Sziasztok, most reagálnék még az előző vitára.

(Mindig írni akarok, aztán mégsem írok, olyan feszültség-forrás ez is. Meg egy kicsit megdöbbentett a vita, amit generált az előző hozzászólásom.)

Szerintem Nemkéne a saját életét vetítette rá az én történetemre, ezért reagált ilyen élesen. De azóta már elment a Búráról nagy dérrel-durral, úgy hogy nem akarok direkt neki válaszolni. Hozzám közelebb van az, amit Feeling írt, bennem is felmerültek ezek a dolgok, de tisztában vagyok azzal, hogy több oldalról kell egy történetet megvizsgálni, és a férjemnek is megvannak a maga érvei, ezért is írtam A és B verziót az előző hozzászólásomban. Nyilván az életünk közös vagy külön folytatása csak rajtunk múlik, és nem netes tanácsok alapján döntünk. De örülök minden véleménynek. A szakítás már 2014-ben felmerült mindkettőnkben, még a második fiunk születése előtt. Tehát nem egy rapszódikus döntésről van szó, hanem egy sajnos elmérgesedett szerelemről. Én amúgy nem hiszem azt, hogy a gyerekeknek a válás a legrosszabb. Egy folyamatosan balhés kapcsolat, vagy csak a "gyilkos némaság" is rombolóbb lehet a gyerekeknek, mind egy kultúráltan kivitelezett válás.

Most egyébként jobb, de úgy érzem, én többet teszek a békéért. És párterápiára EGYEDÜL nem tudok elmenni.
 

Szia Feeling -- szerintem teljesen adekvátan kommunikáltál. Remélem, nemkene is megérti. 

Teljesen egyetértek, parrot

Vannak fórumok, mint például ez itt, vagy az OFF, stb, ahol aztán tényleg bármiről lehet beszélni. A kifejezetten meghatározott témának szentelt fórumokban viszont jó lenne következetesen a témánál maradni. 

A másik,bár tényleg off...Rendezni kellene a sok elfojtott feszültséget,ami nemkéne,kiscsillag és huli között van.Addig csak megy egymás levadászása,s szaladgálás az ofőhöz,hogy oldja meg helyettetek a problémát.Ha ezt nem sikerül rendezni,mégis hogy lehetnénk hitelesek párkapcsolati,hozzátartozói esetleg gyermekvállalási kérdésekben.

Számból vetted ki a szót, Parrot. 

Sajnálom,hogy egy ilyen fontos téma szét lett cseszve olyan mennyiségű személyeskedő,gyermeteg hozzászólással,ami esetleg egy chat-en elfért volna.S ez nem az első eset.Aki csak mint látogató jön a Búrára,mert érdekli a téma,mit gondol majd?S lehet,hogy a saját házunk táján is söprögethetnénk.Olyan ritkán olvasom,hogy valaki saját magát is hibásnak tüntetné fel egy párkapcsolati konfliktusban.Mindent ne fogjunk már a lelki bajainkra.Nekünk is változni kell,s milyen jó lenne olyan történeteket olvasni,amiből esetleg tanulhatunk is.

Túl lett kontrázva az egész.

Szoktàk mondani, gyereket a hülye is tud csinàlni... Fel kell nőni a feladathoz, ahogy ahhoz is, hogy ha valaminek vége van, akkor vége van. Lehet erőltetni, lehet menni párteràpiára de ha a másik fél már nem akarja csak én, akkor azt már inkább hülyeségnek tudnám nevezni és nem a kapcsolatot megmenteni akaró személynek. Ha valamit csak én akarok, ráerőszakolom magam a másikra az milyen már? Lehet a gyerekre fogni, de az esetek nagy többségében nem ő van előtérben, hanem az önös érdek. Mert rohadtul nem tudod mit kezdj magaddal, ha szétmentek.

Ne Csernusozzàl, nem kell nekem más dumàja. Van sajàt stílusom, saját dumám ne húzd rám másét.

Nekem csak az szúrt szemet, hogy egyik szavad üti a másikat

"Ne alkoss véleményt amíg nem tudsz semmit" De anélkül is TE TUDOD hogy a párjának pszichés problémái vannak.

Na mindegy is

azt mondtam, hogy

-a helyzet pontos ismerete nélküli

-vagy saját traumákra alapozott véleményformálás lehet ártó.

Nekem úgy tűnik, te is belekerültél pont ebbe most. Összekutyultad kicsit Jolán esetét a sajátoddal. 

Egyébként az egész témakörrel nem tudok együttérezni,  már ott elakadok, hogy SÚLYOS(kezeletlen, kezelhetetlen, kezelést el nem fogadó, fejletlen stb) személyiségzavaros emberek és gyerekvállalás...már itt beakad az egész nálam...

úgyhogy inkább nem is folytatom most. 

Azért kérdeztem, mert Jolán nem írta, hogy a párjának bármiféle pszichés baja lenne, ha jól emlékszem.

Nem vagyok Emese... Vagy szólíts a nevemen, vagy sehogy. 

Az én egyéjszakás 'kapcsolataim' többet érnek, mint a te évek óta tartó huzavonàd otthon, aminek semmi értelme, csak egymàs èletét keserítitek meg. Amúgy arra pont baszok rá :D 

A gyerek jobban megsínyli azt, ha a szülők harcolnak, csak a látszatot próbálják tartani, hogy a gyerek ne lássa ahogy veszekszenek. Csakhát a gyerek nem hülye. 

Hameg nem megy, és én tényleg mindent megpróbáltam, el kell engedni a másikat mert a görcsös ragaszkodàs senkinek nem tesz jót. 

Meg ahogy látom, nem engem osztanak azért, mert hülyesègeket írok össze vissza. Mivel éppen megint igazam van

Szerintem meg ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Bassz földhöz egy tànyért, eltört? Igen. Akkor most kérj tőle bocsánatot... Sokat használt nem? 

Párterápia miafaszom, szerintem nem mindig megoldás, de persze meg lehet próbálni, és hatalmas hülyeség azért maradni valakivel mert sajnàlom szegényt. Ott már normális kapcsolat nem lesz. Én inkább kilépnék egy ilyen kapcsolatból, mert nekem rossz és nem akarom hogy folyamatosan lealázzanak, amikor amúgy is labilis vagyok. Biztos vagyok benne, hogy szép hosszú életem soràn meg fogom találni azt az embert, aki mellett megint boldognak érezhetem magam.

Ez az én véleményem, nem tanács. 

Ennyi erővel akkor az emberek itt ne is beszélgessenek semmiről, hanem menjenek rögtön terapeutához, orvoshoz...

Szerintem ez az oldal arra van, hogy akár véleményt is mondjunk dolgokról, nem hiába ír ide valaki valamit: választ vár rá. 

Nekem sokszor a közösség többet ér, mint egyetlen egy terapeuta, ezt most persze nem úgy értem hogy a közösség véleménye alapján döntök... Bár tudom mindenkinek más és más a problémája, és más a megoldás rá.

Feeling csak egy véleményt mondott el, hogy ő hogy látja a helyzetet..

Ez most nem Jolán ellen szól (vagy bárki más ellen), de ha valaki kilépne egy házasságból azért mert valaki itt mondott valamit, az vessen magára...

Sziasztok!

Most jutottam el oda, hogy írjak ebbe a fórumba. Köszönöm a hozzászólásokat. Alapvetően itt két különböző elmélet van, mind kettőre vannak "szavazók" a környezetemben, és én is mindkettőt el tudom hinni, attól függően, hogy milyen paszban vagyok. Viszont a két különböző elméletnek, két egymással ellentétes megoldása van, ezért is bizonytalan vagyok, hogy merre tovább.

A: Én egy bántalmazó kapcsolatban élek, ahol engem lenyomnak, lenéznek, nem vesznek komolyan, követelőznek velem szemben anélkül, hogy az én nehézségeimet néznék. Magamra hagynak betegségemben, de az "alapfunkciókat" (mint pl. szex) el kell látnom. Ha ez van, akkor a megoldás az lenne, hogy minél előbb kilépek ebből a kapcsolatból, mert amíg benne vagyok, addig nincs felszabadulás, addig nem lesz öntudatom, önérzetem sem, marad az öngyűlölet, a folytonos kritika miatti szégyen. Ha elmennék, nem érezném folyton a "hátamban a kést", hogy megint le leszek cseszve, le leszek nullázva. Nem éreztetnék velem, hogy senki vagyok. Bármennyi energiát is fektetek bele a változásba. De két gyerekkel külföldön, munka nélkül ezt elég nehéz kivitelezni (a különköltözést).

B: A nagy szerelmünk elmorzsolódott az én elhúzódó pszichés betegségemben, ő sokáig kiállt mellettem, támogatott, segített, de aztán nem bírta, én meg csak követelőztem, azt akartam, hogy minden problémámat oldja meg azonnal, balhéztam, üvöltöztem, öngyilkossággal fenyegetőztem, észre sem vettem, hogy ő is emberből van. Mára páncélt növesztett, és ő is csak vegetál. De sajnál engem, ezért marad velem, vagy talán még egy kicsit szeret is, vagy ez így kényelmesebb neki, mert legalább a gyerekekre vigyáz valaki. Ez esetben mi a megoldás? Én próbálok változni, tényleg, odafigyelek, hogy amikor hazajön nyugi legyen, egyre többször csinálok vacsorát (pedig nem szeretek főzni). Amikor jó passzban van, megköszöni, de amikor nem, akkor csak kritizál, bármit csinálok. Kéne neki is pszichológus? Elutasítja. A párterápiáról már régen beszélünk, eleinte azt is elutasította, most már belemenne, de sokat nem teszünk érte. Én most elkezdtem sportolni is, ettől fogyok, és levezetem a dühömet, ez még jobb is, mint a gyógyszer, de azt is szedem a gyámügy miatt. Ő sokat dolgozik és talán nem érzékeli azt, hogy én mennyi energiát teszek abba, hogy normálisabban éljünk együtt.

Szia tankika! Nagyon meglep, hogy a pszichiátrián azt mondták, hogy semmi baja... Még ha lelki eredetű is a roham, akkor is van baja, mondjuk személyiségzavara (amit látatlanban persze senki nem állapíthat meg, pláne nem én).

Másrészt látom a rációt abban, hogy költözzön el. Ha lelki eredetű a dolog, és tulajdonképpen zsarolásra használja, arra, hogy ne kelljen leválnia a családról, akkor a legjobb tényleg az, ha egyedül van, és megküzd a leválással. A családi helyzet sokszor vált ki tüneteket, amelyek elmúlnak, amikor valaki külön költözik. 

Ezt egy normális pszichoterapeutával kéne megbeszélnetek, aki családok egészével foglalkozik (tehát családterapeutával). Nézzetek körül itt: http://www.csaladterapia.hu/csaladterapeutat-keres

Sziasztok!

Tanácsot szeretnék kérni. Növéremmel (33 éves) problémák vannak, de az orvosok évek óta azt mondják hogy semmi baja. Nem akarok hosszan fogalmazni, pontokba szedem, hogy mik a tünetei és hogy eddig hová jutottunk.

Kórtörténet:

 - 7 éves korában vesebeteg lett, rengeteg gyógyszert szedett, hónapokig kórházban volt.

- Kb. 7 - 8 évig szedte a gyágyszert (a végén már csak egyet), ezalatt az idö alatt nem volt gyerekpszichológusnál.

 - 1-2 évig tünetmentes, csúnyán beszél, szüleimmel kiabál, kisebbségi érzése van, rám irigy. ezt mind a természetére fogtuk.

 - 2000 környékén történt az elsö epilepsziás rohama. Akkor adtak neki gyógyszert. Hol szedte, hol nem. A Rohamok elmaradtak. természete még mindig ugyanolyan. Mondhatni utálja a családját amikor olyan kedve van

 - A gyógyszert elveszik töle, gyógyultnak tekintik. Kis idö múlva a rohamok visszatérnek. Egy másik orvos megállapítja, hogy nem epilepsziás, lelki eredetü a roham. Nem kap semmilyen gyógyszert. 

 - A görcsök gyakoriak, szinte minden naposak, van mikor egynap többször is összeesik és rángatózik. Másik orvost i megkérdezünk, szintßen arra jut, hogy egészséges.

 - tavaly megtudtuk gyözni, hogy feküdjön be kivizsgálásra a pszichiátriára. naponta 1,5 Rivotrilt szed. De persze, még mindig semmi baja és nem szorul kezelésre.

 - görcsei még mindig vannak, Anyukámmal alszik, aki éjszaka figyel rá, hogy ne essen baja. Rosszullét után nem emlékszik, hogy mi történt. Zavart a szeme és van, hogy berögzült dolgokat tesz. Pl. elkezd vetközni, benyit más szobákba. Ezekre persze, nem emlékszik késöbb.Dührohamai vannak, tárgyakat dobál, a virágokat tépi ki, kiabál, csúnyán beszél, nekitámad szüleimnek. Emellett letagadja azt amit csinál, ki lehet mondani, hogy hazudik. Idegenekkel kedves és annyira jól csinálja, hogy mindenki elhiszi neki, hogy egészséges, amíg meg nem látják egy dührohamát. 

Tegnap este szüleim ma´r nem bírtak vele és kihívták a mentöket. Nem engedte be öket, kiabált velük iss, így azok a rendöröket hívták és nagy nehezen elvitték a kaposvári kórházba. Azt hittük, hogy bekerül a zártosztályra és kezelni fogják, sajnáltuk, de gondoltuk jó lesz neki. Tény: Kaposváron megállapították, hogy nincs baja és hazaengedték.

Valaki tudna segíteni, hogy mit csináljunk? Egy orvost valaki tud, aki végre elhiszi a hozzátarozónak amit mond és nem a beteget veszi alapul? Eddig mindegyik azt mondta neki, hogy menjen el otthonról, köryezetváltozásra van szüksége. De könyörgöm, normális az az orvos, aki egy epilepsziás görcsöket megélö embernek azt mondja, hogy költözzön el? Egyedül élve biztosan nem lesz baja, ha összeesik, ugye???Nagy müvész növérem, mindig elhiteti, hogy mi vagyunk a rosszak. Anyukám fél olyakor egyedül maradni vele. 

elöre is köszönöm a segítséget! Azt szeretnénk, hogy normális életet tudjon élni egyedü1

Sziasztok!Válasszunk szét kettő dolgot.Van a depresszió,mikor a kismama otthon van a babával,beszűkül a világ,s tényleg a legjobb,ha elkezd dolgozni,emberek közé megy.Feltételezve,hogy nem egy feszült,labilis idegállapotú anyáról beszélünk.Csak gondoljuk végig,ha valaki sors,egyéb tényezők miatt kikészül,tényleg a legszerencsésebb,ha ilyen állapotban kezd egy új munkahelyen?Ott tolerálják az idegességét,ill.a kezeletlen dühkitöréseit.Nekem anno sikerült visszamennem dolgozni,muszáj is volt,párom akkor lett munkanélküli.S rengeteget segített,mégis jött egy katt,vagy minek nevezzem.Ingerült voltam,veszekedtem mindenkivel,a munkahelyen egy idegbeteg embert láttak.Nyilván az eleve labilis idegzetemnek sok volt a stressz,tudom,más boldog kismama,a,legszebb korszak az életben.Szóval nem így éltem meg.Lépnem kellett.A családom és saját egészségem érdekében.Lecseréltük a gyógyszert,mert nagyon pörgetett,akkor jött be az anafranil.Áldom a hatását,megnyugvást ,békességet hozott az idegroncs napjaimba.Nem húztam már fel magam apró dolgokon,s pihenni is tudtam.Anyósomék gyakran elvitték pár órára a picit,hetente jártam pszichiáterhez.Sokba került.Egyik napról éltünk a másikra.Pelenkára futotta,ennivalóra,ennyi.Lassan kezdtem erőre kapni,de mégegyszer mondom,borderline elég,eleve instabil idegrendszerrel áldott meg a sors.Tündérhegy is felmerült,esetleg az,hogy befekszem a pszichiátriára,s ott rázódom helyre.Végülis megoldódott,a helyére kerültek a dolgok.Már amennyire.Jolán esetében a legjobb lenne,ha találnának egy magyar pszichiátert,biztos van kint,csak keresni kell.Esetleg wgy feszültségoldó antidepi,tehát nem a pörgetős,mert az mégjobban kikészíti.S ha egy,kis lelki békét talál,esetleg el lehetne kezdeni rehabilitálódni egy kórházi osztályon.Mikor minden rendeződik,at lehet gondolni,hogyan tovább.A,férje szerintem támogatná ,hiszen az derült ki,hogy próbál mindent megtenni,csak javuljon már a helyzet.

Teljesen igazad van, CatEye. Én nem tudhatom, mi a helyzet. Csak a saját tapasztalataimat osztottam meg arról, hogy nekem mi műkődött/ik kapcsolatokban, amikor rosszul voltam/vagyok. 

CatEye,

Szia Eszter,

Jolán helyzetével kapcsolatban abban egyetértek, hogy sok dolgot szeretne hirtelen megoldani, amikor ennyire rosszul van, és minden sikertelenség csak visszaveti a gyógyulásban, kudarcot jelent. De azt nem értem, hogy mitől lenne jobban, stabilabban.  A rossz házasság, a verbális bántás, a kiszolgáltatottság egy ok is, hogy rosszul van. Ezeket a problémákat a gyógyszer nem fogja megoldani. Sokkal többet segít a gyógyulásában, ha munkát talál, ezzel kicsit önállósodik, önbizalmat nyer, esetleg sikerül sportolni, fogyni pár kilót stb. Mind mind egy apró lépés ahhoz, hogy jobban legyen. Pici sikerélmény is nagyon sokat jelent. Persze nem kell rögtön a legnagyobb horderejű dologról is döntést hozni, eldönteni a házasságát, de muszáj valamerre elindulni, mert a jobbanlét nem lesz magától vagy gyógyszertől. Esetleg ha az apró változásoktól jobban van, utána érdemes a házasságról beszélni. Én így látom.

Szia Jolán! Szerintem nem akkor kell döntéseket hozni, amikor rossz állapotban vagy; ilyenkor még a kibeszélés is rossz felé megy általában. Tehát egyetértek nemkene álláspontjával. 

Neki valószínűleg könnyebb eldönteni, hogy együtt akar-e maradni, ha tudja, hogy _mivel_ kell együtt élnie -- tehát hogy jobban leszel-e, jobban akarsz-e lenni, hogyan tudjátok ketten jobban kezelni az állapotodat. Nem látom teljesen szimetrikusnak a helyzetet, mert te most nagyon rosszul vagy, ő pedig talán egy rémálomban érzi magát, amit egyáltalán nem ért. 

Nekem is eszembe jutott rólad a borderség. De szinte mindegy, hogy mi a címke, a lényeg az volna, hogy legyél jobban, stabilabban -- bármilyen módon --, mert akkor minden más is jobban menne, a párkapcsolattól az álláskeresésig.

Olyasmit érzek benned, hogy fogadjanak el úgy, ahogy vagy, segítsenek így. Ez egyrészt nagyon jogos érzés, másrészt a hozzátartozóidnak is nehéz, és ők nyilván azt várják, hogy egyszer majd előkerül egy jól-van-Jolán, akivel "értelmesen" lehet beszélni. 

Nekem az tett a legjobban az életben, amikor nem hittem el a saját gondolataimat és szorongásaimat, és még kevésbé akartam ráterhelni őket a hozzátartozóimra és ismerőseimre. Amíg azonosultam a betegséggel, addig nem láttam, hogy mekkora nehézséget és kárt okozok nekik azzal, hogy elvárom, hogy szolgálják ki ők is a betegséget,  forogjon minden e körül. 

Mostanában azt gondolom, hogy a betegséget kezelni kell, de nem szabad kiszolgálni. Amihez viszont meg kell tanulnod egy csomó érzésedről azt mondani, hogy "ez csak a betegség, ez nem az objektív valóság", és keresni azt a stabil Jolánt, aki kapcsolatban van a realitással. Nem tudom, hogy ez érthető-e.

Nemkéne:)

Nekem ezzel a tesszük a dolgunkat dologgal az a bajom, hogy ott maradnak a tüskék. Nincs feldolgozva, kibeszélve. A párterápiák is azon alapszanak, hogy kimondják a felek asszertív módon, hogy mi az ami fáj/fájt nekik, mi lehet erre a megoldás, van-e közös jövő. És vannak kapcsolatok amik már annyira mérgezőek akár a személyre, akár a gyerekekre, hogy jobb elengedni egymást, azzal tesszük a legjobbat. Szóval nem minden párterápiának a kapcsolat megmentése az eredménye, mégha az is a célja.

Köszönöm a válaszokat.

Tudom, hogy felelősségem van, főleg a gyerekeim iránt. Ezért szedem a gyógyszert, bár szerintem csak rosszabb lett tőle a kedvem. Egyébként rengeteg düh van bennem, ami időnként a felszínre jön, már többször felmerült bennem a borderlineság. (Nincs ilyen diagnosztikám). Most kaptam szülinapomra egy boxzsákot kesztyűkkel, szerintem sokat fogom használni.

A párkapcsolatomban fontos lenne, hogy tisztázzuk magunkban és a másik előtt, hogy mit szeretnénk. Ha együtt akarunk maradni, azért mind a kettőnknek küzdenie kell.
 

Mondjuk a szüleid mutathatnának több empátiát, mert ezzel csak még mélyebbre taszítanak. Mégis csak valamennyire felelősek abban, hogy ide jutottál. Nem merült fel a hazaköltözés kérdése a szüleiddel, vagy ők az "itt élned halnod kell" elvet vallják?

Kedves Jolán,

Én is sokat gondolkodtam ezen. Szerintem igen, felelős vagy, és mindannyian felelősek vagyunk. Nem lehet csak áldozatnak beállítani magunkat. Aki nem volt mentális beteg, az nem érti meg ezeket az érzéseket, bármennyire is akarja. Érthető, hogy eleinte melletted állt a férjed, de mindig arra hazamenni a sok munka után, hogy nem egy nyugodt otthon várja, kiegyensúlyozott feleséggel, gyerekekkel, nagyon megterhelő lehet neki is.

Bennem mindig amiatt van lelkiismeretfurdalás, hogy nem tehetem meg ezt a két gyerekemmel, hogy tönkre vágom a gyerekkorukat, mert egy depressziós anyával felnőni nagyon terhelt gyerekkor. Kötelességem mindent megtenni, hogy kilábaljak ebből. Bár látom, hogy ez a betegség nem gyógyul az orvostudomány mai állása szerint, krónikus, de a lehető legjobb állapotot kell kihozni belőle. 

Többet nem akarom a gyerekeim arcát látni, amikor bejöttek a pszichiátriára, és a zárt ajtók mögül kijöttem, és az az ijedtség volt az arcukon. Ők már 11 évesek, nagyok, de ehhez még kicsik, hogy ezt megértsék.

A férjem próbált maximálisan támogatni, beszélt az orvossal, többször, minden nap 12 óra munka után jött be hozzám, kaját hozott, késöbb programokat csinált, amiket tudta kedvelek, nem hagyott punnyadni, de amikor mondtam neki, hogy nem olyan a hangulatom mint régen, hanem mintha egy nagy fekete kutya ülne rajtam, ami mindenhova követ, akkor azt mondta, hogy neki sem olyan a hangulata mint régen, na és? Mindent az orvostól várt, hogy megold, mindig azt mondta, hogy mondjam a dokinak mert ő nem tud nekem segíteni. Tehetetlen. És én ezt el is fogadom, mert ott van a munkája a gyerekek, és még az én nyűgöm is.

Szóval nehéz ez. 

Sziasztok. A "krízis" topicból átjöttem ide, mert ott megemlítette akbar, hogy ő megérti a férjemet. Én azt elismerem, hogy sokmindent pakoltam a vállára, és elég sokáig kiállt mellettem, támogatott, de aztán elfogyott a türelme, és azóta csak kritizál. És csúnyákat mond nekem. Én is mondok neki csúnyákat, vádolom mindenfélével, öngyilkossággal fenyegetőzöm, de neki hatalma van felettem, mert övé a lakás, ő jól keres, ő helyi állampolgár, ő nem pszichés beteg, és ezzel vissza is él időnként, amikor dühében kidob a lakásból, vagy megszégyenít. Nem tudom, mit lehetne tenni, én már többször felajánlottam párterápiát. Valószínűleg már nem szeretjük egymást, és ez is megnehezíti a dolgot. Pedig ez egy nagy szerelem volt, én miatta mentem ki külföldre.

Most itt vannak a szüleim is segíteni, és velük is veszekszem. Sokszor vádolom őket, hogy gyerekoromban nem figyeltek oda a jelekre, már akkor is kényszerbeteg voltam, és nem segítettek úgy, ahogy nekem szükségem lett volna rá. Ettől megsértődnek. Mindenki engem hibáztat mindenért, nem értik meg, hogy pihennem kéne, a gyógyszer (Zoloft) is lebénít, tele vagyok pánikkal még mindig. Munkám sincs, így nem tudok önálló lenni. És van két gyerek, az egyik még baba. Gyámügyi vizsgálat megy ellenem (ezt már írtam többször). Ez így sok. Megértésre, elfogadásra lenne szükségem. És csak a kritikát kapom, hogy "miért nem szedem már össze magam".

A gyerekeimmel szemben lelkiismeret furdalásom van, egy szétesett, kiabálós, sírós anyát látnak gyakran, aki utálja magát. De azért apuka is tud balhézni.. (és őt senki nem kritizálja). Szerintetek felelős vagyok, csak nem ismerem el?
 

-

Mivel a saját nevemen vagyok itt, csak óvatosan beszélhetek, de néhány dolgot elmondanék:

- nekem rettenetesen nehéz volt azokkal a hozzátartozóimmal, akik nem fogadták el, hogy pszichés problémám van, hanem megvetéssel/haraggal fordultak felém, amiért "nem vagyok jó", "nem szedem össze magam". A szüleimre ez fokozottan érvényes, de sajnos a férjem is úgy gondolta, hogy a problémáim gyökere valamilyen "morális" kérdés. Ma már máshogy látja, de ha akkor is máshogy látta volna, könnyebb lett volna kezelni a konfliktusainkat és az én kétségbeesésemet.

- a legnagyobb félelmem mindig az volt, hogy kárt teszek a gyerekemben. Mivel depressziós anyával nőttem fel (aki tagadta, hogy depressziós), és agresszív, alkoholista apával (aki tagadta, hogy bármi gond lenne vele), én sosem tagadtam a gyerek előtt -- vagy bárki előtt --, hogy rossz érzésekkel küszködöm. Azt is igyekeztem mindig mondani neki, hogy ennek nem ő az oka egyáltalán -- gyakran bocsánatot is kértem, hogy nem vagyok "elérhető".

- ennek ellenére a partnereimmel és a gyerekkel is előfordult, hogy az indokoltnál jóval nagyobb haraggal reagáltam rájuk. Szerencsémre a gyerekem megtanult erre legyinteni, "most rosszul vagy, majd megbeszéljük".

Ez csodálatosan jó reakció volt szerintem,  bár néha -- amikor tényleg nagyon rosszul voltam, és mielőtt megtanultam teljesen elválasztani magamtól a betegség okozta gondolatokat és feszültségeket -- nem vettem jó néven. 

