A szeretet művészete - önszeretet

matiri2 képe

AZ ÖNSZERETET
Noha általában nincs ellene kifogás, hogy a szeretet fogalmát
különböző tárgyakra alkalmazzuk, széles körben elterjedt az a hit,
hogy másokat szeretni erény, magunkat szeretni azonban bűn.
Feltételezik, hogy amennyire magamat szeretem, annyira nem
szeretek másokat, hogy az önszeretet egyenlő az önzéssel. Ez a
nézet régi keletű a nyugati gondolkodásban. Kálvin az önszeretetet
"pestisnek" nevezi. Freud pszichiátriai értelemben beszél az
önszeretetről, az értékítélete mindamellett ugyanaz, mint Kálviné.
Az ő szemében az önszeretet ugyanaz, mint a nárcizmus, amikor
valakinek a libidója önmagára irányul.
A nárcizmus az emberi fejlődés legkorábbi szakasza, és az a
személy, aki a későbbi életében visszatér ehhez a nárcisztikus
szakaszhoz, képtelen a szeretetre; szélsőséges esetben elmebeteg.
Freud feltételezi, hogy a szeretet a libidó manifesztációja, és hogy a
libidó vagy másokra irányul (szeretet), vagy önmagunkra irányul
(önszeretet). Szeretet és önszeretet ennélfogva kölcsönösen kizárják
egymást abban az értelemben, hogy minél több van az egyikből,
annál kevesebb a másikból. Az önszeretet rossz, következésképpen
az önzetlenség erényes.
A következő kérdések merülnek fel: Alátámasztja-e a pszichológiai
tapasztalat azt a tételt, hogy alapvető ellentmondás van az
önmagunk és a mások szeretete között? Az önmagunk iránti
szeretet ugyanaz a jelenség-e, mint az önzés, vagy ezek ellentétei
egymásnak? Továbbá, a modern ember önzése azt jelenti-e
csakugyan, hogy érdekli önmaga, mint individuum, valamennyi
intellektuális, érzelmi és érzéki lehetőségével egyetemben? Nem
"Ő" vált-e a társadalmi-gazdasági szerepének a függvényévé?
Önzése azonos-e az önszeretettel, vagy nem éppen annak a
hiányából fakad - e inkább?
Mielőtt belefognánk az önzés és az önszeretet lélektani
aspektusának taglalásába, fel kell hívni a figyelmet a logikai hibára
abban a nézetben, hogy a mások és az önmagunk iránti szeretet
kölcsönösen kizárják egymást. Ha erény szeretni felebarátomat mint
emberi lényt, akkor erény - és nem bűn - szeretni önmagamat,
hiszen én is emberi lény vagyok. Nincs olyan emberfogalom, amely
ne foglalna magába engem is. Az ilyen kirekesztést meghirdető
doktrína belsőleg ellentmondásosnak bizonyul. Az embernek a saját
integritása és egyetlensége iránti tisztelete, a tulajdon énje iránti
szeretete és megértése elválaszthatatlan a másik individuum iránti
tisztelettől, szeretettől és megértéstől. A tulajdon lényem iránti
szeretet elválaszthatatlanul összefügg a bármely más lény iránti
szeretettel.
Most térünk rá az alapvető lélektani premisszákra, amelyeken
következtetéseink nyugszanak. Ezek a premisszák nagy
általánosságban a következők: nemcsak mások, hanem mi magunk
is "tárgyai" vagyunk érzéseinknek és állásfoglalásainknak;
magatartásunk mások irányában és a magunk irányában korántsem
ellentmondó, hanem alapvetően kapcsolatos. A szóban forgó kérdés
szempontjából ez azt jelenti: mások szeretete és a magunk
szeretete nem alternatíva. Ellenkezőleg: akikben megvan a
képesség, hogy szeressenek másokat, azokban ugyanazt a
szeretetkészséget fogjuk találni önmaguk iránt is.
Ami a "tárgyak" és az ember saját énje közti kapcsolatot illeti, a
szeretet elvileg oszthatatlan. A valódi szeretetben termékenység
fejeződik ki, és törődést, tiszteletet, felelősségtudatot és ismeretet
foglal magában. Nem "érzelem", amire valaki "indít" minket, hanem
tevékeny törekvés a szeretett személy fejlődésére és boldogságára,
és a saját szeretni tudásunkban gyökerezik.
Valakit szeretni, az a szeretet képességének érvényesítése és
összpontosítása. Az alapvető igenlés, amit a szeretetet tartalmaz,
úgy irányul a szeretett lényre, mint a lényegi emberi tulajdonságok
megtestesülésére. Aki egy embert szeret, az egyszersmind szereti
az embert, mint olyat. Az a fajta "munkamegosztás", ahogy William
James nevezi, hogy valaki szereti a családját, de nem szereti az
"idegent", annak a jele, hogy alapvetően képtelen a szeretetre. Az
emberszeretet nem absztrakció, mint gyakran gondolják, amely az
egy meghatározott személy iránti szeretet után következik, hanem
előfeltétele annak, noha genetikailag meghatározott egyedek
szeretése közben tettünk rá szert.
Ebből következik, hogy a saját énem éppúgy tárgya kell hogy legyen
a szeretetemnek, mint más. Az ember saját életének,
boldogságának, fejlődésének, szabadságának az igenlése a
szeretőképességében gyökerezik, vagyis a törődésben, tiszteletben,
felelősségtudatban és ismeretben.
Ha az individuum képes rá, hogy termékenyen szeressen, akkor
önmagát is szereti; ha csak másokat tud szeretni, akkor nem tud
szeretni egyáltalán.
Amennyiben önmagunk szeretete és a mások szeretete elvileg
kapcsolatos, hogyan magyarázzuk meg az önzést, amely
nyilvánvalóan kizár minden igazi törődést másokkal? Az önző
embert csak önmaga érdekli, mindent önmagának akar, adni nem
szeret, csak kapni. A külvilágot csak abból a szempontból nézi, hogy
mit kaparinthat meg belőle; nem érdeklik a mások szükségletei; és
nem tiszteli méltóságukat és integritásukat. Nem lát semmit, csak
önmagát; mindenkit és mindent aszerint ítél meg, hogy mi a haszna
belőle; teljességgel képtelen a szeretetre. Nem azt bizonyítja ez,
hogy a másokkal törődés és a magunkkal törődés elkerülhetetlen
alternatíva? Így volna, ha az önzés azonos volna az önszeretettel.
Azonosításuk azonban téves; és éppen ez téveszme vezetett annyi
hibás következtetésre a szóban forgó kérdésben. Önzés és
önszeretet nemhogy nem azonosak: éppenséggel ellentétei
egymásnak. Az önző emberrel nem az a baj, hogy túlságosan szereti
magát, hanem az, hogy túl kevéssé; igazában gyűlöli önmagát.
Az önmaga iránti gyengédség és törődés hiányában, ami csak
termékenysége hiányának egyik kifejeződése, üresen és frusztráltan
magára marad. Szükségképpen boldogtalan, és sóvárogva lesi,
hogyan csikarhatná ki az élettől azt a kielégülést, amelyhez az utat
ő maga torlaszolta el. Látszólag túl sokat törődik önmagával, de
valójában csak sikertelenül igyekszik elpalástolni és ellensúlyozni a
kudarcát, hogy nem tud törődni a valódi énjével. Freud azt tartja,
hogy az önző ember nárcisztikus: mintegy megvonta a szeretetét a
többiektől, és a saját személyére fordította. Igaz, hogy az önző
ember képtelen másokat szeretni, de nem képes szeretni önmagát
sem.
Könnyebb az önzést megérteni, ha összehasonlítjuk a másokról való
túlzott gondoskodással, amilyen például a gyerekét agyonféltő
anyáé.
Noha meg van róla győződve, hogy rendkívüli mértékben szereti
gyermekét, valójában mélyen elfojtott ellenséges érzülettel
viseltetik gondoskodásának tárgya iránt.
Nem azért gondoskodik túlzóan a gyerekről, mert túlságosan szereti,
hanem azért, mert kompenzálnia kell azt, hogy egyáltalán nem
tudja szeretni.
Az önzés természetének ezt az elméletét alátámasztja a "neurotikus
önzetlenség"-gel kapcsolatos pszichoanalitikus tapasztalat. Ez olyan
tünete a neurózisnak, amelyet jó néhány embernél megfigyeltek,
akik rendszerint nem ettől szenvednek, hanem más, ezzel
összefüggő tünetektől, mint depresszió, fáradékonyság,
munkaképtelenség, szerelmi kudarcok stb. Nemcsak hogy nem érzik
"tünetnek" az önzetlenséget: gyakran ez az egyetlen megváltó
jellemvonás, amivel ezek az emberek büszkélkednek. Az "önzetlen"
ember "nem akar semmit önmagának"; ő "csak másokért él",
büszke rá, hogy nem tulajdonít magának jelentőséget. Zavarodottan
tapasztalja, hogy önzetlensége ellenére boldogtalan, és hogy
kapcsolatai a hozzá legközelebb állókkal nem kielégítek. Az
analitikus munka kimutatja, hogy önzetlensége nem független
egyéb tüneteitől, hanem egyike azoknak, gyakran éppen a
legsúlyosabb; hogy elsatnyult az a képessége, hogy szeressen vagy
hogy bármiben örömét lelje; hogy ellenséges érzület hatja át az
élettel szemben, és hogy önzetlenségének látszata mögött
körmönfont, de nem kevésbé erőteljes egocentrizmus rejlik. Ez az
ember csak akkor gyógyítható meg, ha önzetlenségét is tünetként
értelmezzük a többivel együtt, hogy terméketlenségén, ami
önzetlenségének és egyéb bajainak a közös gyökere, változtatni
lehessen.
Az önzetlenség természetét kiváltképpen nyilvánvalóvá teszi az a
hatás, amit másokra tesz - a mi kultúránkban leggyakrabban az a
hatás, amit az "önzetlen" anya tesz a gyermekeire. Ő azt hiszi, hogy
önzetlensége révén azok majd átélik, hogy mit jelent szeretve lenni,
másfelől pedig megtanulják, hogy mit jelent szeretni.
Önzetlenségének a hatása azonban egyáltalán nem felel meg a
várakozásainak. A gyerekeken nem látszik azoknak a boldogsága,
akik meg vannak róla győződve, hogy szeretik őket; gondterheltek,
feszültek, félnek anyjuk szemrehányásaitól, és szorongva
igyekeznek eleget tenni igényeinek. Rendszerint hat rájuk anyjuk
rejtett ellenséges érzülete az élettel szemben, amit inkább éreznek,
mintsem világosan felismernek, és végül is egyre inkább átitatódnak
vele. Mindent összevéve az "önzetlen" anya hatása nem sokban
különbözik az önzőétől; sőt gyakran rosszabb, mert önzetlensége
miatt a gyerekek nem kritizálhatják az anyjukat.
Rájuk nehezedik a kötelesség, hogy ne okozzanak neki csalódást; az
erény álarca alatt beléjük sulykolódik a lecke, hogy utálni kell az
életet. Akinek alkalma van tanulmányozni, hogyan hat a gyerekeire
az olyan anya, akiben valódi önszeretet van, az láthatja, hogy a
gyereknek semmi sem teheti hatékonyabb élményévé a szeretetet,
az örömöt és a boldogságot, mint ha olyan anya szereti, aki szereti
önmagát. Ezeket a gondolatokat az önszeretetről aligha foglalhatjuk
össze jobban, mint ha idézzük, amit Meister Eckhart mondott
témánkról: "Ha szereted önmagadat, mindenki mást is úgy szeretsz,
mint önmagadat. Amíg mást kevésbé szeretsz, mint magadat, addig
magadat sem sikerül igazán szeretned, de ha mindenkit egyformán
szeretsz, magadat is beleértve, akkor egy személyként fogod
szeretni őket, és ez a személy egyaránt Isten és ember. Így hát nagy
és igazságos személy, aki önmagát szeretve mindenki mást is
egyformán szeret."
 

Megosztás Viberen