Amennyiben úgy érzi, segítségre van szüksége, hívja a 116-123, vagy a 06 80 820 111-es ingyenes számot, ahol a krízishelyzetben lévőket segítők nyújthatnak támogatást önnek.
 

Visszatekintes, jelenlegi kinlodas

léleksivatag képe

Uj ev, uj remeny .. vagy nem, inkabb epp az ellenkezoet erzem. Ha ez a kovid mizeria nem lenne, gyanitom akkor sem lenne sokkal ojbb a helyzet, de ezzel megfuszerezve, elmeny az elet. 

Nem mondom, hogy olyan mellyen vagyok, mint az elso lockdown idejen voltam, sot, neha azt erzem egeszen elvagyok, 'jol vagyok'. Aztan jon a pillanat, beugrik valami kis csintalan gondolat, es odavag. 

Nem is tudom mi a legkinzobb problemam jelenleg (boseg zavara ...hahha), talan a magany. Szerintem 28 ev egyedullet utan buszken kijelenthetem, hogy kronikus magannyal kuzdok. Habar fajdalmas, de ennyi ido utan az ember eggye valik vele. Ugyan vagynek egy kapcsolatra, melyebb baratsagokra, de egyszeruen nem tudom hogyan is kezdhetnek bele. Es ahogy telik az ido, egyre csak nehezebb es nagyobb a nyomas. Hogy adod be valakinek, hogy 28 ev alatt lenyegeben anyukadon kivul senkihez nem alltal eleg kozel? Sot, az utobbi idoben mar hozza sem? 

Fogalmam sincs hol 'rontottam' el. Mit ronthattam el. Emlekszem ugyan, hogy volt idoszak sulis koromban, amikor szant szandekkal tartottam magamtol tavol az embereket, csak hogy ne bantsanak. Ugy fest on szepen sikerul felepitenem azt a varat magam kore, hogy lebontani sem tudom. Akarom e egyaltalan? Hulye keres, persze, de kozben talan megsem. Hiaba vagyom az emberek kozelsegere, bizonyos szinten 'keveredem' veluk, de megis, egy ido utan irritalnak, vagy csak szuksegem van a kis szferamra. Emelett sokszor erzem ugy, hogy nem vagyok 'kompatibilis' az emberekkel. Egyre gyakrabban. Nyilvan a virus ota igen csak hatramentebe kapcsolt a szocialis eletem. 

Ahogy mulik az ido, egyre tavolabb kerulok a valodi enemtol. Ha volt olyan persze. Mindig is azt ereztem, darabjaimra hullottam tini koromban, de azota sem sikerul osszeillesztenem a darabkaimat. 17-18 eves korom korul volt egy melyrepulesem, amikortol elkeztem lazadni az ellen, akit a szuleim epitettek fel. De a mai napig nem gyozedelmeskedtem az az enem felett. Viszont egy ideje ugy erzem mar nem is igazan harcolok, csak vagyok... tulelek. 

Annyira hozza szoktam a 'mentalis szenvedeshez', hogy ha jon egy hullam, mar meg sem lepodok.Tudom, hogy jon es megy. Persze van hogy honapokig is elidozik, van hogy szolgal ilyen olyan meglepetesekkel. Van hogy olyan melyre taszit, hogy elgondolkodom megeri-e ezt a probat is kiallni? Sokszor elkap a felelem, hogy mi lesz, ha egyszerre csak azt gonodlja az elmem, hogy nem. 

Na jolvan, ennyi elmelkedes mara eleg, sok nap van meg hatra az evbol.

BUEK!

 

Megosztás Viberen