"Az én világom zárt világ"

oida képe

Most nem tudom, írtam-e már arról, hogyan működöm, de maximum kétszer lesz meg, tehát: nem engedek meg magamnak bizonyos dolgokat megélni, elnyomom magamban, és mindent a látszatnak rendelek alá, pontosabban annak, hogy a dolgok . menjenek tovább a maguk útján. Ilyenkor talán abban bízom, hogy ha baj nélkül eltelik a nap, akkor az adott gond, amit nem engedek megélni magamnak, szintúgy enyhül. Egyfajta "a holnap az már egy másik nap" féle Scarlett O'Hara felfogás; nem tudatos döntés eredménye az, hogy így csinálom, egyszerűen csak ez van és kész. 

Ennek folyományaként rájöttem, hogy ahhoz hogy megtudjam, mi is zajlik a saját elmémben, jobb odafigyelni arra, amit magamnak mantrázok, mert ha egy gondolatfoszlány heteken át nem hagy nyugodni, újra és újra felmerül, akkor annak oka van. Például amikor kb. 140 kilósan, olyan testi tünetekkel amiket még most sem szeretnék leírni, depressziósan, halálvággyal, egyes egyedül érezve magamat a világban töltöttem el éveket, akkor egy idő után azt mantráztam, hogy: "tönkrementem". És hát mit szépítsem, így is volt. Nagyon igyekeztem talpra állni (teljesen egyedül, mert persze egy mukkot se szóltam senkinek semmiről), és részben sikerült is, de azt hiszem, hacsak nem talál rám egy igazi nagy szerelem, és nem tapasztalom meg, hogy az milyen, ezek a sebek teljesen sosem fognak begyógyulni. Megteszem azt ami tőlem telik, sokszor erőn felül is, de más embereket nem pótolhatok. 

Aztán, amikor ebből a nagy felállásból az lett, hogy belekeveredtem egy brazil szappanopera szerű "kapcsolatba" ahol újra és újra és újra bele lett döngölve az alapból sem százas önértékelésem a földbe, egész addig amíg nem maradt belőle semmi, akkor jött az hogy "láthatatlan vagyok, nem is létezem". 

Majd ezután, kb egy éve jött az, hogy "az én világom zárt világ". Nem kell túl sok ész ahhoz, hogy az ember megfejtse a jelentését, igaz? Írtam már itt is arról, és mondták mások is, hogy zárkózott lettem. 

Na, és most jön a lényeg: ma rájöttem arra, hogy eddig sem voltam nyitott, sőt. Csak elfelejtettem epizódokat az életemből. Példa: kb. 20 évesen hetekig fájt a fogam. Egy mukkot sem szóltam róla senkinek. Ugyanis szégyelltem. A dolog mögöttes logikája: ha nekem van egy rossz fogam, az az én hibám, mert én nem mostam meg rendesen, aminek következtében a fog megfájdult. Tehát titkoltam. Pedig emlékszem, kegyetlenül fájt és nyillalt. Arra már nem emlékszem, hogy a dolog hogyan oldódott meg, de gondolom csak eljutottam végül a fogorvoshoz.
És végiggondoltam számos más kellemetlen, kínos vagy fájdalmas testi tünetemet az elmúlt mondjuk 10-15 évből (hát igen, volt miből válogatni) és arra jutottam hogy a döntő többségét ezeknek a dolgoknak szintén nem mondtam el senkinek a világon. Csak például a strand szót már hallani is utálom, mert ismerősök nem értik, hogy miért nem megyek ki velük soha. Nekem meg kapásból van vagy négy olyan "dolgom" amit vagy nem mutatnék meg, vagy nem tenne neki jót a természetes (baktériumokkal szennyezett) víz. Csak ezt nem mondom el nekik. Se. 

Aztán ott van a picológus csaj, akire rátalálni nagy szerencse volt, mert egyrészt rendes és odafigyel rám, másrészt tb alapú, harmadrészt pedig az igencsak zsúfolt menetrendbembe be tudom illeszteni a terápiát. Namost: teljesen azért neki sem nyílok meg. Kapásból tudok három olyan témát ami engem erősen meghatároz, és nem mondtam el (még?) neki. 

És most kéne leírnom az adu ászt, a legmegdöbbentőbb sztorit amin úgy mentem keresztül, hogy egy rohadt büdös mukkkot nem szóltam róla senkinek, és közben majd' belepusztultam, elveszítettem az önbecsülésemet, és amíg élek viselem a következményeit.... de nem megy. Túlságosan kiadnám magam.

Fogalmam sincs, mit csináljak magammal. Ez még zárkózottság vagy már elmebaj? Smile


Offline
Csatlakozott: 2015 dec 29

De te legalább ismersz és ezért pontosan tudod.


Offline
Csatlakozott: 2016 feb 24

Egyik sem. Csak sokat panaszkodsz.

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen