Nárcisztikus visszaélés

PhilC képe

 

Már gyakorlatilag egy hónapja csak ilyen videókat nézek, próbálok okulni. Konkrétan egyre inkább arra jutok, hogy anyám is nárcisztikus volt, és a férjem is az. 22 évig anyámmal éltem, 6,5 évig a férjemmel, most 28 éves vagyok. Konkrétan a rettegés tölt el, ha csak arra gondolok, hogy esetleg még egyszer belekeveredjek egy ilyen jellegű kapcsolatba.

Ha nárcisztikus szülő nevelt fel, szinte biztos, hogy
1) sosem kaptál dicséretet,
2) mindig minden csak a szülődről szólt, legalább érzelmi szinten,
3) sosem szerettek téged a személyedért, sőt a rád vetített, fiktív képért sem,
4) de mindig is volt egy fiktív kép arról, hogy neked miben mennyire kell teljesítened, és ha ezt nem teljesítetted, rettenetes, lélekromboló megaláztatásokban lehetett részed,
5) sokszor hetek teltek el úgy, hogy a szülődet abszolút megközelíthetetlennek érezted, nem értetted miért, hisz ott volt melletted, adott neked enni, inni, öltöztetett, de valahogy egy őszinte pillantást nem vetett rád, egy őszinte szülői szava nem volt hozzád,
6) napok teltek el úgy, hogy egyetlen szót se szólt hozzád, te pedig már szinte (vagy ténylegesen is) a saját születésedért is bocsánatot kértél, csak hogy ez a hallgatás véget érjen,
7) rendszeresen kritizálta a kinézetedet, az ízlésedet,
8 ) szándékosan nem vett tudomást arról, hogyha valamiben tehetséges voltál,
9) ha ő maga abban nőtt fel, hogy erős szexuális kisugárzású, vonzó embernek látta magát, akár még az aktuális párjaidat is megpróbálhatta elcsábítani, de ha ez a feltétel nem állt fenn, akkor is biztos, hogy megpróbálta legalább elmarni mellőled,
10) mindig volt valami indoka arra nézve, hogy neked miért nem szabad találkoznod a barátaiddal,
11) ha kivetkőzött magából, nem volt hová menekülj, ha volt olyan szerencséd, hogy csak verbálisan bántalmazott, akkor is, ha rácsuktad az ajtót, átüvöltött az ajtón, hogy te mekkora egy világ fattya vagy, stb, stb, és ez NEM öt percig tartott. egész pontosan addig tartott, míg te az ajtó túloldalán hallhatóan/látványosan el nem kezdtél a fájdalomtól őrjöngeni,
12) ha megpróbáltad megbeszélni vele a régi sérelmeid, azt mondta, hogy nem emlékszik rá, vagy azt mondta, hogy te emlékszel rosszul, esetleg egyenesen képzelted (esetleg ki is mondta, hogy szerinte őrült vagy, "segítségre van szükséged"),
13) NEM VOLT KITŐL SEGÍTSÉGET KÉRNED. valahogy mindenki meg volt győződve arról, hogy ő a tökéletes szülő, minta család voltatok, senkinek se tudtál beszélni az egészről, vagy meg is próbáltad elmondani, de nem hittek neked, vagy már eleve érezted, hogy senki se hinne neked.

Ilyen pszichésen ÉVEKIG terhelt környezetben szinte biztos, hogy a végére te is begyűjtesz valami "érdekességet". Engem először személyiségzavarral diagnosztizáltak (borderline+nárcisztikus+paranoid+kényszeres+passzív-agresszív, és még volt valami hatodik, már a tököm se tudja), aztán c-ptsd-vel.
Én pedig mostanra úgy gondolom, hogy c-ptsd-m van, ami mellett kodependens (társfüggő) is vagyok.

Ptsd-d akkor lehet, ha valami egyszeri vagy rövid ideig tartó trauma áldozata leszel, pl. autóbaleset. C-ptsd-d akkor lesz, ha hossszú, nagyon hosszú időn keresztül voltál traumatizáló környezetben. Pl. egy nárcisztikus szülő gyereke voltál. Ebben az a kellemes, hogy c-ptsd-nél több feldolgozatlan traumaréteg rakódhat egymásra, és van olyan, hogy egy trigger hatására az összes, egymáshoz kapcsolódó trauma okozta fájdalom egyszerre fáj. Ennek következtében kialakulhatnak szuicid gondolatok, dühroham, önsértés, pánikroham.

Statisztikák szerint a borderline-osok 60%-ának c-ptsd-je is van, de egyébként is nagyon hasonló a kettő. A borderline elsősorban abban különbözik a c-ptsd-től, hogy nehezen határozod meg azt, hogy ki is vagy pontosan, mik a jövőbeni céljaid, mit akarsz kezdeni az életeddel.
Keresztes Zoltán mondta egy vele készített interjúban, hogy volt olyan borderline páciense, aki mielőtt elment egy ismeretlen társaságba, mindig "kitalálta", hogy most ott ki is akar majd lenni.
Ugyanakkor a c-ptsd-s is színlel: tele van legalább lelki sebekkel, ehhez képest normális életet "kell" élnie, barátkozni szeretne, munkát vállalni stb. Szerintem a border és a c-ptsd-s "megjátszás" között az a különbség, hogy az utóbbi következetesen ugyanazt az álarcot veszi fel: nem egy teljes, különálló személyiséget játszik el, csak annyit mond mindig, hogy "jól vagyok", miközben minden egyes pillanatban attól retteg, hogy nem tudja a terheit már cipelni tovább... Kvázi ő a síró bohóc.

Ami még izgalmas, hogy gyakran a szakemberek is összekeverik pl. a borderline-t a c-ptsd-vel. Borderline-osoknak pl. a sématerápiát, mindfulnesst ajánlják nagyon, c-ptsd-sként akármilyen "traumakibeszélős" terápia jól jöhet. Csak hadd ne kelljen tovább titkolnod, hogy mennyire fáj, csak hadd mondd el végre valakinek.
A félrediagnosztizálások miatt rengeteg időt veszíthetsz, arról nem is beszélve, hogy én is jártam már úgy, hogy egyik helyen nem vállaltak, mondván, hogy személyiségzavarosként túl komplikált eset vagyok, a másik helyen pedig azt mondták, hogy nem is vagyok személyiségzavaros, de ott még mindig az első terápiás alkalom időpontjára várok...

Ha nárcisztikus szülő nevelt fel, a legnagyobb esélyed arra lesz, hogy gyengék legyenek az énhatáraid. Ezt nagyjából úgy szokás definiálni, hogy nehezen mondod meg, hogy mi jó neked. Én ezt inkább úgy mondanám, hogy nehezen mondod KI, hogy mi jó neked. Szerintem mindenki érzi, hogy ha pl. beleboxolnak egyet az arcába, az nem annyira kellemes. Ugyanígy, ha átlépik a veled született komfortzónád határaid, azzal kapcsolatosan is érzed, hogy nem kellemes. Érzed, hogy na, ebbe a helyzetbe nem kellett volna belemennem. Vagy: nem kellett volna megengednem, hogy ezt csinálja velem. Nem kellett volna hagynom, hogy rávegyen erre. Stb. Mindannyian különböző személyiségek vagyunk. Itt tehát most nem morális értelemben vett jóról vagy rosszról beszélek. Hanem arról, hogy a te személyed számára mi az, ami még belefér. Mi az, ami egyenesen jól esik, vagy egyenesen rosszul.
Ha gyengék az énhatáraid, azon fogod kapni magad, hogy mindig olyan helyzetekbe mész bele, amik nem annyira tetszenek. Vagy pl. valaki bánt, de nem tudsz hátralépni tőle egy lépést. Mindig erősebbnek fogod érezni az ő akaratát a tiédnél. Ha "egészséges" vagy, természetes neked, hogy bizonyos dolgokra nemet mondjál. Ha viszont gyengék az énhatáraid, a nemet mondást küzdelemnek fogod megélni, és ha sokszor ostromolnak ugyanazzal a kéréssel, sok nemet mondás után egyszer csak igent fogsz mondani - egyszerűen azért, mert addigra már elfáradtál.

(Ha nárcisztikus szülő nevelt fel, az is előfordulhat, hogy te magad is nárcisztikus leszel. Már csak az okból kifolyólag is, hogy mint gyerek, másolod a szülői mintákat. Ez esetben nem lesz problémád az énhatáraiddal. A környezeted számára meghökkentően gyorsan és következetesen ki tudod majd mondani, hogy neked mi is a jó, semmi szégyenérzetet nem fog kelteni benned, hogy kérjél valamit stb., ami a sérültségedet jelzi mégis, az az, hogy folyamatosan te akarsz majd az lenni, aki dominál, mert pontosan megtapasztaltad már, milyen is nem dominánsnak lenni, és soha többé nem akarsz ilyen alárendelt helyzetbe kerülni. Arról nem is beszélve, hogy neked is szükséged van, ösztönösen, egy társra. De mégis hogy vehetnéd biztosra, hogy nem fog kilépni az életedből, és magadra hagyni ezáltal, ha nem te irányítod még a gondolatait is?)

Ha gyengék az énhatáraid, és ha nem szereted magad, nagy eséllyel találod majd magad felnőttként is bántalmazó kapcsolatokban. Egész egyszerűen azért, mert aki pl. szeret ledominálni másokat, az nem fogja magát azzal fárasztani, hogy olyanoknál is próbálkozzon, akikről első blikkre látja már, hogy nem ledominálhatóak. Ha rajtad viszont azt látja, hogy ledominálható vagy, magadat mindig kicsit hátrébb sorolod a másik félnél, akkor veled már megéri elkezdeni próbálkozni.

Sokáig azt gondoltam, hogy a társfüggőség valamiféle szinonima a felnőttkorba is átvitt szeparációs szorongásra. Utóbbi az, hogy pl. nem tudsz egyedül meglenni egy szobában, nem tudsz egyedül aludni stb. Mindig kell, hogy legyen melletted valaki.
A társfüggőnek ennél egy kicsit nagyobb a mozgástere. Egy kicsit. Igazából x ideig meg tud lenni társ nélkül. A függősége inkább abban nyilvánul meg, hogy az égvilágon akármit elnéz, AKÁRMI FÖLÖTT ELTEKINT, akármit megbocsát, csak hogy ne maradjon egyedül.
Egy bizarr értelemben tökéletes társ egy nárcisztikus számára. Nárcisztikus - társfüggő kapcsolatban nagyon jellemző, hogy pl. semleges vagy egyenesen kellemes szituációban a társfüggő egy semleges megjegyzésére a nárcisztikus nem várt ellenségeskedéssel reagál. Ezt követően a következő párbeszéd alakul ki:
Társfüggő: Úgy érzem, most durva voltál velem.
Nárcisztikus: Én csak vicceltem. Miért vagy mindig ilyen paranoiás? Eltúlzod a dolgokat.
Társfüggő: Igazad van. Azt hiszem, tényleg én aggódtam túl.

A nárcisztikus nem tud olyan emberekkel mit kezdeni, akiknek erős énhatáraik vannak, vagy megtanulták a szürke kő technikát. A szürke kő technika lényege az, hogy nem adod meg a nárcisztikus számára azt az örömet, hogy egy direkt ezt a viselkedésedet, érzelmi állapotodat elérni akaró piszkálódására feszült legyél, kiborulj. Igenis megőrzöd a nyugalmadat, és következetesen olyan kijelentéseket teszel, amelyeknek köszönhetően elveszti az érdeklődését.
Internetes videókban úgy értelmezik a nárcisztikus ilyen viselkedését, hogy ő ezáltal akar energiához jutni, gyakorlatilag energiavámpírként magába szívja a te ilyenkor kirobbanó energiád. Én nem így értelmezem az ilyen helyzeteket. Úgy gondolom, hogy az időnkénti, váratlan, de következetesen vissza-visszatérő kiborításokkal a nárcisztikus inkább azt méri, hogy meddig mehet el nálad. Vagytok-e még olyan jó viszonyban, hogy továbbra is elnézd neki, hogyha teljesen kiakaszt. Ha igen, akkor még az uralma alatt tart. Akkor még nem kell attól tartania, hogy elveszít téged. Mint amikor a kisgyerek azért üvölt egyre hangosabban, meg azért nem fogad szót, mert ha utána anyu megbocsát, sokkal jobban érzi, hogy szeretik, mint előtte érezte.
Én, emiatt is, a nárcisztikust egy nagyon-nagyon magányos lénynek látom, és úgy gondolom, hogy mindig nagyon szomorú élettörténete van, legalábbis a gyerekkorát nézve mindenképp.
A baj csak az, hogy a párkapcsolat nem arra van kitalálva, hogy ilyen nagy terheket cipeljünk benne. A párkapcsolat, akárhogy is nézzük, egy üzlet. Adok-kapok. Ha a csere egyensúlya borul, a kapcsolat is borul. Legalább az egyik fél szenvedni fog.
Az ilyen terheket szakemberekkel kell feldolgozni. De egy nárcisztikus sosem fog elmenni egy szakemberhez. Mert akkor lelepleződik a környezete előtt, hogy igen, tényleg játszmázik a környezetével, illetve maga előtt, hogy igen, mennyire kurvára-elviselhetetlenül magányos. Ezt a nárcisztikus ellenérzést a szakemberekkel szemben valahol meg tudom érteni. De sajnos azon nem változtat, hogy a kapcsolat (és azon belül a másik fél) nem bírja a terhet.
Nem gondolom, hogy a nárcizmus gyógyíthatatlan. Inkább úgy gondolom, hogy nagyon nehezen gyógyítható. Hisz az az előfeltétele a gyógyulásnak, hogy a nárcisz beleálljon abba az énképbe, hogy ő egyedül érzi magát, és hogy sebezhető. Míg egész életében azt gyakorolta, hogy ebbe ne álljon bele, és különben is, mennyivel jobb akár másokat manipulálva megszerezni azt, amit akar, semmint elkezdeni magát esetlennek vagy szánalmasnak érezni egy terápia keretein belül. Ez a nárcisznak egyszerűen nem éri meg. Ha viszont nem kezdi el a gyógyulás folyamatát, az meg a környezetének nem fogja megérni.

Egy nárcisztikussal együtt élni önmagában véve is nagyon kimerítő. Folyamatosan ki fog borítani, hogy csekkolja, még benne van-e a megbocsátós körben, folyamatosan ki fog használni, mert neki egyértelmű, hogy ez a világ rendje, "az erősebb kutya baszik", bármiről kikéred a véleményét, minden egyes esetben mást fog válaszolni a kérdésedre, attól függően, hogy az adott helyzetben mi hangzik rá nézve a legkedvezőbben, és ha bármilyen problémát is megpróbálsz megbeszélni vele, azt fogja mondani, hogy csak te pörögted túl, vagy nem is emlékszik rá. Mivel következetesen mást válaszol a kérdéseidre, és mivel következetesen azt mondja, hogy te emlékeztél/reagáltál rosszul, egy idő után ki fog csúszni a talaj a lábad alól, nem marad viszonyítási pontod, hogy most miről mit is gondolj. Érzed, hogy játszmázik veled, de nem lehetsz benne biztos igazából. Főleg, hogyha társfüggő vagy, és egyébként is hajlamos vagy elnézni másoknak bármit, továbbá azt gondolni magadról, hogy ostoba, naiv, stb. silány ember vagy.
Nagyjából akkor kellene legelőször gyanút fognod, mikor megérzed, hogy valahogyan kettesben nem érzed vele jól magad. De ha másokkal együtt vagytok valahol, akkor igen. Ez valójában azért van, mert mindazt a játszmázást, amit veled lefolytat, csak azokkal folytatja le, akik igazán közel állnak hozzá. Olyannal, aki esetleg távolabb áll, és esetleg rálát arra, hogy ő éppen játszmázik, nem próbálkozik. Nem kockáztat.
A második eset, amikor gyanút foghatsz, hogyha történik veled valami baleset, komoly betegség stb., és nem látod rajta, hogy aggódna érted.
A harmadik eset, hogyha nagyon azt érzed, hogy már menekülnél, szeretnél a környezetedtől támogatást kapni, de azzal szembesülsz, hogy nem tudsz, mert valamiért a szemükben ő lett az áldozat.
(Verbális bántalmazásra utaló jel lehet, ha egyre több mondatodat kezded úgy, hogy "Én csak..." - azaz mindig védekezel.)

A végén minden le fog lepleződni. Mikor elkezdesz csomagolni azzal, hogy elmész, és már nem érdekel semmi, akkor már át fogsz látni a játszmáin. Merthogy sorra elő fogja rántani mindegyiket, hátha ez tart majd vissza téged. Először azt mondja, tönkreteszed őt. Ha erre nem reagálsz semmit, eldobja ezt a kártyát, és inkább pl. megfenyeget. Ha erre se reagálsz, eldobja ezt a kártyát, és előhúz pl. egy ígéretet. És olyan gyorsan fogja felmutatni és eldobálgatni az újabb és újabb kártyákat, hogy ezzel önkéntelenül is leleplezi magát. Te meg csak döbbenten állsz, hogy hogy lehettél eddig ennyire vak.

Ami legutolsó szálként hozzá köt, az mégis a bűntudat lesz. Bűntudat, hogy te tudod, hogy azért játszmázik, mert sérült. Mert fél, hogy egyedül marad. Mégis egyedül hagytad.
De ha visszamész, csak folytatódik tovább, és egyre inkább belerokkansz. Én a végén már egy másfél éves depressziós periódus + pánikroham után kezdtem el összecsomagolni.
Arról nem is beszélve, hogy egy nárcisztikus párral együttélni önmagában is magányérzetet és ebből fakadóan depressziót okoz. De ha pl. néhány dolgában emlékeztet a nárcisztikus szülőddel megélt évekre is (márpedig emlékeztetni fog), akkor a c-ptsd-t is aktiválni tudja.

A társfüggőséget egyre több helyen már önszeretet hiány rendellenességnek szokás nevezni. Tehát nem szereted magad, folyton bűntudatot érzel azért, hogyha te magadnak szeretnél valamit, folyamatosan hátrébb sorolod magadat, szégyenérzetet érzel, azt érzed, hogy gyűlölöd magadat, ugyanakkor azt is érzed, hogy ahhoz, hogy bizonyos területeken (pl. munkában vagy érzelmileg) teljesíteni tudj, folyamatos támogatásra van szükséged. Ördögi kör: gyakorlatilag folyamatosan azért dolgozol, hogy az ösztönösen erősíteni kívánt énhatáraidat gyengítsd. Mert nem érzed arra érdemesnek magadat, hogy veled foglalkozzanak, vagy hogy neked jó legyen.
Ha nem szereted magadat, az önmagában is képes egy kapcsolatot szétrombolni. Még csak egy nárcisztikus társ sem kell hozzá. A nárcisztikus ezt az "alapberendezkedésedet" csak hasznosítja. Egy pl. "egészséges" társnak viszont ezzel csak szenvedést fogsz okozni.
Te leszel az mindig, aki nem hiszi el magáról, hogy elég jó, hogy elég okos, hogy elég szép, ha valaki megdicsér, következetesen elhárítod. Nem álszerénységből. Hanem mert nem hiszed el magadról. És te vagy az, aki néha borzalmasan és húsbavágóan azt fogja érezni, hogy őt senki sem szereti, sőt őt joggal nem szeretik, és ebből nem segít ki téged soha, semmilyen mély és átélt ölelés sem.
Te továbbra is szenvedni fogsz, a partnered pedig szenvedni fog attól, hogy tehetetlenül kell néznie, ahogy te szenvedsz. Ő csalódik magában, mert nem tud olyat mondani neked, amitől te jobban lennél, te csalódsz benne, mert nem tud olyat mondani neked, amitől te jobban lennél.

Én nem szeretem magamat. Nem gondolom, hogy megérdemeltem, hogy a világra szülessek. Nem gondolom, hogy megérdemelnék bármit.
A szülői nevelés egyesek szerint olyan, akár a programozás. Ezek a gondolataim valójában a nárcisztikus szülőmtől kapott internalizált (belsővé tett) mondatok. Tulajdonképpen a szülőm gondolatai visszhangoznak bennem tovább. Hol egészen konkrétan, újra hallhatóan, flashback (emlékbetörés) formájában, hol "csak" elvegyülve a saját gondolataim között, úgy, hogy még én is elhiszem, hogy ezeket a dolgokat gondolom magamról.

Ésszel egyre többet tudok a problémáimról és a teendőimről. A feladataim: külsővé tenni ezeket az internalizált, negatív szülői kijelentéseket, erősíteni az énhatáraimat. Így elkerülhetem, hogy öngyűlölő emberként én romboljak le egy kapcsolatot, vagy hogy "lábtörlő szindrómával" ismét belesétáljak pl. egy nárcisztikussal való kapcsolatba. Szeretnék végre egy normális, kiegyensúlyozott párkapcsolatot folytatni, olyat, ahol én is őszintén szerethetem a másikat, meg ahol én is őszintén érzem, hogy szeretnek.

Bár tény, hogy nagyjából gőzöm sincs, hogy ez hogy nézhet ki a valóságban. Gyerekkorom meséi is ott értek véget, hogy "És éltek boldogan, míg meg nem haltak." Na, és ez egész pontosan hogy néz ki?
Néha úgy érzem, hogy az lenne a legjobb megoldás, ha az embereknek már a közelébe sem megyek. És talán itt kezdődik valahol a szoc. fób és/vagy az agorafóbia...


Offline
Csatlakozott: 2018 máj 23

https://m.youtube.com/watch?v=f8n1yM27Ngg


Offline
Csatlakozott: 2017 dec 21

Igen, erre tippeltem én is.
Egyébként facebookon teljesen tiltva van. Eddig sikerült neki úgy válaszolni, hogy arra aztán nem jött több üzenet. Nem voltam bántó, de épp elég hideg.

Megértelek, én is tök kivagyok, még mindig lemaradásban vagyok az üzenetekkel. Ha leírod egyszer, majd nagy érdeklődéssel olvasom.


Offline
Csatlakozott: 2018 máj 23

Liliomlány írta:

Azta! surprise

Nem a diagon ámulok, hanem hogy elment szakemberhez.

Én is nárcisztikusra diagoltam magamban anyámat meg az első pasimat is. Nagyon rég nem is láttam már a pasit, de ha rámír (évente egyszer valamiért rámír messengeren) is tiszta ideg leszek tőle. Nem azért mert érdekelne bármennyire is, hanem mert iszonyatosan felhúz.

Azért ennek az "elment szakemberhez" dolognak is megvan a maga története. Majd egyszer talán elmesélem. De most túlságosan fáradt vagyok.

Nárcisztikusok vissza-vissza szoktak térni. Van, hogy évtizedek teltek el, de egyszer csak váratlanul rád ír. Azt olvastam erről, hogy akkor szoktak így betalálni régi kapcsolatokat, ha a jelenben épp nem találnak olyat, akit "energiaforrásként" használhatnának. És akkor egyenként ráírnak régi, kvázi már elfelejtett kapcsolataikra is.

Javaslom, tiltsd le/szűrd az üzeneteit.


Offline
Csatlakozott: 2018 máj 23

Kleó írta:

"Egész egyszerűen azért, mert aki pl. szeret ledominálni másokat, az nem fogja magát azzal fárasztani, hogy olyanoknál is próbálkozzon, akikről első blikkre látja már, hogy nem ledominálhatóak." – Fenét nem! Az a legjobb, ha folyik a harc, csak úgy ledominálni vkit unalmas!

Na, ha csak ennyiben vitatható az, amit írtam, akkor nem is volt olyan rossz ez az összefoglalás. Laughing out loud


Offline
Csatlakozott: 2017 dec 21

Azta! surprise

Nem a diagon ámulok, hanem hogy elment szakemberhez.

Én is nárcisztikusra diagoltam magamban anyámat meg az első pasimat is. Nagyon rég nem is láttam már a pasit, de ha rámír (évente egyszer valamiért rámír messengeren) is tiszta ideg leszek tőle. Nem azért mert érdekelne bármennyire is, hanem mert iszonyatosan felhúz.


Offline
Csatlakozott: 2018 máj 23

Fejlemény: a férjem időközben hivatalosan is megkapta a nárcisz diagot.


Online
Csatlakozott: 2012 dec 29

"Egész egyszerűen azért, mert aki pl. szeret ledominálni másokat, az nem fogja magát azzal fárasztani, hogy olyanoknál is próbálkozzon, akikről első blikkre látja már, hogy nem ledominálhatóak." – Fenét nem! Az a legjobb, ha folyik a harc, csak úgy ledominálni vkit unalmas!

Érdekes, de én nárcisztikus és társfüggő is vagyok. Mindkettő jellegzetességeivel. Egészséges egyensúly Laughing out loud

 

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen