Hála, köszönet - félelem

oida képe

Tizennyolc hét múlva véget fog érni a terápia. Vagyis nagyjából november végén. Nyilván pontosat mondani majd csak akkor lehet ha tényleg vége van, közbejöhet betegség vagy szabadságolás miatti csúszás stb., de a lényeg az, hogy vége lesz.

Nem azért, mert a pszichológusom ezt akarja, és nem azért, mert én akarom, hanem mert az OEP nem finanszíroz többet. Erről a korlátozásról fogalmam sem volt, és mélyütésként ért. Mint rendesen, akkor tudtam csak igazán reagálni a helyzetre, amikor megengedtem magamnak, hogy végiggondoljam. Ennek megfelelően elsőre, ott a terápián teljesen normálisan reagáltam, aztán kiborulni itthon borultam ki. 

N. oltári rendes, mint mindig, és próbálja húzni nekem az időt, tehát most kéthetenként fogunk találkozni, főleg mert a hipnózisos terápia egyébként is kéthetente zajlik. Nem mellesleg egyre jobban összehangolódunk a relaxálás-hipnózis során, N. meg én, így nekem is sokkal könnyebb átélni az egészet.

Visszatérve a terápia végére, én igazán igyekszem nem kétségbeesni. Félsikerrel. Na jó, ne túlozzunk, negyedsikerrel. Egyfelől baromi hálás vagyok, hogy egyáltalán lehetett eddig is terápiám, méghozzá egy felkészült, emberséges, és nagyon is szimpatikus szakemberrel. Érezhetőek, láthatóak, tapasztalhatóak az eredmények. 

Ugyanakkor nagyon félek attól, hogy mi lesz velem. Nagyon sokszor gondoltam már arra, hogy egyszer véget fog érni a terápia, csak valahogy az maradt ki, hogy mit fogok én csinálni azután. Mert oké, sokkal jobb mentális állapotban vagyok most, mint voltam akárcsak fél-háromnegyed évvel ezelőtt is, de "könnyű" volt ez úgy, hogy valaki mindig ott volt mögöttem. 

Nem bízom a saját erőmben (nem hát), mert napokba telt, mire letisztult bennem minden, és leértem a kétségbeesés aljára, hogy rájöjjek, mi zavar igazából. Az, hogy: és mi van, ha visszaesem oda, ahonnan elindultam? Ha elkezdek visszaesni, vajon rájövök-e, mi történik, és meg tudom-e akadályozni? Vagyok-e annyira erős, mint amilyennek lennem kellene, amikor majd megint egyedül leszek? 

Jó lenne, ha mindig lenne valaki, aki fogja a kezemet, mert ha erre gondolok, menetrendszerűen elsírom magam. Rettegek attól, hogy megint "be leszek zárva a saját agyamba". 

További baj, hogy ha N. nincs, akkor bizonyos témákat tényleg nincs kivel megbeszélni. Kicsit ilyen sírvaröhögős példa: mostanában eljutottam odáig, hogy 1.) felismerem, amikor szorongok valamitől 2.) ki is tudom már mondani, hogy mi történik velem. Ez tök jó, kimondom, és a válasz a számomra egyik legfontosabb embertől: "De ne szorongjáááál!". Oké, persze értem én, hogy nem tud velem mit kezdeni, és jobb mondat nem volt neki készleten, csakhát. Csakhát. Jó (volt) amíg legalább egyvalaki értette, hogy mi történik velem. Veszteségként élem meg, hogy nemsokára nem lesz ilyen ember.

Tudom, emberek kellenének körém, nyitnom kellene másokra. És azt hiszem, N. felé is jeleznem kéne ezt a rettegést valahogy, bár nekem az ilyen panaszkodósdi mindig is rosszul ment, ezt most tényleg kéne, amíg még van egy kis idő. Szeretném, ha felkészítene, ha ez egyáltalán lehetséges. Igazából az lenne a jó, ha hirtelen előhúzna a mellényzsebéből egy magánrendelést, mert neki még fizetnék is, csak várjunk még addig, amíg stabilan állok a lábamon, vagy legalább addig, amíg ez a pánikolós rettegés elmúlik.

 


Offline
Csatlakozott: 2015 dec 29

Írok privit neked! Smile

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen