Kedvenc személy

Picikepacika képe

Számomra az egyik legnehezebb dolog a kapcsolatfüggőség. Igazából nem is ez a legjobb szó rá, mert nem a páromtól függök és nem is egy legjobb baráttól. Magyarul nem is tudtam hogy keressek erre megfelelő kifejezést, mert a kapcsolatfüggőség igazából párkapcsolatra vonatkozik inkább. Aztán ráakadtam arra angol borderline fórumokon, hogy favourite person, azaz kedvenc személy. Ez az én szavam.

Az én történetem 1,5 éve kezdődött mikor elkezdtem dolgozni az új munkahelyemen. Akkor költöztem össze a párommal fél éves távkapcsolat után, szóval új volt minden: a város, a munka, az emberek. Itt még nem is lett volna semmi gond, mindent tiszta boldogság.

Kb. 1 hónappal azután, hogy elkezdtem dolgozni elkezdtem érezni valamit az egyik kollégám iránt. Nagyjából ő volt a betanítom, vagy legalábbis vele voltam legtöbbet egy műszakban, így ő segített legtöbbet. Itt megjegyzem, hogy én egy 25 éves nő vagyok, ő pedig 42 éves szintén nő. Mind a ketten heterók vagyunk és boldog párkapcsolatban élünk. 

Rengetek olyan gesztust, kontaktust vagy minek nevezzem kaptam tőle ami előtte idegen volt számomra. Nem kell nagy dolgokra gondolni, ilyen volt nekem egy egyszerű vállszorítás, egy hát vagy karsimogatás, egy ölelés, hajhátrasimítás. Másnak nem nagy dolgok, de nekem igen. Jól esett és eleinte éreztem ahogy azok a pillangók csiklandoznak belülről és igyekeztem jó kapcsolatot kialakítani vele, ami sikerült is. Boldog voltam és mindig az vártam, hogy együtt dolgozzunk. De ez nem sima boldogság volt, hanem függés és túlzott ragaszkodás. Csak ő járt a fejemben és hogy mennyire szeretem. Sokáig nem tudtam, hogy mi van velem és mit is érzek. Beszéltem róla a párommal és olyanokkal, akiben mélyen megbízok.

A felismerés akkor jött mikor rájöttem, hogy közben meg nem kötődök a családomhoz. Hogy őt kezdtem anyunak hívni viccből, de belül komolyan és tényleg jobban is szeretem, mint a valódi anyámat. Rájöttem, hogy tőle megkaptam amire belül mindig is vágytam csak nem tudtam magamtól vagy elfojtottam: az anyai szeretetet. Végre valaki úgy érdeklődött irántam, úgy ért hozzám ahogy a 25 év alatt a saját anyámnak kellett volna.

Neki nem mertem elmondani, aztán egy pszichológus megkérdezte, hogy tud-e róla és mivel nem, hogy mitől félek? Miért nem merem elmondani ha úgyis jóban vagyunk? Azt is mondta, hogy ez a ragaszkodás nekem olyan, mintha belül még kisgyerek lennék érzelmileg és úgy szeretnék kötődni hozzá mintha tényleg ő lenne az anyukám miközben tudom, hogy nem ez a valóság. 

Bátorságot vettem és először megírtam neki az érzéseimet addig a vonalig, hogy anyai szeretet és bár olyan anyám lett volna, mint ő. Azt azért kihagytam, hogy elsőre szerelemnek hittem több, mint 1 évig. Nem utált meg, sőt meghatódott és ennek nagyon megörültem. Sőt olyan választ kaptam, amitől még én hatódtam meg.

De utána eltelt egy kis idő és rájöttem, hogy igazából nem érezte át amit mondtam. Átment a cuki mézes-mázos rész, de az nem, hogy nekem ez igazából probléma. Szóval később megírtam hozzátéve, hogy nekem mivel jár az a függőség. Hogy tőle függ, hogy hogy érzem magam. Ha nem beszélünk akkor depressziós vagyok akár napokig is. Hogy teljesen tőle függök érzelmileg. Elmondtam és megbántam. Ott romlott meg a kapcsolatunk és azóta is mélyen bánom. Vagyis nem tudom mit érzek igazából... egyfelől bátornak és őszintének tartom magam, hogy ki mertem mondani azt amit 1,5 éve cipelek és nyomaszt másfelől meg sajnálom. Rányomtam valakire, aki nagyon fontos egy hatalmas érzelmi terhet azzal, hogy gyakorlatilag kimondtam, hogy a kezébe tettem a hangulatom irányítását. Ez egy oda-vissza csapda lett. Ő ártatlan, mert nem akart érzelmileg tönkretenni. Én ártatlan vagyok, mert nem tehetek arról, hogy az érzelmeim így alakultak.

Ez karácsony előtt történt mikor kijöttem a pszichiátriáról. Utána nagyon megborultam, mert nem mert reagálni és ő is ki volt borulva, de nem bírtam az ignorálást. Elrontottam  itthon az egész karácsonyi hangulatot és elkezdtem nyugatókon élni, hogy aludjam át a fájdalmat.

Táppénzen vagyok december óta és hamarosan megyek Tündérhegyre, így egy jó darabig még nem látom. Azóta ír néha és bementem a munkahelyre kétszer pár percre, de nem tudom leszűrni mit érez. Azt mondják nem beszél róla, de  ha ír akkor az jó jel. De elég ritkán ír és nem tudom eldönteni, hogy azért, mert kerül vagy csak azért, mert alapból nem egy nagy messengeres. Közben meg azt a tanácsot kaptam, hogy ne erőltessem nála a témát, szóval csak mikor elkezdek dolgozni 3 hónap múlva akkor fogom megtapasztalni, hogy hogyan is áll hozzám. De nem bírom... úgy érzem kezdek bekattanni a kétségektől, hogy most minden olyan lesz-e, mint régen vagy távolságtartóbb lesz. Félek nagyon, hogy vissza fogja fogni magát és félek, mert nem tudom addig mit tegyek.

De nem akarok többet tőle függni.

Megosztás Viberen