Angolbeteg története – 1. rész

Sziasztok! Figyelem, rejtvény!

1. Honnan jövök most?

a) a falvédőről

b) a hathuszas hozott

c) a vécéről

2. Mit csináltam?

a) pisiltem

b) kakiltam

c) a kagyló fölött görnyedeztem és hánytam

Minden a) válasz 0 pontot ér.

Minden b) válasz 0,5 pontot ér.

Minden c) válasz 80 pontot ér.

Ha Ön 0 – 1 pontot ért el, kimoderálom az evészavarosok közül.

Ha Ön 160 vagy annál több pontot ért el, gratulálunk: nyert két doboz hashajtót.

Ha Ön 80 – 81 pontot ért el, alapjáratban gyengeelméjű; kivéve azt a speciális helyzetet,

ha az 1. kérdés b) válaszát a 2. kérdés c) válaszával kombinálta. Ez esetben Ön — tekintve, hogy olyannyira hányós, hogy még egy vasúti budi gusztusossága sem tántorítja el — ezennel a bulímiaguru címet mondhatja magáénak. Gratulálunk!

Hogy kezdődött az egész nálam?

Hol volt, hol nem volt egy 15 és fél éves lány, aki nem volt még se angol, se beteg. Összejött élete nagy szerelmével, egy 19 éves emberrel.

Baromi büdös nagy szerelem bontakozott ki közöttük. Ugyan állandóan marták egymást, dehát a leány borderlány volt 142-es IQ-val, a fiú meg csak úgy egyszerűen ideg- és elmebeteg kb. 160-as kvócienssel. Imádták és időnként kirúgták egymást.

A fiú, mikor a leányzó 17 éves lett, dobbantott hét hónapra Amerikába. A lány negyedikes gimnazista volt, 51-52 kilóval, 165 centivel, állítólag bombajó alakkal.

Szóval fél évre kilépett a pasi a vonzáskörzetemből. Igaz, rengeteget leveleztünk; hetente két levélváltás volt a standard.

Valahogy így vette kezdetét az anorexiám. A meghasonlás miatt, hogy egyrészt van is pasi meg nincs is, én mással nem (egyébként ő sem odaát), közben meg nő vagyok, épp kezdek belekóstolni a nőségbe, de a belső hang megálljt parancsol, miközben épp rajzani kezdenek a kóser pasik. A kulcsszó a meghasonlás.

Először – ’91 októberében – drogozni kezdtem; januárig szívtam a marihuánát, volt, hogy hetente ötször is betéptem (4.-es gimnazista voltam). Közben elkezdtem fogyni, nyilván az anyag is bejátszott, de én szándékosan nem ettem – illetve elkezdtem müzlin élni -, hogy visszaszorítsam a nőségemet; ugye a nőknek van seggük meg mellük meg csípőjük. Mígnem január végén – február elején ‘megfogtam az isten lábát’, bekerültem egy színjátszókörbe, ami egyik napról a másikra feledtette velem a füvet.

És ekkoriban, januárban szűnt meg a menstruációm, 48 kilósan; illetve ez a súly volt az a határ sokáig, ami alatt menopauza was coming on. Később is, mikor visszahíztam, 48 kilósan jött meg megint-mindig, mert sokáig, egészen tavaly nyárig 7-8 kilókkal lifteztem fel-le, nagyon rövid (két hetes) időintervallumok alatt. No de ne szaladjunk ennyire előre, mondta Rémusz bácsi.

A ‘cuccos’ időknek vége szakadt tehát, már nem unatkoztam a pasi nélkül, ami miatt, így visszagondolva-nézve, a droghoz nyúltam. Viszont tovább fogytam, és mikor visszajött a pasi – épp érettségi-felvételi idején -, nem ismert rám. 44 kiló voltam ekkor.

– Te mondtad – mondtam neki -, hogy nem szeretnéd, ha hatvan kiló lennék, mire visszajössz. – Mire ő: – De arra a legvadabb álmaimban sem gondoltam, hogy egy csontváz fogad majd itthon. (Hű, ha most 44 kiló lennék, milyen pokolian soknak találnám!)

Ergo nyáron – de azt hiszem, csak az ő kedvéért, mert én jól éreztem magam a bőrömben 44 kilósan – visszahíztam 49-50-re. De nem sokáig tartott a dolog, kövérnek éreztem magam, azért egy nyarat kibírtam. Bár nagyon sokat hánytattam magam, mivel nem gyógyultságból, hanem szívességből híztam (majdnem) vissza az eredeti súlyomra, egy másvalaki akaratából, nem a sajátomból kifolyólag. Talán ez volt a baj.

’93 őszéig voltunk együtt, ezalatt ment a lift szép szorgalmasan, ami – hát nagyon egészségtelen.

Másodikos egyetemista voltam, mikor elhagyott végleg, és akkor kezd?dött számomra a pokol. Négy év együtt járás az nem olyan sok – ha az ember mondjuk ötvenéves. De 15-től 19-ig borzalmasan hosszú idő. Mellette nőttem föl, fürödve a szerelmében, a szeretkezéseinkben, mindenben.

Először is halálra akartam magam inni. Anyám férje akkoriban időnként metamorfizálta a konyhát laboratóriummá, és házi cefréből nagyon rossz és nagyon ütős házipálinkákat gyártott pillepalackos kiszerelésben. No, azokat én esténként keményen, egyenest a pillepalackból dézsmáltam. Kiürítettem a bárszekrényt. A halva született csecsemőről is leittam volna a spirituszt, ráadásul akkoriban nekünk otthon volt egy kocsmánk (anyu férje rokkantnyugdíjaztatta magát a cukorbetegsége miatt, közvetlenül, miután feleségül vette Anyut), ahol dőzsölhettem.

42 kiló voltam akkor, sört – pedig az az egyetlen alkohol a pezsgőn és a martinin kívül, amit szeretek – nem is ittam egy darabig, merthogy az hizlal; gondoltam, a fogyás + tömény(telen) szesz mellett hamarabb véget érek. Eközben pedig jártam egyetemre, a cekkeremben mindig ott lapult egy citromleves palackban a homoki karcos bor, ami szerintem szőlőt álmában sem látott soha.

Pár hónappal később, mikor már annyira nem akartam meghalni – át is nyergeltem a borra -, szerelmes is lettem, de a borderline-osok kétségbeesett kapaszkodásával, aki minden percben parázik, hogy elhagyják. Önbeteljesítő jóslat volt; senki nem tartott ki mellettem, hiába tartottam akkor már rövidebb hízókúrákat is, hogy ismét nő legyek, aki tetszhet a férfiaknak. Nyáron már 46 kiló voltam, ez eddig oké, már nem egy két lábon járó csontváz képzetét keltettem.

Egy év alatt vagy tíz pasival feküdtem le, pedig ez nem az én stílusom, az önigazoláskényszer mián.

Aztán ismét egy kegyetlen korszak köszöntött be ’94-95 telén, összevesztem a mostohaapámmal, de úgy, hogy kirúgott otthonról, anyu sem mert tiltakozni az ellen, hogy anyu és a két öcsém helyett egy dilis vénasszony legyen a lakótársam. Albérlet az imént említett főbérlő társaságában.

Nem jártam már el sehova, ahová korábban, JATE-klubba, moziba, felolvasóestre; helyette ittam és hánytam. Ekkor már kemény alkoholfüggő és még keményebb bulimiás voltam, 50-51 kilóval, de ez az ötvenegy már nem az az ötvenegy volt, mint mikor még egészséges voltam: állandóan ettem és állandóan hánytam, le akartam fogyni, ehelyett a sok hányás mellett (!) meghíztam. Baromi kövérnek éreztem-láttam magam. Már nem jött meg a vérzésem sem, annyira felborította az ökoszisztémát a sok falás-hányás. Nem bírtam sokáig, kora tavasszal visszarimánkodtam magam, megalázkodtam, s?t meghunyászkodtam, borzasztó volt.

De biztos nem csak nekem. Anyut a férje folyton baszogatta miattam, minden szeszt elzárt előlem, amely kegyetlen tetthez később anyu is csatlakozott.

A hülye fejemmel csak ekkor,’95 február végén fordultam orvoshoz, de még csak nem is egy áterhez, hanem nőgyogyóhoz a menopauza miatt: ő utalt be egy pszichiáterhez. Oda járkáltam, szerettem az átert, aki meg folyamatosan Xanaxszal tömött, én meg persze sörrel vagy borral öblítettem azt le; viszont (számomra) örvendetesen elkezdtem fogyni (már nem hánytam annyit). 49 kiló voltam, mikor hozzá kerültem február végén, és július elejére 43-ra küzdöttem le magam.

Ekkor – kurva későn – kerültem először kórházba, ’95 július 3-án (jé, most látom, ezen a napon halt meg Jim Morrison 1971-ben). Három hónapot voltam benn, elég eredménytelenül: egy hónap után már úgy untam az egészet, a direkt nekem rendelt különkaját, zöldségtálat is igyekeztem kihányni, pedig rohadt jól nézett ki: párolt borsó, répa, kukorica, kelbimbó, zöldbab meg ilyesmik szerepeltek a menümön.

Kicsit visszaugrok, nem sokat, csak ’95 áprilisáig. Életemben másodszor halálosan és gyötrelmesen beleszerettem egy fiúba, aki szintén nagyon szerette (szereti) a sört. Öt hétig tartott a viharos románc – számomra. Mert ő nem volt belém szerelmes, én ezt tudtam is, ez volt a vicc, mégis megint eltűntem otthonról, úgy se szó, se beszéd, és odaköltöztem hozzá. Szeretett ő engem, de nem úgy… És öt hét után szó nélkül eltűnt két hétre, azt se mondta, brekeke, valami ügynök-tanfolyamra Pestre. (Akkor még Szegeden éltem.) Nohát ez A.-nek mocskosul betett.

Idegösszeropp, meg amit akartok. Na, ez volt a kórház katalizátora – ahol egyébként egy darabig még szorgalmasan látogatott, aztán már nem olyan szorgalmasan, aztán sehogy.

Mindenesetre szeptember végén 48 kilósan kiléptem a kórház ajtaján; pontosabban kirúgtak, mert az utolsó másfél hónapban már csak dacból is rendszeresen kilógtam sörözni, fenn a liftháznál az ott összeszedett haverjaimmal szívtuk a füvet vagy ittunk, látták rajtam, ráadásul a szülinapomon az esti kimenőről olyan mattrészegen jöttem vissza, hogy ordibáltam a folyosón a nővérekre, bőgtem, hisztiztem, nem akartam lefeküdni, csak mert mondták, leültem a folyosó közepére, hogy nekem ott van kedvem ücsörögni, hagyjanak békén, nem lehetett hozzám férni, mert akkor rúgtam.

Azontúl rendszeres látogatója voltam a kórháznak, alkohollal meg anorexiával-bulímiával, természetesen többnyire vizsgaidőszakban. Bent tanultam, onnan jártam ki vizsgázni meg minden.

’98-ban lediplomáztam, nem tudom, hogy, mert februárban álltam neki mindkét szakdolimnak, és januártól júniusig minden hónapban köbö tíz napot kórházban töltöttem. De megcsináltam.

Még meséltem is röhögve a többi betegnek, hogy épp most van a diplomaosztóm.

’98 júliusában kijöttem egy sikeres – az első sikeres – alkoholelvonómról és felköltöztem Pestre a pasim után (vele már egy évvel korábban összejöttünk, csak ő egy évvel hamarabb végzett.) A rémdráma itt nagyjából véget ér.

Két és fél éve elkezdtek be nem gyógyuló, gennyedző-vérző sebek kijönni a testemen mindenfele, és a körzeti doki elküldött 1. AIDS-szűrésre, 2. hepatitis-szűrésre meg még mit tudom én mire + teljes vérkép… azóta se derült ki, mi volt a baj, valami gyógyszert kezdett velem szedetni, amitől el is múltak ezek. Utólag rekonstruáltam, hogy kb. 10 féle gyógyszert szedtem akkoriban… a fájdalomcsillapítóktól kezdve az antidepresszánsokon és nyugtatókon át a gyomorsavlekötőig… (Most már csak kb. ötféle orvosságot szedek rendszeresen.) Lehet, hogy attól lehetett?..

A tetejébe még alkoholista is vagyok, ami csak bonyolítja a dolgot; pölö ma hetedik napja nem iszom alkoholt, és egy hete naponta hányok, pedig előtte már sikerült MAX. HAVI EGYRE csökkenni hányásilag. Ki tudja, melyik jobb, azaz melyik rosszabb, inni és nem hányni vagy fordítva… A betegségünk nem esztétikai kérdés. Talán csúnyábbnak látod magad nálam, mert Te csak eszel, de nem hánysz. Lehet, hogy Te ‘csak’ kövér vagy és falásrohamaid vannak, azok se naponta, én viszont naponta hánytatom magam újabban megint, és ráadásul még a szesszel is baj van… ennyit az önértékelésről. Én ha nagyon utálom magam, ilyeneket szoktam gondolni, hogy: – A., volt már ennél rosszabb az állapotod? – Volt. – Mi volt rosszabb? – Rengeteget ittam. Csúnya volt az arcom, fel volt puffadva a szesztől és a hányásoktól egyaránt és duplán. – Most nincs? – Most nincs. – Most miért nincs? Miért jobb a tükörbe nézni? – Mert nem iszom (vagy nem iszom annyit), nem hányok annyit, és ez látszik rajtam. Más is látja, vagy csak te? – Más is. – És A., volt már ennél jobb az állapotod? – Volt. – Mi volt jobb? – Még nem voltam 17 éves és nem volt baj sem a szesszel, sem a kajával. – Gondolod, hogy meg fogsz tudni gyógyulni? – Igen. – Miből gondolod? – Mert ezek betegségek, és a betegségekből meg szoktak gyógyulni. – Hallottál már olyanról, hogy valaki ezekből meggyógyult? – Persze, ezért is gondolom, hogy nekem is sikerülni fog, csak idő és kitartás kérdése. – Akkor legyen kitartásod, és főleg adj magadnak időt, ne légy türelmetlen! – Stb. Stb.

Ez így lehet, hogy bárgyúságnak hangzik, de higgyétek el, hogy nem az; engem már sokszor átsegített a kritikus pillanatokon. Persze volt, hogy nem; háromszor próbáltam magam megöngyilkolni, egyre biztosabbra menve (gyógyszerhalom – önakasztósdi – ablakon kiugrás), de talán ennek a szériának már vége. 27 éves nagylány vagyok már, ideje a gyerekségeket elhagynom. Kezdjük az öngyilkolgatásokkal. A többi jöhet utána. Csak szép lassan. A hormonrendszer-baba dolog egyébként nálam is játszott egy kört, azzal a különbséggel, hogy mire nagy soká teherbe estem (8 év meddőség után), akkor meg el kellett vetetnem a sok gyógyszer miatt (már 10 hetes volt, mire kiderült szegény).

Nem prédikálok, a látszat ellenére; azt hiszem, vigasztalásnak indult, hogy ne keseredjetek el, aztán átment az egész önvigasztalásba, hogy én se keseredjek, na, jól megvigasztalódtunk mindannyian, gondolom, ihaj-csuhaj, csak az a baj, hogy így leírva és visszaolvasva tényleg elég blődnek tűnik a bölcsességem… ne haragudjatok.

Vélemény, hozzászólás?