Sok érzésről és sok én-darabkámról hajlandó voltam és vagyok lemondani azért, hogy a szereteimmel megtartsam a jó kapcsolatot. Nélkülük nem lenne értelme az életemnek.

Felhozom ezt a fórumot, mert nagyon érdekes kérdéseket vetett fel akbar és parrot a krízis topikban. Hogyan látják a helyzetet, minket, a kapcsolatunkat, a hozzátartozóink? Hogyan segíthetünk nekik, hogy elviseljék a számukra nehéz vagy érthetetlen tüneteket? Hogy lehet jól kibeszélni, veszekedés nélkül, hogy mit is várunk egymástól? 

Szia cicalány!

Válaszoltam a másik fórumban is. Ennek a gyógyszernek ilyen mellékhatása elvileg nincsen. A felfúvódás, a gyomorgörcs, a hasmenés és a székrekedés lehet szorongásos tünet, lehet, hogy egyszerűen fél a kezeléstől vagy a gyógyszertől.

Szerintem bátorítsd, hogy szedje, és ha hosszú távon sem javul a helyzet, csak akkor gondolkodjatok más gyógyszeren. Persze mondd el az orvosnak, hátha tud valami okosat.

Eszter

Sziasztok, érdeklődnék hátha valaki ismeri az ability fly maintena injekciót, jelenleg azt kapjuk több - kevesebb sikerrel. A gyógyszer jónak tűnik de a mellekhatasok elég aggasztó ha ez mellekhatasok egyáltalán. Anyu laktozerzekeny, nagyon érzékeny a gyomra az injekció beadása után panaszkodni szokott ráadásul a hasa egész hónapban puffadt nagyon, igaz mielőtt a gyógyszer kipróbálásra került volna, előtte volt egy elég súlyos gyomorfertozese. Állítólag ez elég új a piacon, ennek van a legkevesebb mellekhatasa.ilyenkor mi szokott történni?  Rögtön egy újjal próbálkoznak, vagy csökkentik az adagot?  Ettől eltekintve úgy tűnik hogy be vált a hallucinacioi mintha megszüntek volna. 

Enyhe túlzás azért a nyitottság. De valamivel nyíltabb, magához képest ez is eredmény.  Sajnos évtizedek teltek el mire valamennyire megértettem hogy jobb ha rahagyom mert egyébként halálra idegesítem magam. Ő meg mindig bennem látja a potenciális veszekedés forrást. 

Szia, amikor apám meg élt öt tönkretette nem kicsit. Sajnos nem vettük elég komolyan ezt a betegséget. Szerencsére a kórház óta nem volt a meg akarok halni mondat. Ettől függetlenül lehet hogy gondol rá csak nem mondja.  Nagyon nagy erőre lehet neked is szükséged a mindennapokban,az embernek muszáj kitartania. Eleinte nem érdekelte az unokája, most hogy novoget már érdeklődöbb valamivel. 

Szia

Én "csak" hozzátartozó vagyok, az en nejemnek más problémája van mint anyukádnak.

Nekem annyival könnyebb hogy neki van betegség tudata, és mindennap együtt vagyunk igy könnyebb minden tekintetben. A feleségem is szokta mondani hogy ez nem az ő világa és hogy csak terhérre van mindenkinek. Mottivácio nálunk is nehéz mikor nagyon lent van a gyerekek ami miatt muszály hogy felkeljen és muszály dolgokat megcsinálni. 

Az öngyilkossággal kapcsolattossan vedd komolyan ha szóba hozza vagy ezen gondolkodik.

Unokákkal ha van nem lehet esetleg motiválni? 

Mindenesetre egy közösségben jobb helye lenne ahol ellenőrzik hogy beveszi e a gyógyszereket oda meg nem akar menni, hagyjuk békén. 

Mint hozzátartozó én úgy látom, hogy ezzel az egésszel az a legnagyobb probléma, hogyha a betegnek nincs betegségtudata (milyen szép is lenne ha lenne), akkor egy csalódás után lehet, hogy feladja, mert nem akar megint mellékhatást, kísérletezést, ő úgy jó ahogy van, hangokat hall és szerinte az normális. Rühellik ha törődünk velük, szerintük hátsó szándékkal tesszük, semmilyen segítséget nem fogadnak el, legjobb ha békén hagyjuk őket, de akkor meg ki tudja mi történik. A megoldást még nem találtam meg. Viszont az én türelmem is véges, egyszerűen ez a világ nem az ő világuk, (nem tudok jobb megfogalmazást) boldogtalanok. Fogalmam sincs mivel lehetne felkelteni az érdeklődését.

Najó, ennek megint semmi értelme.

Inkább megyek, jó éjt!

A felsorolt neuroleptikumok mind használatosak , de hál'Istennek még szélesebb a paletta(a torazin óta jó sok minden történt), és akkor még szóba sem kerültek azok a gyógyszerek, amik nem antipszichotikumok, és mégis kiválóan előzik meg a pszichotikus állapotok kialakulását.

A leponex egy nagyon komoly gyógyszer, normális orvos nem írja fel mert "nincs jobb ötlete". Komoly következményeket kell(ene) mérlegelni mielőtt felírját. Ugyanez igaz az ECT-re is, ennek ellenére hobbiszerűen elektrosokkolnak betegeket jópár kórházban. 

Azért nem, mert nem lakunk együtt. Én csak elkiserten tudnám a kontrollra ha épp nem dolgozom. Magától hogy fog eljárni azt nem tudom. Én is kétlem hogy van mellekhatasok nélküli injekció csak remélem hogy nem okoz durva dolgokat és kibirhato. Jó lenne pedig a havi 1 szuri. A házi orvossal beszélek bár szerintem nem fog kimenni. 

Ismer valaki esetleg olyan helyet ahol házhoz jönnek havi egy alkalommal injekció miatt? 

Szia Eszter

Ez szerintem is  egy ördögi kör az egyik nem hagyja a másikat gyogyulni. A depresszio miatti motivácio hiány miatt nem megy sehova ha nem nagyon muszály, a szocfob miatt meg fél és tart mindentől csak együtt tudunk menni "normális" esetben mindenhova.

Csak neten kommunikál ,de mindig csak ir nem beszél nem használ webkamerát, ha nem muszály nem is telefonál, ha teheti elkerüli a telefonálást is.

Nála is fontos hogy csak ugy megy el valahova hogy együtt mert csak bennem bizik, ha nem tudok vele menni akor inkább nem megy, majd akor ha tudok vele menni.

Kb. 3 éve nem szed semmit, sajnos az igaz hogy a jó gyogyszert ki kellene kisérletezni, viszont magyar doki nincs a környékünkön.

Szerintem a szigony gondol. 

Köszönöm! Bárcsak már ott tartanánk. Azt lehet tudni hogy a nyírő én hogyan telik egy nap milyen foglalkozások vannak? Onnan bármikor hazamehet a beteg illetve. Bármikor hazavihetem? Te meddig voltál bent?   Közösségért alapítványnak mennyire tudják figyelni hogy szedik e a betegek a gyógyszereket? Van erre mód, kapacitás? 

Szia cicalány! Még egyszer javaslom a Közösségi Pszichiátriáért alapítványt -- nagyon rendesek, foglalkozásokat tartanak a betegeknek, és nem ijednek meg a skizofréniától!

Eszter

Szia, nem tud megbirkozni tudja hogy valami nem stimmel de lehet hogy beállítás a gyógyszert de szerintem az édeskevés egy ilyen betegnél mi lesz utána? Én abban  bízom hogy a kórház után ami bent fekvő addigra kialakul nála valami. Nappali kórház meg korai szerintem de az is felmerult.a konkrét helyre azok járnak akik szedik a gyógyszereket. 

Szia cicalány!

Ha édesanyád boldogul a mindennapokban, szerintem nem érdemes hosszú időre kórházba vinni. Vannak új típusú gyógyszerek, amelyek elvileg kevesebb mellékhatással járnak, azokat be tudják állítani egy-két hét alatt. 

Ha régóta fennáll a betegség, akkor talán meg tud birkózni vele, vagy nem?

Javaslom, hogy keressétek meg a Közösségi Pszichiátriáért Alapítványt, ott foglalkoznak skizofrének nappali ellátásával. 

Eszter

Szia fischer,

én depressziós vagyok és van szociális fóbiám. Számomra se teljesen világos, hogyan függ össze a két dolog, de a depresszió -- motivációhiány -- következtében még annyira se megy ki az ember a lakásból, amennyire kimenne a szoc fóbiájával.

Az online kommunikáció például nekem sokkal könnyebb -- a feleséged tud online kommunikálni?

A szorongás nálam olyasmi, mint az ellenállás: ha sikerül letörni, akkor utána enyhül. Szoc fóbiánál sokat segít, ha van mellettem valaki, akiben bízom, és így indulunk el. Vagy ha tudom, hogy olyan helyre megyünk, ahol van valaki, akiben bízom.

A gyógyszerek nekem segítenek (jelenleg), de sokat kell kísérletezni, míg meglesz az igazi. Ezért érthető, ha elkeseredik és úgy érzi, sosem lesz jobb. Különösen, mivel a depresszió eleve negatív gondolatokra hajlamosít.

A fiam nekem azt szokta mondani: "tudod, mindig ezt gondolod ilyenkor, aztán jobb lesz".

Eszter