Nem áll össze a kép...

Jolán képe

(ezt két hete írtam...)

Pedig tegnap úgy nézett ki, jól kezdődik minden, legalábbis jobban, mint az előző napokban. Jógáztam, jóga közben nyugalmat éreztem és azt, hogy Isten segíteni fog a kényszeres gondolataim elűzésében, majd megfürdettem a gyerekeket, elpakoltam a káoszt a szalonban, és elmentünk mindent megvenni az iskolakezdésre. Magnéziumot is szedtem, hogy ne legyek folyton álmos. És van bió (gyógynövényes) nyugtatóm. Elhatároztam, hogy nem szedek többet pszichotróp gyógyszert. Többedszerre. Tudom, ez sokak szerint veszélyes hippiség, mint az otthonszülés. De ez az egyetlen, amire az utóbbi időben büszke voltam, meg a fogyás, de azt azóta részben visszahíztam.

Délre aztán kezdett összeomlani a dolog, eddig tart a kártyavár (régen azért legalább 2-3 napig is eltartott), étteremben ebédeltünk, és eltévedtem odafelé menet, rám várt a család. Ez olyan idióta dolog. És délután aludtunk mind (a nagyfiút kivéve, ő unatkozott), pedig emeletes ágyat akartunk venni a gyerekeknek. Este pedig anyósomékhoz mentünk, egy majdnem tök felesleges családi összejövetelre, ahol udvariasan semmitmondó dolgokról beszélgettünk, és riadtan nézegettük egymást, nehogy lebukjunk, mennyire szarul vagyunk. Annyiszor megfogadtam, hogy többet nem veszek részt ilyen színjátékban, aztán mégis. Anyám szerint fontosak ezek, nem csak szociálisan, de a depresszióból is kirángatnak ideiglenesen. Engem még jobban belelöknek, haragszom magamra, hogy nem tartom be a magamnak tett igéreteimet, és arra gondolok, mennyi mindent tehetnék ezen az időelbaszáson kívül. De tudom, hogy nem tettem volna otthon semmi értelmeset. Felajánlotta a párom, hogy maradjak otthon, de jófej voltam, elmentem. Amúgy szükségem van egy kicsit most anyósom segítségére, délután ő fog vigyázni a kicsire azokon a napokon, amikor én dolgozom. Mert azért a munkám egy részét megtartottam. Ami pont arra lesz jó, hogy elcsesszem az időt két délután, de pont nem keresek vele annyit, hogy biztosítva legyek. Ez is csak illuzió. De közben nem akarom, hogy a kicsi egész nap az oviban legyen, még csak 2,5 éves, még csak épp hogy szobatiszta, itt meg dzsungelovi van, multikulti agyrém, -nem, nincs az emberekkel itt semmi bajom, nem akarok municiót adni a hivatalos magyar médiának, csak a helyzet gáz, a túlterhelt ovi, a nehezen kezelhető gyerekek és a kiégett dolgozók, akik ordibálnak velük (ahogy tettem én is, akit kirúgtak emiatt, aztán mégsem... bonyolult történet ez is, egyszer talán megírom). Most mennyire aggódok hirtelen a gyerek lelkivilágáért, amikor meg az volt a feladatom, hogy velük legyek, akkor meg súlyos anyai hiányosságokat mutattam. Mintha ezt akarnám most kompenzálni ezzel a « mártirkodással » : abbahagyom a munkát (a nagyrészét), hogy délután a kicsivel lehessek. De közben dolgoznom kéne. Illetve nem tudom, mit kéne, elvonulni a világ végére, egy kolostorba. Meghalni kéne. Nem, azt nem kéne. De nem áll össze a kép. Az evésemre is csak félnapig figyeltem, este már zabáltam megint. Mint ma is. Minden nap megfogadom, hogy holnaptól.. Jövő ilyenkor 15 kilóval kevesebbnek kéne lennem. Miért is ? Hogy sikerélményem legyen, hogy fenntartsam a nőiesség illuzióját. És minden nap megfogadom, hogy írok. Blogot. Gépen. Nem csak itt, hanem « nyilvánosabban » is. Irigylem azokat, akik menő blogokat írnak. A fejemben folyton írok, majd felolvasom, és az elképzelt hallgatóság elismerését besöpröm. Írtam ezt már itt szerintem. Ezért is félek talán, hogy valóban írjak, mi lesz, ha nem olvassák ? Tele van az internet önjelölt írókkal ! Napi egy órát kéne írnom, de ha bekapcsolom a gépet, elveszek az fb-ben, mások életében. Ezt is írtam már, unalmas vagyok. És ha magyarul írok, az agyam magyarul pörög, nem haladok a franciával, nehezebben találok munkát, nehezebben integrálódok. El kéne már döntenem, hogy hol élek. Hogy ne csak testben éljek itt, Franciaországban, hanem agyban is. Vagy menjek már haza. Bonyolult megoldanom a gyerekek miatt ? Kifogás. Igazolás a döntésképtelenségemre. Ilyenkor milyen tisztán látok mindent. Aztán mégsem áll össze a kép. Abban sem, hogy akarok-e együtt élni ezzel az emberrel. A sikerélmény az, ha nincs balhé. Ettől az én boldogságom nem jön meg. Csak elveszek a részletekben, és végképp elfelejtem, hogy ki vagyok én és hogyan akarok élni. Vagy inkább sosem tudtam igazán. De kényelmesebb így, és az anyagi bizonytalanságtól sem kell félnem. Nem prostitúció ez így ? Ha az, akkor azt kéne felvállalnom. Vagy ott kéne hagynom. Vagy szeretem még ? Vagy sosem szerettem igazán, csak fűtött a párizsi kalandvágy ? Vagy most utólag felülírok mindent ? Nem áll össze a kép. A közeli hétköznapokról sem. Nem írom meg a listát azokról a dolgokról, amik feszítenek, hogy tudjam, mivel kéne kezdenem. Mondhatnám spontánul élek, de ez csak a stresszt és a frusztrációt fokozza. Egy puzzle, össze nem illő darabokkal, - ez az életem. A kielégítetlen vágyak időnként elviselhetetlen fájdalommal járó belémnyilalása hajt előre, de csak pár lépésig, aztán összeesem. Így sosem jutok el a célig. Azt sem tudom, hol van a cél. És minek egyáltalán a szétesett életemben ? De ha írok, akkor van egy kis remény. Nem tudom mi, talán az, hogy visszaolvasva elég ijesztő ahhoz, hogy abbahagyjam. Vagy mert ha leírom, az már alkotás. Talán az írás TÉNYLEG terápia.


Online
Csatlakozott: 2017 dec 21

Ugyanezt csinálom, ha leülök délután a számítógép elé.

Tudom hogy mit kéne csinálnom (gyakorolni, nyelvet tanulni, e-mailekre válaszolni, a lógusnak kitölteni a tesztet stb.).
Ehelyett mit csinálok? Pörgetem a Facebookot meg az Instagramot.

Nem vagy egyedül...

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen