hosszú :"D

zsééé képe

muszáj kiírnom magamból, mert különben el sem hiszem, hogy ilyen király napom volt. pedig tegnap majdnem sikerült zombivá hergelnem magam, tényleg közel álltam hozzá, még aludni sem bírtam, pedig alvás után is úgy ébredek, mint akiről frissen gördült le az úthenger.

hát valahogy mégis erőt vettem magamon, pedig mentálszarság nélkül is megbocsátható lett volna a kudarc. állásinterjú miatt kerekedtem fel, és azért volt ez nagyon nehéz, mert egy ideje életképtelen vagyok. tényleg. a másik nagy gond pedig az volt, hogy az üveghegyen is túlra kellett eljutnom, és a vidéki tömegközlekedést ismerve csoda, hogy egyáltalán megpróbáltam.

főleg, hogy tényleg kiakasztottam magam már tegnap azon, hogy amúgy van jogsim is, meg anyám is, meg kocsija is, ami egy parkolóban pihent ma egész nap, mégis segítség nélkül vállaltam be egy ilyen lehetetlen utat, és még szégyellem is magam, amiért ilyen "öregen" csak így ment. soha nem vártam amúgy a sültgalambot a számba, vagyishát régen dehogynem, de sosem kaptam, szóval sikeresen leszoktattak arról, hogy egyáltalán kérni merjek, vagy bármit is el tudjak fogadni. akkoris felbasz, mert ez annyira természetes, szerintem még a szomszéd is megtette volna értem, ha beszélőviszonyban lennénk. mindegy, tényleg nem is kértem, mert ilyen szinten van a kapcsolatunk. mindig irigyeltem a sülvefőve anyalánya örökbarátság kapcsolatokat, de lassan már kiheverhetném, hogy én is meg az anyám is alkalmatlanok vagyunk arra, hogy egymással bármiféle kapcsolatot kialakítsunk.

mindegy, a tömegközlekedés tényleg egy rakás szar, még a városból sem jutottam ki az eredeti volán utastervvel, mivel az alapból késve indulás miatt mucsaröcsögén ragadtam volna délutánig. 3 megálló után leszálltam, hogy inkább visszaszaladjak a vasútállomásra, és egy teljesen másik városban kössek ki, hogy onnan a fél mátrát bejárva, nem is tudom hány falucskát körbeutazva 2 óra helyett "csak" 20 percet késsek. de sikerült, és milyen király volt. sokkal barátságosabbak a gondolataim, amikor órákon keresztül a nagy büdös semmiben utazgatok egy töküres buszon. persze a bennem élő hülyegyerek ilyenkor elemében van, és kb röhögőgörcsöt kaptam, amikor pl eszembe jutott, hogy milyen király lenne megállítani a buszt és beszaladni az erdőbe és a dombokról lebukfencezni és nemhogy az állásinterjúra, de az egész kurva világra nagy ívben szarni.

szerencsére nem tettem meg, csak összevissza röhögcséltem ilyen és ehhez hasonló gondolatokon. mire megérkeztem, úgy éreztem, hogy enyém a világ. lementem buddhába, és a késést is leszartam. szippantgattam a friss levegőt, integettem a vadaskertben az őznek, és csak úgy mellékesen lerendeztem az állásinterjút, ami király volt. kölcsönös szimpátia, bizalom, közös motiváció. vicces, hogy a kocsi kérdés szóba esett a bejárás miatt, és nemhogy felidegesített, hanem totál megnyugtatott, pedig csak annyi történt, hogy egy vadidegen emberszámba vett. persze az önutálat miatt ott van bennem, hogy lehet, hogy pont azért mert nem ismer? na mindegy, nem adtam át magam a szar gondolatoknak. vagyis dehogynem, ki tudott zökkenteni a semmi is, de összességében túl sok jó dolog történt ahhoz, hogy most átadjam magam a mélydepressziónak.

 valamilyen csoda folytán beestem egy másik állásbörzére is, ahol bár csak egy érdeklődő voltam a sok közül, nyilvánvaló volt, hogy nem is kell semmilyen erőfeszítést tennem ahhoz, hogy megfeleljek, és a realitás talaján maradva olyan megnyugvás fogott el, hogy megint buddha lettem, és megint majdnem röhögőgörcsöt kaptam attól, hogy elkalandozott a figyelmem és azt néztem, hogy az előadó vállára szállt egy légy. még mindig röhögök, ha elképzelem, ahogy a légy súgja neki a szöveget. xDD nagy szerencse, hogy ilyen jól elszórakoztattam magam, mert az előadás amúgy halálunalmas és tényleg nagyon döcögős volt, és így legalább nem az unott képemet látták, hanem, hogy nagyon lelkes vagyok, mármár kicsattanok az örömtől. mindkét álommeló amúgy tálcán kínálta fel magát és ezek közül sem tudnék választani, de erre jött délután a harmadik lehetőség is emailben. mekkora királyság! adnak egy esélyt azután, hogy telefonon már gyönyörűen lejárattam magam. igazi terápia lenne mindhárom munka, és még fizetnének is, hát esküszöm, nem tudok választani. van egy olyan érzésem, hogy a bennem éldegélő röhögcsélő hülyegyerek nem is fogja hagyni. na mindegy.

ennek tetejébe találkoztam egy border lánnyal, akivel valószínűleg ugyanarról a futószalagról estünk le, mert na igen ő egy rokon lélek. és annyira király volt jelen lenni és egyáltalán észrevenni! ugyanolyan összevissza hülye öltözködés, megfoghatatlan kisugárzás, semmi bájcsevegés, semmi álca, úgy beszélgettünk, mintha mindig is ismertük volna egymást, pl az állatainkról, mint más a gyerekeiről, a biciklinkről, mint a létezésünk elengedhetetlen eleméről, a hülye motivációinkról, és a még hülyébb gondolkodásunkról, a valóságtól elrugaszkodott terveinkről, problémáinkról, a kudarcainkról, mindenről. talán ha egy-két óra volt az egész, amit szintén a tömegközlekedésnek kell megköszönni, de jóég annyira király volt! persze nagy szerencse, hogy épp mindketten jó hangulatban voltunk, mert hát ugyebár akár agyon is verhettük volna egymást pusztán csak azért, mert várnunk kell egy csomót pedig utálunk várni. mondjuk szerintem egyikünk sem az a szint. na mindegy, kurvajó volt, és ez így volt tökéletes. leszálltunk, ő arra, én erre. be sem mutatkoztunk egymásnak. és belegondoltam, hogy jesszus mekkora király csaj, még ígyis, hogy egyértelműen azért van két éve egyedül, és azért nem is akar többé párkapcsolatot, meg azért ez a rokon lélek dolog, és sok közös pont, szóval azért van ez az egész, mert ugyanolyan elcseszettek vagyunk. de valahogy mégsem ez jött át, pedig nyilván elcseszettek vagyunk, de nem ez volt a hangsúlyos. nem magamat láttam benne, hanem egy totál más embert, akit ugyanolyan hülye szerkezet hajt, és ezért sok a közös, de annyira másképp működik, hogy az önmagában lenyűgöző. nem láttam tökéletesnek, sőt. csak éreztem ezt a hajtóerőt, amit végre fel tudok ismerni. normális emberek motivációit évek alatt sem tudom megérteni, viszont ez az összevisszaság annyira őszinte és ábrándos és ártalmatlan és természetes. mintha az ember egy már kihalt faj véletlen egyedével találkozna, akit nem kéne bántani csak azért, mert egy evolúciós zsákutca. már ha az egyáltalán. de nem idealizálok, tényleg. látom az elcseszettséget is, meg minden mást, azt is, hogy ebben mennyi lehetőség van, és mennyi fölösleges kudarc, meg mennyi szenvedés. és leginkább szenvedés. de azért jó volt kicsit reálisabban látni, mert magammal kapcsolatban hajlamos vagyok csak a kudarcot és a szenvedést érzékelni, azt viszont elmondhatatlanul erősen.

pedig most itt van előttem három lehetőség is, amik annyira álomszerűek, hogy nem tudok választani, és nem is fogok tudni, mert ez a kis hülyegyerek nem fogja hagyni, hogy racionálisan döntsek. kudarcgyanús fantáziálgatásba kezdett, de épp nem tudok rá haragudni, mert ma is szárnyalhatott, és pont ezért volt ilyen lehetetlenül összevisszán kurvajó napom.

Megosztás Viberen