Egzisztencializmus és demencia

Kleó képe

Aki azt gondolja, hogy most filozófiai fejtegetésbe kezdek (habár az is "beférne" ide), téved. Ez az iromány apámról fog szólni.

Történetesen a mellettünk levő osztályterembe eggyel fölöttünk lévő társaság járt, és történetesen ott apám tanította a magyart. Én meg jóban voltam sok-sok onnani iskolatárssal, főleg a fiúkkal. Történt egyszer, hogy negyedik végén, két héttel a tanévzárás előtt, atyám kitöltős dolgozatot íratott – az egzisztencializmusból. (Az "utolsó" tananyag a modern irodalom volt, már akkoriban megvolt a tanci választási lehetősége, hogy ezen belül mit tanít, apám az európait választotta, míg mi a tengerentúlit tanultuk.)

Egyszer csak odajött hozzám az osztályából egy haverom (neves kutató fia, később képviselő is volt) meg két osztálytársa, hogy tüntessem el az egzisztencializmus-dolgozatokat, mert ők erre már nem készültek, és irtó pocsékak lettek. Akár égessem el vagy húzzam le a vécén, mindegy. Elárulom, hogy ezt azért már nem mertem volna megtenni.

Két nap múlva jöttek a fiúk: – Mit iszol? Mit eszel? Hova menjünk? –mondom,  mi a szar van??? – Hát a dolgozatok. Apád ma bejelentette, hogy elvesztek az egzisztencializmus-dolgozatok, de már nem íratja újra! –mondom, nem én voltam. Ezt persze nem hitték el, betudták annak, hogy mégiscsak ciki lenne bevallanom... De egész délután-este jól tartottak.

Eltelt néhány hónap, és meglátom a stelázsi tetején az egzisztencializmus-dolgozatokat – kijavítatlanul. Nem bírtam ki, megkérdeztem apámat, hogy mi ez. Mire ő: – Belenéztem, de ezek olyan pocsékul sikerültek, hogy ki sem javítottam, mert mindenkinek lerontotta volna a jegyét. Inkább azt mondtam, hogy elvesztettem őket...

Hát ilyen jó fej is tudott lenni a fater. Ha most megkérdezném tőle, mi az egzisztencializmus, hosszan elmagyarázná, Heideggertől kezdve Sartre-n át Camus-ig. De amikor a haverja váratlanul-hirtelen megkérdezte tőle, hogy hány gyereke és hány unokája van, nem tudott válaszolni.

Szörnyű ez az elhülyülés, és tény, hogy utoljára a szakmát felejtik el... Remélem, ha örököltem is a hajlamot, nem élek addig, hogy ez a kórság kitörjön rajtam!


Offline
Csatlakozott: 2012 dec 29

Hogy mennyire belterjes, arról van egy édes sztorim. Amikor hetedikesek voltunk, járt a szomszéd osztályba egy szép lány, az egyik osztálytársam-haverom szerelmes volt belé, és csak úgy emlegettük, hogy "X. Y. a hatodikaból". Mivel az apja francia, elég jellegzetes neve van. És egyszer csak a lakótelepi általánosban lett egy ilyen nevű töritanárnője a lányomnak. Azért biztonság kedvéért megkérdeztem apámat (gimiben tanította a lányt), hogy ő-e az. – Persze, történelem-magyar szakot végzett.
Aztán jelentkezett a lányom többek közt ebbe a gimibe (akkorra már 6 osztályos volt), én meg szaktanári fogadáson jártam X. Y.-nál a hatodikaból. Azt mondja nekem, ha a lányom ebbe az iskolába szeretne menni, beszéljek S. bácsival, aki igazgatóhelyettes volt ott (akkor már nyugdíjban volt); és mivel a lányomnak minden képessége megvan hozzá, hogy oda járjon, ő majd felhívja S. bácsit az érdekében. Mondom, nem szeretném. – De miért? S. bácsi nagyon rendes ember. – De én abba az iskolába jártam 9 évig, és a tanároknak nincs valami jó emlékük rólam. Különben a tanárnő a szomszédos osztályterembe járt. (Attól kezdve már tegeződtünk.) – Ugyan, nem számít, majd S. bácsi, csak menjek el hozzá. Mondom, nem akarom. – De miért? – Mert az apám!!! Azt mondja erre X. Y. a hatodikaból, hogy bocsánat, de ő soha nem nézte meg a naplóban a lányom anyja nevét (ez sem épp gyakori vezetéknév). Erre én: Ez teljesen normális.
Na, nem mentem apámhoz protekcióra, én jobb szerettem volna, ha a másik gimibe veszik fel a lányom (ahol végül is én érettségiztem), de apám szólt az akkori ottani igazgatónak, aki történetesen szintén magyartanár, és tanított engem (mondjuk ő szeretett, és nagyon meg volt elégedve velem), hogy "ne vegyétek fel, majd MI felvesszük". Na, erről ennyit.


Offline
Csatlakozott: 2012 dec 29

Az csak egy évig volt... Azt mondták apámnak, hogy jobb lenne, ha a lánya egy másik gimnáziumban érettségizne le Laughing out loud Viszont hogy ne ismerjék a kollégákat, az megoldhatatlan lett volna, az is egy belterjes világ.


Offline
Csatlakozott: 2017 már 31

A legjobb az lett volna, ha nem velük egy iskolába jársz. Lehetőleg olyan helyre, ahol a tanárokat sem ismerik. 


3
Offline
Csatlakozott: 2012 dec 29

Apám már rég nem tanított, mikor meghülyült...
Szerették is a diákjai, tényleg laza volt (anyám nem, ő autokrata, mindenki pisáljon vért, és ami attól kijön belőle...).
Ugyanezzel a társasággal: március 15-én készültünk a Múzeum-kertbe. (Akkoriban ez rendszerellenes tevékenység volt, pl. Demszkyéket is "begyűjtötték" ilyesmiért.) Na, a Bródy sarkán mondták a srácok: "Te menjél haza, addig nem megyünk tovább!" Nem értettem, mi bajuk velem, de nagy duzzogva hazajöttem. Aztán kiderült, hogy a fater azt mondta nekik: "Ha a lányomat viszitek, kirúgatom az egész bandát". Persze nem tette volna meg, de elérte, amit akart...


Offline
Csatlakozott: 2017 már 31

Apud nagyon laza Smile

Láttam egy tanárt megbolondulni. 2 évig tanított. Ő is tudta a tananyagot, jól elmondta, táblára felírta stb. De kérdezni nem volt érdemes. Fel sem fogta, a válasz sem volt releváns. Minket tanított utoljára, már mindenki tudta, h valami nem kerek, felmondtak neki. 

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen