Érzések, filmekből

oida képe

Írtam már itt arról egy régebbi bejegyzésben, hogy én egész egyszerűen nem engedek megélni magamnak dolgokat. Mindent a látszatnak rendelek alá, valószínűleg mert úgy vélem, hogy így maradok erős. A dologban a csapda az, hogy sokszor még magam is elhiszem, hogy amit elnyomok magamban, az nincs.

Ilyen például a szerelem meg én. A férfiak meg én. Nagyon sok mindent elnyomok magamban ezzel kapcsolatban, ha felszínre jönne minden egyszerre, talán meg is kompolyodnék hirtelen. És úgy általában nem is hagyom felszínre törni ezeket a (hiány)érzeteket. Nincs is nagyon rá alkalom. Csak hát időnként szembejön Hollywood egyik-másik romantikusabb terméke, és ez engem szíven üt. Szinte érzem, ahogy szakadnak fel bennem dolgok, az emlékek, régen volt érzések.

Nem tudom elképzelni azt, hogy szeressenek. Egyszerűen nem tudom elképzelni. Sok mindent el tudok, a tetszést, a flörtöt, és minden ilyesmit, de... tovább nincs. Mondok egy példát: kolléganőm évek óta együtt él valakivel, a telefonbeszélgetéseik már nem a forróságról szólnak, hanem arról, hogy mit fognak este együtt főzni, és ehhez milyen hús van náluk otthon. Én meg végighallgatom (nem kíváncsiságból, hanem mert ott ül a csajszi mellettem) és nem tudom elképzelni magamat egy ilyen helyzetben. Egyáltalán hogyan lehet kezelni egy olyan kapcsolatot, ahol a napi téma az, hogy mit fogunk vacsorázni?!? Pedig tudomásul kell vennem, hogy bizony ez a normális, és nem az, ahogyan én élek. Az az abnormális. 

Nem tudom elképzelni, hogy ha megismernék valakit, ne adja ég meg is tetszene, abból én jól jöjjek ki. Ha jönne is valaki... de nem jön. Ha mégis jönne, abból meg nem jöhetek ki jól. Mi marad nekem? A filmek, időnkénti romantikus jelenetekkel. Ha másra nem is jók, legalább emlékeztenek arra az időre, amikor még én is érezhettem valaki iránt valamit.

 

Megosztás Viberen