Olvastam mostanában mindenfélét, és eszembe jutottak ezek. Olyan társadalomban (világban?) élünk, ahol erénynek, pozitív tulajdonságnak számít hogy mindent egyedül oldunk meg, hogy a segítségkérés szégyen, a segítségnyújtás meg valami leereszkedő aktus, a vélt fentebbvalóság fizikai megjelenése. Eljátszuk hogy nincs szükségünk a másikra, utána meg elhisszük. Akinek érzelmei vannak, az fura, aki kifejezi azokat, az lenézés, nevetség, majd kihasználás tárgya, aki megéli őket az teljesen érthetetlen, aki szenved tőlük az elmebeteg vagy csak hisztis, unatkozik vagy feltűnést akar. Az érzéketlenség, érzelemmentesség, hideg gépi digitális lét dicsőítendő. Az igényt, hogy kapcsolódjunk választott társainkhoz (barátok, pár) felváltja az igény a munkahelyünk, főnökeink igényeinek kielégítésére.
U.i.: és ezek után a durva, hogy az extroverzió az elvárt, az introverziót meg jellemhibának nézik.