Nehezebb

oida képe

Annyi minden nehezebb.

Pedig én igyekszem jól lenni, tényleg mindent megteszek érte, de azért néha agyonnyom a magány. Például mikor barátnőmmel és pár hónapos kisfiával kimegyünk a parkba, ahol éppen esküvő után fotózkodik boldogan a násznép, erről pedig a barátnőmnek eszébe jut bejelenteni, hogy jövő nyárra tervezik az esküvőt a párjával. És én nem tudok ehhez élményszinten hozzászólni, mert nekem nincs se párom, se gyerekem, se kilátásom bármelyikre. Nem akarom ezt gondolni, de ezt gondolom. És nem szólalhatok meg, mert onnan, a bevallottan rózsaszín kis világból az ilyen feketeség érthetetlen, maximum sajnálkozásra jó - arra pedig nekem nincs szükségem. 

Nehezebb, mert nem vesznek - hát milyen számba is? Nőszámba, azt hiszem, akármilyen hülye szó is ez. Példa van rengeteg. "Normális esetben mindenki megházasodik 35 éves koráig", mondja az egyébként válófélben lévő kolléganőm az ebédlőasztalnál úgy, hogy ott ülök vele szemben én, az ezek szerint nem normális eset. És még a többi kollégák, akik rendszeresen és hiba nélkül hagynak ki a szerelemről, családról, szexről és ilyesmikről szóló beszélgetésekből. Én vagyok ugyanis az egyetlen szingli az irodában. (Néha úgy érzem: az egész világon.) 

Anyámnál vagyok, amikor egy rokon hívja telefonon, és miközben beszélgetnek, elhangzik a mondat anyutól, hogy azért 40 fölött is találhat az ember magának valakit, legalábbis reméljük... én meg  tudom, hogy ez a mondat nem a telefonnak szólt, hanem nekem. 

Nehezebb, mert nekem anélkül kell(ene) mindig jókedvűnek, teherbírónak, nyugodtnak és úgy általában jól teljesítőnek lenni, hogy engem a nap végén nem vár senki, nem ölelnek át, nem csókolnak meg, én nem tudok töltekezni érzelmieg, mert nincs kiből. Néha arra gondolok, hogy ha tényleg annyira hasonlítok apámra, mint gondolom, akkor már nem olyan nagyon sok van hátra az életemből, mondjuk 15 év. És nem mindig tiltakozom emiatt a gondolat miatt, pedig tudom, hogy ez feleleges és szánalmas önsajnálás csak. 

De magányos vagyok. Rettenetesen magányos.

Értelmes, hozzám való embereket szeretnék magam köré, de ez lehetetlen kihívásnak látszik. Az ismeretségeim valahogy nem sikerülnek, egyikből sem lesz legalább egy barátság. Egyetlen olyan embert sem ismerek, aki ugyanúgy örök-szingli státuszban van mint én, ÉS nincsen gyereke se. Aki szingli körülöttem, annak legalább gyereke van, néha nem is egy. És az már egy teljesen más dolog. 

Én nem engedhetem meg magamnak, hogy vágyjak egy gyerekre, mert ezzel az erővel a Holdat is akarhatnám. Pont ugyanannyi esélyem lenne.

Az, hogy nekem se férjem, se gyerekem, mindenhol tabutéma. A családban is, munkahelyen is, mindenhol. Nem beszélünk róla, tehát nincs. Kirekesztettnek érzem magam, és nagyon-nagyon "más" vagyok.   Vénlány. 

A barátnős-parkos találkozó egyébként nagyon stílszerűen úgy ért véget, hogy barátnőmért meg a gyerekért jött a párja a kutyával együtt, és ők így négyesben, családként elindultak haza az egyik irányba. Értem nem jött senki. És egyébként is a másik irányban lakom.


Offline
Csatlakozott: 2011 okt 23

Hasonlóan érzem magam, fiatalabb verzióban. Néha úgy érzem, kellene a jó(ahol össze is illünk a másikkal) párkapcsolat, mint egy falat kenyér, persze tudom, így hozzáállni nem érdemes.

Másoknak valahogy ez olyan spontán módon megy: egyik kapcsolatból a másikba be, majd megállapodnak, persze látom, másoknál is adódnak problémák, viták, de mégis, tovább jutottak vele.

Próbálom leválasztani magamról ezt a témakört, de egyrészt az ismeretségi köröm által mindig belefolyok, másrészt rám nehezedik a korosztályi nyomás.


Offline
Csatlakozott: 2015 dec 29

Szia, ez így van, valamilyen szinten meg lehet szokni. A magányt magát annyira nem, hanem az életmódot. Legalábbis én így vagyok vele. Könnyű bezárkózni. 

Na és pont ez az, amiért időnként tenni kell ellene, hogy ne csontosodjon be az ember a saját életének a keretei közé. Néha ki kell lépni a komfortzónából, és megnézni, milyen odakint. :) 


Offline
Csatlakozott: 2015 dec 29

Eszter, nagyon jólesik, amit írsz, köszönöm! (Nem néztem rá a blogomra a napokban, ezért válaszolok ilyen késve.) Smile

Oké nem fogyatékosság, ha valaki tényleg így akar élni. De ha nem....? 
Ilyen sztorikat én is hallok időnként, hogy xy 40 fölött talált magának párt és szült gyereket, és lehet, hogy cinikus vagyok, de szerintem ők a kivételek, akikkel megtörtént az annyira vágyott csoda. De nem ez az általános, sajnos. A többiek élnek úgy, ahogyan tudnak, gondolom. (Most, ebben a pilanatban jöttem rá, hogy valszeg nem jó irány, ha úgy tekintek egy párkapcsolatra, mint egy csodára, ahelyett, hogy az élet természetes velejárójaként tekintenék rá - minthogy az is. No, hát ma se keltem fel hiába!)

Az elért eredményeimre én is büszke vagyok (most már - segít a terápia!), és nagyon-nagyon igyekszem kezemben tartani a gyeplőt, és magamra számítani elsősorban. 


Offline
Csatlakozott: 2010 okt 12

Szia oida! Nekem több olyan barátnőm is van, akik 40 fölött vannak, sosem voltak férjnél, és nincs gyerekük. Ez nem fogyatékosság Smile Van, aki nehezen létesít párkapcsolatot, és van, akinek nincs is rá különösebb igénye. Sosem felejtem el -- amikor szültem (26 évesen), a szomszéd ágyon egy 40 éves nő volt, neki is akkor született az első gyereke, az első párkapcsolatából. Azt mondta, idáig tartott, míg talált valakit, akivel tényleg komolyan tudja gondolni. Arra való tekintettel, hogy egy pszichés problémákkal élőknek könnyebben bomlik fel a kapcsolata, míg meg nem tanulja önmagát szabályozni, illetve könnyen kerül abuzív kapcsolatba, vannak előnyei annak is, ha valaki érett felnőttként talál párt. 

Szerintem is nagyon büszke lehetsz arra, amit elértél eddig. Nyilvánvaló, hogy nagyon intelligens és érzékeny ember vagy, és amikor itt megszólalsz, mindig nagyon empatikusnak és kiegyensúlyozottnak érezlek, olyan ember benyomását teszed, aki kezében tartja az életét. Ezek hatalmas dolgok. 

 


Magamba Zárva

 40 leszek,se gyerek,se asszony,se barátnő,se kutya,se macska.... Háát én is várom a csodát! A magányban nem az a rossz hogy egyedül vagy,hanem az hogy meg lehet szokni!


Offline
Csatlakozott: 2015 dec 29

Szia, teljesen igazad van. A lógusom is folyton arra emlékeztet, hogy mennyi mindent elértem a saját erőmből (igen, többek közt azt is, hogy önálló vagyok és a saját fizumból élek), sajnos én kegyetlen vagyok magamhoz, és a jó dolgokat elfelejtem.

Nem vagyok mentális beteg, "csak" vannak problémáim (alkalmazkodási zavar, szorogás, önértékelés stb.), de sok mindenkivel szoktam itt is egy-egy privi erejéig üzenetet váltani. Dolgozom is azon amit írsz, hogy lássam a szinglilét előnyeit, és ha éppen nem önsajnáltatok ezerrel, akkor szokott is sikerülni. Smile Csak azért néha vannak hullámvölgyek. De már jobb. Köszönöm.Smile


Offline
Csatlakozott: 2016 júl 9

Szia!

Szerintem mindenki akinek nincs párja, gyerek érzi eszt. Én is, ha meglátom a facebookprofilon, hogy egy volt osztálytársam, csoporttársam férjhez ment, lett gyereke. Most épp a nálam kb. 5 évvel fiatalabb unokatesóm terhes. 

Én úgy szoktam az ellen harcolni, hogy azt gondolom így mentális betegként egy területen sikeres vagyok az már eredmény. Megtanultam minden kis lépésnek, eredménynek örülni, pl. hogy most önállóan élek, nem a szüleimmel és a saját fizumból élek. Nemrég még ez is lehetetlennek tűnt.

Szerintem azért ne add fel, bármennyire is lehetetlennek tűnik. Ha pl. a betegséget érzed akadájnak próbálhatsz más sérült emberrel kapcsolatot keresni. Ha nem tudsz elindítani egy kapcsolatot társkeresőzhetsz.

Persze ha akarsz eggyáltalán. 

Vagy azon is dolgozhatsz, hogy jónak lásd ezt az állapotot, pl. olvasni olyan dolgokról, hogy miért jó szinglinek lenni. Vagy gyűjtheted magadnak, hogy mi minden jó dolog történik az életedbe, amit nem tehetnél meg mondjuk egy gyerekkel.


Róka

Szia Oida!

Én sokban hasonlítok szerintem.

Ha gondolod priviben beszélhetünk. 

De én nem tartom magam vénlánynak meg ilyenek és volt párkapcsolatom is.

Most mondjuk nincs, de biztos majd lesz.

Kutyusod nincs esetleg?

Vagy nem vagy kutyás annyira?

 

Puszi!

Írj!

Ölel: Róka

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen