Búra Tanácsadás - 2018 - December

Szőllősi Tibor képe

Tanácsadói Válaszok 2018. - Szőllősi Tibor válaszol
Összesített kérdések-válaszok a pszichológia területén, 2018. december
A kérdéseiteket itt tehetitek fel: Szőllősi Tibor pszichológushoz intézett kérdések gyűjtőhelye

 


PhilC kérdésére:

 

 

Kedves Tibor!

 

Úgy döntöttem, hogy elhagyom a férjemet. A döntésben biztos vagyok: hat éve élünk együtt, ebből az időből 5,5 évig én tartottam el, a legtöbb dologban gyakorlatilag nem éreztem a támogatását, nem tudok mit kezdeni többé a gyerekes világszemléletével (nem pejoratív minőségben használom itt a "gyerekes" szót, egyszerűen ez a legpontosabb jelző, ugyanis kb. az anyja folytatásának tekint). Arra eszméltem, hogy egyszerűen nincsen életem, folyamatosan csak az ő kívánságait teljesítem, folyamatosan csak vele töltök időt, már nincsenek hobbijaim, alig vannak barátaim stb. Emellett a munkanélküliségéből stb. fakadó frusztrációit folyamatosan rajtam vezeti le verbálisan, olyan kijelentéseket tesz, amitől én ostobának, ügyetlennek, rosszul kommunikáló embernek stb. érzem magamat, leszólja mindazt, ami nekem örömet szerez, ha én szeretném vele ezt megbeszélni, azt mondja, "csak vicceltem", "eltúlzod a dolgokat", "már megint paranoiás vagy". Már egy ideje szerettem volna kilépni ebből a kapcsolatból, de mindig visszariasztott, hogy ilyenkor öngyilkossági gondolatokkal reagált. Tagadja, hogy ez fenyegetőzés, passzív agresszió lenne, azt mondja, semmi köze semmihez, hogy ő egyszerűen úgy érez ilyenkor, hogy "az egyetlen ember, akiért érdemes lenne élnie, eltűnt". Ugyanakkor mikor azt reagáltam az öngyilkossági fenyegetőzéseire, hogy maradtam, és közben csak egyre depressziósabb lettem a tehetetlenségtől, ő mintha kivirult volna, gyakorlatilag elfelejtette ilyenkor, hogy konfliktusunk volt, neki élből rózsaszín lett minden, és nem is foglalkozott azzal, hogy pl. változtasson azokon a dolgokon, amik miatt én panaszkodtam.

Sok ideig azon gondolkoztam, hogy egyszerűen felakasztom magamat. Vagy abban reménykedtem, hogy ha ez a depresszív leépülésem mellette így folytatódik, hamar elvisz majd pl. egy rák. Aztán hál istennek ebből az állapotból kizökkentettek, eszembe jutott, hogy nekem számtalan célom van az életemmel kapcsolatosan, amely célokból gyakorlatilag még semmit sem valósítottam meg, és hogy én ezeket a célokat igenis végig akarom vinni. Megmondtam a férjemnek ismét, hogy elhagyom. Azonban anyagi okokból kifolyólag nagyon sokáig nem fogok tudni még elköltözni (segítettem felújtani azt a házat, amiben neki tulajdonrésze van, akkor még abban a reményben, hogy együtt fogunk itt élni - most már látom, hogy nem fogunk, ugyanakkor én voltam az, aki hitelt vett fel a felújításra, mert ő "ódzkodott" a hitelektől stb., tehát míg tartozásom van, nem tudok odébb mozdulni, albérletbe se akarok már visszamenni, azok után, hogy ennyi pénzt és energiát öltem bele egy házba, nem akarok ismét abba az állapotba kerülni, hogy ismét egy albérlettulajdonos hiszi kiskirálynak magát velem szemben, csak azért, mert neki véletlenül tulajdona van), ezt a problémát most úgy orvosoltuk, hogy én külön szobába "költöztem".

Nem tudom viszont, hogy ez az állapot így meddig tartható fenn. Érzem a férjem egyre növekvő magányérzetét, próbáltam vele azért a beszélgetéseket nem teljesen megszüntetni, hogy ne érezze magát annyira egyedül (van egy-két barátja, de inkább e-mailben tartják a kapcsolatot, ritkán érkezik a válasz, a családjából pedig gyakorlatilag senki se foglalkozik vele, mindenféle régi sérelmekre hivatkozva). Megbeszéltem vele, hogy elmegy majd egy pszichológushoz is (bár nem tudom, hogy mennyi remény van erre, eddig mindig csak addig tett ígéretet erre vonatkozóan, míg nem kapott időpontot is valahová, mikor pedig mennie kellett volna ténylegesen, mindig azt kezdte el mondani nekem, hogy "mégis miért menjek pszichológushoz? nekem semmi bajom, meg nem is hiszek ebben az egészben! most komolyan, mondjam azt, hogy a feleségem küldött? [...] nem gondolod egyébként, hogy ha azt mondod, hogy ha nem megyek pszichológushoz, akkor el fogsz hagyni engem, az érzelmi zsarolás?". tehát végül nem ment el senkihez), de ő maga egyáltalán nem keres erre lehetőségeket, én keresek neki. (Azt is megbeszéltük, hogy állást keres majd, hogy külön kasszára tudjunk menni, és vissza tudjam fizetni a házhoz felvett hitelt, de nem úgy látom, mintha az álláskeresésben nagyon törné magát.) Viszont pszichiáterhez nem akar menni, mert attól fél, hogy az majd kényszerzubbonyba juttatja, azt hiszi, hogy innentől kezdve kikerül a kezéből az irányítás, és azt tesznek vele, amit akarnak. Merthogy egy pszichiáternek szerinte vannak erre vonatkozó jogosultságai, hiába mondom neki azt, hogy az ő beleegyezése nélkül nem tesznek majd vele semmit. Pszichológushoz viszont egyszerűen képtelenség időpontot találnunk neki. 2-2,5 hónap várakozási idők vannak, és nem érzem azt rajta, hogy ezt ki tudná várni.

Újra elkezdte az öngyilkosságra vonatkozó kijelentéseket, azt mondja, hogy úgy érzi, eleve nem volt sok ereje ahhoz, hogy kezdjen valamit azokkal a dolgokkal, amiket én mondtam neki (pszichológust keresni, állást keresni stb.), de hogy úgy érzi, hogy ez a kicsi energiája is egyre csak fogy. Úgy gondolom, ha ez az érzése, akkor talán nem is járóbeteg ellátásba kellene járnia, hanem befeküdni valahová, de az hétszentség, hogy erre viszont biztosan nem fogom tudni rávenni. Őt, akinek eleve semmi baja, akit csak elküldött a felesége?!

Ha viszont nem megy, akkor megint abban a felállásban vagyunk, mint korábban már annyiszor: nekem konkrét okaim vannak arra, hogy miért hagyjam el, ő viszont hátráltatja ezt a lépésemet azzal, hogy szuicid kijelentéseket tesz. Egyébként könnyen el is tudom képzelni róla, hogy ténylegesen megkísérelje az öngyilkosságot. Nem tudom, mit tehetnék ebben a helyzetben. Az utolsó másfél évemet úgy töltöttem el mellette, hogy már egyáltalán nem éreztem jól magamat ebben a kapcsolatban, és már rég ki akartam volna lépni. Azért nem tettem csak meg, mert nem akartam azzal a tudattal tovább élni, hogy valaki miattam megölte magát. A "miattam"-ot úgy értem, hogy láthatóan én vagyok az egyetlen ember a környezetéből, aki felismeri, hogy segítségre van szüksége, és ha én se segítek neki, akkor gyakorlatilag rábólintok arra, hogy tényleg megölje magát. Ez a potenciális teher továbbra se tűnik könnyebbnek. De nem akarok már visszahátrálni sem.

Szívesen fogadnék öntől javaslatokat a helyzetet illetően, ha más nem, azzal kapcsolatosan, hogy van-e mód a férjemnek gyorsabban bekerülnie egy járóbeteg ellátásba. Úgy sejtem, ha sikerülne egy jó szakembert találni mellé támogatásul, sokkal könnyebbé válna a helyzet mindkettőnknek.

 

Szőllősi Tibor válasza PhilC kérdésére:

 

 

Tisztelt PhilC!

 

Nagyon kimerítően írta le a problémáját, tehetetlenségét. Mit tegyen? A leírtak alapján, nekem ez egy már régen folyó játszmának tűnik. Nagyon sok kisebb játszmával fűszerezve. Mindenképpen az is kiderül, hogy ”jól szórakoznak közben”. Egészen tanulságos a története. Érzelmi zsarolás, tehetetlenség, függőség egy aggódással teli kapcsolatban.

Merje-e elhagyni a férjét miközben Ő azzal fenyegetőzik, hogy megöli magát amint elhagyja? Amint az Ön igényéiről kezd beszélni azt egy rövid huszárvágással megsemmisíti? Elképzelhető, hogy itt a leírtak alapján egy elég masszív pszichés problémával áll szemben. Esetleg egy nagy játszmamesterrel. A leírtak megfogalmazásából, színvonalából számomra az derül ki, hogy Ön objektívan, tényszerűen írja le az életét. Másfelől, a mondandója végére derült ki számomra azaz elhatározása, hogy elhagyja a férjét, csupán a változtatás iránti vágya. Ráadásul hitelt vesz fel egyedül valamilyen oknál fogva, abban a reményében, hátha így változik valami. Amint kiderült utóbb, semmi sem változott.

Ki akar pszichológushoz menni? Ön vagy a férje? Kinek van szüksége segítségre valójában? Azt gondolom, hogy mindkettőjüknek.

A történtek ellenére még mindig meg akarja menteni a férjét. Ez egy elismerést kiváltó dolog! Vajon tényleg meg kell menteni a férjét Öntől? Más útját már nem is látja, hogyan élhetne nyugodtan, egyedül?

Szerintem, ha valaki annyira belefárad egy kapcsolatba, hogy csak az önfeláldozása árán nyerhet egyenrangúságot, akkor az csak egy kifacsart kapcsolatot eredményezhet, kényes egyensúllyal. Ebben a nyomorúságos állapotban variál, ötletel aki máshogyan szeretne élni. Ami így egyenesen elvezet a társfüggőséghez.

Mit tegyen? Mit tehet? Mindenképpen ajánlanám, hogy Ön is kérjen segítséget egy kollégától. Bonyolult helyzet állt elő, melynek több egyéb területen is vannak vonatkozásai. Ebben a helyzetben kérnék gazdasági tanácsot – a hitel miatt, és jogi tanácsot is. Erőszakkal senkit nem lehet – belegyezése nélkül – bent tartani, vagy bevinni a pszichiátriára.

Egy kis segítség, a betegségbelátás nélkül élők hozzátartózóinak: Xavier Amador - Nem vagyok beteg, nincs szükségem segítségre! című könyvét ajánlanám.

A játszmákról Eric Berne – Emberi játszmák című könyvét ajánlanám.

Az érzelmi zsarolásról: Susan Forward es Donna Frazier Érzelmi zsarolás a félelem, a kötelességérzet és a bűntudat szorításában Egy weboldal szintén ebben a témában https://napfenyes.hu/eletmod-gyogyitas/lelekgyogyaszat-pszichoszomatika/erzelmi-zsarolas

Ami még felmerült bennem az a társfüggőség.

A Nárcisztikus visszaélésről - http://nemvagyegyedul.com/blog/aldozat-szindroma-50-tunet

 

 

PhilC kérdése:

 

 

Kedves Tibor!

 

Ezt a mondatot nem értem: "Vajon tényleg meg kell menteni a férjét Öntől?"

Sajnos elég későn kaptam meg a választ, így én a kérdésfeltevés óta már jóval tovább jutottam mindannál, mint amit ön végül leírt: ami nekem azóta még eszembe jutott, az a Helfer-szindróma és az ismétlési kényszer (nárcisztikus szülővel való viszonyomat ismétlem és ezáltal próbálom "helyrehozni" úgy, hogy most nárcisztikus partnerrel élek).

 


Liliomlány kérdése:

 

 

Kedves Tibor!

 

Engem nemrégiben diagnosztizáltak komplex poszttraumás stressz szindrómával (C-PTSD). Körülbelül azóta szedek escitalopramot, 10 mg-mal kezdtem, egy hete váltanom kellett 20-ra, mert visszajöttek a pánikrohamok, a szorongás, és ami talán még a pánikrohamnál is rosszabb, az az egésznapos undor. Ez az undor olyan, mintha folyamatosan öklendeznem kellene, összeszorul a torkom/nyelőcsövem (én legalábbis így érzem) és hányingerem van. Enni tudok, mert ez valahogy nincs összekötve a gyomrommal. Mintha nem is az ételt, hanem inkább a lelkemet akarnám kihányni magamból.
Ez az undor érzet egyébként elmúlik egy időre ha le van foglalva az agyam pl. nagyon koncentrálnom kell a munkában, vagy zenekari próba közben.

A pszichológusom azt mondta, hogy a terápia során elkezdjük a "stabilizációs" folyamatot, majd ha ez megvan, tovább lépünk a "konfrontációs" részre. Namármost, a stabilizációs folyamat a relaxációs tréningekből áll, pl. Jacobson-féle progresszív izomlazítás (rám ez semmilyen hatással nincs), safe place, autogén tréning, mindfulness, hipnózis (ez utóbbival elég szkeptikus vagyok).

Egyelőre csak a Jacobson-féle izomlazítást és a safe place-t próbáltuk.

Az lenne a kérdésem, hogy van ezeknek a relaxációs tréningeknek értelme? Egyelőre semmi hasznukat nem látom.
Másoknak segít ez? Ha igen, hogy?
Egyelőre nekem ezt elég nehéz elképzelnem.

A safe place-t szoktam próbálgatni, mert az valamennyire használ, de kritikus helyzetekben semmi hatása.

Előre is nagyon köszönöm a választ.

Üdvözlettel:

Liliomlány

 

 

 

Szőllősi Tibor válasza Liliomlány kérdésére:

 

 

Tisztelt Liliomlány!

 

A komplex poszttraumás stressz szindróma kezelése egy időben hosszú, összetett dolog. A relaxáció egy igen elismert eljárás, melyet igen nagy számban alkalmaznak ebben az esetben is. Amennyiben nem tapasztal semmilyen hatást a kezelés fennállása alatt, azt mindenképpen jelezze vissza. Érdemes lenne megbeszélnie, hogy előre láthatólag, mennyi idő múlva várható valamilyen változás az állapotában.

Valószínűnek tartom, hogy a pszichológusa olyan módszereket szeretne megtanítani Önnel, melyek rendszeres használatával idővel enyhíthető, majd megszüntethetővé válik a problémája. Rendszeres gyakorlásra, kitartásra, türelemre lesz szüksége. Kérem tartson ki! Alkalmazza, használja a tanultakat, rendszeresen konzultáljon pszichológusával, pszichiáterével! Legyen őszinte, és számoljon be a tapasztaltakról, bizonytalanságáról.

Várható változás menete

A terápia elején alig észrevehető a változás. Kezdetben a feszültséget, a szorongást kell csökkenteni. Valószínűnek tartom, hogy ez a célja a pszichológusának, pszichiáterének jelenleg. Miután a szorongása egy elfogadható szintre csökken, csak azután lehet folytatni egyéb módszerekkel a terápiáját – mélyíteni, például hipnózis bevonásával. Amit nagyon jól tesz, hogy egyeztetett a pszichiátere és a pszichológusa között.

Az autogén tréningről itt olvashat többet: http://www.relaxacio.hu/modszerek.html

Mindfullness – tudatos jelenlét – ezekre a szavakra keressen rá.

Jacobson-féle progresszív izomlazításról itt olvashat többet: https://www.webbeteg.hu/cikkek/egeszseges/10214/jacobson-fele-progressziv-izomlazitas

A komplex poszttraumás stressz szindrómával (C-PTSD) itt olvashat bővebben: https://narciszgyerekei.wordpress.com/2014/11/04/komplex-poszttraumas-stressz-szindroma-c-ptsd/

 


 

Anonymous kérdése:

 

 

Szóval az lenne a kérdésem,hogy egy remisszió meddig tart? Mert nekem szerintem az van tünetmetntes vagyok , nem szorongok stb.a gyógyszerek okozzák? Meddig tart ez az állapot? általában nálam 3 napig szokott,3 hetente előjön ez az időszak de én azt szeretném hogy mindig meglegyen,mert igy tudnék dolgozni akár 8 órában is.

 

 

 

Szőllősi Tibor válasza Anonymous kérdére:

 

 

Tisztelt Anonymous!

 

Mi pontosan a kórkép, amivel diagnosztizálták?

A remisszió lehet:

  • teljes

  • spontán

  • komplett

  • relapszus remisszió

  • jelenleg remisszióban

Ezért nem mindegy, hogy pontosan mi is történik, zajlik jelenleg. Ahhoz, hogy lehessen értelmezni a remisszió aktuális jelentését jelenlegi állapotában, pontosabb meghatározásra lenne szükség. Az Ön által leírtakat úgy értelmezem, hogy nem tudja pontosan mi is történik. 3 hetente 3 napig valószínűleg tünetmentes, de azt nem tudja, hogy mindez minek az eredménye. Ami biztos, hogy ekkor állapotváltozás áll be. A gyógyszeres terápiáján kívül kap-e pszichológustól megsegítést?

A kérdésére csak azt tudom válaszolni, hogy mindenképpen beszélje arról a pszichiáterével, hogy mik a kilátásai, a lehetőségei, miként értelmezze a történteket.

A remisszió meghatározásairól bővebben itt olvashat: https://www.hazipatika.com/szakkifejezesek/remisszio/935

https://esem.hu/szotar/remisszio/

https://idegen-szavak.hu/remisszi%C3%B3

Több értelmezési lehetőséget kap, amint beírja a keresőjébe: dsmiv remisszó

Mindezeket elolvasva elhiszem, hogy még értelmezhetetlenebbé válik a remisszió. Ezért fontos, a pontos értelmezéshez tudni nagyon sok egyéb információt még. 

Talán érdemes lenne egy pszichológus kollégával is felvennie a kapcsolatot ez ügyben. A két szakember együttes segítségével nagyobb az esélye mindarra, hogy elérje a vágyott állapotot végre.


 

Krisztián kérdése:

 

 

Jónapot

már évek óta küzdök mély depresszióval, és az utóbbi hónapokban egyre súlyosabb magányérzet, depresszió, és állandóan csak arra lyukadok ki hogy meg kellene halnom. Nem tudom már mitévő legyek, járok pszichiáterhez de a gyógyszerek sem segítenek semmit szinte. 

 

Szőllősi Tibor válasza Krisztián kérdésére:

Tisztelt Krisztián!

A depressziója kezelésébe vonjon be egy pszichológust is! A több éve fenálló depresszió kezelése egyrészről gyógyszeresen állapot stabilizálás, másrészról kimondottan depresszióa kidolgozott terápiából áll. A terápia hossza a súlyosság fokától függöen 1-2,5 év is lehet. Többen élnek csak gyógyszeres segítséggel. Ami önmagában kielégítönek túnik, de csupán mankó az élethez. Szükséges a plusz terápia - pszichológus segítsége, és az önsegítés is. Egy bizonyos szint alatta egyedül a depresszió nem leküzdhető! Furfangos bestia!

Ezen a linken több információt kaphat: https://ifightdepression.com/hu/

Krízis esetén kérjen azonnal segítséget:

Telefonon a 116-123 szám,

Online - https://www.bura.hu/forum/segits-segitek/krizis-ongyilkossagi-sza


 

Linzer kérde:

 

 

Kedves Tibor!

 

Először is meg szeretném kérdezni, mi számit hivatalos diagnózisnak, mert már ennyi diagnózisom volt életem során: Kényszerbetegség, Paranoia (deluziv zavar), Szorongás és Skizoaffektiv zavar (a kényszerbetegség végig kisérte az életemet, a következő kettő 2015-ben jött hozzá, illetve az utolsó 2017-ben lett egy másik orvos által és az összes többit már lehagyta, az az orvos csak egyszer látott, de ugyanazon a helyen volt, ahová eddig jártam és mindössze csak egy kórházban fordultam meg, és csak ambulánsan). 

A pszichológos emlitett személyiségzavart is, illetve a régi orvosom is, csak nem irta rá, mert az is csak feltételezés, illetve kezdődő skizofrénia. Nos, igazából ezekkel a tünetekkel úgy is mondhatjuk, hogy születtem. A következők vannak jelen az életemben jelenleg is.

- Beilleszkedési zavarok, minden közösségben ki voltam rekesztve. Anyám elmondása szerint viselkedési zavarok már az óvodában elkezdődtek. Azt mondja, hogy amikor segiteni akartam, akkor szétdobáltam mindent és megkérdezték, miért tettem én meg mondtam, hogy segiteni akartam. Még egy példa erre, hogy mikor simogatni akartam, akkor simogatás helyett verés lett. Talán ebból fakad a jelenlegi probléma is (ezeket már nem keverem össze). Példa: amikor nem félek, azt feltételezik rólam, hogy félem, amikor akár jó kedvem is van, azt gondolják, hogy szomorú vagyok. Amikor komoly vagyok, akkor is szomorúnak itélnek. Mikor semmi bajom, van, hogy idegesnek gondolnak, ezek állandóan előjönnek gyerekkorom óta és nem tudom, hogy miért. Nem értem a viccet se, gyerekkoromban támadásnak vettem őket, most már nem, de akkor se tudom eldönteni, hogy vicc akart lenni vagy gúnyolódás. Ebből is akadtak már konfliktusok. Ha valami vicc akkor se tartom annak, de amiken gyerekként megsértődtem, azok közül sok olyan van, amiket már fel se veszek mostanra. 

- Kényszerbetegséget állapitottak meg a mániáim miatt. Napirendjeim vannak ritáélakkal, gyerekkorom óta. Jelenleg 7-kor megyek fürdeni este, ha ebben akadályozzák, ideges leszek, régebben balhét is csaptam érte, most már visszafolytom, de fel tud bosszantani nagyon. Több ilyen rituálé is van az életemben, gyerekkorom óta, tehát ezt se lehet meghatározni, mikor kezdődött, és hogyan. Kisgyerekként csak egy sarokban tudtam enni nagymamámnál aki akkor a szomszédban lakott, ha késő este éhes voltam és mamám aludt, fel kellett kelteni, különben ment a hiszti. A saját házunkban csak ugyanott ültem és fogtam a függönyt. Ezek is már enyhültek, de az megmaradt, hogy mindig ugyanott eszem, ugyanott szeretnék ülni, ha mondjuk tesómékhoz megyünk. Ha elfoglalják, addig erősködöm, mig át nem ülnek a másik helyre. A buszon is van egy megszokott helyem, ha épp foglalt, nem leszek már ideges, de amikor a szemem láttára foglalják be, kicsit felbosszant, bár nagy ügyet már nem csinálok belőle. Mindig van egy téma, ami nagyon érdekel, akkor szinte csak azzal foglalkozom és csak azokról beszélek szinte, és jó sokat tudok róluk, nem lehet leállitani. Régebben az iskolában mivel nem tudtam, hogy kell beilleszkedni és én is akartam barátokat, ezeket kezdtem el mondani. Emiatt ki lettem mindenhol közösitve. Ez csak pár példa, rengeteg ilyenem van. Általában focistákkal szoktam foglalkozni, de voltak más témák is. És nem úgy foglalkozom velük, mint a többség, akik rajonganak, nekem más. Minden kis apró részletet megfigyelek, amik mások szerint már betegesek, elemzést irok róluk. Fel tudom sorolni az összes mániámat sorban, dátummal együtt, illetve mindegyikük születésnapját. Ezeket akarták gyógyszerrel eltüntetni 2015-ben és 2016-ban, mikor én ezeket élvezem, és ezzel érzem hogy önmagam lehetek és igen, ez vagyok én. 

-Még érdemes megemlitenem, hogy születésemkor nem sirtam fel, sokak szerint ez is közrejátszhatott, hogy beteg vagyok, illetve 4 évesen beszéltem először, előtte saját szótáram volt, minden szóra egy-egy halandzsa volt. Amiben még eltértem a tesóimtól, hogy céltalanul fel-alá járkáltam az udvaron, és ezt mindenki élvezte, becenevet is adtak (kis masirozó), meg hangyákat figyeltem meg, és még a cigi is volt a mániám, kiakartam őket belezni és eltaposni. Gátlástalanul odamentem idegenekhez az utcán, hogy dobják el a cigit, hogy eltapossam. Érdekelt nagyon a belseje és élvezet volt kibelezni. Bár ma már nem csinálom, de még mindig szeretek rátaposni a cigikre, amik nincsenek eltaposva. Felnőttként csináltam olyat, hogy egy üvegbe kukacokat gyűjtöttem és figyeltem, mit csinálnak. Sajnos hajlamos vagyok ilyen marhaságra, de visszafogom magam. Állandóan kiközösitve éreztem magam, mikor épp nem velem foglalkoztam, közéjük furakodtam, ma már nem csinálom, de olykor rám jön, de akkor visszanyomom. Inkább megvárom, mig befejezik, aztán mondom el, de hajlamos vagyok arra, hogy egész más témával jövök, le is szólnak, meg hogy tapintatlan vagyok. 

Problémám van a mai napig azzal, mikor vendégségbe megyünk, ezért olykor felkészitenek, hogy mit szabad, mit nem, ezt igyekszem betartani, egy esküvő után (rokoni), megdicsértek, milyen jól viselkedtem és már felnőtt voltam. Hónapokig mondogatták mit lehet és mit nem, mit kell csinálni. Lényeg, hogy a viselkedéssel baj szokott lenni, mert sokszor nem tudom mi a jó, mit szabad még. 

-Tanulással nem volt probléma, ha leültem volna mindig tanulni, akár kitűnő is lehettem volna (kivéve matekból), de még a lustaság mellett se voltak rossz eredményeim. Meg szoktam jegyezni ilyen számokat is, gyerekként szálloda szobákat, amiket a többiek nem és mindig kikérdeztek. Mondtak egy helyet én meg mondam a szálloda szobát. Van, mikor kiesett egy-egy (ritkán volt), de akkor is megtehettem volna, hogy hazudok, mert úgysem tudják, de mindig bevallottam. Aztán különböző focisták szülinapjai, olyanok is akik nem voltak a mániáim,  na meg az egész osztályét, végig kérdeztem őket, de a naplóba is belesegettem, és a horoszkójukat is tudom. Elég mondani egy dátumot, már tudom melyik horoszkóp az, az is volt a mániám. Bár ma már szálloda szobákat nem jegyzek meg (alig utazom már), inkább dátumokat, szülinapokat. Azért irom le, mert rá szoktak csodálkozni, ez nem általános. Sokáig éltem abban a hitben, hogy ez természetes. És tényleg, ezt nem is gondolnám betegségnek, örülök is neki, hogy megjegyzem ezeket (még akkor is, ha nem akarom). Sokak szerint értelmetlen.

-A munka világában nem találom a helyem, hiába van 3 OKJ szakmám és hiába vizsgáztam belőlük 4-5-re, nem tudok dolgozni bennük, mert rossz volt a választás. Nem emberekkel kéne foglalkoznom, ezek meg pont olyan szakmák. Sokszor már azért mentem tanulni, mert nem birom a munka világát, börtönben érzem magam, gyomorgörcsöt okoz állandóan (ám a legtöbbször ők küldenek el egy bizonyos idő után). Sokszor nem jövök rá az okára. Most is iskolába járok és van egy takaritás, ahová akkor megyek, amikor akarok de az nem sok. Ja és egyedül vagyok és március óta vagyok ott, ez már nagy szó nálam. (9 hónapja már). Emiatt sokszor érzem úgy, hogy nincs pénzem és spórolok, mint az állat. Ja és otthon lakom.

-Aszex vagyok, nincs és nem is volt soha pasim, az érintkezést is utálom, gyerekként se viselktem el, ha puszilkodtak vagy ha megakartak ölelni. Nincs baráti társaságom se, otthon ülök állandóan, amikor szabadidőm van. Kissé frusztrál, de belegondolok abba is, hogy nem érezném magam jól úgysem ilyen társaságokban, pont az ilyenek miatt, amiket elmondtam. A gépen szoktam chatelni emberekkel, azokra is megvan az időpont, amikor gépezek. 

-A változásokat nehezen tűröm. Sokszor vannak dührohamaim, manapság már inkább elnyomom, csak ne legyen feszültség és veszekedés. Gyerekkorom óta, de akkor nem fogtam vissza magam. Volt tévénézési rend is, kedvenc meséim, amiket állandóan megnéztem mindennap (ugyanazokat).

-2-3 évesen telerajzoltam a falat a házban és ugyanazt a figurát, az ismétlődött egyfolytában és csak az volt a falon. Az ismétlődések most is jelen vannak az életemben, a monoton munkákat szeretem, amiktől más kiborulna, és az aprólékos munkákat, a rajzaim is aprólékosak, azonos mintákkal van tele a lap, egyik tesóm ki is akad, mikor ránéz, annyira nem birja elviselni és sokan nem értik, hogy van ehhez türelmem. Ez se általános. Sokan mondják, hogy más vagyok mint a többiek, emiatt is vagyok kirekesztett mindenhol (még itt is). És nem tudom, mitől van ez, mert ezek a felsorolt betegségek is csak fiatal felnőttkorban kezdődik, esetleg tinikor végén. De nekem születésemtől szinte ez van, nem is tudom, milyen másnak lenni.

-2015-ben volt más probléma is, de közel sem azok, amiket leirtam, sose hallucináltam, mindig tudtam mi a valóság, és mi a fantázia, képzelet. Nem volt ezzel gond. Antipszichotikumokat adtak, amiktől csak rosszabbul lettem és személyiség torzulást okozott. Amikor abbahagytam, visszanyertem önmagam. Nem vagyok hajlandó szedni. 2016 vége óta nincs pszichiáterem, sőt tiz évig nem is volt 2005 és 2015 között. A probléma miatt mentem 2015-ben, ami már nem aktuális, 2005-ben az iskola küldött ott továbbküldtek a Vadaskertbe ahová már nem vittek el. 2015-ben meg már felnőtt rendelésre jártam. Hangulatzavarokat is emlitettek, általában ez egyenlitett (bár a gyógyszerek csináltak nekem szélsőséges hangulatzagarokat), de amikor felidegesit valami, na akkor tombolás van, utána megnyugszom (elég ritkán tombolok). Tehát kb úgy változik a hangulatom, ahogy a legtöbb embernek szokott, nincs ilyen problémám se. 

-A tárgyak iránti szeretetem is erős, ez se általános és nem érti senki. Nem értem az egészet és ezeket a diagnózisokat se, talán még a kényszerbetegséget, de azzal se tudok úgy nagyon azonosulni, mert őket idegesiti, mig én szeretem ezeket a napirendeket, mániákat, ismétlődéseket stb. 

-Jelentkeztem a Sote nappali kórházába, a mindennapi kapcsolataink csoportba felvettek. Mire lehet ott számitani? Február elején megyek. Ezek milyen betegségbe sorolhatóak be? (sokszor azt érzem, nem is betegség, sőt én 2015 előtt nem is tartottam magam annak, de a rokonságban páran belém akarták beszélni és orvoshoz küldeni, sikerült is elérniük és akkor meg már minden szart bebeszéltem magamnak). Ha beteg vagyok akkor megnyugodnék, igy nem, mert nem tudom, hogy mi ez. 

Köszönöm a válaszát. Ezt még lehetne sorolni, még a problémám az, hogy nem látom át a lényeget, minden részleten fennakadok. Ha nem irok le mindent, hiányosnak érzem. Irásban sokkal jobban kommunikálok, mint szóban. Ha hosszan kell beszélnem, izgulok, és akkor nem az emberre nézek, hanem mindenhová, csak rá nem. Többször rám szóltak már, hogy a szemébe nézzek, ne el a fenébe, de leginkább hosszú beszédnél fordul ez elő. A szembe nem szeretek nézni, de sokszor magamra erőltetem. Még a szorongással tudok még azonosulni, sok helyzet okoz nekem gyomorgörcsöt, de egyszerűen muszáj őket megcsinálni. Sok feladattal meg se tudok birkózni.

 

 

 

Szőllősi Tibor válasza Linzer kérdésre:

 

 

Tisztelt Linzer!

 

Arról, hogy mi számít hivatalos diagnózisnak, mi a diagnózisalkotás menete, már korábban írtam ezen a felületen Kleo kérdésére. A leírtak alapján egy teljesen más kórkép merült fel bennem is. Leírta, hogy a Vadaskertbe nem vitték el anno. Ez szerintem nagy felelőtlenség volt akkoriban. Mindenképpen javasolnám, hogy diagnosztizálássá magát újra. Mindenképpen kérje ki egy klinikai szakpszichológus véleményét!

A SOTE Mindennapi kapcsolataink csoportjáról nem sok mindent tudok. Mindenképpen előrelépés lenne az Ön számára. Elképzelhetőnek tartom, hogy ott válaszokat kaphat a kérdéseire is. Merjen bátran előhozakodni a problémájával, kérjen szakszerű segítséget!

Kérem ezeket olvassa már el. Fenntartással értelmezze! https://www.webbeteg.hu/cikkek/psziches/4082/asperger-szindroma

Megosztás Viberen