Archetipusos minták a mesékben .Fejlődéstörténet? Vagy Hiába minden n? Nekem nem ezt mondták az életről!Nem ezt ígérted!

Anonymous képe

Wass Albert: Mese a kék hegyekről

 

mese-a-kek-hegyekrol.jpg

 

Mese a kék hegyekről

 

 

   A nagy irtásról, ahova az őzek hajnalonként legelni

kijártak, messzire elláthatott a szem. Széles nagy

völgyek, hullámos dombhátak fölött távoli hegyekig.

Kékek voltak ott messze azok a hegyek, szépségesen

kékek. És a fiatal őzek, kik éppen látni tanulták a

világot, megkérdezték mindig anyjukat:

- Miért kékek ott túl azok a hegyek?

   És az őzanyák emlékezet óta mindig ugyanazt felelték

ilyenkor:

- Mert ott nincs farkas és nincs róka. Nincsenek kutyák

és nincsenek gonosz emberek. Csak békesség van ott,

nyugalom és csönd. Csupa lóhere nő a réteken, és soha

sincsen tél. Szél nem jár arra, és a lomb nem hervad el.

Nincsen hó, fagy, csupán jó meleg, nap nap után. Azért

olyan kékek azok a hegyek.

- Akkor miért nem megyünk oda? - kérdezte meg erre

valamennyi kis őz emlékezet óta, aki csak ott nőtt föl a

nagy irtáson.

   És valamennyi őzanya, aki valaha is fiakat nevelt, ezt

felelte erre:

- Nem lehet, fiacskám. Nem lehet.

És sóhajtott hozzá, vágyakozó szomorúsággal, ahogy csak

őzanyák tudnak sóhajtani.

   Az őzfiak legnagyobb része nem kérdezősködött tovább.

Belenyugodtak abba, hogy nem lehet. Őzek voltak, és az

őzek sorsa belenyugodni a változatlanba. De minden

esztendőben akadt egy-egy a nagy irtás őzfiai között,

aki tovább nyújtogatta vékonyka nyakát, meresztgette

kíváncsi két szemét a kék hegyek felé, és tovább

kérdezett.

- Miért nem lehet?

Ilyenkor az őzanya, kinek ilyen kíváncsi fiacskája volt,

megbotránkozva csapta

hátra a füleit, úgy mondta: - Nem lehet, mert nem lehet!

- És dobbantott is hozzá a lábával, ahogy haragos

őzanyák szoktak. Olyan őzfiú, aki ebbe se nyugodott bele,

egy ha akadt csak minden esztendőben. Aki

megkérdezte:

- Akkor honnan tudni, hogy mi van ott? Ha nem lehet

odamenni és megnézni?

Az őzanya, akit ez a kérdés ért, elkomolyodva és nagyon

titokzatos képpel ennyit felelt csupán: - Onnan jöttek volt

az őseink. Valamikor nagyon-nagyon régen.

   Többet aztán nem mondott egy szót sem. Ha pedig a

fiacskája ebbe se nyugodott bele, és tovább merészelt

kérdezősködni, úgy meglökte, hogy menten

belesuppant egy tüskés szederbokorba, és alaposan

összeszurkálta magát benne. Többet aztán nem

kérdezősködött senki a kék hegyek felől álló esztendőig.

Csak bámulták az őzek hajnalonként álmodó nagy

szemekkel a távoli kék meseföldet, mely csupa édes levelű

lóherét terem, ahol nincsen farkas és nincsen róka,

nincsenek kutyák és gonosz emberek, nincsen szél és

nem hull le a lomb. Télen, amikor zúgó förgeteg kavarta

a havat, dideregve húzódtak össze fagyos vackukon az

irtás őzei, és álmodtak a messzi kék hegyekről. Szemüket

lehunyták, hogy ne lássák maguk körül a jeges

szürkeséget, és gondolatban ott legeltek az örök

napfényes lóheremezőkön, ahol nincsen tél soha, nem

fáznak és nem éheznek az őzek..

   Így volt ez, mióta csak őzek éltek az erdőben, és nem

változott azóta se semmi.

   Csak éppen egyszer. Egyszer történt valami.

   Egy fiatal őzbak, egyike azoknak, akik nem

nyugosznak bele, elhatározta, hogy megkeresi az utat,

mely visszavezet a messzi kék hegyekhez. Kerek

esztendőn át készült a nagy útra. Edzette magát.

Nagyokat szaladt meredek hegyoldalakon. Árkokat

ugrott. Erősítette izmait. Tervét nem árulta el

senkinek, csak játszótársának, egy másik fiatal őznek.

Mikor eljött a tél, és vacogva kaparták együtt a havat

élelem után, biztatva mondogatta:

- Meglelem az utat, biztosan meglelem, és visszajövök

érted. Nem fázunk többet és nem éhezünk többet.

Napos lóheréseken legelünk örökké. Ha farkas elől

bújtak vagy csahos vadászkutyák kergették őket, így

bátorította remegő kis társát: - Ne félj, ott nem lesz

több veszedelem.

Ott nincsen farkas és nincsenek kutyák. Megkeresem

az utat, meg én, és visszajövök érted!

   Eltelt a tél. Izmos fiatal bak lett belőle. Szürke ruháját

levedlette, agancsa is kinőtt. Aztán egy szép, harmatos

nyári hajnalon így szólt társához, a karcsú kis őzsutához:

- Most elindulok. Várj reám, mert visszajövök érted, és

elviszlek magammal azokba a szép kék hegyekbe, ahol

örök a csönd és a nyugalom, nincsen szél és nincs

veszedelem, és nem hull le a lomb soha.

   Azzal elindult. Ment, ment, szemközt a kék hegyekkel.

Völgybe le, dombra fel. Ment, mendegélt réteken,

mezőkön át. Patakokon és gerinceken át, ment, ment.

Egy szép napon egy nagy folyóhoz ért. Ahogy ott állt és

nézdegélt, meglátott a folyó partján egy vadmacskát.

Hevert a napon és ásított.

- Jó napot! - köszönt illedelmesen a fiatal őzbak - Hol

lehet átmenni ezen a nagy vízen?

A vadmacska ránézett és csodálkozott.

- A vízen? Ott lentebb, a fákon túl. De miért akarsz

átmenni?

- A kék hegyekhez megyek. - felelte büszkén az őzbak.

- A kék hegyekhez? - bámult rá a vadmacska - Melyik

kék hegyekhez?

- Hát van belőlük több is? - ütődött meg az őzbak.

- Minden hegy kék. - felelte a macska és ásított.

- Tévedsz - rázta meg az őzbak a fejét , amelyiken én

lakom, az nyáron zöld és télen fehér!

- Igazán? - álmélkodott a vadmacska - Azt hittem, hogy

csak nálunk van ez így! - Azzal nyújtózott és újra ásított.

   Az őzbak megkerülte a fákat, és meglelte a gázlót.

Átkelt a folyón. Néhány napra rá a hegyek lábánál volt.

Felnézett rájuk, és a szíve boldogan vert.

- Itt vagyok hát végre! Ugye, hogy megleltem az utat?

   Lent zöld volt a hegy, nem kék. Éppen olyan zöld, mint

odahaza. Bükkfák voltak rajta és tisztások. De fönt,

egészen fönt kék volt igazán! Elindult hát fölfelé. 

A tisztásokon fű nőtt, rendes fű. Elvétve akadt lóhere is

közte. Nem baj, gondolta magában, ha nem is tiszta

lóhere az egész, ahogy anyánk mondta. Fontos, hogy

nincs tél és nincs veszedelem. Tetszett a hely. Szépek

voltak az erdők, és a tisztások is szépek. A

forrásoknak jó vize volt. Kiválasztott hát egy szép

helyet magának, és ott megtelepedett. Evett,

ivott, hevert. - Jól kipihenem magam - határozta el -,

aztán visszamegyek, és elhozom őt is. És mindenkit,

aki jönni akar!

   Boldog volt. Szeretett volna belekiáltani a világba:

megleltem az utat a kék hegyekhez! Nincs többé tél!

Nincs többé éhezés, fázás! Nincs több veszedelem!

Evett, ivott, pihent. Gyönyörködött a beteljesült

álomban. Az idő telt. Egy este aztán elhatározta:

- Holnap elindulok vissza.

   Azon az estén hűvös szél indult. Éjfél körül megeredt

az eső. Reggel is esett.

- Megvárom, míg kitisztul. - gondolta. Várt. Az eső esett.

Nyirkos ködrongyok fityegtek a fákon. Szürke volt az ég,

szürke volt a föld. Barátságtalan szél süvített az erdőn.

Vizes volt minden és hideg. A fiatal őzbak

elszomorodott kissé. - Úgy látszik, itt is van eső. Nem

baj - vigasztalta magát -, de nincsen tél és nincsen

veszedelem. Ez a fontos.

   Néhány napig esett, aztán egy éjszaka megfordult a

szél. Csípősen fütyült a fák tetején, és az égen

megjelentek a csillagok. - Napsütés lesz megint! -

örvendezett a fiatal őzbak - Reggel megmelegszem és

indulok!

   Hajnalra valóban kisütött a nap. De a fű recsegett,

amikor kilépett a tisztásra. Fehér volt és furcsán

recsegett. Döbbenve hajolt le a fühöz, és megszagolta.

- Dér... - suttogta - Dér!

És ahogy fölemelte a fejét, meglátott egy nyírfát, és a

nyírfán néhány sárga levelet. Sokáig állt ott

mozdulatlanul, és a sárga leveleket nézte.

   Hirtelen tompa ütés érte a lábát, és fülébe csattant

egy puskalövés. Egyetlen ugrással a sűrűben volt, és

rohant fölfelé. Háta mögött éles hangon csaholt egy

kutya. Futott, menekült riadt rémülettel. Aztán

valahol messze, bent az erdő sűrűjében megállt.

Nézte a lábát. Vérzett. Éles fájdalom szaggatta a sebet.

Lehajtott fejjel, sokáig állt ott. Aztán lassan,

bicegve lement a patakhoz, belegázolt a vízbe, és

sokáig, sokáig állt ott. A kutya már nem csaholt többé.

Mélységes csönd ült az erdőn.

   Később kisántikált a patakból, bevánszorgott a sűrű

szedresbe, és lefeküdt. Napokig feküdt ott

mozdulatlanul. Mikor az éhség lábra állította,

bicegett. Evett, ivott, újra lefeküdt. Napokig, napokig.

Közben megsárgultak körülötte a fák, és

szellőjáráskor levelek hullottak. Nagy veres foltok

lepték el a szedrest is, mintha valami láthatatlan óriás

váltott volna keresztül az erdőn. Mire begyógyult a seb,

már hószaga volt a szélnek. Kopasz gallyakat zörgettek

a fák. Hegyek tetejét hasukkal súrolták a lompos,

vándorló felhők. Lassan megindult lefelé.

Mire a sűrűből kiért, szállingózni kezdett a hó is.

A szálasban lihegve rohant el mellette egy idegen őz.

- Fuss! Menekülj! - kiáltott oda rémült lihegéssel -

A túlsó patakban farkasok járnak!

Egy jó darabig együtt futottak, aztán egy gerincen az

idegen őz megállt.

- Nem láttalak még erre. Hova való vagy?

- Messzire. - felelte a fiatal őzbak lihegve. Szeme

keresve nézett a távolba, és lám, völgyek és dombok

szürke hullámain túl egyszerre meglátta az

otthoni hegyek halvány körvonalait.

- Onnan jöttem. - mondta, és orrával a messzi hegyek

felé bökött.

- A kék hegyekből? - döbbent reá az idegen őz.

Megütődve hallotta a kérdést, és ahogy újra oda nézett,

valóban kékek voltak a hegyek ott messze. Az otthoni

hegyek. Kékek!

- Onnan. - bólintott elszorult szívvel.

- Az nem lehet - rázta meg a fejét határozottan a másik -,

ott nincsenek őzek. Valamikor az őseink jöttek onnan.

Ott nincs farkas és nincs róka. Nincsenek kutyák és

nincsenek gonosz emberek. Örök a békesség, a nyugalom

és a csönd. Csupa lóhere terem a réteken, és soha

sincsen tél. Szél nem jár arra, és lomb nem hervad el.

Azért olyan kékek azok a hegyek. Hazudsz, ha azt

mondod, hogy onnan jöttél. - Azzal megvetőleg

elfordult tőle és elment. Vissza se nézett.

   A fiatal bak még állt egy darabig, és bámult, bámult,

döbbenve a távolban ködlő kék hegyek felé. És egyszerre

valami mérhetetlen nagy vágy fogta el, valami

fájdalmas és szomorú vágyakozás a régi irtás után,

az ismerős szálasok, meghitt tisztások, védelmező

sűrűségek után. A patak után, melynek fodros

tükrében először nézegette növekvő agancsát, a sűrű

lombú, kis fenyő után, melynek védelmében

meghúzódni jó volt... És lassan, bicegve, lehajtott

fejjel elindult a kék hegyek felé. A hó akkor még

sűrűbben hullott. Mire az erdő aljára ért, már fehér

takaró födte a mezőket is, míg szeme ellátott, és a

puha fehér hópelyhek percek alatt elfödték a nyomát

is, mintha csak arra se járt volna soha.

   Fagyos tél volt, mire hazaért. Éhes őzek kaparták

fázva a havat. Bicegve, lassan haladt az irtáson fölfelé.

Borzolt volt és sovány. A kis őzsuta messziről

meglátta, és örömtől csillogó szemekkel rohant elébe

a havon keresztül.

- Hát megtaláltad? Hát igazán visszajöttél értem?

Ugye, indulunk máris? Olyan rossz itt! Hideg van és

nincs mit enni! Ugye, elviszel innen az örök

napsütésbe, lóherés rétekre, ugye elviszel...?

   Az őzbak megállt. Visszanézett a messzi kék hegyekre,

és lehajtotta fejét.

- Anyánknak igaza volt. - mondta halkan - Nem lehet

oda menni.

Így volt.

És havazott.

 

 

 

 

 

 


Kata 73

Fura nekem a történet kapcsán a családi mintázatok,a generációs áthallások jutottak eszembe.És ez fel is emel egyrészt, mert  az egyén kilép a komfortzónájából öntudatra ébred ,másrészt kétségbeejető hiszen a történet nem happy enddel végződött szerintem ,visszament és  vitte tovább az ősi mintát ,ergo nem történt konkrét átírás..annak ellenére,hogy ő már az igazat tudja átadni az utódainak, hitelesen tud mesélni arról mi van a Kékhegyen túl.Nem tudom mi a jóbb,a tudás v a tudatlanság.Altatni v öntudatra ébreszteni? Talán az anyja direkt ferdítette el a valóságot,hogy útnak indítsa..........


Pre-mortem

Telibe találtad! De azt gondolom, hogy a lista még nem teljes, a fejlődéstörténet még korán sem ért véget. Nem érzed úgy, mintha valami új meg szeretne születni? Ami messze túlmutat, még magán az ember-en is túl?

Köszönöm hogy posztoltad, nagyon jókor jött.

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen