1830
Hogy mennyire belterjes, arról van egy édes sztorim. Amikor hetedikesek voltunk, járt a szomszéd osztályba egy szép lány, az egyik osztálytársam-haverom szerelmes volt belé, és csak úgy emlegettük, hogy "X. Y. a hatodikaból". Mivel az apja francia, elég jellegzetes neve van. És egyszer csak a lakótelepi általánosban lett egy ilyen nevű töritanárnője a lányomnak. Azért biztonság kedvéért megkérdeztem apámat (gimiben tanította a lányt), hogy ő-e az. – Persze, történelem-magyar szakot végzett.
Aztán jelentkezett a lányom többek közt ebbe a gimibe (akkorra már 6 osztályos volt), én meg szaktanári fogadáson jártam X. Y.-nál a hatodikaból. Azt mondja nekem, ha a lányom ebbe az iskolába szeretne menni, beszéljek S. bácsival, aki igazgatóhelyettes volt ott (akkor már nyugdíjban volt); és mivel a lányomnak minden képessége megvan hozzá, hogy oda járjon, ő majd felhívja S. bácsit az érdekében. Mondom, nem szeretném. – De miért? S. bácsi nagyon rendes ember. – De én abba az iskolába jártam 9 évig, és a tanároknak nincs valami jó emlékük rólam. Különben a tanárnő a szomszédos osztályterembe járt. (Attól kezdve már tegeződtünk.) – Ugyan, nem számít, majd S. bácsi, csak menjek el hozzá. Mondom, nem akarom. – De miért? – Mert az apám!!! Azt mondja erre X. Y. a hatodikaból, hogy bocsánat, de ő soha nem nézte meg a naplóban a lányom anyja nevét (ez sem épp gyakori vezetéknév). Erre én: Ez teljesen normális.
Na, nem mentem apámhoz protekcióra, én jobb szerettem volna, ha a másik gimibe veszik fel a lányom (ahol végül is én érettségiztem), de apám szólt az akkori ottani igazgatónak, aki történetesen szintén magyartanár, és tanított engem (mondjuk ő szeretett, és nagyon meg volt elégedve velem), hogy "ne vegyétek fel, majd MI felvesszük". Na, erről ennyit.
Egzisztencializmus és demencia
Aki azt gondolja, hogy most filozófiai fejtegetésbe kezdek (habár az is "beférne" ide), téved. Ez az iromány apámról fog szólni.
Történetesen a mellettünk levő osztályterembe eggyel fölöttünk lévő társaság járt, és történetesen ott apám tanította a magyart. Én meg jóban voltam sok-sok onnani iskolatárssal, főleg a fiúkkal. Történt egyszer, hogy negyedik végén, két héttel a tanévzárás előtt, atyám kitöltős dolgozatot íratott – az egzisztencializmusból. (Az "utolsó" tananyag a modern irodalom volt, már akkoriban megvolt a tanci választási lehetősége, hogy ezen belül mit tanít, apám az európait választotta, míg mi a tengerentúlit tanultuk.)
Egyszer csak odajött hozzám az osztályából egy haverom (neves kutató fia, később képviselő is volt) meg két osztálytársa, hogy tüntessem el az egzisztencializmus-dolgozatokat, mert ők erre már nem készültek, és irtó pocsékak lettek. Akár égessem el vagy húzzam le a vécén, mindegy. Elárulom, hogy ezt azért már nem mertem volna megtenni.
Két nap múlva jöttek a fiúk: – Mit iszol? Mit eszel? Hova menjünk? –mondom, mi a szar van??? – Hát a dolgozatok. Apád ma bejelentette, hogy elvesztek az egzisztencializmus-dolgozatok, de már nem íratja újra! –mondom, nem én voltam. Ezt persze nem hitték el, betudták annak, hogy mégiscsak ciki lenne bevallanom... De egész délután-este jól tartottak.
Eltelt néhány hónap, és meglátom a stelázsi tetején az egzisztencializmus-dolgozatokat – kijavítatlanul. Nem bírtam ki, megkérdeztem apámat, hogy mi ez. Mire ő: – Belenéztem, de ezek olyan pocsékul sikerültek, hogy ki sem javítottam, mert mindenkinek lerontotta volna a jegyét. Inkább azt mondtam, hogy elvesztettem őket...
Hát ilyen jó fej is tudott lenni a fater. Ha most megkérdezném tőle, mi az egzisztencializmus, hosszan elmagyarázná, Heideggertől kezdve Sartre-n át Camus-ig. De amikor a haverja váratlanul-hirtelen megkérdezte tőle, hogy hány gyereke és hány unokája van, nem tudott válaszolni.
Szörnyű ez az elhülyülés, és tény, hogy utoljára a szakmát felejtik el... Remélem, ha örököltem is a hajlamot, nem élek addig, hogy ez a kórság kitörjön rajtam!
- Kleó blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
Az csak egy évig volt... Azt mondták apámnak, hogy jobb lenne, ha a lánya egy másik gimnáziumban érettségizne le 
Viszont hogy ne ismerjék a kollégákat, az megoldhatatlan lett volna, az is egy belterjes világ.
A legjobb az lett volna, ha nem velük egy iskolába jársz. Lehetőleg olyan helyre, ahol a tanárokat sem ismerik.
Apám már rég nem tanított, mikor meghülyült...
Szerették is a diákjai, tényleg laza volt (anyám nem, ő autokrata, mindenki pisáljon vért, és ami attól kijön belőle...).
Ugyanezzel a társasággal: március 15-én készültünk a Múzeum-kertbe. (Akkoriban ez rendszerellenes tevékenység volt, pl. Demszkyéket is "begyűjtötték" ilyesmiért.) Na, a Bródy sarkán mondták a srácok: "Te menjél haza, addig nem megyünk tovább!" Nem értettem, mi bajuk velem, de nagy duzzogva hazajöttem. Aztán kiderült, hogy a fater azt mondta nekik: "Ha a lányomat viszitek, kirúgatom az egész bandát". Persze nem tette volna meg, de elérte, amit akart...
Apud nagyon laza 
Láttam egy tanárt megbolondulni. 2 évig tanított. Ő is tudta a tananyagot, jól elmondta, táblára felírta stb. De kérdezni nem volt érdemes. Fel sem fogta, a válasz sem volt releváns. Minket tanított utoljára, már mindenki tudta, h valami nem kerek, felmondtak neki.
Legfrissebb hozzászólások