Senki se hisz nekem, teljesen magamra maradtam

Linzer képe

Csak rosszabb lett, hogy lett papirom az autizmusomról, semmire se jó, kukába való, senki se hiszi el.

Apám: "Megjátszottad magad az orvosnál, rájátszottál a tünetekre" "Dolgozni kell, nem ülhetsz itthon" "Tűrhetetlen, hogy ilyen keveset dolgozol" "Katonának kéne vinni, megtanulnád, mi az élet" "Teljesen normális vagy" - és el is várja az átlagos, egészséges viselkedést, ha meg nem jön össze, veszekedés meg balhé van. És még lehetne sorolni. 

Mamám: "Bebeszéled magadnak" "Ne akarjál beteg lenni" "Barátkozzál. Én mindenkivel beszélgetek a buszon" "Magadnak köszönheted, hogy nincsenek barátaid, mert nem akarsz barátkozni" "Beszélgessél az emberekkel" "Nyiss az emberek felé" "Legyél pozitiv" "Ilyen fiatalon nehogy leszázalékoltasd már magad" "Én 40 évig dolgoztam és mindennap négykor keltem, nem igaz, hogy te nem vagy erre képes" 

Egyik nővérem: "Csak rájátszol" "Legyél vállalkozó" "Gonosz vagy" "Rosszindulatú vagy" "Menjél újságirói egyetemre" "Legyél pozitiv" 

Öcsém leszarja az egészet

Anyám látszólag megérti, de, ha már jön valaki, hirtelen megváltozik a véleménye

Egyéb rokonok: "Semmi bajod nincs" "Hülyeségeket mond az orvos, bármelyik emberre ráillenének ezek" "Nehogy leszázalékoltasd magad ilyen fiatalon" "Neked művészet irányba kell menni, minden más időpocsékolás" "Dolgozni kell" "Hülyeség, hogy aszex vagy, bebeszéled magadnak" "Kéne már fognod egy pasit"

Másik nővérem csak azért ért meg, mert lett egy betegsége, de előtte ő is olyan volt, mint a többiek, és kiakart tiltani a házából.

Unokatesók 2015 óta kirekesztenek és gyűlölnek, ők a halálomat kivánják. Vagy csak annyit, hogy soha a büdös életbe ne halljanak rólam. A temetésemre se jönnének el.

Apám öccse, aki hasonló, mint én: "Hülyeség ez, ne menj orvoshoz" A többivel egyetért, amikor gyűlölközöm, mert ő is szokott, és ő is gyűlöli azokat, akik kirekesztenek, mert őt már régebb óta és jobban gyűlölik mint engem. A szőnyeg alá akarja söpörni a problémát, hogy az nincs. Inkább iszik.

Unokatesómék még régebben: "Beteg vagy" "Menj orvoshoz" Mikor rávettem magam, kértem, hogy segitsenek benne: "Old meg magad, mi nem tudunk segiteni"

Van igy értelme ennek? 

Aki meg megért, meg messze van. Azokkal vagyok körülvéve, akik szerint rájátszok és dolgoznom kéne és felháboritó hogy ilyen keveset dolgozok.


Offline
Csatlakozott: 2018 máj 6

Eddig tartott a jó világ


Offline
Csatlakozott: 2018 máj 6

Hát sajnos ez ilyen. Talán most egy kicsit jobb, de lehet csak azért mert tegnap jöttem haza


Offline
Csatlakozott: 2012 dec 29

Linzer írta:

A kedvenc mondatom: Legyél pozitiv.... Na attól tudnám a falat kaparni... ezt csak azok mondják, akiknek minden összejön...

Nem. Ott a barinőm, 1000 gondja van, és folyton ezt fújja... és azt, hogyha nem úgy állna hozzá, hogy lesz jobb, mert lennie kell, akkor felkötné magát az első fára. Erre mondom neki, hogy mit gondol, mégis miért próbálkozok időnként ilyesmivel?


Offline
Csatlakozott: 2018 máj 6

Régebben nekem is jobban erőltették a munkát, most már mintha kezdenének beletörődni h sose lesz normális munkahelyem, ahol meg is tudnék maradni hosszú távon.

Csak a fizikai betegséget ismerik el, ami pszichés, ezt nem értik meg, mert sosem voltak benne és könnyen megy a dumálás

A kedvenc mondatom: Legyél pozitiv.... Na attól tudnám a falat kaparni... ezt csak azok mondják, akiknek minden összejön...


Offline
Csatlakozott: 2012 dec 29

Nálunk a mai napig az van, hogy nincs nekem semmi bajom, csak "megvezetem" a szakembereket. Mondjuk olykor van olyan is, de ettől még a baj megvan. (Egyébként pl. egy ilyen leszázalékolási bizottság előtt meg ki ne tenne rá egy lapáttal?) Az a fő baj, hogy azt nem hajlandók elismerni, hogy nekik lehet egy dilis gyerekük. Mert akkor el kellene ismerni, hogy velük sincs valami rendben, vagy genetikailag, vagy az általuk teremtett környezettel. Vagy mindkettő. Így marad az, hogy piszok rossz természetem van, továbbá a pia. Anyám meg az igazságügyi elmeorvos szakértő egy húron pendülnek: nincs semmi más bajom, csak az alkohol. (Ugyanakkor az összes szakember szerint ez nálam másodlagos tünet.) Annak idején folyton azt mondta anyám, hogy "nekem nincs időm a lelkemet nyalogatni, én DOLGOZOM!" (Ennyit az érzelmi elérhetőségről.) Viszont amióta leszázalékoltattam magam, leszokott róla, hogy a munkával zaklasson.


Offline
Csatlakozott: 2018 máj 6

Szinte esélytelen. Mindig is hatalmasak voltak az elvárások már felnőttként. Gyerekként meg elismerték h van vmu, mamám járatott is csak egy hirteken költözés megszakította ami igazából tönkretett mindent. 


Offline
Csatlakozott: 2016 már 14

a kezdeti reakciók valahogy mindig ilyenek. árnyalja némileg a képet, hogy legtöbbször egy ilyen vagy ehhez hasonló helyzetben a hozzátartozók is kétségbe vannak esve, és a hárítással, meg a tagadással próbálják ezt orvosolni, magyarán mondva nem akarják elhinni, hogy esetleg tényleg "valami baj van veled". persze nem ismerem a rokonaidat, így aztán mentegetni sem akarom őket, csak megjegyeztem, hogy nem mindig feltétlenül a rossz szándék, vagy az intolerancia van az ilyen megnyilvánulások hátterében, hanem sokszor a tehetetlenség érzése, ami szintén nem túl kellemes egyébként. én is végigjártam egy rakás lépcsőfokot a családommal, mire többé-kevésbé elfogadták, hogy mi a helyzet. meg természetesen nem értették, de ilyesmire eleve esélyük sem volt. remélem, hogy nálatok is enyhül majd a szitu idővel!

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen