borderline, vagy már agybaj

zsééé képe

Ahhoz képest ahogy lehetnék, jól vagyok. Az öngyilkosság nem foglalkoztat, és nem esik nehezemre naponta kimenni a világba, bár 99%-ban szenvedésnek élem meg, és ha lehet, igyekszem elkerülni. Ha csak ez lenne a baj, max introvertált lennék.

De nagyonis óriási az oka annak, hogy nem érzem jól magam a világban. Olyan vagyok, mint egy mélységesen magányos, rettegő kisgyerek, akinek pusztító eszközök vannak a birtokában arra az esetre, ha valamilyen valós, de leginkább csak vélt veszélyt érez. Számára felfoghatatlan a világ jelentős hányada, és ezzel nem tud mit kezdeni. Mivel megrekedt egy kezdetleges, végtelenül primitív szinten, nem tud igazán semmi újat befogadni, még akkor sem, ha megtapasztalja. Ez az út csupa szenvedés, és csak akkor járható valamennyire, ha művészetben vagy tulajdonképpen bármiben kibontakozó tehetséggel néha felszabadul az ember.

Ha nincs tehetség, sem szuperképesség, akkor marad a spontán gyógyulás. Ha ez sem megy, akkor fejest lehet ugrani az egészségügybe, de egy bordernek már ez sem egyszerű, mert attól fél, hogy elveszti magát. Jogos a félelme, és igaza is van, hiszen tulajdonképpen nincsenek is normális érzelmei. Ha normális akar lenni, akkor az értelemnek fel kell lázadni az érzelem ellen, és győzelmet is kell aratnia.

Kívülről elnézve a terápiák, szakemberek és gyógyszerek világát, csak az tud kigyógyulni, aki elég áldozatkész ahhoz, hogy ezt a gyerekes érzelemvilágot teljesen elnyomja, és szép fokozatosan felépítsen helyette valami egészen mást. Megnyugtatásképp ott figyel a ketrecbe zárt hamis érzelemvilág is, de már semmi köze az egész bulihoz, szép lassan beletörődik a fogságba. A gyógyszerek megteremtik a mesterséges nihilt, a szakik és terápiák pedig mozgásban tartják az agy működő részét. Ez a lényege, és tök jó, mert a páciensek lekötik magukat azzal is, hogy a különböző gyógyszerek rájuk gyakorolt hatását elemezgetik. És a gyermeki érzelemvilág ilyenkor is el van nyomva automatikusan.

Mivel egy border zsigerből képtelen az együttműködésre, körülbelül csak onnan tud normálisan funkcionálni, ha a benne élő gyereket nagy nehezen már bezárta. Ami rohadt sokáig tart, pedig egy borderline nem a türelméről híres. És végleg be kell zárni, mert amúgy rohadt dühös is ám, ha valahogy mégis kiszabadul. És innentől jön a gyógyulási folyamat. De minek van az agyunk legtávolabbi csücskébe zárva egy elnyomott kisgyerek? Dísznek? 

Nincs olyan (szak)ember a világon, aki szót tud érteni primitív érzelmekkel. Vagy ha igen, akkor miután egy csapásra kikezelte az összes bordert, vegye rá a csirkéket együttérzésre, a ragadozókat vezesse rá empátiával a vegetarianizmusra, neveljen a sertésekbe erkölcsöt, vegyen rá bármilyen állatot, hogy csak a valós veszélyhelyzetekben érezzen félelmet, és hasonló baromságok. Nem lenne nehezebb dolga, hisz az állatok is rendelkeznek primitív érzelmekkel: félelem, szeretet, harag. A borderline is csak ezeket váltogatja, és szakmai segítséget is csak akkor tud elfogadni, ha van esze, és kizárólag azt használja.

Szerintem.


Offline
Csatlakozott: 2017 feb 4

 Jégvirág, igen, szerintem is így működik. És minden gondolatod és félelmed nagyon ismerős. Tényleg nincs jobb feszültségoldó. De tehetség nélkül olyan szánalmas, még én se vagyok kíváncsi rá. Laughing out loud Viszont nem tudom teljesen elfojtani, meg igazából magamat ismerve lehet, hogy csak a félelem miatt ilyen szánalmas az egész. Majd kialakul. :) 

Mi a kedvenc meséd? Laughing out loud


Offline
Csatlakozott: 2017 feb 4

Lehet, hogy van ami illik rád, én ezt nem tudhatom. Laughing out loud Azért mondtam, hogy rád szerintem nem annyira érvényes, mert neked ott a művészet. Amíg nekem is ott volt legalább az illúziója, addig nem voltam ennyire katyvasz, ezért gondolom, hogy te sem vagy az. Vagy legalábbis annyira :D 


Offline
Csatlakozott: 2016 aug 7

Nem is katyvasz amit írsz. Miért mondod mindig azt h katyvasz? 

Hogy érted h nem rám illik, amit írtál? Lehet h ilyen vagyok... Laughing out loud


Offline
Csatlakozott: 2016 nov 30

Mint ahogy zsééé is írta, a 3 alapérzelem a félelem, szeretet és a harag, csak azért illette őket ezzel a jelzővel, mert olyan erősen érzékeli őket, hogy úgy érzi teljesen egybeolvadtak a kevésbé erős érzelmekkel, például a szeretet az empátiával, a harag pedig a szomorúsággal. Az öt alapvető érzelem az öröm, félelem, düh/harag, undor és szomorúság.

Sajnos mint borderlineos én is rettentően szélsőségesen érzek, sőt, néha úgy érzem, hogy magamban "hisztizek" azaz üvöltök. Késztetést érzek az üvöltésre, ha jön a roham, vagy ha okkal/ok nélkül rám tör az iszonyatos pánik, félek és el akarok futni. Akár az osztályból ha órán ülök... Vagy ha valakit megbátok úgy veszem, hogy örökre elvesztettem, ha pedig valakit megszeretek szinte lehetetlen megutálni. Illetve ha mégis sikerül, akkor azért van, mert tartani kezdek tőle, és fokozatosan eltávolodok.

A borderline miatt, vagy talán csak mert ilyen vagyok, egy láthatatlan kört rajzoltam magam köré, amit nem léphet át senki, mert ha megtudnák, hogy milyen a valódi nem, úgy érezném magam, mintha meztelen lennék. Mintha mindent megtudnának rólam és meg lennék alázva a szörnyű lényem miatt.

A művészet szerintem minden pszichiátriai beteg egyik legjobb feszültségoldója. Én is űzöm, és rajongok is érte. Én se szeretem az unalmasat, a legszívesebben egy fantasy világban élnék. Abnormálisan szép és csinos akarok lenni. Imádom azokat, amiket felnőttek és gyerekek szórakoztatására hoznak létre pl. disney mesék vagy fantasy filmek, mert elképesztőek és izgalmasak, na meg mélyenszántóak is.

Ezzel a gyerekes résszel is tudok részben azonosulni a hiszti érzése, túlcsurdoló érzelmek  stb. miatt. Úgy érzem, hogy soha nem lehettem gyerek, így örökre az maradtam. Vagyis a gyerek és a felnőtt között vagyok. De nem tini, hanem váltakozik...


Offline
Csatlakozott: 2017 feb 4

szeretet, harag, félelem Állatoknál teljesen normális, és ezért ha egy kutya mondjuk mégis eléri egy gyerek szintjét, azaz árnyaltabb érzelmekre is képes, az nála már hatalmas dolog. Embernél viszont csak a gyerekkor nagyon korai szakaszában normális. Ha valamiért megreked egy szinten, nem képes továbbfejlődni. Megismer másfajta érzelmeket, de érezni igazán nem tudja. Az agy fejlődik tovább, úgyhogy legalább a megértésben segít. De nem elég tudni, hogy valamit nem, vagy nem úgy kéne érezned, nem bírod megváltoztatni, max elnyomni. Például, hogy félsz egyszerű dolgoktól, mit félsz, rettegsz. Úgy megbénít, hogy inkább belehalsz, minthogy változtass. De még csak szembe sem mersz igazán nézni vele, azzal altatod magad, hogy jó lesz ez majd, hogy ha hibás is vagy, az azért van, mert még nem állsz készen, vagy a körülmények és mások a hibásak. Lehet, hogy még csak észre sem mered venni, hogy baj van, amíg nem lázad fel ellened a tested is. Eltúlzod az érezelmeid, és ezért sokszor inkább megpróbálsz nem is érezni. De közben ki sem tudod fejezni magad, paradox az egész. Megtapasztalod, hogy a legtöbb félelmed alaptalan, és a legtöbb eltúlzott érzelmed is. De nem fejlődsz, mert a félelem megbénít. Csak úgy tombolnak az érzelmek. A felszínen megtanulod elsimítani a dolgokat, még magadat is becsapod néha, de a belső konfliktusokat csak egyre jobban elnyomod, és ha ügyes vagy, akkor teljesen háttérbe szorítod. De akkor minek? Én csak ezt nem értem. Persze elég ijesztő, ki tudja, mi van nélküle, de amúgy is teljesen al van nyomva, akkor mi a különbség?

Szóval a megtapasztalás az, hogy időnként átéli az ember azokat a dolgokat, amik ellen foggal körömmel kapálózik, mégsem tudja feldolgozni. Csak túlélőmódban végigszenvedi, és ettől nem igazán fejlődik úgy, ahogy szeretné, csak felfogja az agyával, hogy mivan.

Én nem tudok alkotni, ez a bajom. Lehet, hogy csak pszichoszomatikus, és a kudarctól félek annyira, hogy már meg sem merem próbálni, bár nem túl valószínű. Távol kerültem az álmomtól, és kellő távolságból nézve már nem tudok rá másként tekinteni, mint egy nagy viccre. Abban viszont hiszek, hogy a művészetnek kifejezetten jót is tesz ez a dolog. És általa az ember biztos pontot talál az keszekusza érzelmeiben, amivel ő maga, és mások is tudnak azonosulni.

Nem tudom, miért írtam nagyrészben egyesszámmásodikszemélyben, de nem rád értem, csak úgy általában, ne vedd magadra, lusta vagyok átírni. Szerintem rád pont nem is vonatkozik, mert ki tudod magad fejezni. Ez a sötét és értelmetlen katyvasz, amit összehordtam egy olyan ember vergődése, aki nem tud megtanulni együttélni magával.


Offline
Csatlakozott: 2016 aug 7

Kedves zsééé!

"Mivel megrekedt egy kezdetleges, végtelenül primitív szinten, nem tud igazán semmi újat befogadni, még akkor sem, ha megtapasztalja. Ez az út csupa szenvedés, és csak akkor járható valamennyire, ha művészetben vagy tulajdonképpen bármiben kibontakozó tehetséggel néha felszabadul az ember." - Ehhez a részhez lenne pár kérdésem.

Mit foglal magában ez a primitív szint? Miben nyilvánul meg?

Hogy érted, hogy nem tud semmi újat befogadni, még akkor sem ha megtapasztalja? Mik ezek a tapasztalások? Tudnál példát írni, hogy megértsem mire gondolsz?

Művészet? Alkotsz valamit, ami fel tud szabadítani? Ez azért érdekel, mert nekem van egy ilyen oldalam, amit már elég komoly szinten üzök már. Kiállításaim is vannak. Szóval azt, hogy ezzel felszabadul az ember teljesen egyetértek.

Bocsi a sok kérdésért, de nem minden tiszta az írásodból. Lehet csak azért mert hülye vagyok... Laughing out loud

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen