Feldmár, kik vagyunk

zomebazam képe

Ezt a FB-ról ollóztam, nekem hasznos volt, hátha nektek is.
 

TIBOR: Kedves András! Egy korábbi interjúban azt mondtad, hogy szerinted az a depresszió legnagyobb oka, ha valaki rájön arra, hogy egész életében szerepeket játszott, halvány gőze sincs, hogy ő kicsoda tulajdonképpen, nem akar többet szerepet játszani és nem tudja, hogy akkor mit csináljon, ez a depresszió. Én azt szeretném kérdezni, hogy úgy egyáltalán ki az, aki tudja, hogy ő maga kicsoda? Vagyis hogy lehet ezt definiálni? Pláne akkor, ha azt mondjuk, hogy az ember folyamatosan változik? Vagy létezik egy olyan koncepció ami minden változásunkkal együtt olyan maradhat, amilyen a kezdetekben volt? Megtisztelő válaszodat előre is köszönöm!

 

 

ANDRÁS: A kérdésed magja a vágy. Mindent ami él meghatározza, jellemzi az, hogy mit akar, mire vágyik. A svábbogár például a fény forrásától ellenkező irányba mozog, a sötétet szereti; a penész spórák a hőmérsékleti gradienst követik mozgásaikban, arra mennek ahol melegebb van. William Blake a Proverbs of Hell-ben írja, “Sooner strangle an infant in its cradle than nurse unacted desires.” Minden gyerek tudja mit akar, mit nem, mi érdekli, mi nem. Szomorú látvány, amikor egy felnőtt, egy szülő, egy tanár megmondja a gyereknek, hogy mire figyeljen, ahelyett, hogy észrevenné és tisztelné, hogy a gyerek mire figyel spontán és önfeledten. 

 

Én a vágyaim vagyok, a vágyaim alanya, nem mások vágyainak a tárgya. Én ezt kívánom, nem azt amit mások kívánják, hogy kívánjak. A nevelést sokan úgy értelmezik, hogy meg kell tanítani a gyereket, hogy akárki is ő, az senkit sem érdekli, viszont a fontos az, hogy neki egy jó gyereket kell alakítania. Később megkövetelik, hogy jó tanuló legyen, jó élettárs, jó szülő, jó munkás,  páciens,  barát, stb. Minden civilizált helyzet megkövetel egy bizonyos koreográfiát, szigorú tud lenni az etikett, vannak szövegek amik elfogadhatók, vannak tabuk. Az élet színházzá válik, mindenki szerepet játszik, a szexből tornagyakorlatok lesznek és pornográf írók komponálják a szeretkezéseinket. Nem csoda így, hogy senkit sem érdekel, és én is elfelejtem, hogy ki vagyok amikor jelmez és smink nélkül, magamra maradok.

 

Elhisszük, hogy nem fontos az amit én akarok, az önző, azt felejtsem el, mert ami igazán fontos, az az, hogy teljesítsem a mások vágyát. Az aki felébred ebből a megbénító, kényszerzubbony-szerű hipnózisból, az megijeszti az alvajárókat, vadállatnak vélik a megszelidített háziállatok.

Günter Grass A bádogdob című regényében Oskar elhatározza, hogy nem nő föl, megáll három-éves korában, így áll ellen a társadalom követelményeinek. Nem engedelmeskedik. Én em akarok olyannak maradni amilyen a kezdetben voltam, persze, hogy változom, gyerekből ember lesz belőlem, megöregszem és meghalok. Ami fontos az a spontán őszinteség, amivel minden gyerek rendelkezik, ez az amit sohasem akarok elveszíteni. Abban a pillanatban amikor egy párkapcsolatban az egyik vagy másik fél elveszíti a bátorságát és már nem meri megmondani a másiknak a tutit, akkor válik minden unalmassá, megjósolhatóvá, megszűnnek a meglepetések, úgy teszünk mintha már ismernénk egymást.

 

Ha egy egysejtű organizmus tudja mit akar, több fényt, kevesebb nedvességet, több meleget, stb., akkor az ember is lehet elég bátor, hogy őszintén jelezze miből akar többet, miből kevesebbet, mi pont jó. Ez az őszinteség, ez a bátorság a depresszió ellenszere. Egy mars-lakónak aki nem tudja mi a depresszió, de szeretné megtapasztalni, ezt az egyenletet adnám: OPPRESSION + LACK-OF-EXPRESSION = DEPRESSION. Elnyomás, zsarnokság és ugyanakkor a kifejezés, kinyilvánítás hiánya, lehetetlensége, ez a helyzet deprimálja az embert. Ha egy kapcsolatért a szabadságommal fizetek, lehet, hogy nem éri meg. Ha engedelmes szolga kell, hogy legyek különben vége az életemnek, lehet, hogy nem éri meg. 

 

2015. október 21. 


Offline
Csatlakozott: 2015 okt 12

Még egy megközelítés eszembe jutott, talán egy n+2, de akkor is leírom.
A túlzott szeretet-deficit és az, hogy ezt állítjuk be életünk legközpontibb kérédésének, problémájának.
Nyilván ez valahonnan nagyon régről ered.
Én a saját példámat tudom csak leírni.
Sokszor már tudathasadásos állapotba kerülök, mert jobbnak és többnek hiszem magamat, mint amit a világ visszatükröz. És ez azért érdekes, mert hogy pont az is a bajom, hogy nincs önbizalmam, mert sokkal kevesebbnek tartottak mindig is akik felneveltek és körülvettek.
Akkor vajon honnan ered ez a gőg?
Sosem mondta senki, hogy te jobbat érdemelsz, hogy te több vagy ennél, hogy többre vihetnéd, hogy több szeretetet, figyelmet stb-t érdemelsz (illetve maximum pasik, amikor "kedvesek" akartak lenni a szakításkor).
Azt mondta a pszichológus, hogy a magas intelligencia leginkább csak károkat okoz a mai világban, mert megértésre nem számíthatunk, sőt, arra sem, hogy egyáltalán felfogják azt, amit mondani akarunk.
Mit szeretnék?
Hogy elismerjék, hogy elég jó vagyok.
Nem akarok már erőlködni, hogy kitaláljam, miért is szerethetnek engem, (évekig így éltem, és nem igazán vált be) hanem szeressenek azért aki vagyok, de úgy, hogy érezzem is.
Szokták mondani, hogy ők szeretnek, "csak" én nem érzem. Ebben is én vagyok a hibás?
Lassan abban sem vagyok biztos, mi a fontosabb, hogy én szeressek, és akkor ne érdekeljen, hogy viszontszeretnek-e, vagy hogy kifejezzék felém a szeretetet, számomra fogahtó módon?
A kereszténységben nyilván az elsőre szavaznak, de nem vagyunk szentek, nem tudunk, vagy csak nagyon kevesen és nagyon kevés helyzetben feltétel nélkül szeretni.
És akkor jön a megkeményedés, a dafke nemszeretlek, és ebből a depresszió, amikor már mindenkivel közönyösek vagyunk, magunkkal is, néhány érzelmi kitörést kivéve esetleg.
Önvizsgálatot sem akarok már tartani, mert állítólag a bűnözőknek is jár a szeretet, sőt, azoknak jár leginkább, akik látszólag a legkevésbé érdemlik ki. De én egy szerethető, kedves embernek tartom magam, ezt már nem tudom felülmúlni és nem is akarom.
Ez az, amit nem tudok befolyásolni, hogy más szeret-e vagy sem és ez a tehetetlenség, meg hogy magamat is vissza kell fognom attól, hogy a túláradó szeretetemet átadjam (mert ennek sem szokott jó vége lenni, kivéve egy kisgyereknél vagy egy kutyánál) kitűnő táptalaj a depressziónak.
Az orvosok, a gyógyszerek abban tudnak segíteni, hogy kevésbé érdekeljen ez, esetleg találjunk elterelő pótcselekvéseket, de ha ilyen a jellemünk és ez nagy sebeket ejtett bennünk, akkor talán csak egy ténylégesen szerető kapcsolat, ami lehet egy terap is, segíthet újra tudni szeretni.
Szeretet kell az élethez, a kávéfőzéshez, a természethez, még a 7-es buszon utazáshoz is. Lehet nélküle is, de akkor gépnek érzem magam.
 


Offline
Csatlakozott: 2010 aug 10

Köszi. Jó gondolatok.


Offline
Csatlakozott: 2015 okt 12

szia, ezt nem tudom biztosan, de a FB-on, ahogy wannabefixed is írja a Feldmár intézet oldalán lehet üzenetet is írni meg van az intézetnek ott fent egy info@-os címe, ott biztos megmondják.


Offline
Csatlakozott: 2015 aug 30

Levélbe kell neki írni valami email címre, és hetente 1 kérdést választanak ki, valami ilyesmi. A Feldmár Intézet szokta kirakni.

Én egyébként imádom Feldmárt. Mondhatni 'példakép'. Legalábbis abban, hogy ő tudja úgy látni a világot, ahogy szeretné. Bárcsak több ilyen ember lenne. Smile


Offline
Csatlakozott: 2014 jan 22

szép-szép, csak az n+1-ik megközelítés


Offline
Csatlakozott: 2014 már 13

szia!

tudom, hogy nem ez volt ennek a postnak a célja, de csak azon gondolkozom, hogy a Feldmárnak lehet írni fb-n, és válaszol? Shock

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen