Into the wild 2007 /imdb:8,1/

zsééé képe

A cím egy filmajánló, amúgy semmi köze nincs a következő agymenéshez, csak úgy eszembe jutott. 

Megvilágosodtam, mint oly sokszor és oly sötéten szokta ezt egy menthetetlen borderline tenni. Végülis akármilyen szánalmas is volt az eddigi egész életem, csak a kudarcok miatt volt igazán nagy fájdalom. Dehát ezért nem hibáztathatom magam, ennyi erővel abba a ténybe is beledögölhetnék, hogy nem lettem hableány miközben megtanultam úszni.

Szóval tök jó ez így, bazi nagy tanulópénzeket kifizettem, rájöttem, hogy nem vagyok normális, a szó nem csak rossz értelmében. Hagytam, hogy földbe döngöljenek, földbe tudtam én is teljes erőből döngölni saját magam, történtek szar dolgok maguktól is, meg úgy is, hogy én provokáltam tudat alatt, vagy akár tudatosan. És még mennyiféleképp történt mennyi minden, felsorolni is unalmas, hogy amúgy meg hányszor nem is történt semmi, miközben azt hittem, hogy igen. Szóval ja, el kell fogadnom, nagyon távol állok a normától, de nem bánom, csak basszameg egy icipicit néha legyen már könnyebb nem teljesen megőrülni.

Még ha úgy is érzem, hogy elértem a legmélyét, kidugom a fejem az önsajnálatból, és nem egy csődtömeget, hanem egy kétségbeesett embert látok, aki csak azért ennyire elveszett, mert valamiért mindig úgy alakult az élete, hogy egyesegyedül kellett megbirkóznia saját magával, és általában kevés volt hozzá. Kurva kevés, mert a saját korához képest is mindig le volt maradva. De ne temessem már magam basszameg, 26 éves vagyok, és van életem, nagyonis jó, bármihez képest. Nem csak ahhoz képest, hogy szerintem az is csoda, hogy megértem ezt a "hatalmas" kort, hanem úgy egyáltalán. És ha befejezem az önsajnálatot azért, mert nem tudok mégsem normálisan élni, akkor rájövök, hogy ha nem ezen görcsölnék, és nem elérhetetlen célok tartanának mozgásban, akkor nagyonis boldog és teljes életet tudnék élni. Csak kicsit jobban kéne vigyázni magamra, óvakodnom kéne attól, hogy teljesen elmenjen az eszem. Tökmindegy, hogy épp azt hiszem, hogy megtaláltam életem értelmét, vagy azt, hogy nincs is értelme, nem kéne fejest ugranom egyikért sem a sztratoszférából, hogy aztán ne is egy betonplaccon, hanem egy betonplaccból kiálló vascsövön landoljak. Amúgy ki tudta, hogy a sztratoszféra jelentése "rétegek gömbje"? Tök jó. Meg tök vicces, mert amúgy nem a gömb rétege? Laughing out loud Ez megtetszett, mármint maga a szó, és a jelentése is. De lehet, hogy onnan már le sem lehet esni? Laughing out loud Na mindegy. Aki esetleg csillagász, vagy egyszerűen csak tudja, az bocsássa meg nekem ezt az eltúlzott, értelmetlen, cseppet sem költői képet, amivel a mélypontjaim mélységét próbáltam érzékeltetni. Mondanám, hogy ez metafora, vagy allegória, vagy valami más akart lenni, de mittudomén. Csak azt tudom, hogy jók ezek. Mármint az igaziak. Annyira élvezem, amikor le tudom szarni, hogy semmi értelme annak a sok szarságnak amit összehordok. Komolyan. Nem irónia.

Nem rossz az, ha az embert bármi foglalkoztatja, csak próbáljon meg egyikbe se belehalni, és akkor egyszer majd elég bölcs lesz ahhoz, hogy mindkettőt el tudja fogadni. Mármint azt is, ha van értelme az életnek, meg azt is, ha nincs. Nem? Mittudomén. Érzem, hogy már megint szétszakadok, meg összevissza ugrálok, de akkoris eljutok oda, ahova még nem sikerült, igazából még említésre sem került, hogy miért akartam megírni ezt a bejegyzést.

Szóval világgá megyek. Józan eszem, és eddig összegyűjött bölcsességem tudatában, már ha van egyáltalán, kurvára tényleg világgá megyek. Nem úgy ahogy eddig, nem azért, hogy valami legyen, nem azért hogy megtaláljam magam, vagy valakit, vagy valamit. Teljesen cél nélkül fogok világgá menni, és nem úgy, mint egy igazi őrült, hanem, mint aki nem tud, vagy talán nem is akar normálisan élni, ezért kipróbál bármit, ami a fura módon működő, de létező értékrendjébe belefér. Nem égetek fel magam körül mindent, és nem teszem szinte lehetetlenné, hogy visszatérjek legalább a jelenlegi nullpontra. Szóval ez más lesz. Teljesen normális módon. Semmi hirtelen felindulás. Nem adom el a házat, hogy egy lakókocsit vehessek, nem indulok el úgy, hogy még a számlákat sem rendeztem. Persze sokkal királyabb lenne, ha ennek az ötletnek a pénz nem szabna határokat sem időben, sem térben, de annyira azért vagyok már bölcs, hogy ha eldöntöm, akkor racionálisan gondolkodok nagyvonalakban egy ideig.

Szóval nem győzöm elégszer hangsúlyozni saját magamnak, hogy ez tényleg más lesz, teljesen. Kívülről ugyanolyan őrültnek fogok tűnni mindenki számára, mint eddig, de már megszoktam, hogy a bennem zajló változásokat csoda, ha én észreveszem. Most észrevettem, és segítek magamnak mozgásban maradni, nem fejest ugorva, hanem az adottságokhoz mérten normálisan. Nyilván nem lenne rossz valami igazán nagy dolgot kipróbálni, elmenni Tibetbe, Izlandra, egy lakatlan szigetre stb. Annyi mindent nem láttam még, például óriási vízeséseket. Ki tudta, amúgy, hogy a világ legnagyobb vízesésén 800 métert zuhan megszakítás nélkül a vízfolyam egy szikla pereméig, hogy azon átbukva még 170 métert zuhanjon? Már megint elkalandoztam.

Szóval ez mind tök jó lenne, de engem az is boldoggá tett volna, ha veszek egy csónakot és végigcsorgok vele Magyarország valamelyik folyószakaszán. Sajnos már voltam olyan elvetemült egy-két éve, hogy ezt tényleg meg akartam csinálni, akkor világosítottak fel, hogy ez mondhatni elég veszélyes, és belegondoltam, hogy amúgy a kutyáim nem is szeretik a vizet annyira, mint én. Az egyik már "kisnyugdíjas", szóval különösen körültekintőnek kell lennem, ha már magam miatt ilyenekre nem vagyok képes. Ezért a cél csak a kényelmes és gondtalan környezetváltozás, és azt egy pár napra kibérelt lakókocsival is meg tudom valósítani. Ezért viszont lélegezni kell, önéletrajzot írni, dolgozni menni, meg ilyenek. Szóval végre körbeért ez a csodálatos gondolatmenet, és valószínűleg azt igazolja, hogy tényleg nem vagyok normális, de én ezt most épp leszarom, és örülök neki, hogy talán gyűjtöttem elég életkedvet ahhoz, hogy holnap megírjam az önéletrajzomat.

Megosztás Viberen