“most éppen itt, nem vagyok sehol”

(Borongó)

Néhányan úgy tartják, az öngyilkosok az élet reménytelen szerelmesei; én magam tizenhét éves korom óta a saját halálomra várok. Természetesen fizikai értelemben vett elmúlásra gondolok, hiszen a testem az egyetlen, kézzel fogható dolog, amely - engedelmeskedve a gravitációnak - ideköt s valamiért nem enged magányosan tovalibbenni térben és időben. Koránt sem örömteli efféle félemberként létezni, az elmúlást hajszolva nap mint nap. Ostoba színjáték csupán, hiszen az emberek számára láthatatlan, magam számára pedig megfoghatatlan vagyok, akár a délibáb:

Pillangó tudat; hisztérikus álomvilág, láng-hajfürt, borostyán szerelem. Szeplős nyugalom, lusta révület. Vándor hit, törékeny magány: szivárvány-kiáltás, léggömb-szabadság. Emotív tökéletlenség, ezüst sóvárgás, végtelen gyermek - kócos égbolt. Illúzió, félénk anarchia. Idő-kép, menekülő tavasz, csillámporos üvegszilánk-tudat. Anabiózis: szenvedélyes béke, megsebzett varázslat. Ködös bohémia, színes melankólia, bárányfelhő-akarat… mimóza vihar. Alpári kellem, őszi illat, naiv szárnyalás, csillaghullás-mosoly; haragoszöld ölelés: minden egy pillanatban.