamatos kórház, infúzióban adták már  a gyógyszerek, 30 X varrtak össze különböző vágásokat,hasba szúrtam magam kötőtűvel,manipuláltam,zsaroltam. Amióta azzal foglakozok,hogy mások hogyan élik ezt meg,és nem a saját önző viselkedésemmel,érdekes leszoktam mindenről...Na vajon miért? Mert én magam tartottam fen minden tünetet. És nem 35 éves koromra tőrtént ez a változás.18 évesen kezdtem a bordelinet és 24 évesen jött a változás.Csak azért  mert magamon kívül észrevettem másokat is.Azóta se Haloperidol, Rivotrill, Frontin, Floxet, Cymbalta,Ketilept és még sorolhatnám amivel tömtek.És vagdosás sincs...

ha ma tanultál, akkor rád is vonatkozik, szörnyi!

én ma tanultam! én ma megérdemlem a dícséretet!!

hajrá, apró lépésekkel előre......!!!!!!!!

a.

Szia, Szörnyi!

akkor tanuljunk együtt!

nálad mi válik be? és mi nem?

én sajnos eléggé a számítógéphez vagyok nőve és néha nem tudok maradni a tanulásnál - kalandozok össze vissza....

pedig jó internetes szótár és jó interaktív feladatok is vannak a neten... 

de néha lekattanok róla. rádiót is szoktam mostanában már hallgatni, meg néha egy-egy könyvet is a kezembe veszek.

jaj, de örülök, hogy tudsz normális dolgokat csinálni! ez szuper!

tarts ki!

képzeld, én előző hétvégén találkoztam egy csajjal, akit elütött az autó 15 éve.

15 évébe telt, hogy meggyógyuljon........

Bíztatlak, persze, hogy bíztatlak!!!! :)

kitartás!!! :)

talán annyiban lehet egy kicsit az ember "keményebb" magával - ha akar haladni gyorsabban - hoyg bár utál kimenni a napsütésbe meg az utcára, meg utál emberekkel találkozni, mert nem tudja, hoyg hogyan kell viselkedni, és nem tudja, hoyg mit vegyen fel, és amúgy is utálja magát, mitn a szart,

tehát mégis kimozdul.

kimozdul a saját nyomroából. és azt mondja magának - most elmegyek szabira a saját világomból, fél órára!!!!!!!!!!!! - és utána visszajövök, és ott folytatom, ahol abbahagytam...

de arra a fél órára mégis, valami mást csinál, mitn amit mindig szokott.

mindegy, mint, csak valami mást. bambul. napozik. elmegy egy cukrászdába. egy moziba. csinál valamit, amit normális emberek szoktak csinálni. felszáll a buszra. elmegy egy ingyenes múzeumba. vagy nem ingyenesbe, és igenis, fizet a jegyéért.

valami ilyesmi.....

szerintem.

de persze, tudom, sietni nem lehet....... csak szépen lassan, nyugodtan. 

járni a teraphoz, türelmesen, évről évre, járni csak járni csak járni....

az elmozdulás szinte láthatatlan, észrevehetetlen, de mégis ott van.

ölelés, msot már tényleg tanulnom kell!!!!!!!!!!!!!

októberben vizsgázom, most egy rettenetes borzalmas unalmas résznél vagyok, ezen túl kell verekednem magam!!!!!!!!!!!!

még egy gondolat: ha az ember megtanulja beengedni az életébe a jót, persze na nem ám egyszerre, mert az túl félelmetes és idegen - de úgy apránként, lépésenként - az már a kiút a pokolból.

szerintem.

aztán persze vannka mélyben szunnyadó démonok, amik sajnos borzalmas dolgokat bírnak művelni - na, azokat is meg lehet végül és meg is kell fékezni - ez sem könnyű mutatvány, de nem lehetetlen.

egy jó terap kell hozzá. ez létfontosságú.

Sziasztok, nagyon érdekes és színvonalas a beszélgetés, amit itt folytattok, nagoyn örülök neki!

a bordiság vagy nem bordiság - hm.

én nagyon sokáig nem is kaptam diagnózist, scak akkor, amikor már befejeztem a terápiámat és rá egy évre meg mertem kérdezni a volt terapomat, hogy mégis, mi bajom?

akkro mondta először.

és tényleg nem a diagnózis a lényeg.

az a lényeg, hogy a hiányokat valaki bepótolja.

érzelmileg ott ragadtunk, hoyg nem szerettek, nem dajkáltak, nem fgoadtak el olyannak, amilyenek vagyunk.......

és ezt be lehet pótolni egy szeretetteljes, türelmes, odafigyelő szakemberrel, aki HISZ bennünk.

ez a legfontosabb.

aki hisz a gyógyulásban, annak nem érdekes, hogy mi a diagnózis. az a szenvedő és gyógyulni akaró embert lájta.

szerintem.

mindenkinek szép hétvégét!

a

tegnap volt egy nagyon érdekes beszélgetésem...

valaki felnyitotta a szemem, hogy mi van, ha én csak egy lelkiekben nagyon sérült ember vagyok, és nem borderline-os? (nincs hivatalos dg-m, csak nem meghatározott szarságok, no meg elküldtek dbt terápiára, meg stb...innen jött a bordi dolog, plusz más borderesek hívták rá a figyelmet, hogy durván hozom a tüneteket...)

szóval a lényeg, hogy nagyon jót beszélgettünk arról, hogy a félénkségem, a nem jó kapcsolatteremtési képességem (és még sorolhatnám) valójában önvédelmi mechanizmus, és nem valódi képtelenség... mert akivel beszélgettem elmondta, hogy nagyon értelmes lány vagyok, az elmeséléseimből is úgy tűnik, hogy felelősségteljes, intuitív, nagyon kreatív vagyok... viszont szuperérzékeny. (a szuperérzékenység megérne egy misét. szinte összetéveszthetetlenül belefér egy személyiségzavarba, vagy alkalmazkodási zavarba, közben pedig csak szuperérzékeny az illető!)

gyerekkoromban, sőt később is értek komoly traumák, és ennek a következményei belevágnak a borderline tünetekbe elég durván.

a terapom, az Angyalom, megmondta hogy nem vagyok beteg és higgyek neki, és ne hallgassak azokra a szakemberekre, akik NEM folyamatában láttak, csupán egy-egy pillanatban... de engem a többség billentett ki, és nem a minőségre hallgattam.

azt hiszem, ez most egy nagyon-nagyon jó felismerés volt. talán magamat is a bordi mögé próbálom rejteni, ezzel ürügyet keresve arra, hogy hát én erre is meg arra is képtelen vagyok, hisz bordi vagyok..

de mi van, ha mégsem?

micsoda dilemma...

It's okay in the day, I'm staying busyTied up enough so I don't have to wonder where is heGot so sick of crying, so just latelyWhen I catch myself I do a 180
I stay up, clean the house, at least I'm not drinkingRun around just so I don't have to think about thinkingThat silent sense of content that everyone getsJust disappears soon as the sun sets
This face in my dreams seizes my gutsHe floods me with dreadSoaked in soul, he swims in my eyes by the bedPour myself over him, moon spilling inAnd I wake up alone
If I was my heart I'd rather be restlessSecond I stop the sleep catches up and I'm breathlessAs this ache in my chest, as my day is done nowThe dark covers me and I cannot run now
My blood running cold, I stand before himIt's all I can do to assure himWhen he comes to me, I drip for him tonightDrowned in me, we bathe under blue light
His face in my dreams seizes my gutsHe floods me with dreadSoaked in soul, he swims in my eyes by the bedPour myself over him, moon spilling inAnd I wake up alone
And I wake up aloneAnd I wake up aloneAnd I wake up alone