Levegőt!

KimMinTae képe

Levegőt!

 

Kistestvérét nézi, aki a kisebb nagyobb hullámokat figyeli előszeretettel ami felé közelednek, majd oda fut, hogy lábait megcsiklandozza a jéghideg viz. Mindig hangos kacagással, fut vissza a szárazsághoz, és hangosan közli testvérével számtalanszor, hogy Őt bizony, megcsipte a viz! Rettentően édesnek gondolta ezt, de közben kissé aggódott. A szülei rá bizták, hogy jöjjenek el kicsit levegőzni, igy véletlenül sem szeretne csalódást okozni,hogy valami baja történne a kisebbnek. 

Az előző napjai eléggé sűrűk voltak, folyamatosan tanult a vizsgáira, ami eleve nagyon stresszes folyamat, igy a lehető legkimerültebben ücsörög a fűben, élvezi ezeket a pillanatokat, amiket nem a könyvei, és füzetei felett tölt, hanem az édestestvérével aki úgyancsak felnőni látszik. Mindig elcsodálkozott azon, hogy az idő mennyire elpereg a feje fölött, nemrégiben még egy kisbaba volt most meg már kész rakoncátlan kisfiú. Csodálta, szerette, hiába néha az őrületbe kergette Őt, ő is. Bár kérdi Ő, mely gyerek bir úgy teljesen magával, hogy néma csönd uralkodjon a ház falain belül? Egyik sem, és épp ezért is volt egy áldás, egy áldás amely nem hagyta, hogy szürkén élje meg a napjait a négy fal közé zárva.

Sokszor pislogott, ásitozni kezdett, ám ennek ellenére nem akarta levenni az iriszeit róla, de ekkor hirtelen egy fájdalom szökött koponyájába, amitől szorosan összeszoritotta szemeit. Fogalma sem volt arról, honnan ez az érzés, de azzal nyugtatta magát, hogy csak a kimerültség szórakozik vele. Nagy lassúsággal megpróbálta felemelni pilláit, és mikor sikerült, olyan érzése volt, mintha egyetlen egy perc alatt rengeteget romlott volna a látása, egyszerüen mindent homály fedett, de még igy is látta testvérét. Bár, mintha távolabbról figyelte volna Őt. 

Ez kicsit meg is ijesztette Őt, igy lassan megtámaszkodva, állásba tornázta magát, ami szép is lett volna, ha hirtelen nem jön rá pár szédüléssi hullám, minek hatására térdre vágódott. Sűrűn pislantva emeli fejét testvére irányába, de ekkor sehol sem látja. Szive eszeveszett ütemben kezd el verni, és látása úgy ahogy kitisztul. 

- Krisztofer? - Hangja hisztérikusan cseng, és közben már sikerül felállnia, és a vizhez veszi az irányt nagy léptekkel. - Krisztofer?? - Szive a fülében dobog, mintha fordulna vele a világ, érzi hogy arcából az összes vér eltünik, és elfogja a mérhetetlenül nagy rettegés. Ekkor hirtelen mintha valamit meglátna a viz felszinén jó pár méterre tőle, igy nem gondolkozva semmin, azon sem, hogy egyáltalán nem tud úszni, beleugrik a jéghideg vizbe. 

Fejében csak egyetlen egy szót, a testvére nevét hajtogatja és, hogy mennyire sajnálja, hogy nem figyelt eléggé. Könyörgött a nehézkes úszás közben, hogy ne essen semmi baja, hogy legyen ez csak egy szörnyű álom, és Ő éppen a parton fekve csak beképzeli ezt, az álomvilág csúfos tréfát űz belőle. Nem elég, hogy nehézkesen megy neki, hogy elérjen a céljához, de a ruhái súlya enyhén lefelé húzza őt, igy még jobban belassul, lábával vadul csapkod, karjával a végkimerültségig szántja a viz felszinét. 

Már majdnem ott van, ekkor egy újabb szédülés kapja el, amitől lentebb bukik a vizben, torkát, orrát elönti a viz, és egyszerűen képtelen fentebb rugni magát. Szembogarait nyitva tartva ekkor észre veszi, hogy egy elhasznált ruha anyag úszkál a viz felszinén, Ő pedig elmosolyodik.

Mi oly vicces?

A skizofrénia újra utolérte őt, csak hallucinált. Hisz, testvére, már rég nem élt. Csak az ő gondolataiban.

Érezte, hogy feje majd szétrobban a nyomástól, szörnyű érzés lett úrrá rajta, oxigénért nyitotta el ajkait, egyszerűen csak levegőért könyörgött. 

Érezte, hogy mellkasa is ég, szive lassan kezdett el dobogni, szemeit meg résnyire hagyva próbálta még felfogni mi történik vele, a halála előtti másodpercekben. Látta, az Ő szuperhősét, az ő helyes kistesóját, aki hozzá úszva, szomorúan nézett szemeibe. Átölelte testét, majd füléhez hajolva, csak ennyit mondott,

 

Engedj el.



 

Megosztás Viberen