Budapesten lakom, egy külvárosi kertes kerületben. Egyedül élek, a volt férjem (1 éve és 2 hónapja váltunk el 20 év házasság  után) és a fiatal felnőtt fiam egy fél emelettel lejjebb laknak.
Ez csak a bevezető.
A lényeg az, amit innen a saját étkezőasztalomnál ülve látok az ablakon túl.
Az már egy másik kerület, ahova nem szoktam járni sétálni sem, csak a buszmegálló van azon az oldalon, a határon. Pedig kertes az is, nem is értem, miért nem mentem még arrafelé. Talán amiatt, hogy félek, hogy eltévedek és túl gyenge leszek ahhoz, hogy visszataláljak haza.
Szóval kinézek és messze, ki tudja mennyire, van egy óriásinak kinéző fa. Lombos lehet, de annyira sűrű, hogy most is tömörnek látszik. Talán tölgyfa.
Nagyon szeretem a fákat. Főleg a nagy erdei fenyőket, de ezeket a bármilyen matuzsálemeket is.
Nehezen mozdulok ki, a depresszió valahogy sokszor visszatart.
Elhatároztam, hogy egyszer megkeresem azt a fát. Talán megkérem valamelyik barátomat vagy egy ismerőst, akár fél-idegent, hogy keressük meg.
De merre menjek? Nincs rajta a térképen. Ha meg odaérnék valahogy, olyan nagy, hogy nem is venném észre, hogy ott vagyok éppen alatta-előtte.
A fáknál nem működik ez a toronyiránt keresés.
Hát, talán a megérzés segítene benne.
Vagy csak nekiindulni, még akkor is, ha nem találom meg.
Aztán épségben hazaérni ebbe az utált magányos létbe.