KÁOSZ 4.

Jolán képe

Ezt még nyár elején írtam, július közepén, még a focivébé döntője előtt, az biztos. (Amúgy a franciák megnyerték a világbajnokságot, de ennek is csak rövid ideig tudtam örülni.) Azóta voltunk Magyarországon, nem volt rossz, de annyira jó sem, hogy a lényegen változtatott volna. Most megint tiszta feszkó van, felmondtam a munkám nagy részét, és mégis rinyálok, keresnem kell másikat, a pici oviba megy, fogja-e bírni, stb. Nem tudom, hány része lesz még a Káosznak...

Sajnos nincs vége. Ma durva a visszaesés. Még nem írtam az Örvényről, csak említés-képpen, de szerintem megint ez van, csak most nem ölt tiszta formát, de megint kényszereim fogságában érzem magam. Ha nincs konkrét téma, akkor nehezebb felismerni a kényszeres szorongást. Amikor az agyam egy valamin pörög megállíthatatlanul, illetve a másik verzió,- talán még nehezebb kezelni- amikor gyors egymásutánban váltakoznak a témák, keresztbe-kasul átrohanva az agyamon. Ami közös bennük az a mániás intenzitás, ahogy magával ragadnak, és megszünik a külvilág, csak « magamban motyogva » szaladgálok a lakásban. Pár hete így eltörtem a kislábujjam. És közben a gyerekeim itt vannak körülöttem, a felhalmozott (még igazából össze sem írt) feladatok láthatatlanul ülnek a vállamon, nyomasztanak, folyamatosan újra termelik a stresszt. Emellett zabálás-rohamok vannak, és ha még nem lenne mindez elég, akkor még felzaklató vitákba is belemegyek a facebookon, illetve fáj a fülem, szerintem be van gyulladva, orvoshoz nem megyek el, de bedugom a fülhallgatót, hogy még jobban fájjon. És nem mosakszom, pedig kéne. Az testi egészségemet szétcseszem. És a gyerekeim.... megint itt ül a pisiben a kicsi, már szólt, hogy « pelus ». És én nem vagyok képes kicserélni a pelenkáját, mert ahhoz küzdeni kell vele. Folyton kicsavarodik a kezemből én meg ordítozok vele. Ahogy a naggyal is, aki reggel óta a lefüggönyözött szobában százszor látott rajzfilmet néz. Mint tegnap. Akkor sem vittem ki őket a parkba. Ma megfogadtam, hogy megteszem, de nem. Mindjárt 4 óra, és még nem ebédeltünk. Mondjuk adtam nekik gyümölcsöt, de az nem elég. Ha gyámügyes lennék, most azt mondanám... szörnyű, de már a gyámügyessel is egyet értek. Segítséget kéne kérnem, mert már nem csak én vagyok a témában, hanem a gyerekeim is. Nekem már mindegy, lehúzhatom magam a vécén, de a gyerekek ? Ezt érdemlik ? Tegnap este már annyira elegem volt belőlük, hogy kínomban sóliszt gyurmát csináltam velük, ma reggel ezt szétszórta a kicsi, megint ki kell porszívózni az egész lakást. Két napja tettem meg, előtte hetekig a mocsokban éltünk. Fontos, hogy az apjuk lássa, hogy normálisan élünk. Pedig ez nem igaz. Teljes a kétségbeesés. És ahogy múlik az idő, egyre inkább. Egyre nagyobb a szégyen, ami növeli a depressziót és a menekülési vágyat is, egyre messzebb kerülök a saját valóságomtól. De így a gyerekeimétől is. Elviselhetetlen a valóság, de ezt a gyerekeim is érzik, és nekik is elviselhetetlen lesz. Mi lesz, ha depressziósak lesznek ? Ha felnőtt korukban az alkalmatlan anyjukat fogják gyűlölni ? Hogy lehet, hogy ennyire nem foglalkozok velük ? Ez nem egy szándékos elhanyagolás ! Egyszerűen csak nem veszem észre, hogy megy az idő. De most, hogy észrevettem, miért gépelek inkább, mint hogy valamit csináljak ? Mert valahogy úgy érzem, ha leírom, kijön. Szembesítem magam a szörny mivoltommal, arcon csapom magam, és talán megváltozik. Ez TARTHATATLAN ! Szeretném megbüntetni magam. Ha még egyszer ennyire leszarom a gyerekeimet, akkor magamba szúrok valamit. Még sosem falcoltam, van hogy próbálkoztam vele, de nem bírtam végigcsinálni, félek a fájdalomtól. Ehhez is gyáva vagyok ! Undorító, hogy ezt csinálom, pedig egészséges gyerekeim vannak ! És hogy féltem attól, hogy nem azok lesznek ! Hogy rettegtem egy elbírhatatlan feladattól ! Megkaptam a kegyelmet, meg sem érdemlem. Mások évekig küzdenek, hogy gyerekük lehessen, vagy sérültet nevelnek, nálam jóval elhivatottabban. Olyan vagyok, mint egy alkesz anya, akinek szétfolyik az egész élete, és a gyerekei csak egy zavaró tényezők a delírjében. Miért akartam én mindenáron gyerekeket ? Talán attól féltem, ha még ez sem sikerül, mármint az anyai feladatomat sem teljesítem, mint nő, nem szülök, akkor teljesen felesleges volt az egész életem. Akkor igazán megölhettem volna magam 15 évesen, amikor először eszembe jutott, felelesles volt ez a +26 év. Most még jobban kétségbe lennék esve szerintem, ha nem lennének még gyerekeim sem. Hisz önmagamban teljesen értéktelen vagyok. És mindig rettegek a magánytól, bár amikor lehetnék emberek között (most pl. a gyerekeim között), akkor inkább az álomvilágomba menekülök. Vonz is, taszít is az emberek közelsége, illetve a valóság mindig fárasztóbb, vagy unamasabb a képzeletemnél. Létezik az, hogy valaki nem szereti a gyerekeit ? Vagy ez a depresszió személyiségtorzító hatása ? Mit csinálok én itt ? Miért nem ver már meg az Isten, miért nem üt el az autó, miért nem hull a fejemre a kénköves eső ? És közben a fáradság, a mindent lebénító fáradság is itt van, aludni akarok, de nem tudok, lefeküdni sem, mert a gyerekek azért itt vannak a fejemben, legalább enni kéne nekik adni... Ne ítéljetek el, kérlek, nem éheznek a gyerekeim ! Későn reggeliztünk ! Vagy lehet, hogy mégsem ? Hisz nem érzékelem az időt. Nem vagyok a gyerekeim ellensége ! Kérlek, ne akarjátok elvenni őket tőlem. Akkor kihez fognak menni ? Tényleg minden jobb lenne nekik rajtam kívül ? Meghalljak ? De azt csak este lehet, meg kell várnom, amíg az apjuk hazajön. Megígérem, hogy ez nem lesz többet !! Mondjuk mindennap megígérem, de most tényleg, mert ez egyre durvább.

Most abbahagyom az írást. Kicserélem a kicsi pelenkáját és adok mindkettőnek valami csokis-kekszet, hogy addig is egyenek, amíg keresek kaját. A kicsit magammal viszem, a nagy már maradhat itt, amíg kaját keresek (előtte le kell zuhanyoznom!), nézi tovább a tévét, de aztán ki kell kapcsolnia, mert egész nap nézte. Kis szenvicset eszünk, mert aztán a vacsorára már nem lesz étvágyuk. Nem jó, hogy így el vannak csúszva a napok. Ha ettünk, gyorsan felporszívózok, majd lemegyünk még egy kicsit a parkba. Szerencsére itt sokáig jóidő van. Este, ha a párom hazajött, még el tudok menni az orvoshoz, itt megírok egy nagy listát, és megpróbálom időre beosztani, hogy még jövőhét szerdáig a legtöbb dolog beleférjen. És ma lefekszem 10-kor. És holnap egy normális napunk lesz ! Muszáj hogy így legyen, különben megőrülök. Persze már megőrültem, de őrülten is felelős vagyok a gyerekeimért. (Tegnap véletlenül összefutottam a pszichiáterrel, kérdezte, hogy szedem-e a gyógyszert, nem válaszoltam, de kitalálta a választ... hétfőn találkozom vele. Lehet, hogy ki fog dobni.)

Nem győzhet le a káosz ! Rá fogok jönni, hogy mi a titka, és semlegesítem. Valahol el kell kezdeni. A gyerekeimet kell az első helyre raknom. Ha pedig végképp nem megy, akkor el kell őket hagynom, de úgy, hogy az apjuk képben legyen. Mondjuk ő lazán leszar mindent, neki ez így kényelmes. Ilyenekből szoktak lenni a tragédiák, és akkor csodálkozik minden felszínes ismerős, hogy mi történt, nem is gondolták volna, olyan szép kis családnak tűnt kívülről.... basszátok meg az anyátokat ! Már elnézést. A kultúra úgy hull le rólam, mint ruha másról a boldog szerelemben.

Nem mentem el aznap orvoshoz. Csak hétfőn, de semmit sem talált a fülemben. Egész nyáron fájt, most már egy kicsit jobb. Viszont a pszichiátert megint kihagytam, már nem is merek hozzá visszamenni. Azóta nem szedtem gyógyszert. Nem írtam listát, akkor sem, most sem, a legtöbb teendő még mindig itt van a nyakamon, már hónapok óta csúszik. De a kicsi azóta majdnem szobatiszta, már nem a lógó pelenkában mászkál egész nap. Nem tudom, mikor lesz jobb.


Offline
Csatlakozott: 2017 már 31

Jolán!

Együttérzek.

Sztem is kisebb egységekben gondolkozz és azt próbáld megcsinálni. A fontosabb és látványosabb haladással járó dolgokat vedd előre. 

 


Offline
Csatlakozott: 2016 jan 28

Ez a szarkupac, meg kis homokozólapát, ez jó hasonlat. Gondolni fogok rá!


Offline
Csatlakozott: 2012 dec 29

Ez a kulcsmondat: "Hisz önmagamban teljesen értéktelen vagyok." Ez az, amit nem szabad elhinned, ez nem így van! Nem csak mint anya/feleség/háziasszony/munkaerő létezel, hanem mint egy önálló, értékes ember!

Az a félelem jogos, hogy "magaddal rántod" a gyerekeket a depresszióba, már csak ezért is el kellene menni ahhoz az áterhez.

Ne csinálj listát, állíts fel magadban egy fontossági sorrendet, minden napra egy kevés feladatot, mert a listával csak elborít a szar, és akkor az ember eleve feladja. Én annak idején elképzeltem egy szarkupacot, aminek a tetején ülök, h a számig ér, és mindezt csak egy kis homokozólapátom van elhordani. Nagyjából sikerült, apránként, meg segítséggel; de egyszerre csak elriaszt a sok tennivaló.

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen