Az érintettek családtagjainak, hozzátartozóinak

Gácsi Krisztián képe

Kifejezetten hozzátartozóknak szóló fórum topik! Kérjük csak az érintettek családtagjai és/vagy hozzátartozói tegyenek ide bejegyzéseket!


Offline
Csatlakozott: 2020 feb 12
sziasztok! a tanacsotokat szeretnem kerni... en magam nem, viszont anyukam hosszu evek ota borderline-os, (50 eves lesz). mar nagyon sok mindent kiprobaltunk, ezerfele gyogyszer kombinaciot, jelenleg a Nyirobe van pszichoterapian de nem ugy nez ki mint ami segitene rajta. tobbszor probalt ongyilkossagot altalaban gyogyszerekkel. sajnos az utobbi idoszakban iszik is a gyogyszereire es mar igazan nem tudom mit tudnank tenni vele. egybekent egyedul el, de hazakoltoztettuk apumhoz, hogy ne legyen annyit egyedul de ugy latom ez sem valtoztat sokat a dolgon max annyit, hogy igy nem iszik. valami jo tanacs esetleg? valamilyrn terapia ami hasznos lehet? minden otletet, batorito szot szivesen fogadok! koszi!

Offline
Csatlakozott: 2020 feb 17

Ez családon belül sem ment át egyszerűen eleinte, de igyekszünk. A jó orvos megtalálásán is rajta vagyunk - sajnos az orvosaival nem tudtam még beszélni, apám pedig amikor próbálkozott a pszichológus nem volt kooperatív arra hivatkozva hogy ez részéről szakmaiatlan lenne. Most, hogy írod, a kognitív romlásra hivatkozva újra meg lehetne próbálni, hiszem ők ott ezt terápiás körülmények közt nem érzékelhetik.

Köszönöm a válaszaid!

Üdv,

z


Offline
Csatlakozott: 2012 dec 29

Az érzelmi támogatásnál, annál, hogy éreztetik vele, ugyanúgy viszonyultok hozzá, annak ellenére, hogy "beteg", többet nem sokat tudtok tenni. Rá kellene beszélni egy hosszabb terápiára, és esetleg beszélni a terapeutájával. A kognitív romlás az állapottal is összefügghet, de sajnos gyógyszermellékhatás is lehet, ezt jó volna orvossal tisztázni. Az, hogy vannak tervei, elképzelései a jövőt illetően, nagyon pozitív.


3
Offline
Csatlakozott: 2020 feb 17

Szia Kleó,

A kép természetesen jóval árnyaltabb: a nagyszülők már nem élnek, a nagypapáról csak anekdotákat ismerek, amik szerint dolgos, tiszteletreméltó ember lehetett, nekem nincs személyes emlékem vele, amennyire tudom szerette anyámat, de nem tudok többet a kapcsolatukról. Anyám gyerekkora terhelt volt az anyjával való kapcsolata miatt. Nem kívánt gyermekként állandó megfelelési kényszer/ nyomás alatt küzdött az anyja elismerésért/ szeretetért. A nagymama sosem dolgozott, nagypapa halálával az még az eltartása anyámra hárult, kreált betegségével zsarolt, idővel teljesen elhagyta magát, ivott, nehéz volt vele. Számunkra nagymamai szerepet nem töltött be, nagyon kevés élményem van vele - csak az hogy egy nyomasztó idős nő, aki állandóan keres valamit és azt hajtogatja hogy elhagyott valamit/ elloptak tőle valamit...

Huszonéves koromban egy toxikus kapcsolat végén kezdtem terápiára járni. A távolság (17 éves korom óta nem élek velük, most koraharmincas) ellenére bizalmas kapcsolatom van a szüleimmel, így ezt az elejétől fogva nyíltan megosztottam velük. Valószínüleg ennek hatására pár héttel a terápiám kezdete után egy hazautazás alkalmával vallotta be anyám hogy depressziós küzd és évek óta gyógyszert szed. Ekkor szembesültem azzal a stigmával, ami miatt ezt ilyen sokáig titokban maradhatott előttünk a testvéremmel és határoztam el hogy szisztémát kell váltanunk. Mindketten tanult, diplomás emberek, nagyon meglepett hogy ezzel a tabuval együtt élnek, titkolózva - egyszerre arra is rá kellett jönnöm hogy felnőttem és mennyire nem ismerem őket a számomra betöltött anya/ apa szerepen túl. 

Apám egy több diplomás sztahanov, kiegyensúlyozott, nyugalmat árasztó, introvertált, szűkszavú - az érzelmeit nehezen fejezi ki. Anyám testesítette meg az érzelmes, (talán túl)szerető anya szerepét, aki egy társasági, mindenkivel kedves, aktív, áldozatkész ember szerepét. Az ovónői karrierjét - ahol megbecsülték és szerették - X év után feladta hogy többet lehessen velünk. Ő, aki imád emberek közt lenni, imádja a gyerekeket váltott: a házban, ahol laktunk átvett egy vállalkozást egyszemélyben. Ez a vállalkozás elég stabilon működött - a siker nagy részben a termékek hétvégi vásárokra/ expókon való jelenlét/ árusítástól is függött-, annyria hogy később, amikor kertes házat építettünk, az új ház kb 1/3-át az új üzlet tette ki / teszi ki máig. Az évek során a lelkesedés alábbhagyott (a betegség egyre jobban begyűrűzött?), nem járt már vásárokba, nem hirdetett, reklámozott már, egyre kevesebb vevő jött és ezzel párhuzamosan a vállalkozás is hanyatlásnak indult - az üzlet mai napig létezik, vegetatív állapotában a ház részeként, mint egy nagy extra, felesleges szoba. Mindezek alatt a testvérem és én is elköltöztünk, a nekünk épült szobák is kiüresedtek, a ház fele már "lakatlanná" vált. Az üzletet alig látogatták, mi elköltöztünk -  a napi szintü anyai szerep megszűnésével és a hullámzó üzleti sikerektől elkedvtelenedve, anyám állapota rosszabbodott. Közben apám dolgozott, így elég sokat volt egyedül, ami tovább rontotta a helyzetet. Amikor beszéltünk nem tűnt fel, amikor pedig hazalátogattam nem láttam (vagy még nem tudtam dekódolni), hogy mi történik anyámmal, csak azt láttam hogy mintha gyorsabban öregedni és romlik a memóriája… Azt hiszem ezek összessége - és még ki tudja közelebbről milyen gyerekkori traumák - vezettek ahhoz szorongásos, depressziós állapothoz amivel szembenézünk.

Visszatérve a szisztéma váltásához: onnantól hogy tudva tudtuk hogy anyánknak mentális betegsége van, meg akartuk gyógyítani. Ehhez kellett hogy elkezdjünk erről nyíltan beszélni, elkezdjük tudatosítani hogy ez nem egy “defekt”, hanem gyógyítható és nem csak gyógyszerral tompítandó, mint ahogy ez addig éveken át volt Xanaxxal és olyan félrekezelésekkel, mint pl az, hogy anyámat addig pszicológus nem látta… A bátorítás ellenére is hosszú időbe telt mire pszichológushoz fordult, aztán az is mire találtunk jó/ jobb szakembert, kapott jobb beállított gyógyszert stb és jelentkezett a miskolci Semmelweiss intézetbe. Az ott töltött 4 hónap alatt hétvégente hazaengedték, 1-2 hetente beszéltünk, úgy tűnt stabilabb az állapota, kezdi megérteni és feldolgozni az állapotát. A legutóbbi héten, mikor hazaengedték meglátogattam, reggelente még most is erős szorongásai vannak, étvágytalan és nagyon alacsony önbizalma van. Viszont már vannak tervei miként számolná fel az üzletet apám segítségével, keresne valamilyen részmunkaidős állást. Apámmal az is felmerült hogy eladnák a házat és egy kisebbe költöznének valahol máshol, akár valahol Pest megyében, ahol a testvérem és én is élünk, hogy közelebb legyenek a nyugdíjas évek alatt/ ha lesznek unokák a közeljövőben. 

Amiben segítséget szeretnék kérni, kérdéseim: a fentiek alapján eleget teszünk-e? Bizonytalan számomra, hogy milyenek a kilátásaink? Évek óta tart ez a folyamat és bizakodóak vagyunk, de időnként eszköztelennek érezzük magunk. Hogyan tudnánk anyámat abban segíteni hogy újra bátran és bizalommal tudjon élni teljes életet?  Nagyon szeretném ha többet tudnék segíteni, de megterhelő így látni az anyámat. Aggaszt a demenciát idéző romló memóriája (hatvanas évei elején jár), megterhelő a tehetetlenség, a saját türelmetlenségem felé, az apámért való aggódás is, aki a rengeteg munkája mellett ezt napi szinten éli át. Bár találkoztam hasonló bejegyzéssel, ezt kicsit összefoglalva a Szőllősi Tibor fórumjába is átmásolom, de kíváncsi vagyok a te véleményedre is!

Üdv,

z


Offline
Csatlakozott: 2012 dec 29

Szia!

Nekem az a furcsa, hogy ilyen támogató háttérrel, saját maga által is jól "kezelt" állapottal, 4 hónap intenzív terápia során miért nem derült ki, hogy mi áll az intenzív szorongása hátterében. Bocs, h megkérdezem: de neki élnek még a szülei? Milyen/milyen volt a kapcsolata velük?

Valószínűleg a terápiát folytatni kellene, én az egyénire gondolnék, de hát nem vagyok szakember (itt egyikünk sem).

A házimunka terhe borzasztóan nyomasztó tud lenni, talán jó lenne (fizetett) segítséget igénybe venni, legalább a dolgok egy részéhez.


Offline
Csatlakozott: 2020 feb 17

Szervusz lost,

 

Nem látom, végül kaptál -e választ a kérdésedre, de engem érdekelne mire jutottál november óta a kérdésben. Ha létezik ilyen mi is szeretnénk róla tudni.

Amiért én itt vagyok

Édesanyámnak szeretnék segíteni, aki depressziós és szorongásos panaszokkal küzd - február elején hazaengedték 4 hónap kezelés után a miskolci Semmelwis Pszichoterápia Rehab Osztályáról, ahol nagy- és kiscsoportos -, valamint egyéni terápiákon vett részt. (Az intézményt egyébként csak ajánlani tudom, kevés ilyen hely maradt az országban ahol pszichológus és pszicháter összehangoltan foglalkozik bentlakásos lehetőséggel, a magyar egészségügyhöz képest méltóságos körülmények között). Hazaengedése után beállított gyógyszerei vannak, jelenleg terápiára nem jár - de az igény fent ál, akár online is, de borsodi kisvárosi körülmények közt a fent említett csoportos lehetőségre kis esélyt látok.

 Mi, a család felől azt tapasztaljuk hogy nyugodtabb lett, pontosabb gyógyszerbeállítást tudtak csinálni, van betegségtudata, de még mindig napi szintű szorongásokkal küzd, elmondása szerint reggelente a legrosszabb, nap végére fokozatosan enyhül. Nincs étvágya, rossz a közérzete. 

Támogató háttér van - apánkkal együtt élnek, szeretettel és türelemmel bánik vele, mi, ketten fiútestvérek már 10+ éve nem élünk velük, 2-4-6 hetente látogatjuk vagy találkozunk. 

Tavaly év vége óta nyugdíjas, de mivel alapvetően nagyon aktív, segítőkész, tettrekész személyiség, aki a depresszió miatti levertség/ kilátástalanság miatt tehetetlenséget érez nehezen kezd hozzá bármihez. Pár órában szeretne valamilyen kiegészítőmunkát végezni, korábban ovónő volt, később vállalkozása volt, jelenleg szakmai jellegű örömöt / kiteljesedést kismamáknak való szoptatási tanácsadás közben él meg. Az elköltözésünk után a nagy házzal járó háztartási munkák is nyomasztóan hatnak rá.

Folytathatnám, nem tudom ezek alapján valaki tud-e javasolni, hogyan bánjunk vele, hogyan bátorítsuk, mivel tudunk segíteni.

Köszönöm a megosztást,

Üdv,

kz


6
Offline
Csatlakozott: 2019 nov 1

Sajnos, tudomásom szerint itt akkor van ilyen csoport, ha megszervezed magadnak, illetve annak, annak, akit támogatni szeretnél. Mi is így tettünk. 14 főből áll a csoportunk, és amit tudunk, megteszünk. 

 


Offline
Csatlakozott: 2019 nov 12

Sziasztok!

Depresszióban / bipoláris depresszióban szenvedő hozzátartozók (pl. házastárs) számára létezik "támogatói közösség"?
Holland ismerős elmondása alapján ott az egészségügyi rendszerben erre is vannak megoldások. Nyilván nincs illúzióm a magyar rendszerrel kapcsolatban (pl: http://medicalonline.hu/gyogyitas/cikk/senki_sem_foglalkozik_a_csalad_tr...), de esetleg "önszervező" módon működik ilyen valahol?

Köszi,
lost...


Offline
Csatlakozott: 2017 feb 26

Szia Judit!

Pszichiátriai betegként ( diagnosztizált szorongásos és depressziós zavar,illetve bipol  gyanúval) és hozzátartozóként vagyok érintve a témában a párom által,akivel nem élünk együtt.

A skizofrénia esetében is,mint minden mentálisbetegség esetében is elég nagy a társadalmi előítélet.Sajnos az emberek  igyekeznek homokba dugni a fejüket,hogy velünk ez nem történhet meg.De igen!Nagyon fontos azt tudatosítani a betegben,hogy nem ő okozta magának,a hozzátartozókban pedig,  szintén,hogy nem ő akart ilyen lenni! Az önhibáztatás,a hibáztatás rengeteg kárt tud okozni.A másik véglet ilyenkor a sajnálat szokott lenni.A jajj szegény...Ezt is sürgősen felejtsük el ,mint segítési módot.Mi segít?Az elfogadás!Amely olykor elég nehéz,hiszen nem értjük mi történik és miért.A szűkebb -tágabb környezet felől folyamatosan jönnek a tanácsok,főleg a negatív jellegűek.Hírtelen mindenki nagyon okos lesz a témában,hiszen pl a skizofrénia  minden mentális betegség közül talán a legpejoratívabb felhanggal van jelen a köztudatban,aminek max 10%-a ha valós. Sokat segít, ha próbáljuk megismerni a betegség mechanizmusát,a gyógyszerek hatásait,mellékhatásait,támogatjuk a munkavállalását,legyenek tervei, céljai,mindezzel hozzásegítve,hogy a felnőtt én részét meg tudja őrizni,ne sérüljön az emberi méltósága, még ha esetleg gondnokság alá is kerül,az önállóságát, bizonyos szinten,keretek között is ,de tudja gyakorolni. Azt hiszem mégis a legfontosabb,amiben tudjuk támogatni,hogy érezze,számíthat ránk,a határokat közösen jelöljük ki ,mégha olykor huzavonával is jár, mert igen,ilyenkor is szükség lehet határokra ,mert egyfajta keretet , biztonságot ad a betegnek,nem ítélkezünk felette,nem megmondó emberként vagyunk jelen az életében,hanem támaszként, ha erre van szüksége.

Judit,sok sikert,türelmet,kitartást kívánok nektek,mert nem könnyű ,de szép feladat egy ember mellé állni, és segíteni a nehéz pillanataiban!

Rengeteget fogtok tanulni tőle,róla, egy számotokra még ismeretlen betegségről,rengeteget fogtok tanulni önmagatokról és a közösség erejéről.

 

Szeretlek Krisz!


9
Offline
Csatlakozott: 2019 nov 1

Sziasztok! Két hete jelent meg az életemben a skizofrénia. Egy közeli ismerősömről tudtam meg, akiről már 4 éve kiadták a diagnózist, de most olyan állapotba került, hogy pszichiátriára kellett szállítani. Jelenleg is ott van. Egy hónapig nem szedte a gyógyszereit, ennek családi okai voltak. Nem áll mellette támogató család, valószínűleg az állapotában is közrejátszik főként az apjával való konfliktusa. Néhányan, a régi ismerősei közül ehatároztuk, hogy segítünk neki, ha kijön a kórházból. Mit tanácsoltok, mit és hogyan tudunk segíteni? Mire figyeljünk? Köszönöm, ha válaszoltok, elmondjátok a tapasztalataitokat, ötleteiteket. 

 



Offline
Csatlakozott: 2010 okt 12

Kifejezetten hozzátartozóknak szóló fórum topik!

Kérjük csak az érintettek családtagjai és/vagy hozzátartozói tegyenek ide bejegyzéseket!

 

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen