Az én történetem: szerelem, küzdelem, keserűség, fájdalom és csalódás…

Egy számomra különleges, de egyben egy szomorú történetet szeretnék nektek elmesélni, a történetet igyekeztem a leginkább valósághűen az emlékeimből leírni a magam egyszerűségével, természetesen nem a másik fél bántásáról lesz szó, hanem a tapasztalataim, fájdalmaim leírásáról szól ez a kis mese.

Talán nem is kezdhetném mással, mint a saját életem, a nagy szerelem előtti életem bemutatásával, hogy egy kicsit megismerjétek milyen is vagyok én. Sajnos nem éppen idilli családban nőttem fel, apám alkoholista, s-részben ez miatt is- édesanyámat pedig nagyon megkeserítette az élet, van egy nővérem, akire hihetetlenül büszke vagyok, és ő áll hozzám a legközelebb a családból. A hibás családmodell ellenére én úgy érzem rendes, normális pasi, jó ember lett belőlem, igaz ezt azért sérülés nélkül én se úsztam meg. Sajnos 27 éves koromig nem igazán törekedtem elkötelezni magam, élveztem az életet, haverok, bulizás, és szórtam a pénzt, amit megkerestem, és nem érdekelt a jövő, hogy társat találjak, hogy elkötelezzem magam. Nagykanállal ettem az életet és csak a mának éltem, persze ez nekem soha nem azt jelentette, hogy igyak és drogozzak, de nagyon ritkán azért kijutott mindkettőből, de ez soha nem volt függőség, csak alkalom függvénye. A problémák ellenére nagyon kiegyensúlyozott ember voltam, életvidám, humoros, pezsgő ember, mindig pozitív, és álmodozó. A sok kudarcba fullad kapcsolat szinte mind az én hibám volt, mert komolytalan voltam, éretlen, ha nagyritkán szerelmes is voltam az mindig plátói maradt (a lekváros üveget kívülről nyalogattam…), de 27 éves koromra megtörtént az, amit nem hittem volna, megláttam ŐT, és innen kezdődik talán az életem legkülönösebb története, az élet véletlenszerű játéka. Aktualitása miatt is mostanra írtam meg…. 2010.Október 1-je volt, péntek,egy társkeresőn láttam meg, olyan gyönyörű volt, elképesztően szép és különleges. Azonnal igyekeztem regisztrálni, és egész este vártam a regisztrációs e-mail-t… de nem jött. Nem értettem miért, de nem jött…, másnap este egyik barátommal, az egyik helyi szórakozó helyre mentünk bulizni, én persze berúgtam és beszívtam, és volt ott olyan csaj, akit ismertem és le akart szinte teperni, de volt ott egy gyönyörű lány, akit azonnal kiszúrtam a tömegből… és észre sem vettem és már ott táncolt ellőttem… de én olyan vacakul voltam, hogy nem tudtam leszólítani, pedig tetszett, nagyon tetszett a csaj. Teltek a napok és újra próbáltam regisztrálni a társkeresőn és megint csak vártam a regisztrációs e-mailt… de továbbra sem jött semmi. Közben elkezdtem nyomozni a lány után a buliból és kiderült, hogy abban a faluban él ahol én dolgozom és Veronikának hívják, és ekkor állt össze a kép, hogy ez ugyan az a lány, akit én a társkeresőn próbálok már vagy két hete elérni sikertelenül. Úgy voltam vele, hogy még egyszer megpróbálom a társkeresőn elérni valahogy és nem bekopogni hozzájuk, mert még elmebetegnek néznek…, de végre Október 19-én sikerült regisztrálnom (persze képet és adatlapot nem töltöttem ki), és azonnal írtam neki. A szövegem lényegében az volt, hogy szia, megláttalak a társkeresőn és csak miattad regisztráltam, hogy írhassak, de amúgy véletlenül nem téged láttalak 2 hete a buliban…, és azt mondta ott volt, de nem tudja, én kivagyok… ezért átküldtem a fényképem… és kiderült, hogy teljesen odáig volt értem…, hogy azért táncolta magát a közelembe, hogy észre vegyem, mert kiszemelt engem, de kuka voltam…. Innen nem volt más út csak előre, Ő kell nekem! Pár estés netes beszélgetés után elhívtam