Sziasztok!
Mici vagyok, 26 éves. Nagyon régóta szerettem volna már blogot írni, mert annyi minden történt az életemben, hogy szeretném az írás által kiadni magamból, de még nem találtam meg a megfelelő platformot. Remélem ez az lesz.
Kezdetek
Kiskoromtól kezdve tudom, hogy valami nem stimmel velem. Mindig nagyon szorongós voltam, üresnek éreztem magam, mindig hiányoztak a szüleim és féltem mindentől. Furcsa gondolataim voltak, és úgy éreztem senki sem szeret, senki sem kedvel.
Apám és anyám elhanyagoltak. Karrierjük építésére és önmagukra koncentráltak.(mindketten a médiában dolgoznak,ahol nincs se reggel,se este,se ünnepnap,sem 8 órás műszak) Nagyon sok időt töltöttem bébiszitterekkel vagy a nagyszüleimmel. (Év közben is, nem csak ünnepek alatt,ezért sokat maradtam ki az iskolából, ami később tanulási nehézségeket okozott.) Akik habár mindent megadtak nekem, mégsem töltötték be azt az űrt amit a szüleim hiánya miatt éreztem. Állandóan. Ezek mellett, a kapcsolatuk tele volt feszültséggel, állandó volt az ordibálás, veszekedés, konfliktus. Van bennem a mai napig egy érzés, ami néha a csak rám tör, akkor is ha éppen semmi nem történik. Görcsbe rándul a gyomrom, remegek, hideg lesz a kezem, és pánik érzés uralkodik el rajtam. Ez egy nagyon hasonló érzés amit akkor éreztem,amikor velük voltam. Amikor ritkán, de együtt voltunk.
Anyám és apám is beszámolt nekem arról, hogy pár éves koromtól kezdve viszonyt folytattak és megcsalták egymást. Inkább a szeretőjükkel töltötték az estét, mint otthon, velem. Volt egy időszak amikor apám el is költözött, akkor folyamatosan lelkileg terrorizált, és nekem szenvedett, hogy anyám kidobta. Aztán visszaköltözött. Szerintem egyáltalán nem illettek egymáshoz. Azt gondolom, apám csak a státusz miatt volt anyámmal, és akart engem, anyám pedig, az anyagi biztonság és a társadalmi elvárások miatt. Kihasználták egymást.
Soha nem éreztem azt, hogy hozzájuk tartozom, nem éreztem a családi köteléket, a biztonságot, sokszor féltem attól, hogy eltűnnek, vagy elhagynak. Amikor véget ért a bölcsőde, az óvoda, majd az iskola, már másnap, ha nem aznap, anyám már vitt is vidékre a nagyszüleimhez és egész nyáron, szeptemberig ott voltam. Anyámról van pár halvány emlékem, hogy a vezetékes telefonon felhív, de Mama nem nagyon engedte, hogy sokat beszéljünk. Emlékszem, sokat sírtam neki, hogy mennyire hiányoznak és mikor találkozunk újra. Havonta, egyszer vagy kétszer jött anyám, apámra nem emlékszem. Sokszor azt mondták, hogy jönnek aznap. Ilyenkor egész nap, reggeltől kezdve kint ültem a kapuban, a kis fehér sámlin és vártam Őket. Elképzeltem, hogy az utca végén mindjárt befordul a kis szürke Nissan és minden rendben lesz, mert végre magamhoz ölelhetem Őket. Miután már kezdett lemenni a nap, tudtam, hogy nem jönnek. Nem telefonáltak, nem szóltak. Ha szóltak volna, nem ültem volna kint. Annyira nem voltam nekik fontos, hogy telefonáljanak, valami közbejött, ma mégsem jó.
Ezek után a napok után sokáig nagyon rosszul éreztem magam, még inkább eluralkodott rajtam a magány érzése, és a fájdalom. A késő délutánok és az esték voltak a legrosszabbak, akkor hiányoztak a legjobban. Még évek múlva, kamasz koromban is súlyos depresszióba zuhantam a napnak ezen időszakában, minden különösebb ok nélkül, rám tört az elhagyatottság érzése, a fájdalom és a csalódás. Sírtam ha elkezdett lemenni a nap, vagy naplementét láttam. Azt gondolom, ez összefüggésben lehet a gyermekkoromban átélt traumákkal.
Szerző:
Hogy lehet a saját gyerekünket nem szeretni?
Tudom, így!
Na, de mi az oka?
Nem értem, hogy a szülők milyen úton jutottak el idág.
Ezt most úgy általánosságban mondom, nem csak a te esetedre értem.
A helyzet az, hogy ezeket a kérdéseket itt, a burán kábé mindenkinek fel lehetne tenni…
Várom az írásod folytatását, és remélem, hogy lesznek benne szép és jó dolgok is megemlítve. 🙂