Szorongás legyőzése harc nélkül, elfogadással

a Sertraline t csökkentem orvos utasitására és elhagyom,a helyett fogok valami mást kapni,de még sehol nem tartok vele.

Szia kharzak!

Én gyerekkorom óta hasonló problémával küzdök. Nekem a beszédhibám hozta elő a szorongást. Szerencsére felnőttkoromra javult a beszédem,viszont a szorongásom sajnos megmaradt. Sokféle diagot kaptam, főleg xanax volt amivel kezeltek/kezelnek. Sajnos mostanra már hatástalan, meg talán már nem is szükséges, ezért nekem már leszoktató üzemmód van.

A lényeg szerintem, ha így szenvedsz a tünetektől,lehet nem elég a Rivotril, kellene mellé más is. A dokid nem akar mást is írni? Véleményem szerint, meg az szerint amiket olvastam, lehet hozzászoktál a  jelenlegi gyógyszer mennyiséghez,ezért nem érzed a hatását,viszont nem biztos,hogy jó ötlet emelni,főleg magadtól. Esetleg ha van lehetőséged másik orvost keresni, ha nem vagy megelégedve a jelenlegivel. Nekem pl. a 4. doki találta el a diagot, pont rám illett minden.

sziasztok!

Szorongás problémákkal küzköd 15 éves korom óta,azóta valamelyest csökkent de nemigazán,elakarok menni dolgozni,takarítani de érzem hogy nem fog menni sokszor probáltam már dolgozni,és ott hagytam 3 óra után zavart a sok ember,és a feladataimat se tudtam igazán megcsinálni,ha mondjuk telefonálok és jön a sok ember inkább leteszem a telefont vagy hallkan beszélek a telefonba érthetetlenül csakhogy nehogy meghallják mit mondok,szóval erős szorongással küzdök. szedek 3x 1mg Rivotrilt de  nem érzek tőle semmit. Nemtudom igazából mi segítene,az orvosomhoz 1 hónapba  1 szer van időpontom,beszél velem 10 percet. Mi lenne ha megemelném a rivotrilt magamtól?? Hátha csökkenne a szorongásom. szociális fóbiám is van szerintem. Kérlek adjatok tanácsokat mit  csináljak.

Nos, itt vagyok megint. Valamikor írtam már magamról és a betegségemről pár szót. 

"Évek óta küzdök szorongásos problémákkal és  ehhez társuló bélműködési zavarokkal. Azelőtt hasmenésem és puffadásom volt, ma már "csak" puffadással és bélfájdalommal küzdök. Én is kipróbáltam sokféle gyógyszert, nekem a Medazepam vált be. Egyszerűen minden tünetem lecsökken ( ha meg nem is szűnik) nem is kell ehhez nagy adagokat szednem, kétszer fél elég. Az idén már csináltam egy kúrát, három hónapig szedtem ebben a kis adagban, jól is éreztem magam, viszont  nem emlékeztem dolgokra. Ilyenekre, hogy elzártam-e a gázt, bezárkóztam-e vagy csak akartam( sokszor kétszer háromszor is megnéztem) , mit hova pakoltam. Na ekkor elegem lett, abbahagytam augusztusban mindenféle elvonási tünetek nélkül. Még kb egy hónapig éreztem, hogy stabil vagyok, nem volt gond a közérzetemmel, aztán jöttek megint a testi tünetek: szájszárazság, bélgörcsök és puffadás, izomfeszülés csuklóban bokában, elviselhetetlen fejfájás egész nap során, fogfájdalmak. Mai napig tartottam magam, de már úgy fájt a fejem, meg minden más bajom is volt hogy bevettem reggel egy szemet és lőn világosság minden tünetem mérséklődött pár óra után. Fájdalmak, lehangoltság, mintha nem is lett volna. Pár hétig szedem megint, mert  fájdalomban éltem hónapok óta és most "pihenni akarok". Tartok a memóriazavaroktól. Én is több gyógyszert kipróbáltam már, de a túlérzékeny belem nem viseli el mindegyiket, legtöbb gyógyszer ront az állapotomon. Xanax nekem nem jött be, semmi jó érzést vagy nyugodtságot nem adott ( amikről mások beszámolnak) . Ha valaki hasonló cipőben jár és valamelyik szer segített neki az IBS tüneteinek enyhítésében, ne habozzon írni ! 

Alapból gyermekkoromban is szorongó tipus voltam, később ez a kamaszkorban pshichoszomatikus tünetekben jelentkezett. Elsősorban bélműködési zavarok, fejfájás, izomfájdalom, roszkedv, levertség, letargia, tehetetlenség érzése, düh érzése teljesen indokolatlanul  egész nap folyamán. Legjobban az zavar, hogy nálam az idegesség egyből pszichoszomatikus tüneteket okoz, ami sokszor zavar másokat is- amiről én nem tehetek se ellene se érte- ez meg sokszor okoz lelkiismeretfurdalást , hogy másokat zavarok. Máskor meg szarok rá mit gondolnak a körülöttem lévők. Semmi jót- mivel elég antiszociális lettem. Pedig tudok jó fej  lenni, de ehhez nem mindig van kedvem. Most elkezdtem napi 2 x fél Medazepamot szedni. Harmadik napom, a felfájásom elmúlt és a többi tünet is enyhűlt. Mivel ezek elég kis adagok és elégnek bizonyulnak ( 2X1 től már álmos vagyok) el is lennék ezzel, de pár hét- hónap után érzem nem tesz jót a gyógyszer a memóriának. Meg a potenciának se. :D 

Esetleg tud valaki valami gyógyszert ajánlani, ami megszüntette a testi tüneteit?

SENKI ÉS SEMMI NEM TUD SEGÍTENI. SE CSALÁD, SE BARÁTOK, SE A PSZICHOLÓGUS, SE GYÓGYSZER.

A FEJEM... TÚL SOK A GONDOLAT...

Úgy tűnik kissé szorongok. Kiugrik a szívem, görcsöl az agyam és az arcízmaim no meg a gyomrom. Igazából üvöltenék. Szerencsére nem kell menni sehova sem.

Ja és fogalmam sincs miért

Kedves favouriteworstnightmare

Pont most fogalmaztam meg én is itt a problémáimat, amikkel szemben állok így kicsit érdekes lehet, hogy olyan tanácsokat próbálok majd neked adni, amiket magammal szemben nem tudok megvalósítani jelenleg... de fogadd szeretettel tőlem.

Én évekig jártam pszichológushoz és volt időszak, amikor gyógyszerrel is kisegítettük a terápiát. Mindenki máshogy éli meg a nehéz időszakokat, számomra ez egy egész életen át tartó munka jobb és rosszabb időszakokkal.

Ami nekem sokat tud segíteni a sötétebb időszakokban az az, hogy találok egy olyan hobbit, tevékenységet, ami minden megfelelési kényszer nélkül egy örömforrás. Amit csak és kizárólag magam miatt teszek. Ilyen lehet akár csak egy könyv elolvasása. Nem kényszerít semmi a felkelésre, de mégis elkezdtél valamit csinálni és nem zárkóztál el teljesen az élettől.Tudom ez nagyon klisén hangozhat, amikor az embernek semmi ereje felkelni sem. Találni egy olyan tevekényeséget, ami akár csak 1-2 órára felszabadít a nehéz érzések alól is már nagy lépés ilyenkor. Próbálj találni ilyet! Én az évek alatt összeállítottam egy 10-es listát, mik tudnak lenni ezek a tevékenységek és vissza-visszanézek rájuk, amikor kell. Edzés, séta, sorozatnézés, kutyasétáltatás bármi...Ez persze nekem sem ment egyről a kettőre.

Ha van lehetőséged, próbálj meg szakemberhez fordulni. Segítséget kérni nem szégyen. Én évekig visszautasítottam és gyengesének tartottam. Nem az! Az egyik legnagyobb lépés amit tehetsz önmagadért. Már az nagy lépés hogy megírtad és megoszottad itt az érzéseid és gondolataid. 

Ami ilyenkor a legnehezebbnek tűnhet az hogy igen az ember elmenjen az iskolába vagy dolgozni. Én görcsösen, de rávettem magam. Azért, hogy nehogy elengedjem az utolsó szálat, ami ilyenkor fenn tud tartani muszájból. Muszájból, de el kellett menni dologzni. Néha meg kellett álljak, és előfordult, hogy nem tudtam elmenni én sem. De két, három napnál többet sose adtam magamnak.Légy türelmes magaddal szembe, de próbálja egy határt kialakítani. Utólag látva azt, hogy ilyenkor is el tud menni az ember és megcsinálja erőt adhat. Vagy akár csak elmenni ilyenkor bevásárolni. És legalább a hütőt megtöltöd és lehet már egyszerűbb enni is utána. Nem a világnak kell megmutasd hogy mire vagy képes, hanem magadnak. A magad korlátai és lehetőségei szerint értékeld azt, amit megteszel.

Remélem megtalálod azt, ami neked tud segíteni. Ha bármi további kérdésed van irhatsz nekem. 

Üdvözlettel, füles

Itt ülök, és azt érzem, hogy túl sok a gondolat bennem az elmúlt időszak hatására. Megtört a „rendszerem”, amit annak érdekében alakítottam ki, hogy ne csúszhassak bele a sötétségbe, oda ahonnan már annyiszor vissza- és visszahúztam magam. Megtört az a rendszer, amiről valamikor tavaly ősz környéken itt hosszabban irtam, azt fejtegetve, hogy milyen minőségben javult az életem.

Annyi mindent átéltem már az elmúlt éveim alatt… Nagyon messziről indultam, azt nézve, ahol most tartok. Mégis, egyszerűen, azt érzem, hogy sosem leszek „normális”. Mindig lesz valami, ami kizökkent és ezek a pontok az életemben csak azt mondják: ezt az életet nem nekem találtak ki. Nem vagyok ide való.

Körülbelül 6 éve már, hogy el kezdtem felvállalni, hogy lányként a lányok érdekelnek. Küzdelmek küzdelmek hátán: mind magammal, mind a környezetemmel éveken át. Ma már ott tartok, hogy felvállaltam az életem minden területén és 1,5 éve párkapcsolatban élek a barátnőmmel. Bár néhány területen még ma is fájdalmakkal és nehézségekkel kell emiatt szembenézni, de korán sem érzem mindezt már megterhelőnek. Büszke vagyok arra, hogy már felvállalom.

14 éves koromtól kezdve küzdöttem apám által okozott károktól, amit még kiskoromban épített belém majd a zaklatásával tovább fokozta és egész tinédzser, majd kora felnőtt koromat végig kisérték a hatások. A szorongásaim visszakövethető okozója kb 80%-ban. Ma 27 évesen, több évnyi pszichológusi munka után ott tartok, hogy nem ő határoz meg. Meg tudom osztani az életemet és önmagamat mással és én is be tudok fogadni mást az életembe. Ez pár évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt számomra. Kezelni tudom az általa okozott fájdalmat. Legyőztem őt, habár ezt nehezen lehetett volna egy fair versenynek nevezni.

Kialakítottam egy életet az elmúlt években külföldön. Otthon hagytam a családomat és barátaimat, mert a szakmámban otthon nem láttam a jövőt. Elhagytam Magyarországot, mert leszbikusként/melegként nem láttam a jövőt. El kezdtem dolgozni külföldön és azt csinálhatom, amit igazán szeretek. Ha minden külső bizonytalanságot lerázok magamról, úgy gondolom, sikeres vagyok a munkámban és a mindennapos stressz mellett örömmel csinálhatom azt, amit szeretek és ez nekem nagyon sokat jelent.

Az évek alatt, amit itt töltöttem hatalmas pofonokat kaptam az élettől. Amiket lépésről lépésre vissza is adtam az életnek, azzal, hogy felálltam és tovább csináltam. A sok egyedül töltött idő hatalmas önismereti leckékre késztetett és a sok-sok évig elfojtott problémák, megválaszolatlan kérdések egymás után törtek a felszínre. Mára már megtanultam kezelni a szorongásaim, felálltam életem legsötétebb depresszív hónapjaiból többször is, amik 2-3-szor rám törtek évente. Kaptam egy kevert szorongásos depressziós címkét is az évek során, bár ez engem soha nem vitt előrébb vagy hátrébb, ha ilyen szempontból bekategorizáltak. Szedtem gyógyszert is, majd sikeresen abba is hagytam egy idő után. Szeretem a munkám. Szeretem a lakásomat. Szeretem az országot, ahol élhetek. Szeretem a barátnőmet és hatalmas dolognak érzem, hogy másfél éve 1600 km ellenére, kitartunk.

És mégis… Hónapok óta azt érzem: ezt az életet nem nekem találtak ki. Annyi a bizonytalanság… mindez, amit elértem egy perc alatt semmissé válhat bennem. Valahogy az eredmények eltörpülnek a mindennapi nehézségek mellett. A hétköznapi nehézségek, amiket én hihetetlen végletesen élek meg. Bármikor visszazuhanhatok a sötétségbe… mert az elmúlt hónapokban minden olyan unott, olyan szürke, olyan semmilyen. A dolgok, amik a felszínen a tartanak (pl. edzés), valahogy nem hatnak ugyanúgy és nem is adnak akkora felszabadulást. A „rendszerem”, amit kidolgoztam az elmúlt egy évben, nem működik jelenleg.

Egyik nap igen, csinálom, de már másnap azzal a gondolattal kelek, hogy nem akarom tovább csinálni. Hónapok óta napi, heti szinten hol az egyik, hol a másik nyer.

Annak ellenére, hogy tudom, mennyi mindenen túl vagyok és, hogy igen viszem az életemet… Miért? Miért nem tudom élvezni? Miért zökkent ki valami mindig annyira, hogy azt, érzem, nincs itt keresni valóm… Annak ellenére... hogy… szeretek és szeretnek, hogy megbecsülnek és elismernek, hogy jól megélek, és nem szenvedek hiányt. Időről időre feljön ez a sötét érzés… talán időről időre könnyedebben és könyeddebben kezelem… de akkor is… Ilyen lesz mindig? Egész életemben? Fogom magam valaha „normálisnak” érezni?

Szia favouriteworstnig.!

Én szívesen beszélgetek veled (de nem ígérem hogy mindig elérhető vagyok, van hogy napokig, hetekig, hónapokig erre se nézek, de most itt vagyok). Dolgozol vagy jársz iskolába amellett, hogy kuporogsz otthon? Mi az ami azelőtt érdekelt téged, mint hobbi? Mennyi idős vagy és milyen nemű? (bocsi csak érdekelne) Jársz terápiába vagy szeretnél? (én javasolnám neked)

Sziasztok! Új felhasználó vagyok még itt, bár már egy ideje olvasgatom a fórum témákat.
Próbálnám megfogalmazni, hogy mikor kezdődött nálam pontosan a leépülés folyamata, de nem tudok egy éles határvonalat húzni, úgy két évvel ezelőtt kezdődtek a depressziós tünetek, amiket akkor még nem igazán vettem észre, nem fordultam szakemberhez, most már utólag persze okos vagyok, és teljesen más a rálátásom a dolgokra... szóval ekkoriban kezdődött, hogy időnként rámtört a pánik, néha napokat nem mozdultam ki a lakásból, egész nap csak aludtam, munkába, iskolába nem tudtam menni, majd ebből egyszer csak "elegem" lett és hirtelen nekiindultam éjjel a városnak, mint akinek semmi baja. (Aztán kezdődött az egész körforgás előröl...) Ezek a dolgok nem enyhültek, csak egy akkoriban kialakult kapcsolatomnak köszönhetően elterelték a figyelmemet róla, úgymond az a kapcsolat volt a "gyógyszerem", de aztán ennek a kapcsolatnak csúnya vége lett, és fokozatosan jöttek ismét a tünetek, mára már odáig fajultak, hogy napi szintű halálvágyam van, azt kívánom bárcsak fel sem kelnék, pánikolni kezdek attól, hogy létezem, nem mozdulok ki a lakásból napokig, enni ugyan tudok (nagyjából...) de minden másra képtelen vagyok, már a "na én ma bemegyek a városba és megmutatom a világnak hogy semmi bajom" érzés sem jön, inkább begubózom itthon, nem beszélek senkivel. Ti, akik már kijutottatok ilyen helyzetből, hogy csináltátok? mennyire volt időigényes? mi tartja bennetek ilyenkor a lelket? Mert őszintén még egy okot sem találok, ami miatt kikelnék az ágyból, vagy boldogságot okozna... kiüresedettnek érzem magam teljesen. Aki még mindig ilyen helyzetben van, természetesen neki is szívesen olvasom a tapasztalatát, sőt igazából mindenkinek, én nem igazán tudom megbeszélni ezeket a környezetemmel, mert egyáltalán nem értenek meg, szívesen beszélgetnék sorstársakkal...

"Hideg gombóc", "összefacsarodik"....

Érdekes. Én is így élem meg, amikor szerelmes vagyok. Vagy, csak azt hiszem, hogy az vagyok. Mert én szerelmet  kellemesebb érzésekhez kapcsolnám fejben.

Na ez az, ami összezavar.

Nekem meg az a fura, h nem vágyok párra. Nem is keresek. Úgy érzem, h Anyu annyira lehúz, h amíg itt lakok később sem szeretnék párt, folyamatosan arra vágyok, h egyedül lehessek egy lakáaban mert eléggé kevert típus vagyok. Nagy szükségem van egyedüllétre, de a társaságot is kedvelem. Előbbit nem tudom megvalósítani.

Azt mondják, a szerelem a gyomorból indul ki. Igen, amikor ha rá gondolsz, egy hideg gombóc keletkezik a gyomrodban, és összefacsarodik a szived.

Ezzel én is így szoktam lenni.

Szerintem a szerelem nem egy könnyen definiálható érzés.

Van akinél ez inkább arról szól, h egyedül nem jó neki és vkihez tartozni akar, másnál ez inkább vmi szeretet és csodálatféle, de egyedül is jól tudja érezni magát. Pasiknál gyakori sztem, h inkább dugni akar és szórakozáshoz társat. Biztos, h még ezerféle mozgatórugó lehet és ettől is függhet, h ki mit érez, mit nevez szerelemnek.

Beledbeszélni ezt nem szeretném, de ha úgy érzed hogy jó irányban keresgélem az okot, akkor ezen a vonulan elindulva egyedül ill lógussal talán vmi megoldást is találnál rá, ettől a szenvedéstől szabadulni tudnál. 

Talán nem is tudom, milyen az igazi szerelem. Csak érzem a kötődhetnéket és a szenvedést, és úgy azonosítom, hogy na, akkor biztosan ez az,amit úgy hívnak, hogy szerelem.

Azt hiszem, jó helyen tapogatózol, legalábbis azonosulni tudok az általad leírtakkal. Igen, sosem kaptam túl nagy szeretetet senkitől, valószínűleg ezt a típusú érzelmi távolságot élem ilyenkor újra, és ez az, ami valójában szenvedést okoz. Igen, azt hiszem, igazad van. Valószínűleg ilyenkor az anyám az, aki valójában "újra" hiányzik nekem, és nem az adott lány. Talán nem is véletlen, hogy férfi nemű ember nem is aktivizál bennem semmi ilyet.

Nem tudom, h erre mennyire lenne hatásos a hangstab. gyszer, hisz az eredetileg arra van, h a depressziót és a mániás szakaszt (ezeket a kilengéseket) megelőzze.

Szerintem ezt szakemberrel kellene átbeszélni. Vmi oka biztos van, h erre a szerelmi, kötődésbeli különbségre miért reagálsz ennyire érzékenyen ill ez hosszabb távon miért fordul át gyűlöleletbe. Ezt kellene kibogozni és vmit tenni ellene. Valszeg mást is zavarna, ha nagy a külöbség, de lehet egészen máshogy reagálna. Pl nem alakul ki gyűlölet vagy türelmesebben vár, esetleg ha nem érzi hosszabb távon sem, h igazán szereti a másik, szakítana.

Nem hinném, h ez biokémia zűrzavar ill gyszeres megoldás lenne a gyökeres megoldás.

Sztem nem ritka, ha a 2 félben a kötődés, szerelem, ennek kimutatása nem ugyanolyan erősséggel v formában jelenik meg. Lehet, h van akinél ez alkatilag gyorsan és intenzív érzésekben jelenik meg, más a temperamentumánál fogva lassabban halad.

Olyat is el tudok kèpzelni, h két félnek eltérő igénye van az együtt töltött időre. Pl egy introvertáltnál simán el tudom képzelni, h jóval kisebb az igénye. Az is lehet, h mivel nem volt kapcsolata, sok barátja vagy olyan hobbijai vannak, amik mellett párkapcsolatra kevesebb időt szán, hisz egyedüllétre rendezkedett be. Az is lehet, h óvatosabb alkat, nem meri igazán átadni magát intenzív érzéseknek, bizonytalanabb a kapcsolat elején.

Elképzelhető, h lelkileg ő sem normálisam v szokványosan éli ezt meg és ezt érzékeled.

Találgatni tudok csak ill javasolni, h lógussal beszélj erről mert nagyon erős szenvedést okoz ez és jó lenne ezen tompítani ill kinyomozni, h ez miért fordul át gyűlöletbe. 

Azt gondolom, h valami nagy hiányt éltél meg, kevés szeretetet kaptál és ez lehet kihatással a kapcsolatra. Talán vmit ezzel próbálsz pótolni, hisz egy párkapcsolatban hasonló dolgot él meg az ember, mint a kisgyerek. A másik számára a legfontosabb. Sztem vmi traumát aktivizál az, h nem érzed ezt és ez okoz ekkora szenvedést.

Laikusként így gondolom. Persze az is lehet, h tévedek. 

És ha kipróbálnál valami lightosabb hangulat stabilizálót? Lehet, hogy enyhébb lenne a hullámzás.

De, lehet. És nincs is baj azzal, hogyha egy ember ilyen, csak éppenséggel nem kompatibilis velem. Én most így azt élem meg, hogy viszonzatlan a szerelmem, akkorra meg, mire ő "elér" a szerelmi állapotba, már tökéletesen gyűlölni fogom. Ha egyáltalán életben maradok addig, mert napról napra kevésbé tűnik értelmesnek pl. az önbántalmazással szembeni ellenérzésem is. Kb. kezdek oda eljutni megint, hogy na, és akkor mi a fasz van, ha pl. csikkeket nyomok el magamon? Az én testem, azt csinálok vele, amit akarok. Mit pofázik bele akárki. Úgyse szeret senki.

Persze, de, ésszel tudom, hogy egy csomó ember szeret engem, csak amikor ennyire kivagyok, az egész érzésvilág valahogy fényévnyi távolságokba tűnik. Tegnap is kb. hazaértem, és csak úgy nagyjából bevonszoltam magamat az ajtón. Annyira kivoltam, hogy még csak eszembe se jutott, hogy legalább megjátsszam, hogy mosolyogni tudok. Sógor is, húgom is rám néztek, élből kérdezték, hogy mi bajom van. Sógor mondta, hogy "nagyon sötét aurád van". Én meg mondtam, hogy semmi. Mégis mit mondhatnék? Szakadok szét éppen, gyerekek, csak annyi van.

Már bevettem egy frontint, de még mindig remegek, mint az állat. Most beveszek még egyet. A legszívesebben a számba önteném az egészet.

Oh. Nem lehet, h a másik lassabb ütemű és ő később fogja ezt érezni? Vagy kevésbé mutatja ki?

Magamból indulok ki, anno nekem hónapok kellettek a nagy szerelemhez, ragaszkodáshoz.

Ej.

Kész, vége van. Szerelmes lettem, már megint.

És a másik korántsem hevül úgy, mint én. Már megint. Ez biztos, tényszerűen érezhető. Szeret talán a maga módján, de nem akar mindig csak engem, ha azt mondanám, meghalnék csak teérted, nem értené.

Egyedül vagyok. Soha semmi sem tesz magányosabbá annál, mint amikor szeretek. Mindig ez van.

Tegnap este már frontinra ittam, a ma reggelt sikítós üvöltéssel kezdtem. Utána vagy egy fél órát zokogtam az ágyamra zuhanva, akár egy gyerek.

Szeretném szétszaggatni a saját húsomat. Vízbe fojtani magam. Felakasztani, vonat elé lökni. Kivéreztetni. Bármit. Csak ez ne legyen.

Én viszont csinálom 5 éve amit kitűztem, és semmi eredménye.:) 

Nekem vannak olyan kitűzött dolgok (nem munka), amiket 5 éve nem csinálok mg.

Jobbulást! Én is most agyalok 1 Frontin bevételén. Az olanzapint ma már nem veszem be. 

Ma megint nem tudtam megcsinálni egy csomó mindent, amit célként, elvégzendő feladatként kitűztem a mai napra. Kudarc, kudarc, kudarc.

Ugyanakkor áthatja az egészet valami nettó nevetségesség is. Mégis milyen határidők? Mi a faszt buzgolkódunk, tevékenykedünk, játsszuk el, hogy bármi tétje is van bárminek?

Nincsen életem sem.

A faszomat az egészbe.

Sajnos nem gyökérség, és sajnos nagyon sokan választják ezt. Többen, mint szeretnénk vagy szerettük volna.

De téged nem erre buzdítanálak. Van benned erő a folytatáshoz. Csak össze kell gyűjtened.

Én csak úgy meg akarok szűnni.

Azon kezdtem el agyalni, hogy kivel mit kéne még lekommunikáljak, milyen dolgokat kéne még elintézzek, hogy utána rendet hagyva magam után eltűnhessek. Aztán rájöttem, hogy.... mekkora gyökérség már ez a gondolat...

Én is most vettem be még egy frontint.

Most azt érzem, hogy nem is igazán az lenne a jó lelkemnek, ha én bántanám magamat, hanem hogyha engem valaki bántana. Pl. bdsm szex. De nem hiszem, hogy a lány erre vevő lenne. Szerintem azt kérdezné, hogy miért kérem ezt. Meg egyéb faszom felesleges kérdések.

Hát nagyon remélem, hogy csillapodik, mert a fejem tele van a sok hülyeséggel....

Ebben csak az a pozitív, hogy pont a frontin miatt ez az érzés kb. fél óra múlva várhatóan csillapodni fog...

Én most vettem be még egy frontint. Már kezd elegem lenni saját magamból....

Addig gondolkodtam az önkínzáson, hogy sikerült megtalálnom az évekkel ezelőtt karomba vésett "undorító" szó egy-két betűjét. Azt hittem, már végképp elhalványodott. Valami speckó lámpa fényénél biztos ki lehetne venni az egészet.

Hobbikínzásokhoz.....

Csak ésszel azzal az irodaszerrel

Ez jól hangzik!

Még a gyorsfűzőnek a fémbizbasza szokott belém állni/vágni. Már számon tartani sem tudom, hogy hányszor kaszabolt le.

Pont úgy néz ki kinézetre is, mint valami középkori kínzóeszköz. Mintha csak önbántalmazóknak sorozatgyártották volna, vagy egyéb otthoni hobbikínzásokhoz.

Nem erre gondolsz? Egyébként viccen kívül nekem is ez mozgatta meg a leginkább a fantáziám...

Nekem párszor becsípte az ujjamat valami régen, de hogy mi volt az... Lyukasztó, tűzőgép, akármi kiszedő?

Bevettem nyugtatót, bőgtem egyet, így a szuicid késztetések viszonylag enyhültek. Most csak az irodaszereket nézegetem, hogy melyik lenne alkalmasabb arra, hogy kevésbé feltűnő, gyorsabban gyógyuló sebet ejtsek magamon. Meg szétreped a fejem. Közben elkezdtem dolgozni. Így, a röpke utolsó 3,5 órámban...

Mostanság nem igazán. De tervben van, hogy következő hónaptól eljárok majd úszni.

Szoktál mozogni, sportolni valamit? Valami olyat, ami jól lefáraszt?

Napközben néha kimegyek cigizni, ilyenkor sétálok pár kört, direkt a napfényes helyeket keresem. Az jólesik, és próbálok töltődni belőle. De nem az igazi.

Nem tudom, hogy mi esne jól.

Vannak hétvégék, megint, amikor napokat alszom át. Délután is alszom, éjszakai és napközbeni alvás között csak fekszem. Ez általában ad annyi energiát, hogy utána tudjak aktívan dolgozni kb. két napig. De nincsen lehetőségem arra, hogy két munkanap leteltével mindig aludjak még két napot.

PhilC!

Jobbulást! Nincs ötletem sajnos, h mit kellene tenned. Sztem próbálj ráérezni, hogy mi esne jól, mi segítene. Nekem ez néha beválik.

Én is összakapni próbálom magam. Sztem ebben a szép napos időben jót tenne egy séta. 

Teaházba is szeretnék elmenni, de egyedül nincs kedvem. Lehet amikor más okból azon a környéken járok, ahol sok a teaház, beülök egybe.

Most nézem, h hol vannak ingyenes 1-2 órás csoportos meditációk.

Régen volt pár depressziós napom, a többi napomon minden rendben volt. Most van egy pár jó napom, a többi nap egy az egyben depressziós. Kedvetlenség, életuntság, a mindennapi tevékenységek nehezebbnek való megélése, félig-meddig teljesítése, alacsonyabb munkaképesség, halálvágy. Főleg halálvágy.

Egyre kevésbé tudom, hogy mit kezdjek ezzel. Próbálom tartani magam. De ez is sok energiát igényel az egyébként is kevésből.

Azt hiszem, hogy segítségre lenne szükségem. De gőzöm sincs, mi kellene "még". Pszichológushoz járok, hónapok óta nyugtatót is szedek. Azt érzem, hogy mindenem fáj.

Egyik pillanatról a másikra olyan szedált lettem, mintha egyszerre 3 nyugtatót is bevettem volna. Most, ahogy írok, érzem, hogy arányosan tovább mélyül a szedáltság.

Nem tetszik neki, hogy pofázok. Nem beszélek többet róla.

Ő egyáltalán nem szuicid. Így nem is áll érdekében, hogy én az legyek (akkor ő is velem pusztul). Ettől függetlenül az öngyilkossághoz az erő benne lenne meg. Bennem meg a szükséges kétségbeesés. Tehát együtt kellene működnünk, amikor majd egyszer megölöm magamat. Az egy érdekes meccs lesz.