A ház, ahol csak én lakom, vagy ez a vályogház lesz, itt a városszélen, vagy egy tanya.  Csend, a természet hangja honol körbe-körbe. Sehol egy gép a földeken, utakon. Földút mindenütt.

A csütörtöki viharban sok kukorica meg- ill. kidőlt. De egy közülük sajnos kitört. Akkor kikaróztam őket, mert még csak épphogy látszódtak terméskezdeményeik, a csövek csúcshajtásai.

De jó is lenne elmenni mamámhoz, ott aludni, és másnap a délutáni buszjárattal Kazincbarcikára menni a keresztszüleimhez, vagy 3 hétre.

Reggel korán keltem, mert nem tudtam aludni. Kimentem kerti munkát végezni. Fél 10 után reggelizni készültem volna, de nem volt itthon kenyér. Anyukámat nem akartam felébreszteni, had aludjon.

Talán tudásszomjam is kóros? Nem tudom. De én mégis ragaszkodom hozzá, hogy tudásom egyre gyarapodjon. Pozitívan hat önértékelésemre. A mai napon is olyan jó volt gondolkodni. Gondolkodni édes.

Már megint ráerősített. Képtelen vagyok ellene tenni. Miért? Minek vagyok én magányos? Senkinek nem kellek. Egyedüllétre teremtettem? Az nem lehet, mert akkor nem fájna.

Először elbicikliztem a rendelőig. Onnantól félve a zebrán átívelő kerékpárúton át az alkatrészboltig.

Venni fogok aszfaltkrétát. Annyira tetszik a poháron lévő mosolygós virág, hogy feltétlenül le kell nekem is rajzolni a járdánkra.

Talán a vallásosságom miatt nem kedvelnek egyesek, nem tudom. Lehet... Vagy pedig rosszul érzékelem, hogy mikor szokás reagálni, és hogyan bizonyos bejegyzésekre, bejegyzéseimre.