Something

someone képe

- egy 

 

Ezek voltunk mi – hangtalanul vergődők a magányban. Mert bár eddig azt hittem, a másság az, ami ezt teszi velünk, ők bebizonyították, hogy a magány az, ami 90%ban tönkretesz mindent. Nem a családi háttér, önmagunk, vagy az a rengeteg csalódás, amit azért visel el az ember, mert egy másik hátba szúrja. Az a tíz százalék, amiben különbözünk, ami annyira kevés is valójában: az okozza a magányt, amitől nem találjuk a helyünk. Egyedül vagyunk, mert minden körülöttünk idegen, felszínes, hazug és értéktelen.

  Most azt mondhatnád, nem, ez nem igaz! És ez az, amit a legjobban irigyeltünk mindig is Tőled; hogy Te olyannak látsz valamit, amit mi nem vehetünk észre, holott ez általában fordítva van. És ha hiszed, ha nem, annyira vágyunk rá, és irigykedünk, és ez méginkább megfojt mindünket.

  Mert nincsenek csodák. Megmentőket keresünk, mindenkibe nyitottan belelátjuk, hátha ő lesz az… hátha nem hagy majd el. Mindenkiben meg akarunk bízni, mert tudjuk, hogy csalódni fogunk. De végül mindent és mindig elveszítünk. Ha már félig megkaptuk épp úgy, mint mikor a félelemtől dobjuk el, és látod, sosem kapjuk vissza. De mindez csak halvány mása annak, amire valóban vágyunk, még ha szeretni is akarjuk, és elfogadni, hogy ez majd jót tesz.

Ahhoz vagyunk csak elegek, hogy néha odaforduljanak hozzánk, érdekeljük őket a személyiségünkkel, mert néha megérzik, hogy ez más, és azt hiszik, ez varázslatos. Ahhoz mindig elegek vagyunk, hogy azt hangoztassák, belénk szerettek, de valahogy nekünk ezt sosem akarják bebizonyítani. Épp úgy jönnek és mennek mint a felhők felettünk – mert nincsenek itt igazán sosem.

  Folyamatosan – így veszítek el én is mindent, csak önmagamat nem. Meggyógyítanál? Tehát beteg vagyok? Ha igen, mindenem hamis, az elmém, a lelkem, a paradigma, amiben élek, az igazság iránti vágyam, az értékrendem... Ha meggyógyítanál, mi maradna akkor belőlem? Annyian szeretik kijavítani a hibákat; én is perfekcionista vagyok. De helyes-e kivenni másból azt, ami nem kívánatos, és olyanná formálni, amilyenné mi akarjuk?

  Látod? Nekem soha semmi nem elég jó. Vagyok, mint egy felhő az égen, megfoghatatlan, folyton folyvást változó, de nem fúj szét a szél, bármennyire is szeretném. Örökké tudnám ezt csinálni – ha hiszed, ha nem, nem olyan egyszerű meghalni. Csak azt nem tudom, mennyire élet ez egyáltalán, mennyire van értelme lelkiismeretből ittmaradni, hogy ne okozzak fájdalmat azoknak, akik azt hiszik, ismernek. A saját békémről mondani le olyanokért, akik ezt sosem érthetik meg.

  És egyre jobban csak fáj és nincs, aki látja, hogy megfulladok, és ne akarna megjavítani, csak megpróbálni szeretni így. És közben csak mi értjük ezt, és még ez sem elég.

 

- kettő

 

Lassanként rájöttem, milyen ez. Valami állandósult nosztalgiában ragadni folyton siránkozva, vagy az ürességtől csendben, miközben nem tudom eldönteni, az fáj-e jobban, ami elmúlt, vagy hogy csupán emlékszem rá. Többé nem akarok megszerezni semmit – miután elveszítek mindent újra és újra, a kétségbeesett düh eltorzítja az emlékeket és megmérgez mindent. Hogy lehetett volna bármi is jó, ha végül ilyen véget ért? Csak ez maradt. Semmim se volt soha.

  Őrülten kergetni a fentebb eszméket, mint igazság, becsület, tisztesség, és közben elveszni az irracionalitásban, tudva, hogy mindez mások számára értéktelen. Mindent akartam, és közben semmit sem fogadtam el, amit kaptam, mást meg szeszélyből szereztem értéktelenségének teljes tudatában. Rohanni akartam és bezártam önmagam, tudva, hogy úgysem jutok messze, racionálisan dönteni, miközben csak az érzelmeim uralták minden gondolatom. Ellentétekből vagyok összerakva, csoda, hogy darabjaimra nem hullok szét, és mégis… Mégse tudom, ki vagyok. Mi vagyok. Mi az a minden, mi az a semmi? Hogy definiáljam? Én én vagyok. És észre sem veszed, mikor látsz, annyira tökéletes minden. Büszke voltam rá, hogy bármit képes vagyok eljátszani; hát játsszam el azt, hogy boldog vagyok! Gyűlölöm ezt a szerepet, és odáig visz, hogy csak beszélek össze-vissza, aztán idétlenül mosolygok, és mikor véget ér, zokogva esem össze és nevetni kezdek azon, hogy ez úgysem fog változni.

  Végtére is minden nap ma van. Az a tudat nyugtat, hogy a következő nap már nem lesz minden perc olyan valós, mint most, és mégis, beleragadva a ba, eltelik egy év, kettő, minden olyan, mintha csak egy hete történt volna, de közben megállt az idő. És öregszem, bár a lelkem szinte semmit nem változott. Mindegy, hogy megállt-e az idő vagy sem. Csak emlékekből állok, képtelenül, hogy eldöntsem, megérte-e megélni őket vagy jobb volna nélkülük, és végső soron sosem jön el a holnap.

 

- három

 

Eltűntél. Már nincs értelme hitegetni magam, hogy valaha még írsz nekem. Te, aki beszéltél hozzám, te, aki megértettél, te, aki miatt könnyebb volt, te, aki féltél a haláltól – most itt hagytál.

  Elhagytál és nem tudok ellene mit tenni. Nem voltam szomorú, mert napokig nem hittem el. Aztán dühös lettem, kegyetlenül indulatos és könyörtelen tehetetlenségem teljes tudatában. Minden, amit valaha elveszítettem, keserű szájízt hagyott a számban. Már nem tudok egyikre sem úgy visszagondolni, mint valami jóra. De te nem. Rólad nem fognak megváltozni az emlékeim. De hisz ez a normális, nem? Talán te indítasz el ezen az úton, hogy megjavuljak. De undorodom magamtól, ha a te halálod árán fogok megjavulni.

  Mégis meg akarok. Megtanulni boldognak lenni, bebizonyítani neked, hogy… nem tudom már, mit.

  Elhagytál te is, hiába ígérted meg, hogy maradsz. Hiába képzeltem azt, hogy én tűnök majd el először. Elhagytál, de én ugyanúgy fogom várni minden nap, hogy írsz, mint ahogyan mindenhez görcsösen ragaszkodom, amit már rég elveszítettem.

És most eltörtem

 

- négy

 

  Régen csak úgy gondoltam rá, mint valami kiskapura, ami majd szépen megold mindent. De már nem akarom, hogy az legyen, nem tudom elhinni. Nem érzem jogosnak. Hogy nekem ez járt volna. Ne érdemeltem volna többet? Pont én? Miért ne, legalább csak annyit, mint más. Vagy csak az idővel van a baj? Hogy ez egy érzéketlen kor? Itt nincs már miért küzdeni. Nincs, amiben értelmet láthatnék. Nincs eszme, amiért harcoljak. Nincs ember, akiért küzdjek. Sehol egy dolog, ami kivívná, hogy tegyek az érdekében.

Hiányoznak a forradalmak. Az elnyomás. Hogy legyen valami, aminek odadobhatom magam és széttépjem a világot az érdekében!

Megállt az idő. Minden nap ma van. minden nap várok és nem jön senki. Akarok valakit, aki boldognak akar látni. De homályos minden, és ez fáj. A fények is fájnak. Nincs olyan, ami ne fájna. Végül csak elveszem a napok közt, nem igaz? Felbomlok, és szerte-szét fúj majd a szél, mint a virágszirmokat

 

- öt

 

De a virágszirmok is megmaradnak. Megkövülten az időben, porcelánná fagyva a hideg földön. Ittam, talán attól vagyok ilyen könnyed és költői, miközben kétségbeesett düh és harag rombol belülről. Ő mindent mindig is jobban tudott nálam; talán el kéne fogadjam, hogy nagyképű, önző és szívtelen vagyok. Bűn szeretni önmagam, mikor senki sem teszi. Bűn így látnom, így éreznem, így gondolkodnom; bűn vagyok, és fájok, és visszataszító és mégis áldásos vagyok mások szemében, mindenkiében, aki nem Ő. Mert hiába próbáltam megváltozni. Változzon meg az, akinek semmije sincs, és dobja el önmagát, az egyetlent? Én megpróbáltam Érted. Annyira szerettelek, jelentsen ez a szó bármit is – tiszteltelek, bíztam benned, feleslegesen reméltem, hogy majd megértesz – és Neked ez, én, sosem voltam elég. És észre sem veszed, mennyire fáj. És most csak azért nem tudom, mit is érzek valójában, mert már annyira öntudatra ébredtem, hogy ez a nagy értelmetlenség összezavar. Talán elfogult azt gondolni, hogy tisztában vagyok magammal, az életemmel. Talán így, ebben az állapotban, tudva, hogy mindez értelmetlen, már nem léphetek tovább. Miben más ez? Milyen kor ez? Csuang Ce-t okolnád azért, amit érzett? Arisztarkhoszt kortársai méltatták, mégse hittek neki, nem véletlenül merült feledésbe kétezer évre, hogy még utána se az ő nevét dicsérje az elkövetkező nemzedék. Talán ez lenne a végeredmény, a cél: rájönni, hogy a nevetséges élet, amihez annyian olyan kicsinyesen ragaszkodunk, nem ér többet egy útfélen felejtett lépésnél? Ennél már nincs tovább; ha igazam van, hát hosszú út vezet még ahhoz, hogy mind rájöjjünk, ostobaságunk és önzőségünk nem szolgál egyebet, mint hirtelen vágyaink kielégítését, hogy másokat formáljunk a saját képünkre. Én nem vágyom erre – senkinek sem kívánom ezeket a gondolatokat és érzéseket. Ha ez a létezés célja, hát a cél nem más, mint hogy a semmiből visszatérjünk a semmibe. Létezzünk, és méltósággal hulljunk el ahelyett, hogy nevetséges erőfeszítéseket tegyünk egy meg nem érdemelt jólét felé, amihez kicsinyes gyűlölködés kövezte ösvényen taposunk utat magunknak. És belátva ezt, mégsem lesz könyebb.

 


Offline
Csatlakozott: 2018 ápr 2

Kegyelemdőfés! Zárt szemekkel s nyított szívvel kellene ezt elolvasni....ezerszer. És nem csak a határesetinek, leginkább a hozzátartozóinak.

Egyszemélyes háború az ön-ellenséggel minden percben, pro-kontra egyidejüleg. Megérteni ki tudná igazán? Aki-ben-ne él, nem látja tisztán, aki látja, nem érti, nem tudja megélni...az idő, az önfigyelem és az önfegyelem. Minden csatában megérteni mindkét polúsodat, és összecsiszolni. Eseményhorizont...ott élnek a határ-esetiek...át és kibillennek...hogy értheti ezt meg bárki is kivülről ? :(  Nem is érteni kell, pusztán elfogadni.

 


Offline
Csatlakozott: 2017 dec 21

Sad

a hármast nagyon átérzem...


Online
Csatlakozott: 2012 dec 29

Gyönyörű leírása a borderline-nak. Fájdalmas és szép, mint maga ez az "állapot". Mindent elmond róla.

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen