Ez ismerős...ha társaságban vagyok, az valamikor többé-kevésbé lefoglal, de ahogy egyedül maradok, csak agyalok, és előjönnek a negatív gondolataim amik teljesen lehúznak.
Egyedül
6 éves koromban történt egy fordulópont az életemben, azóta bizalmatlan vagyok, kétségeim vannak, függök más emberek véleményétől, hangulatától. Képes vagyok egy pillantástól, vagy tekintettől is akár görcsbe rándulni. Felveszem a körülöttem lévők szokásait. Többnyire megfigyelő vagyok. Eddig még nem jöttem rá, hogy mi történt, talán már sohasem fog kiderülni, végül mindegy is.
Ahogy egyedül vagyok, egyre jobban lehúznak a saját gondolataim. Csukott szemmel látom a testem magam előtt, ahogy hosszú injekciós tűvel szúrkálom magam erősen, haraggal. Végül elalszom és utálom az ébredést. Utálom a zajokat, amik felébresztenek. Utálom, hogy egy ugyanolyan szr nap elé nézek, mint ami mindig vár. Unalmas csak várni arra, hogy újra elaludhassak...
Csoportok:
- oroszlanpetya blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