randira, egy meglepi randira… szívesen jön mondta 🙂 24-én elmentem érte (és mikor újra megláttam, hű a mindenit ez a lány…) elvittem elég messzire moziba, az Eredet című filmet néztük meg… érdekesre és egyben furára sikerült a randi olyan átlagon alulira kicsit… de nem adtam fel és elhívtam újra egy hétköznap, amikor is sétálni mentünk, és ahogy az első randin is csak beszélt, csak beszélt rokonokról, gyerekekről és szinte semmit nem is értettem belőle… de imádtam hallgatni, nézni őt, figyelni rá. A hétvégére összebeszéltük, hogy buliba megyünk, és ott találkozunk, én majdnem nem tudtam elmenni, mert dolgoztam az nap és még le is betegedtem, de nagyon akartam menni… végül elmentem és nem igazán vett észre… pasik zsongták körül, én ettől kész is voltam… neki álltam én is az ismerős csajokkal dumálni, táncolni nem foglalkozni vele csak odaköszöntünk egymásnak. Kis idő múlva viszont valahogy összekeveredtünk és elkezdtünk együtt táncolni és hihetetlen jó érzés volt átölelni, megérinteni mintha mindig is őt kerestem volna… és persze megtörtént az első csók… 🙂 tökéletes volt! Ettől a naptól számoltuk az összejövetelünket, egy pár lettünk, Október 31-től. Másnap délután mentem is hozzá, de nem mentem be csak ott kint a ház előtt vártam, hogy kijöjjön hozzám, és csak csókolóztunk, egyfolytában… hihetetlenül jó érzés volt. A következő héten éjszakás voltam és minden nap munka előtt bementem hozzá és csak csókolóztunk, ismerkedtünk, nevettünk, jól éreztük magunkat. Úgy éreztem itt az ideje továbblépni, Vasárnapra meghívtam hozzám filmet nézni, eljött, ott volt, imádtam… már nem is tudom mit néztünk, mert csak vele voltam elfoglalva, szeretkeztünk, elképesztő volt, én aki mindig védekeztem mert nem tudtam megbízni egy nőben sem, arra az egy mondatára, hogy „érezni akarlak” azonnal eldobtam a zoknit, és olyan fantasztikus érzést adott amit soha nem felejtek el…. Teltek a napok, mind jobban igyekeztük megismerni a másikat. De mint minden túl szép, hogy igaz legyen. Én rólam kiderült, hogy zárkózott vagyok, önző és egoista. Sajnos az ő részéről nem volt ilyen egyértelmű a dolog, hogy mik a problémák, eleinte beszélt az apjához való viszonyáról, aki 7 éve meghalt és még mindig nem tudta feldogozni. Náluk is hasonló probléma volt, mint nálunk, hogy alkoholista volt az édesapja, de sajnos ő az a bántalmazó fajta volt, és gyermekként sok olyan dolgot látott és élt meg mellette, amit soha egy gyereknek sem kellene…. Sajnos az édesanyja is eléggé sérült, de ezt nem fejtem inkább ki. Már a kapcsolatunk elején felfigyeltem a hangulat ingadozásokra, az életutálatra, a túlreagálásokra, az önértékelési-önbecsülési problémákra, de sajnos nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki, de azt mondtam, hogy kérjünk segítséget valami szakembertől. Ezt ő elutasította, én meg úgy voltam vele itt vagyunk, egymásnak majd megoldjuk. A problémák miatt elég nehézkesen mentek tovább a dolgok, de nem számított, mert én csak őt akartam. Karácsony tájékán bevallottam neki, hogy fülig szerelmes vagyok belé és ez mindent megváltoztatott… ő is így érzett. Nagyon boldogok voltunk, egyre jobban belemerültünk. Sajnos közben én megbetegedtem, ami a szex rovására ment, de mellettem ált és talán ez az egész, hogy így alakult még jobban összekovácsolt minket. Történt, hogy már négy hónapja együtt voltunk, mikor felhívott, lehet, hogy terhes. Az első reakcióm az volt, hogy hűha, de aztán elkezdtem gondolkodni, hogy ezzel semmi baj nincsen, szerelemgyerek, és mindent tudunk biztosítani a felneveléséhez, azon kaptam magamat, hogy mosolygok, örülök neki, ha jönni akar hát hadd jöjjön. Sajnos nem terhes lett csak egy betegség viccelt meg minket, diagnosztizálták, PCOS. Eleinte nem tudtam mi az, de hamar kiképeztem magam. Amikor zokogott, hogy neki nem lehet gyereke, vagyis sajnos nem lehet csak úgy egyszerűen, nagyon összetört, az álma a legfontosabb dolog az életében elérhetetlennek tűnt neki, anyának lenni. Odamentem hozzá átöleltem és annyit mondtam, ha te is szeretnéd, én elindulok veled az úton, hogy gyerekünk lehessen, én szeretném…. Ez nem volt kérdéses, nagyon szerettem…. Hát elindultunk. Kivizsgálások sora, rendszeres orvoshoz járás, folyamatos kudarcok értek minket, a kapcsolatunk már nem szólt másról csak a betegségről, és kudarcok okozta mélypontokról. Egy idő után a páromnál komolyabb gondok jelentkeztek, sokszor összeomlott, elkeseredett, rendszeressé vált az öngyilkossággal való fenyegetés, volt, hogy a távolból tehetetlenül sírtam, összeroppanva, mert felhívott és azt mondta, elegem van az életből, nem akarok tovább élni… és letette… és nem tudtam elérni utána (de nem tette meg). Kétségbeestem, összeroppantam. Igyekeztem a romjaiból magamat és őt is összeszedni, még inkább éreztetni vele, hogy vagyok neki, csak ő a fontos, és ha mi gyereket akarunk, akkor lesz is, még az örökbefogadást is vállaltam volna. Ez nem volt elég, a következő év elejére (2012) már tarthatatlan volt a helyzet az állandó hangulatingadozásaitól, az öngyilkos fenyegetőzésektől a se vele se nélküle kapcsolatból. Meg kellet vele beszéljem, hogy ez nem mehet így tovább, nem tudunk ezzel így megbirkózni, a kapcsolatunk érdekében a baba projektet egyenlőre halasszuk el, és kérjünk segítséget. A segítséget ő továbbra is elutasította, mondván nincsen neki semmi baja…. sajnos nem így volt. A nővérem pszichiáter és a párom háta mögött segítséget kértem tőle. Elmondtam neki, hogy mi a probléma, hogy nagyon depis… de ő azonnal mondta, hogy ez lehet, hogy inkább személyiségzavar, de ennek a megállapításához több kell, mondta jöjjünk be a korházba, van egy jó kollégája,  aki foglalkozna is vele. Én elmeséltem neki, hogy milyen beszélgetésem volt a nővéremmel, nagy balhé lett belőle. Elutasított továbbra is. Teltek a hetek és csak rosszabb lett, úgy éreztem el fogom őt veszíteni, tennem kell valamit. Tettem is. Megzsaroltam. Vagy dokihoz megy vagy elhagyom. Szakítottunk. Másnap felhívott, nem akar nélkülem élni, elmegy a dokihoz, értünk. Nagyon örültem, viszont az állapota továbbra sem javult, kétségbeestem és nekiálltam én nyomozni, hogy mi baja lehet, és ott volt kiindulásnak a személyiségzavar. Nagyon ismertem őt, talán embert még ennyire soha, beleláttam a szívébe, a lelkébe, és megtaláltam azt ami a legjobban illet rá. Bordeline szindróma. Elkövettem azt a hibát, hogy erről leültem vele beszélni, nem lett volna szabad, még inkább romlott a kapcsolatunk. Közben én hibát hibára halmozva a kapcsolati válságunkat kibeszéltem a barátaimnak, mást se csináltunk, de főleg én, szakítás, szakítás hátán, de mégse akartam elveszíteni őt, túlságosan szerettem, és azt gondoltam, hogy mindennek ellenére ő az én igazim, és az igaziért küzdeni kell. Sajnos néha elviselhetetlenné vált, minden nap küzdelem volt, és újra kezdés. De nem tehettem mást nagyon szerelmes voltam, és nem akartam lemondani róla, hanem továbbra is küzdeni akartam érte, vele, és mindennel és mindenkivel, mert hittem, hogy ő érte megéri, mert ez több, és minden áldozatot megér, különleges ez a kapcsolat. Úgy gondolom, hogy mikor velem volt a baj ő se hagyott el, és ez így van rendjén. Néhány hónap múlva diagnosztizálták, hogy mi a baja, de neki nem lehetett soha elmondani ezért én is csak a nővéremtől tudom. Bordeline szindrómás, súlyos, majd folyamatosan több személyiségzavart állapítottak meg nála, amit egy enyhébb, kevert személyiség zavarnak hívtak. Megpróbáltak lebeszélni róla, hogy lépjek ki a kapcsolatból, mert nagy baj lehet belőle, de én nem mondtam le róla. Mindezt persze titokban kellett tartani előtte, az ő érdekében. A kezelőorvosa egyszer megkérdezte tőlem, hogy az érzelmi részén kívül mi az, ami ott tart engem, mert látja, tudja, hogy ez rosszul működik… én csak azt mondtam neki hiszek a csajban, és remélem, hogy ha akar, tud változni. Változott is. Én továbbra is hibákat követtem el, néha elhanyagoltam, elvesztettem a türelmem és olyanokat mondtam, amit nem lett volna szabad, sajnos akaratlanul is belementem a manipulációkba, a provokációkba, a színészkedéseibe. Azért sok jót is tettem, de nem akarok mindent részletezni… Mivel, hogy a problémák ellenére is nagyon szerettem és vele terveztem az életemet, és úgy láttam, hogy használ a terápia 2012. November 4-én a közeli kilátóhoz vittem a megcsúszott évfordulós vacsoránk után, és elhelyeztük a mi, közös lakatunkat, majd letérdeltem elé és megkértem a kezét… sötét volt és mégis úgy csillogott a szeme, mint még soha, alig akarta elhinni, igent mondott. Abban a pillanatban láttam talán az életemben a legboldogabbnak. Továbbra sem volt zökkenőmentes a kapcsolatunk, de úgy láttam jó irányba haladunk, és van jövője a kapcsolatunknak. Idén, az év elején sikerült munkát is találni neki és nagyon boldog volt. Az orvosok úgy látták egyelőre jól van és nincsen szükség sem gyógyszeres sem pedig más terápiás kezelésre. Megkérdeztem a nővéremet, de ez akkor most végleg így marad, azt mondta nem. Nem tudni mikor, vagy mitől, de újra vissza fog zuhanni. Én nem értettem egyet a kezeléssel, főleg, hogy abba hagyták, és hogy nem lehetett elmondani a diagnózist, de meg kellet bíznom a szakemberekbe. Az első kb. két hónap jól telt, de valami történt, visszazuhant. Nem tudom, hogy miért, újra semmi sem volt jó, a féltékenysége még erősebb lett, újra túlreagált dolgokat, manipulálni kezdett…. Heti egy-két nap volt az, amire azt mondhatom, hogy élveztem vele, és ebbe próbáltam kapaszkodni, morzsákba. Egyik dühkitörésnél a gyűrűt kidobta az autóból, nem lett meg, ismét szakított velem, de két nap múlva ismét együtt voltunk, de azt hiszem az volt az a törés számomra ahonnan már nem tudtam teljesen felállni, a hitemet, a reményemet, a vágyaimat dobta el akkor. Elkezdtem nőket lájkolni, és magammal foglalkozni, boldog pillanatokat szerezni nélküle. Ő ettől még inkább féltékenyebb lett és feszültebb, én meg egyre inkább nem törődöm, pedig még mindig akartam őt, akartam azt a lányt, akibe beleszerettem, akivel még mindig terveim voltak. Soha nem csaltam meg, nem tudtam volna megtenni, nem kellet rajta kívül senki más, mégis azt éreztem elveszítem bármit is teszek… Augusztusban 2 hétre szabadságra mentem és belevágtunk náluk a fürdőszoba felújításba, bevállaltam, hogy megcsinálom az oroszlán részét, hogy ne a mesterekre keljen költeni, a bontástól a víz- csatorna szerelésig, betonozás, falazás szinte mindent én csináltam meg… azért, hogy az ő szobájára legyen szánva a pénz, amit megspórolok, hogy ideiglenesen ott összeköltözzünk a nálam kialakult családi problémák miatt. Ez sem így alakult. Sajnos még a szabadságom alatt egy szombati napom már annyira tarthatatlanná vált a helyzet, nem lehetett elviselni, döntenem kellet, azért hogy lezárjam ezt a kapcsolatot azt mondtam neki, hogy már nem vagyok belé szerelmes… ezzel feltettem a pontot, tudtam, hogy nem elég szakítani. Megbeszéltük, hogy nem működik a dolog és szakítottunk, Augusztus 24-én. Megkért ő és az édesanyja, hogy ne hagyjam, cserben őket segítsek a fürdőszobát befejezni, nem akartam, de rábeszéltek. Sírt mikor elmentem. Még aznap este felhívott, hogy ő nem ezt akarta, hogy a feleségem akart lenni, hogy gyerekeket akart szülni nekem, így élni sem akar nincs miért, a munkahelyén is felmond… mondtam neki hogy tettünk és mondtunk egymásnak olyat amit nem kellet volna, nem szabad feladnia és hogy jöjjön el hozzám és megbeszéljük, „nem kér alamizsnát” mondta és közben zokogott, legbelül én is… iszonyatosan fájt és fáj még most is. Vasárnap még beszéltünk írtunk egymásnak, vissza akart szerezni… küldött szerelmes zenét, hogy ő még fel tudná éleszteni ezt az egészet, meg piszkáltuk az érzéseinket, de én már nem hittem neki. Akkor még nem tudtam, hogy itt kezdődik életem legnagyobb pofonja. Két hétig még minden másnap mentem csinálni a fürdőszobát, a szakításunk után pár nappal észre vettem, hogy furán viselkedik, azt mondta boldog, megkérdeztem, hogy van valakije? Azt mondta nincs. Nem tudom miért, de azt gondoltam valami nem stimmel, tudtam, hogy már a szakításunk estélyén regisztrált társkereső volt, rosszul esett… de igazán akkor rúgtak belém nagyot mikor kiderült, hogy a szakításunk után pár nappal már megismerkedett valakivel, még rá pár napra már ott is aludt. Összetörtem, nagyon megzuhantam. Ennyire még nem bántottak meg, nem aláztak meg. Ilyenkor sok kérdés merül fel az emberben, hogy akkor mi volt az igaz, de én ismerem, nálam jobban senki se ismeri talán ő saját magát se… Én azóta se léptem tovább, hisz, hogy is tudnék, miközben szeretem, de olyan fájdalmat okozott bennem, hogy már én is elvesztettem az eszemet. Minden hajnalban arra ébredek, hogy vele álmodok, hogy annyira szeretném megölelni és csak sírnék bele a hajába, de azt is érzem, hogy már nem tudnám megcsókolni… már nem az a nő a szemembe… elkezdtem értékelni, élvezni újra az életet, még ha mélyen belül összetörve vagyok is, és csak remélni tudom, hogy megtalálta, vagy megtalálja azt a férfit akiért meg akar változni, akiért tud küzdeni. Sajnos én kevés voltam ehhez, sajnos kudarcot vallottam. Így végezetül viszont, azt is szeretném elmondani, ami talán kevés hangsúlyt kapott eddig, még pedig a jó dolgok. Fontos ezt is leírnom, mert ezek a jók adták az érzést, ezek a jók tartották bennem a lelket és ezek a jók, amik jobbá tettek. A szemébe nézni és látni az érzéseit, érezni az illatát, látni és érinteni a haját, megérinteni és megcsókolni, csak nézni és élvezni a szépségét, a bőre tapintását. A kapott érintések, a gyengédsége, a mosolya és a nevetése olyan, mint a fény a sötétségbe, látni, ahogy lökött mód táncol, látni, hogy boldog. Számítani rá, büszke lenni rá. Sétálni kettesben, bárhol. Egy szép strandolós nap. Közös nyaralás, utazások. Megfogni a kezét, rátenni a kezem a lábára utazás közben. Megsimogat, megérint, cirógat. Elkalandozni a látványával. Megérinti a szívem, lelkem. Ő is büszke rám, és ő is a legszebbnek lát. Meglepni őt, meglep ő engem. A főztje, nagyon szerettem bármit, amit csinált, és főzni neki, hogy örömet okozzak. Egy szép este, amikor hozzám bújik filmnézés közben.  Szeretkezni. És a legfontosabb Szerelmesnek lenni és érezni, hogy viszont szeret. Még sorolhatnám, az emlékeimbe és az érzéseimben rengetek kép és pillanat él, de le kell zárnom, el kell engednem őt.

Szerző:

Belépett: 10 év

Bogyó82

Blog kommentek: 0Blog bejegyzések: 1Regisztráció: 2013. 09. 30.

Írj megjegyzést