Mantra

Pingesz képe

(Erőszakos tartalom, hajlamos lehet a nyugalom megzavarására, és nem akarom elvinni a balhét, ha felzaklat valakit)

„Megvan minden fegyvered a harchoz. Hát küzdj!”

Folyton ezt mantrázom magamnak. Jó, nem folyton, de elég gyakran. Ez a mondat kétszer is elhangzott a Sucker Punch-ban, ami egy kib*szott jó film, mégis utálja szinte mindenki. Persze érthető, nem tökéletes film, de amit vállal azt teljesíti. Ez nem kritika oldal, eszemben sincs leírni, miért jó, egyszerűen csak nekem az. Egy k*rva jó film. Mindig visszajött tőle egy kicsit az életkedvem. Meg tele van dögös csajokkal, egész tűrhető zenékkel, és még Oscar Isaac is szerepel benne. A .45-ös Colt szamurájkarddal egy atom vagány kombó. Lényeg a lényeg; sokszor mantrázom ezeket a sorokat. „Megvan minden fegyvered…blablabla”. Néha komolyan is gondolom és komolyan át is élem, hogy tényleg, és olyankor tán még el is hiszem, hogy képes vagyok küzdeni. Sokszor meg egyszerűen kapufát lövök vele, és a szavak a fejemben üresen visszhangoznak, aztán elhalnak, szinte jelentés nélkül, kontextus nélkül. Olyankor semmi más tartalmuk nincs, egyszerűen csak egy gyenge, cselekvésképtelen, gyáva, szerencsétlen figura idióta önámításává válnak. Kezdenem kellene valamit. A delfinek nem szabadítják ki magukat a delfináriumokból. Oké, elméletileg nem is lenne jó ötlet kiszabadítani őket. A fogságban tartott vagy fogságban született állatokat nem szabad visszaengedni a vadvilágba, mert többé nem lennének ott életképesek. De humánusabb körülményeket kéne nekik teremteni életük hátralévő részére, hogy legalább elviselhető körülmények közt szenderüljenek az örök delfinvizekre, és nem szabad hagyni, hogy több állat jusson az ő sorsukra. De nem indíthatok azzal, hogy rögtön berongyolok egy delfináriumba. Főleg, mivel Magyarországon k*rvára nincsenek delfináriumok. Csatlakoznom kéne valami állatvédő szervezethez, és aktivistáskodni velük, megállítani egy atomvonatot, meg mosómedvéhez kötözni magam… vagy mi a francot csinálnak azok? De hogy lehetnék a segítségükre, amíg arra is képtelen vagyok, hogy magamon segítsek? A szentségit, hogy mehetnék állatokat menteni, ha nekem már az is k*rva kimerítő, ha elmegyek egy társas összejövetelre? Ha legalább abban lenne gyakorlatom, hogy másokon segítsek, akkor az se számítana, hogy nem érzem jól magam, mert rutinból meg tudnám oldani. De nincs ilyen gyakorlatom, soha semmi hasznot nem hajtottam senkinek, nem segítettem senkinek, nem tudom, hogy a francba kell azt, csak ahhoz értek, hogy elszívjam mások életenergiáját, mint egy kib*szott energiavámpír, hogy legalább fél gőzzel, úgy ahogy, képes legyek funkcionálni… vagy legalábbis megteremteni annak a látszatát, hogy funkcionáljak. És miután lecsapoltam róluk azt az energiát, amire szükségem volt, otthagyom őket a francba, és le se szarom, mi van velük, nem törődök velük többé, ha keresnek, csak elvétve, vagy megkésve válaszolok, akkor, amikor kedvem tartja, nem akkor, amikor szükségük lenne rám. De nincs is szükségük rám. Soha nem is volt, és ők sem ámítják magukat azzal, hogy szükségük lenne rám. És még csak nem is hibáztathatom őket, mert amikor szükségük lenne rám, akkor cserben hagynám őket. Pont ahogy Öregapámat is cserben hagytam. Otthagytam meghalni morfiumos kábulatban a kórházban, mert gyáva és gyenge voltam bemenni hozzá akkor, amikor még megtehettem volna. Pont, ahogy ahhoz is gyáva voltam, hogy kimenjek segíteni neki, amikor felébredtem hajnalban arra, hogy összeesett. Vártam vagy 2 percet, mire végre rászántam magam, hogy kimenjek, és felemeljem a földről. Hogy mit érzek, amikor tükörbe nézek? Azt, hogy felfordul a kib*szott gyomrom. Azt, hogy legszívesebben szilánkokra törném az üveget, és szétkaristolnám vele a pofámat, hogy külsőleg is úgy nézzek ki, olyan elbaszottan és ocsmányul, amilyen belülről vagyok. Azért rohad a testem, a bőröm, és azért fájnak a belső szerveim, mert a lelkem is rothadt. Ha egyáltalán van lelkem. Ha van, tuti ugyanúgy néz ki, mint a tüdőm, fekete, és aszott, és alig vagy szarul működik, és gyenge, és gyáva, és férgesült, és ha volna Isten, rég meg kellett volna tennie azt a szívességet, hogy elsöpör a kib*szott Föld színéről, hogy ne mérgezzem tovább a kib*szott világot.

 

„A dohányfüst több mint 70 rákkeltő anyagot tartalmaz.”

„A dohányzás halált okoz.”

„A dohányzás tüdőrákot okoz.”

Ésatöbbi, ésatöbbi.

Napi 3 dobozzal szívok évek óta (ha iszom, és sokszor iszom), olyankor még többet, és még sem vagyok rákos. Mennyi időbe telik annak a több mint 70 rákkeltő anyagnak, hogy mobilizálják magukat? 5 évbe? 10 évbe? 15 évbe, vagy kib*szott 50 évbe?! Csak annyit értem el a dohányzásommal hogy mindössze fél percig tudom visszatartani a lélegzetemet, de a rák nem kezd el felzabálni. Na, mindegy, rágyújtok még egyszer, és reménykedek.

 

Nem tudom, miért írom ezt a szart. De néha segít. Néha segít, hogy egy kicsit rendszerezhetem magamnak, amit gondolok, meg amit érzek. Ha már íróként olyan szinten hasaltam el, hogy konkrétan a startlövés pillanatában eltaknyoltam, és nem is keltem fel többet. Szarul írok, ez az igazság. És még ha tűrhetően is írnék, ugyan minek írnék? Nincs mondanivalóm. Semmi a kib*szott világon. Hogy mit gondolok a világról? Azt, amit műsorokban hallottam, soha egyetlen kib*szott, önálló gondolatom sem volt. Ja de. A pónilovak puncival a homlokukon. Ennyi. Ez volt minden, az egész k*rva életemben, ami önerőből eszembe jutott. És még csak nem is vicces, nem is érdekes, szimplán elcsépelt és erőltetett. Semmi eredetit nem alkottam, és soha nem is fogok. De persze, nem is okvetlenül kell eredetit alkotni, elég valami jót. De még ez sem sikerült. De ha legalább valami penetráns szart alkotnék, ami annyira szar, hogy az már szórakoztató. De még azt sem. Még ahhoz is kib*szott nulla vagyok, hogy valami igazán szart hozzak össze. A csontvelőmben érzem a kudarcot. A génállományom minimum 80%-a kudarcból áll, a maradék 20% pedig gyomorforgató önsajnálatból. Jobb is, hogy soha egyetlen lány sem tudott komolyan venni, vagy ténylegesen vonzódni hozzám. Valószínűleg megérezték, hogy ha velem örökítenék tovább a génállományukat, az utód egy igazi, Tajgetosz-pozitív kudarc lenne, pont amilyen én is vagyok. Spártában minden további nélkül levágtak volna a kib*szott hegyről, úgy, hogy nyekkenek.

 

Sírni akarok, de gecire nem tudok. A 13 Reasons Why utolsó epizódja óta nem sírtam. Még részegen se. Pedig voltam már nyomorultabb állapotban, mint a 13 Reasons Why utolsó epizódja közben. Igaz, nem sokszor. Egyszer részegen felhívtam a lelki segély szolgálatot. Nem vették fel. Hehehhehhehehheheeeee! Oké, legalább cinikusan röhögni még tudok. És a gonosz Pingvin-kacajom is megmaradt. A röhögés is jó, igaz, nem olyan hatásos, mint a sírás. De legalább valami. Több a semminél. Sebek vannak a combomon. Nem kés okozta őket, szimpla karcolások. Gondolom részegen nekimentem valaminek, vagy megint elestem, de rohadtul nem emlékszem rá. Az egyik seb pont az egyik régi, kés okozta hegen van. Időnként kedvem szottyan késsel magamba vágni. Nem részegen, hanem józanul. De eddig nem tettem meg, nem vagdostam magamat a dániai öngyilokkísérlet óta. Amikor a borzoló gépet fogom, rendszeresen eszembe jut, hogy felkaristoljam vele a bőrömet. Ha elég erősen nyomnám, a húst is szétdarálhatnám vele. De nyilván nem teszem meg. Rögtön kirúgnának. Akkor pedig megnézhetném magam. De itthon magamba vághatnék a késsel. Nem öngyilok célzattal, csak hogy folyjon egy kis vér. Megnyugtatna, és paradox módon fel is kavarna egyszerre. Furcsa mód jó érzés lenne. Csak nem szabad vele lebukni, ezért a combomon kellene megint a vágásokat ejteni. Jó hosszú vágásokat, és jó mélyeket. Megnyugtatna a fájdalom. De nem csinálom meg. Most nem. Majd később. Vagy nemtom. Talán semmikor. De fejben mindig megcsinálom. Sokszor, és annyira sokszor, hogy a fejemben a testemen végül nem is maradna egyetlen hely sem, ahol ne lenne egy hosszú, mély vágás.


Offline
Csatlakozott: 2020 ápr 14

Volt arrafelé egy parkos-erdős terület menti tengerpart, amit nagyon szerettem, és ugyan eljátszottam a gondolattal, hogy egyszerűen beúszok a tengerbe olyan messzire, ameddig csak tudok, de végül elvetettem az ötletet, mert (jóllehet Pingvin a becenevem), a tenger május környékén még pokolian hideg. 


Offline
Csatlakozott: 2018 szep 26

Pingi (látod, már becézlek is Smile)

Ez szerintem teljesen vállalható bejegyzés, még csak nem is igazán trágár (a kib@szottat szereted, de ki nem Laughing out loud).

Ugye nem vízbe akartál fúlni ott Dániában? 


Offline
Csatlakozott: 2018 szep 26

Bőven van még időtök lecsoffadni. laugh

Apósról is ez járta, hogy ennyi cigi - pia után semmi baja, akkor már így is marad. Aztán múlt szerdán rosszul lett, szépen ki is derült, vastagbél daganat, 71 éves. 

Na nem azt akarom mondani, hogy nincs olyan aki megússza, de lássuk be, kevés az esély rá hogy nem hagy nyomot a testünkön.  De hát ez van akkor, ha szenved a lélek.... 


3
Offline
Csatlakozott: 2020 ápr 14

Ennek egyszerre örülök, mert legalább valaminek sikerült megragadnom a lényegét,és egyszerre szomorít el, mert az ellenségemnek se kívánok ilyen gondolatokat. :( 


Offline
Csatlakozott: 2017 okt 16

Köszönöm ezt az írást. Soha nem láttam még ennyire tisztán megfogalmazva a saját magammal kapcsolatos gondolataimat.


Offline
Csatlakozott: 2020 ápr 14

Mindenképpen. Az állatvédős rész elég lelombozó, de voltak hasonló félelmeim.


6
Offline
Csatlakozott: 2012 dec 29

Sok minden eszembe jutott tehetségtelen írásnak épp nem nevezhető blogbejegyzésed kapcsán.  

46 év intenzív dohányzás és 47 év dinamikus ivás sem feltétlenül elég még egy nyavalyás rákhoz sem. Épp a múltkor beszéltük (nálam egy évvel elmaradottabb, izé, fiatalabb/kevésbé öreg) haverommal, hogy nekünk már kb. 3x-osan meg kellett volna döglenünk. Itt döglődünk, ennyi.

Az állatvédelmet hagyd. Nem az állatok miatt, hanem a "társak". Ua. a g.cizés megy, mint mindenütt máshol. Meg a Pénz... Évekig csináltam, okádok tőle/tőlük. 

A többit, majd amikor jobb kedvünk lesz. Meg ha egyáltalán érdekel téged a mondandóm.

 

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen