Mi lesz veled, ha már nem leszel?

Anonymous képe

Gyakran megesik, hogy az életünk elsodor önmagunktól. Az, ahogyan élünk. A közvetlen és a közvetett világ munkára fogja érzékszerveinket, félrevisz, elterel vagy éppenséggel önmagunk ellen irányít minket. Legyen az családtag, munkahely, híradó, eladó egy boltban, hitel vagy hűtlenség, szeretetlenség aki/ami miatt kitérünk a hitünkből (már ha van), de a végeredmény mindig ugyanaz: kisiklik az életünk egésze, vagy csak egy egészen apró textúrája. Ahogyan veled, úgy velem is megtörtént, sőt. Mindenkivel legalább egyszer megtörténik élete során...legalább egyszer.

Szentül hittem, hogy a társadalom a hibás, ha nem az egész világ. "Rohadt egy világ ez, én pedig vele együtt rothadok el!" - gondoltam nagyon hosszú időn keresztül. Mert kell egy bűnbak, aki elviszi a balhét, és az a világ legyen, nem pedig én! - téves gondolat! Nincs bűn és nincsen bűnbak sem....csak gondolat van; az a gondolat, amit én hozok létre, magamról, a világról. Az vagyok, amit gondolok magamról és a világ az, amit én gondolok róla. Azt gondoltam Nehéz, Gonosz, Élhetetlen, Gusztustalan, Szánalmas....és nem megy tovább, én így élni nem fogok. És ez a gondolat folyam, amit én hoztam létre, visszatükröződött a világból. Krízisbe kerültem általa, már úgy éltem hete óta, mint aki már meghalt, mert a halálra készülve az ember már nem akar az életben kapaszkodni....azt gondoltam, a világ nem az a valami, ami jót tehet velem. Lelkemnek megásott sírhantját a világ mocska lepi el, és könny nem hull majd értem egyszer sem. Mély gyász búskomorsága életem utolsó tette, s elmerülve benne nincs mit tenni...a lélek így vész oda előbb, mint a test. Miféle erő rejtőzik gondolatainkban, mely képes megölni a lelkünket?

Az ember nem felejti el azokat a dolgokat, melyekkel először szembesül, amik az első találkozáskor értelmet, erős, mély érzelmeket adnak. Az első szerelem érzése a legerősebb, ahogyan az első öngyilkossági kísérlet is....az ember ezeket nem tudja elfelejteni, minden utána következő gyenge utánzat. Az első szerelem és az első öngyilkossági kísérlet egy és ugyanazon valami két ellentétes véglete. Az első szerelem a lehető legtöbbet adja annak, aki megtapasztalja, míg az első öngyilkossági kísérlet a lehető legtöbbet veszi el attól, aki megtapasztalja. "Jó, szeretve lenni, rossz, ha nem szeretnek!" - gondoltam. És még az milyen jó, ha önmagadat szereted, és még az milyen rossz, ha nem szereted önmagad!

Most az egyszer nem gondoltam mi lesz azokkal, akiket itt hagyok. Egyáltalán nem gondoltam semmire...csak sírtam, és az ég is sírt felettem. Néztem, ahogyan a kés hegye felszakítja a bőröm, és hideg, piros könnyek folynak mellkasomból. Szívdöfés, ez volt a terv, ezt nehezebb túlélni. De a kezeim nem engedelmeskedtek, a kés hegyes pengéje nem szakította tovább húsomat....egy kérdés éledezett bennem; "Mi lesz veled, ha már nem leszel?" - apicsába- Mi lesz velem, ha már nem leszek? Erre még soha sem gondoltam! Életem során rengeteg kérdésem volt, de egészüknek nem volt akkora jelentősége, mint ennek az egynek; azt gondolom, jó, hogy nem gyilkoltam meg magam. A "Mi lesz veled, ha már nem leszel?" kérdésben minden benne van, amit megadhatok magamnak az életem által; úgy kell élnem, úgy kell gondolkodnom.

Nem minden ember egyforma, csak része egy nagy egésznek; nem minden ember egyenlő, csak része egy nagy egésznek; az egész pedig mindenkié, bárki hozzáadhat, de senki sem vehet el belőle ....amit nem adhatsz, azt ne vedd el!  Én nem tudok életet teremteni, én is csak teremtődtem ....hogyan gazdálkodom az életemmel, az az én szent feladatom, kötelességem; Nincs bűn, és nincsen bűnbak sem....csak gondolat van. És a gondolat miatt lehet jól élni, vagy a halált vágyni. Igen! Az vagy, amit gondolsz, sem több, sem kevesebb.

Igazság szerint két dolgot biztosan nem mi határozunk meg, de minden másban jócskán van beleszólásunk. Egyrészt nem dönthetjük el, hogy megszületünk-e, vagy sem; másrészt azt sem dönthetjük el, milyen családba születünk. Ez a két dolog nem minket határoz meg, csupán csak azt, hogy itt vagyunk, minden mást a szabad akaratunk, döntéseink, gondolkodásunk minősége határozza meg! - és ez az emberi létezés egyik legfontosabb igazsága! Ha én ezt előbb értem meg, nem lenne ilyen sebzett a testem és a lelkem. "Gondold azt, hogy lélek-zel; gondold azt, hogy élsz....s ha így teszel, hát tedd úgy, mintha csak ennyi lennél; lélekzet és élet!" Az élet nem sokat követel tőled, nem kér tartásdíjat, rezsit, kamatot, lehetetlent, napi 24 órában 100%-ot; nem kéri, hogy alázkodj meg a főnököd előtt, nem kéri, hogy tűrd az igazságtalanságot...egyáltalán semmit sem kér tőled; csupán lehetőséget ad neked, hogy azt tégy, ami csak akarsz! A természet semmit sem tilt meg, egyaránt cselekedhetsz gonoszt és jót, de ha a gonoszt cselekszed, a jót ne várd cserébe! Így van ez az ember lelkében is, ha a gonoszt cselekszi önmagával! - Az Ember Krónikája

Van egyfajta igazság, amit már nagyon régen nem használtam annak eldöntéséhez, mit tehetek önmagamért, másokért. Nem, nem a római jog mára már teljesen kicsavart rendszeréről van szó, hanem a természet adta élethez való jogról. Mindenkinek jogában áll úgy élni, ahogyan akar, hisz adott a szabad akarat. Azok, akik valamilyen oknál fogva nem akarnak élni, az én szememben ismét csak nem bűnösek; azt gondolj(uk)ák, a halál megváltása a nehéz sorsú életnek! Pedig nem az! A halál csak megfosztja az embert attól, hogy szabad akaratával megváltoztathassa életét. Nem tudva mi vár ránk halálunk után. Talán semmi, talán egy másik élet, de ez az élet most adott, nem elhasználni, hanem felhasználni is lehetne. A "Ne add fel!" - már nekem sem jelent semmit, hiszen rajtam kívül ugyan ki tudhatná igazán miért akarom én feladni? Érdekel egyáltalán valakit igazán mi lesz velem, vagy csak álszent kérdés ez a lelki nyugalmáért? - másoktól vártam igaz törődést -  de amíg az egész világ pohara is üres, az enyém sem lehet tele. Feladtam, mert fel akartam adni, és jól tettem; Mert hova és miért rohanjak? Sem magamat, sem a lelki békémet, sem a megváltást, sem egy jobb életet nem érhetek utol, nem lelhetek meg másutt....az életem ott van, ahol én vagyok!Kereshetek mást, szebbet, jobbat....de az életem ott van, ahol én vagyok! Az életem olyan, amilyen én vagyok! A világ olyan, amilyennek én gondolom!

Egyetlen élet alatt, az ember végtelenül sok kis halált élhet túl, még mielőtt a végső elmúlás magával ragadja. Azt gondolom, minden éjjel meghalunk egy picit, hogy másnap felébredve új életet kezdhessünk. És még valami. Én pontosan 13902 napja születtem,(és a világszerte hivatalosan bejegyzett születések alapján: 377000 csecsemő született azon a napon), nem tudom hány napot élhetek még, azt sem tudom, hogy világszerte hányan élnek még azok közül, akik ugyanakkor születtek, mint amikor én, de azt tudom, hogy soha sem voltam egyedül, 377000 testvérem volt, vallástól és bőrszíntől függetlenül. Egyszer majd mi is elfogyunk, de azt még senki sem tudja, mit hagyunk hátra az utókornak.

S talán még folyatni fogom vörös könnyeim, talán soha többé, de mindaddig, amíg egy rossz gondolat is eltérítheti életigenlő gondolkodásomat, az életem egyben a halálom is; ezért nevem az, ami: Pre-mortem, a halál előtti állapot; s a lélek nem múlik el a halandó emberrel, a lélek csupán átöltőzik egy újabb színdarabhoz.

 


Pre-mortem

Szia holdfény!

Köszönöm, hogy kedveled a gondolataim!

Sajnos most is csak átutazóban vagyok itt.

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen