Köszike. Jó látni, hogy itt még létezik olyan hogy kedvesség

Szia!
Mi itt azért szoktuk egymást vidítani is.
Nézz be más topikokba is, lehet együtt nevetni is. Vannak életvidám témák is.
Nekem is evészavarom volt/van (?). De másfajta.
Ha beszélgetsz emberekkel, le kell tudni magad védeni, hogy ne hasson rád lehúzóan a másik. Vagy ignorálni, ha ez nem megy.
Írhatunk evésről is, van olyan topik is. Én pl. elég jól főzök, szeretek is enni, kivéve ha rámjön az undor. Recepteket is írhatunk akár.
Szép napot!

Sziasztok!

Mondanám, hogy örülök annak, hogy itt lehetek de nem tesz boldoggá, hogy ezt a sok szenvedést kell olvasnom...

Januárban kezdem meg a pszichoterápiámat. A pszichiátriai tartózkodásom alatt Frontint és Pharmasant írtak fel nekem ami kb annyira hatott, hogy nagyon fáradt lettem tőle. De egyébként semmi.

Közben az evészavarommal is küzdök mert mindent a kajával kompenzálok. Vagy túlevés vagy a másik vége az éheztetés. 

Azt érzem a világ már régen embertelen. Mindig is az volt, undorító és könyörtelen. Néha, hányni tudnék. De magamtól is.

Írjatok bátran ha beszélgetni szeretnétek. Szerintem nincs annál jobb ha 2 ember megérti egymást.

Mit csinájak ha mindig elkezd nagy arcom lenni úgy értve h többet képzelek magamról ami vagyok aztán puff jön a pofon és az igazsággal szembesítés hogy valójában egy semmit nem érő jelentéktelen kis szar vagyok aki mindenkit csak fáraszt meg untat?

Napok óta azon gondolkodom, hogy mi legyen az első hozzászólásom ezen a fórumon. Olvasom, hogy mások is sokat szenvednek. Arra gondoltam, hogy bármit is írok, lehet hogy kicsit könnyebb lesz számomra.

Körülbelül másfél éve szedem a gyógyszereket (Coaxil és Spitomin) és nem tudok kilábalni a depresszióból. Talán az a legrosszabb, hogy vannak olyan mélypontok amikor a szorongás miatt nem tudok örülni semminek, sőt bármit csinálok értéktelennek érzem magam és az az érzésem, hogy mindent elrontok. 

Talán csak egy dologot szeretnék, hogy ennek vége legyen és élhessem kiegyensúlyozottan az életemet. 

Tudom, hogy jó lenne a mozgás a levegőn de nincs erőm hozzá és nem akarok ismerősökkel találkozni. 

Szóval nehéz de holnap talán megpróbálok tenni egy első kis lépést. Nektek ilyen helyzetben mi szokott bevállni? 

Depresszikm van a dokim szerint.szerintem meg border nah mindegy

Sajnos a tél nálam is felerősiti a depressziót. Sajnos az antidepresszáns így lassan 3 év után már nem úgy hat mint anno a legelején.
Szerintem a depressió a egyik legrosszabb betegség, ha egyszer kialakult akkor folyton fenáll a visza esés lehetősége.

Sajnos nálam is jelen van 2009 óta, és azóta olyan az életem mint a pokol. Talán mikor kialakult akkor volt a legrosszabb, azóta javult de még most se olyan mint a betegség előtt.  Bár szerintem fontos a betegségnél hogy az ember mindig az ellenkezőt cselekedje mint amit a betegség javasol neki.

Leírok pár dolgot ami nekem segít, például muszák kimozdulni menni emberek közi. Kell mindig valami ami eltereli a betegségről a figyelmet, esetleg a testmozgás is tud segíteni. Napi fél-1 óra mozgás is segít enyhiteni a tüneteket. Talán még a táplálkozás is tud kicsit javítani, na meg hogy az ember ne hagyja el magát. Mindennap érdemes valami aproságot csinálni, ami apránként de segít hogy jobban nézz ki.
Napi 10 perc takarítás/rendrakás is sokat tud segíteni. Ha szép a környezeted is jobban érzed magad, mint mikor rumli van.

Ezek tudom nem tünnek nagy dolognak, de ha valaki elkezdi szép lassan felveszi az új ritmust és valóban jobban fogja érezni magát.
Meg általában mindenkinek van komfort zonája és ha túl monoton unalmas valaki élete akkor sokat tud segíiteni ha valami újat kipróbálunk.

Egy ember sok téren fejlődhet, anyagilag, személyiségileg és külbőben is, de lehet valaki okosabb bölcsebb stb.
Bár általában függ attól is kinek milyen súlyos a depressziója.

A mámmá is depis, és tudja is magáról! (Ez az egyetlen pszi betegség, aminek a létét elismeri, meg a szellemi károsodást.) Úgyh tegnap kicsit s.ggbe rúgtam, ma már aktivizáltam is, remélem, még időben...

Péntekre múlt el a hőemelkedés, izületi fájdalom és a hidegrázás

Karom sokat javult.

Aktivitásom is javult. Depiből jövök ki. 

Már kezdtem jobban lenni múlt héten. Hétfőn oltakoztam. Ez volt a harmadik. Az első kettőnél semmi bajom nem volt, minimális váll érzékenységen kívül. Fájdalomtól messze volt.

Azóta is fáj a vállam, az egész felkarom, lapockám, kulcscsontom. Hőemelkedés 2 napig. Tegnapelőtt minimális fejfájás, tegnap szétrobbant a fejem. Tegnap torkom is fájt, nyirokcsomók. Hidegrázás 25 fokban.

Egyetlen kellemes mellékhatása az volt, hogy az oltott felkarom forró volt és nem fázott.

Most van a harmadik nap oltás után. Még fáj a karom, de sokat javult.

Köszönöm mindenki válaszát. Mivel két órákat alszom ezért gondolkodtam rajta. Meglátom mi lesz még szenvedek egy kicsit , hátha megy segítség nélkül mint eddig

Mirtazapin kinyírta a még egyetlen hatásos altatómat is. Nyugalom, evés szintén nulla.
Akkor már inkább a mianszerin, ami egy kicsit más, de rokon a mirtával.

Csak a saját tapasztalatom írtam le, ne vedd szent írásnak! Biztos van ettől sokkal jobb tanács is, csak láttam senki nem ír hozzá így gondoltam írok pár tapasztalatot. Jobbulást, reméljük sikerült javulást elérni
 

Mirtazapin alvászavarosoknak is jó. Álmosító esti gyógyszer.

Nem volt átmeneti szorongás és feszültség növekedés az szedés elején.

Sajnos engem hízlalt és fejfájós voltam hosszú távon is.

Tritticó hasonló, kevésbé segít aludni, de nem zabáltat. Kezdeti állapotrosszabbodás nem volt. 

Mindkettő oldja a szorongást is.

Megfogadom amit írtál, és nagyon szépen köszönöm.

Igen a Mitrazapine ajánlom bátran, az nekem is bevált és nem okoz impotenséget. 
Figyelj a gyógyulás első lépése hogy beismered hogy baj van, sajnos a mai felgyorsult világban az embereknek nincs lehetősége kiadni a bánatuk. Ha valamit sokáig horculsz magaddal szép lassan kihatással van az egész életedre.

Azért a Xanax függőséget ne úgy képzeld el hogy szeded is rögtön függő leszel. Én is használom alkalmanként, ha a szorongásod előjön valahogy oldani kell. 

Az antidepresszáns általában depresszióra jó, a szorongást például úgy átlagban Benzoval oldják.
Én is utáltam hogy érzékenyebb vagyok az átlagnak, de ezt el kell fogadni. Erről nem a egyén tehet, hanem a világ hogy túl kegyetlen és nincs idő a magunk lelki gondjaival törödni.
Én is például irigyeltem azokat az embereket, akikkel bármi történt nem volt rájuk komoly hatással.
Sajnos én az a fajta ember vagyok, akivel ha valami történik komolyan kihat az életemre.

Hát ez az gond hogy én még az Antidepresszáns mellet is úgy érzem sokszor szar az élet, én úgy tudom körül írni a gyógyszer segít de nem gyógyít meg. Szerintem akkár hogy nézzűk vissza kell menni teljesen az alapokra, például önismeret és hogy hol kezdődött a betegség és hogy mi váltotta ki. 
Én például azt olvastam hogy ahhoz hogy valaki gyógyuljon fel kell dolgoznia a vele történt traumákat. 
Például mai napig nem tudom hogy lehet ezeket feldolgozni, szerintem mindenkép kell egy szakember aki jó útra terel.
Személyes véleményem hogy a betegség is rá utal arra hogy valaki nem jó az életedben.
 

Nyugodtan szed a Xanaxot ha erős a szorongás nincs más lehetőség.
Nekem még 2012-ben voltak ám kronikus is nyughatatlan szorongásaim karácsonykor. 
Szó szerint sírőgörcsök törtek rám napokon át, aludni alig tudtam étvágyam is alig volt.
Ilyen Kronikus szorongás ami 2 hétig intenzív kb életembe 2X volt komolyan nem kívánom senkinek:
Szó szerint úgy éreztem mint ha a lelkem remegnek, mint ha össze törték volna.

Hála 2012 December és 2015 Január, ez a két esett volt pontosan mikor ez a 2-3 hetes brutál szorongás rám tört.
Sajnos addig nem múlt ameddig nem kezdtem xanax kezelésbe.Szóval bátran kezdj bele, ha jobban leszel meg majd abbahagyod. 
Ha rossz paszban vagy 3-6 hónapig nyugodtan szedheted.
 

Egy Kicsit hosszúra sikeredett! Vakon írok de próbáltam a saját tapasztalatom leírni. Nem kell félni a gyógyszertől, vagy a Xanax/Frontin nyugodtan szedhető viszonylag hosszú távon is. Én kb 2 éve szedem, néha néha csinálok vele szűneteket, de néha ha nehezen megy a alvás akkor általában szoktam használni boostnak.
 

Pszichoterápiás kezelésre nem tudnék menni max alkalmanként ha itthon vagyok. Szorongás van mindíg is volt de ezt próbáltam kordában tartani, hogy ne keljen gyógyszert szednem. Csúnya évem volt idén és nem bírom tovább, ezért szeretném megpróbálni az antidepresszánsokat. 10 kilót fogytam, és aludni sem tudok, a mellkasom meg összeszorítja a pszichém (fizikailag fáj). Fizikailag egészséges vagyok, sportolok és jó fizikumom van (volt).Utálom, hogy ilyen érzékeny vagyok, utálok panaszkodni picsogásnak tűnik, de már nem szeretném, hogy random fojjon a könnyem az utcán. Mindíg azt mondtam , ha valami bajom volt, hogy: Az élet szar, tedd magad túl rajta.- de ez már egy jó ideje tart és nem múlik. Antidepresszánsokat nézegettem de nem akarok ráfüggeni a benzodiazepinekre. És impotens se akarok lenni , ezért a mirtazapin lett nagyon szimpatikus nekem, vele tennék egy próbát, de gondolom ez se így működik , hogy én mit szeretnék, hiába olvastam róla.

Szia! 
Hát megmondom ősszintén mikor belekezdtem egy gyógyszeres kezelésbe "Antidepresszáns" Ki írtak egyből 2 hét táppénzre.
Ha neked csak szorongásod van és kapsz szorongásoldót, akkor szerintem az mellet nyugodtan tudsz dolgozni.

Hát ez komplex kérdés hogy a terápia alatt mit értesz? A gyógyszeres kezelés vagy pszihoterápia?
Egyenlőre ha dolgozni akarsz akkor szerintem elég átmenetileg a gyógyszer is.
Sajnos néha a gyógyulásért pár dologról az embernek le kell mondania.

Sziasztok szeretnék segítséget kérni, mivel nincs tapasztalatom a pszichiátriai intézményekkel, módszerekkel: Egész eddigi életemben gondolkodtam, hogy szakemberhez fordulnék, de soha nem tettem. Ez megváltozott viszont kedden mennék ki Ausztriába dolgozni. Lehet olyan helyet találni ahol azonnal megkezdik a gyógyszeres kezelést , vagy ezt felejtsem el nem így működik? Rossz álapotban vagyok, de nem szeretnék terápiára járni, mivel nem is vagyok itthon. Viszont megpróbálnám , hátha segít a gyógyszer. Köszönöm

Ja, ja. Én abból tudom, hogy tényleg alaposan depis vagyok, hogy nagyon keveset kezdek aludni egyik napról a másikra.

Depiben nekem a szokásosnál több alvás kell. Szerintem ez egyéni. 

Jó kérdés.

Nagyon jó lenne, mert sokszor már eléggé kivagyok, tudnék mesélni...

Ó, akkor ez lehet, hogy jó gyógyszer neked!

Hát ez jó kérdés. Én arra emlékszem, hogy mondtad, hogy a mániás dologra figyeljek a Paroxatnál, részemről amióta szedem úgy alszok, mint egy kisbaba (éjszaka 8 óra+ ebéd után még 2 kb.).

Vajon mi okozza, hogy depiben és (hipo)mániában egyaránt kevés az ember alvásigénye? 

Rohadt depi. Még aludni sem hagy eleget.

Kitartás, meglesz az a kulcs! ) Szerintem egyébként a legtöbbünkben nagyon erős a megfelelési kényszer, főleg azok felé, akik figyelnek ránk, mert ezek a kapcsolatok fontosak számunkra, és nem akarjuk elveszíteni őket. Bennem is azok felé van megfelelési kényszer, akik valamilyen okból fontosak nekem.

Sajnos nekem is van bőven rossz "élményem" azzal, hogy megpróbáltam elmondani, aztán utána folyamatosan piszkáltak miatta. Gúnyolódtak rajta, pszichopatának nevezetek. A másik véglet az volt, hogy közölték, hogy "ez csak hiszti", "magadnak generálod", "minden fejben dől el"...... Hát nagyon nem...... Én is bezártam ezek miatt.... És ugyanígy vagyok a pszichológussal és a pszichiáterrel is, nekik sem merek teljesen őszinte lenni mostanában én sem. Ami nem jó, mert így nem tudnak segíteni, de valahogy mégis ösztönösen bezárok még előttük is. 

Végre nincs halálvágyam, életellenes készretésem és azt sem várom, hogy idős legyek és betegség miatt meghaljak. 

Igen, ez még nagyon az eleje. Ráadásul eltelt 6 év terápia nélkül, már ki is estem a "rutinból". És igen... ez az online terápia nagyon kényelmes, és nagyon jó, mert jelenleg csak így tudok részt venni rajta, tehát jobb, mintha nem lenne rá lehetőség. De hiányzik nagyon a személyes kapcsolat... az a légkör. Talán akkor jobban eltudnám hinni, hogy - ha csak arra az 50 percre is -, érdeklem. De most sajnos be kell érnem ennyivel.

Nekem anno Tündérhegyen volt olyan pszichológusom, aki ha kellett, akkor tényleg harapófogóval húzott ki belőlem ezt-azt, de nem is adta fel. És, ha sikerült valamit mondanom, akkor utána olyan kérdést tett fel, ami egyszerűen "ütött". Nagyon értette a dolgát, az egyetlen hátránya volt, hogy férfi volt, és én valamiért jóval nehezebben nyílok meg egy férfinak. Olyannyira, hogy az önbántalmazást nem is mondtam el neki... pedig próbáltam. (Akkoriban nem volt vészes, így aktuális nyomai nem is voltak.)

Ez a levél megoldás amúgy okos dolog. Ha máshogy nem megy, akkor is legalább találtál egy olyan megoldást, hogy mégis tudja, hogy mi zajlik benne. Amúgy rájöttem, hogy én még a pszichológus előtt sem merek igazán megnyílni. Azért szeretem a terápiát, mert az egyetlen hely, ahol nem kell megfelelnem, ahol nem kell álarcot húznom... de mégis megfelelési kényszerem van, és nem merem kimondani azt, hogy napok óta arra gondolok, hogy milyen lenne felvágni az ereimet. Hogy végre megnyugodjak. Nem merem elmondani, hogy pasi létemre a sírás kerülget, csak úgy, a semmiből... ez nem tudom, hogy miért van.

Kiwiki írta:

   A pszichiáterem ezt úgy fogalmazta meg, hogy akiknek ugyanolyan zárjuk van, mint nekünk, a saját kulcsukkal is be tudnak jönni a házunkba, de akiknek nincs kulcsa, azoknak először készíteni kell egyet, csak utána tudnak bejönni. A pszichológusodnak valószínűleg még nincs kulcsa hozzád, ezért nem tud úgy megnyugtatni, hogy el is tudd fogadni, amit megnehezít az online is. De szerintem ez idővel alakulni fog.

Ebben igaza van. Aki átélte azt, amit Te, az biztos, hogy szavak nélkül is beléd lát. És ez jó érzés, ez nagyon praktikus dolog. Az én pszichológusomnak még készítem a kulcsot. Remélem nem akadok el benne...

Igen, teljes mértékben egyetértek azzal, amit írsz. Az ideális tényleg ez lenne, de azt hiszem, hogy ez szürreális elvárás. Pedig nagyon jól esne nekem is. Nekem sajnos tapasztalatom is van erről... volt már pár próbálkozásom elmondani, főleg a 10-es éveim végén, de vagy süket fülekre találtak - tehát elmondtam, bólogattak, aztán mintha mi sem történt volna -, vagy pedig egyszerűen éreztem, hogy ez kínos, nem tud v ele mit kezdeni, és utána egyértelműen került. Ezek után pláne bezárkóztam. Manapság kíváncsiságból meg-meg említem a terápiát egy-egy havernak, akivel csak messengeren beszélünk. Kíváncsi vagyok, hogy rákédez-e, hogy mi van, mi a helyzet velem, hogy vagyok... de semmi. Nyugtázzák, hogy jólvan, helyes, aztán megy tovább az érdektelen csevej a "hú de sok a munka", meg a "jaj, de szar az időjárás" módokon. Én meg erre már nem vagyok kíváncsi. Persze nincs baj az ilyen csevegésekkel, de.... de hogy lehet az, hogy ennyire nem figyelünk oda egymásra? Vagy pontosítok... hogy ennyire [email protected] egymásra? Persze vannak kivételek nyilván... például akiről írsz, az úgy érzem, hogy közelebb áll hozzád, sokat vagytok együtt, és talán megértő is. Én drukkolok nagyon. Én is úgy vagyok vele, hogy ha valaki elfordul tőlem azért, mert kimondtam, hogy mi van bennem... akkor jobb is így. Még, ha fáj is. Az is fáj, ha meg kell játszanom magam, tehát oly' mindegy. (Amúgy én még a pszichológus előtt sem tudom teljesen ledönteni ezt a gátat. És ez baj.)

Most vasárnap megint találkozunk az állatorvossal. Lehet összegyűjtöm a bátorságom, és teszek egy nagyon óvatos próbát..... Ő alapból nem tűnt ítélkezőnek, amikor a kutatásomról volt szó. (Egyébként megírtam blogban a kutatást, aki szeretné, el tudja olvasni) Talán egy "szövetségesre" találok, ha megpróbálok kicsit megnyílni neki.... Remélem....

Aki ezért ellök magától, az jobb is, ha nincs ott...

Szerintem ez egyikünknek sem vágya, hogy mindenki és hogy állandóan ezt kérdezgesse. Ezzel az érzéssel nem  vagy egyedül. Valahogy talán tényleg úgy lenne jó, hogy legyen olyan ember, akinek elmondhatjuk, amikor szeretnénk, és hogy érezzük, hogy nyitott rá, hogy odafordul, de ugyanakkor elfogadja azt is, ha nem szeretnénk elmondani. Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem néha az is jól jönne, ha ez egy olyan ember lenne, aki ráérez, hogy mikor jobb, ha harapófogóz, és mikor jobb, ha inkább nem firtatja a dolgokat.... Mert bennem sokszor az van, hogy szeretném elmondani, de közben meg rettegek attól, hogy ha elmondom, megharagszanak rám, elítélnek, magamra hagynak, ellöknek maguktól az emberek. Aztán az is lehet, hogy ez csak az én rettegésem, és valójában nem ez történne, de ez egy nagyon erős gátat emel bennem.

Akkor még nagyon az elején vagy a pszichológussal. Idő kell ahhoz is, hogy kialakuljon egy bizalom, hogy el merd hinni, hogy a valóságot mondja. Ráadásul így online módszerrel nem is ugyanaz. Amikor bejött a kovid, én nagyon nem szerettem az online terápiát, egyáltalán nem ugyanolyan, mint amikor ott ülsz egy pszichológusnál. Ott valahogy meg tud teremtődni egy biztonságos légkör, jobban látod a testbeszédét, és ő is a tiedet. És az emberi kommunikáció több, mint háromnegyed részét a testbeszéd teszi ki, és csak nagyon kis százalékot a szavak.

Érdekes kérdés ez a bizalom..... Én már két éve a mostani pszichológusomhoz járok, de amikor padló van, akkor még neki is sokszor harapófogózni kell, és minden egyes alkalom végén megbeszéljük, hogy nem fog magamra hagyni (mert én meg ettől rettegek, de nagyon), ugyanez van a pszichiáterrel is, de neki sokkal nehezebb dolga van, mert nála vastagabbak azok a bizonyos falak még. De mostanában még a pszichológushoz is gyakran úgy megyek, hogy írok egy "levelet", és odaadom neki, mert így írásban könnyebb megnyílnom, a pszichiáterhez meg szinte mindig..... Aztán utána a levél alapján beszélgetünk, így már tudnak kérdezgetni. De a doktornőm azt mondta, amikor bocsánatot kértem tőle emiatt, hogy ha most így megy, akkor így csináljuk. Pedig a pszichológust már két éve ismerem... Viszont jártam egy csoportba, az ottani csoportvezetőben már annyira megbíztam a 4. vagy 5. alkalom után, hogy meg mertem nyílni előtte, mert valahogy úgy éreztem, hogy a "lelkembe lát". Aztán kicsit később kiderült véletlenül, hogy miért. Korábban hasonló dolgokon ment keresztül, így ő tudta, hogy milyen érzések, kérdések, félelmek vannak bennem még úgy is, hogy nem tudtam teljesen pontosan megfogalmazni. A pszichiáterem ezt úgy fogalmazta meg, hogy akiknek ugyanolyan zárjuk van, mint nekünk, a saját kulcsukkal is be tudnak jönni a házunkba, de akiknek nincs kulcsa, azoknak először készíteni kell egyet, csak utána tudnak bejönni. A pszichológusodnak valószínűleg még nincs kulcsa hozzád, ezért nem tud úgy megnyugtatni, hogy el is tudd fogadni, amit megnehezít az online is. De szerintem ez idővel alakulni fog.

Ez a kép nagyon jó! Egyébként megértelek. Én sem vágyom arra, hogy mindenki állandóan ezzel jöjjön... nem is tudom, hogy mit akarok igazán. Inkább az a baj, hogy nincs is olyan ember, akinek én elmondhatnám, ha akarnám. Vagy, ha kicsit is magamról beszélnék, akkor érdeklődve hallgatna, figyelne. Fene se tudja.

Köszi! Egyébként még új a terápiás kapcsolatom a pszichológussal, mert nagyjából egy-másfél hónapja kerestem fel. Online terápia, tehát így egy kicsit nehezebb, de most csak így sikerült megoldani (csak autóval tudok közlekedni, de az most nincs, így autómegosztóval duplázódnának a költségek). Egyelőre még nem tudom, hogy mennyire lesz hatásos a terápia, de már jó mélyre ástunk, persze még csak keresgélünk útakat. Neki is elmondtam egyébként ezt, hogy senkit nem érdeklek. Kérdezte is, hogy és vele kapcsolatban mit érzek. Megmondtam azt, amit lentebb írtam. Azt válaszolta, hogy őt egyébként érdekli, hogy mi van bennem, és velem. Őszintének tűnt, de én csak azt tudtam válaszolni, hogy akkor is azért hallgat meg, mert fizetek érte. Nincs ezzel baj, csak úgy érzem, hogy nincs olyan ember a földön, aki kimondottan én rám lenne kíváncsi. Ezen azt hiszem még dolgoznunk kell.

Jobbulást kívánok Neked is, de annyi biztos, hogy lesz ez még jobb is. Ezt persze ugyanúgy mondom magamnak is. Engem speciel az is felcsesz, hogy alapjáraton van munkám, párom, még terveim is a jövőre nézve... mégis így érzem magam. Mégis úgy bámulok magam elé, mintha egy szobor lennék. Persze a home office sem segít ezen, csupán pár meeting van egy nap skype-on keresztül... de amúgy sem vagyok kíváncsi senkire. Rám sem azok, én miért legyek? Én a szarkazmust előszeretettel használom. Azt mondják, hogy jó a humorom. Ez tényleg így van. És így legalább kimondhatom egy nap ötször is, hogy megyek felkötni magam, vagy kiugrani az ablakon. Kár, hogy az elsőn lakunk. Rengeteg munkahelyem volt nekem is egyébként, először mindig meg van a lendület, és a motiváció, aztán teljesen belefásulok, és már nem érdekel semmi. Az utolsó mondatod a legismerősebb... és ezt más nem érti meg. Még kikelni az ágyból is hatalmas teljesítmény. 

Én kifejezetten igénylem, hogy ne foglalkozzanak velem, hogy ne kérdezzék meg mi baj, hogy ne akarjanak "segíteni" ha problémám van. Majd ha én úgy gondolom, akkor beszélek róla annak, akinek úgy gondolom, hogy érdemes. Nincs kedvem magyarázkodni, hogy most leszarom azt ami miatt múltkor problémáztam és nem is értem, mi benne a probléma, viszont van egy csomó teljesen más jellegű probléma, amit akkor leszartam, most meg [email protected] állapot.

Amúgy meg:

Roxy, és tipikusan depressziós gondolkodás. Depressziósan csak a sötét dolgok, és a múltam sötét részei jutnak eszembe. Amikor kikecmeregsz majd ebből az állapotból, képes leszel újra árnyaltabban is látni a múltadat, a jelent, és benne Magad. Biztos vagyok benne. Nekem is mindig elmúlt, ha alább hagyott a depresszió. Elmúlt ez a sötéten gondolkodás, elmúltak a rossz emlékek, jók is jutottak már eszembe. 

Nagyon együttérzek! Én emlékszem, egyszer depressziósan fél napot készültem hajat mosni, mert úgy éreztem, ha bemászok a kádba, nem tudok többé kiszállni. 

Szorítunk Neked! 

Ezekkel az érzésekkel nem vagy egyedül. Mikor ennyire lent vagyok, mint most, én is így érzek. Igen, a pszichológusnak ez a munkája..... De gondolj bele, valamiért ezt a munkát választotta. Általában azért választják ezt a pályát, mert segíteni szeretnének más embereken. Nekem gyerekkoromban anya mindig azt mondta, hogy tanuljak, mert ha én arra kényszerülök, hogy mondjuk egy gyárban dolgozzak, abban megőrülök. Nagyon rossz olyan munkát csinálni nap mint nap éveken keresztül, amit csak azért csinálsz, mert muszáj. Nem tudom, hogy neked milyen a pszichológusod, viszont én jártam egy pszichiáternél, aki kiégett..... Aki már csak azért csinálta ezt, mert muszáj..... Pokoli volt nekem is, mert rajta 100%-ra azt éreztem, hogy nem érdekli, mit mondok, mi van velem. Akkoriban attól voltam "boldog", ha végre túl voltam a találkozáson, és végre újabb három hónapig nyugtom volt, most viszont várom, hogy találkozzak a mostani segítőmmel. És igaz, hogy mostanában zárkózok nagyon, de ez igazából nem az ő "hibája", viszont nem adja fel, és döngeti a falakat....

Amikor jobban vagy, akkor mit érzel a pszichológusoddal kapcsolatban? Akkor is ezt érzed? Mert nekem az a tapasztalatom, hogy akkor tudjuk jobban a "valóságot" érezni, amikor épp nem vagyunk a gödör alján.... Vele beszéltél már erről az érzésről? Mert talán meg tudna ezzel kapcsolatosan nyugtatni, és amikor ilyen érzések jönnek fel benned, eszedbe jut az is, hogy ezt már megbeszéltétek, és hogy ő mit mondott.

Ezt speciel nem éreztem. Mindig nagyon sok barátnőm volt. Mindig voltak (többen is), akikkel tudtam barátkozni és akiknek elmondhattam, hogy mi bánt, mit érzek úgy igazán. Most eljött annak az ideje, hogy azt érzem, hogy egy-két kivétellel elfogytak mellőlem a barátok. Egész nap aludnék. Semmi de semmi nem érdekel. Néha tudok még nevetni vmi  hülye fb-os cicás vagy kutyás képen. Érzem, hogy az arcom keserű lett. Nem vagyok már fiatal és eszembe jut a rengeteg csalódás, nehézség. Hogy mi minden kimaradt az életemből. (Ezek hihetetlen dühvel és csalódottsággal töltenek el.) Az anyagi nehézségek. Hogy fogalmam sincs, miből fogok jövő hónapban ennivalót venni. Hogy nem tudok és nem is akarok dolgozni. Hogy a legkisebb feladat is olyan nehézséget jelent, mintha az alaptáborból akarnék a Mount Everestre felmenni egy menetben. Ilyesmi.

Nos, azt nem mondom, hogy örülök, hogy ti is éreztek így... de jó tudni, hogy ebben az esetben "normális". Az más kérdés, hogy lehet-e ezzel bármit kezdeni... nekem eddig nem sikerült. 

mert amikor kiadod hogy sírsz ................

nem értik

ráfogják hogy lökött hülye depis

jobb esetben

rosszabb eseben vegyél be több gyógyszert

mégrosszabb esetben KÉNYSZERGYÓGYKEZELÉS !!!!!!

így így

depi télleg az ...

mosolyogsz

röhögsz

a lelked sír!!!!!!!!!!

Én majdnem mindig ezt érzem. Gyerekkori minta.

Ti éreztétek már úgy, hogy senkit nem érdekeltek? Mármint nem a semmit mondó csevegésekről, komolytalan ismertségekről beszélek... hanem úgy általánosságban. Hogy csak létezel a világban, jópofizol akivel kell, de senkit nem érdekel, hogy mi az, ami benned van? Hogy mit érzel, hogy mire vágysz? Hogy a pszichológusnál is csak egy páciens vagy a sok közül, és igazából tojik arra, hogy mi van benned? Mert nem Te érdekled, hanem szimplán ez a munkája... nem tudom. Nagyon lent vagyok. 

Azt hiszem valamennyire minden esetben saját döntés ez. Még, ha belekényszerítenek is. Én is megtettem ezt már... talán 10 éve. Talán régebben. A baj, hogy nincs igazán visszaút.

Én általában vagy szuicid dolgokat rajzoltam, vagy vihart, esetleg sírokat, vagy valamilyen temetői képet. Ez a három váltakozik nálam. Jól rajzolni én sem tudok, legalábbis nem tartom magam "jó rajzosnak". Ezzel nem vagy egyedül!

Lehet, hogy valamennyire nálam is saját döntés..... Menekülés az egész világ elől.... Csak az a gond, hogy közben azokat is kizárom, akik tényleg őszintén segítenének. Mostanában még a pszichológust is sokszor..... Aztán neki, ha észreveszi, jobb esetben sikerül áttörnie a falat, de aztán következő alkalomra az a fal visszaépül. Nagyjából így "játszunk" mostanában.

Tényleg hagyd az a kötelet! Jó helyen van az a kamrában