Levél Anyámnak

Jolán képe

(Írtam már egy ilyet, aztán mégsem tettem fel, mert ez milyen személyes már így, inkább elküldöm direkt anyámnak, de még nem küldtem el, viszont most írok egy másikat, nyilvánosat. Ez így bonyolult. Tudom, mindent agyon bonyolítok, ezt is.)

 

« 36 fokos lázban égek, és te nem ölelsz át anyám. » Inkább lecseszel, hogy ne sírjak már, ne lássák a gyerekeim, a párom, vagy te, hisz annyit aggódsz, hisz most apu is beteg, és hány éves vagy te már, miért kell neked ezeket a terheket cipelni. Szedjem már össze magam ! És biztos igazad van valahol. De ez azt jelenti, hogy nekem előled is el kell rejtenem a könnyeimet. Ez így volt gyerekoromban is, akkor tényleg elrejtettem, nem tudtad, mennyit sírok az iskolában, hányszor voltam kiközösítve, bántva, mennyire nem értették meg a lelkemet, ami már akkor is szárnyalt volna. És szeretett volna szeretve lenni. A középpontban lenni, ő irányítani. Hisztiztem, ha nem engem szólított fel a tanár. Ez gáz. És üvöltve bőgni a iskola folyosóján is. Nyilván idegesítő voltam, megérdemeltem a sorsom. Bőgtem, mert csúfoltak, és csúfoltak mert bőgök. Ördögi kör. Amikor meg épp nem voltam kiközösítve, akkor nagyon meg akartam felelni a csordaszellemnek, elrejtettem a magam vágyait, gondolatait, egyéníségét, ajándékokat hoztam a velem szemétkedőknek, hogy hátha kedvesebbek lesznek, hátha megvásárolhatom a barátságukat. Ma sokan közülük facebook ismerőseim, lájkolom a családos képeiket, mint ők az enyémeket, néha kedélyesen elcsevegünk online egy-egy témáról. Talán nem is tudják, mit éreztem én akkor, és milyen emlékeim vannak az általános iskoláról. Vagy a dekorsuliról, ahol ki akartam ugrani a körfolyosós erkélyről a gangra, de csak azért, hogy rosszul érezzék magukat az orsztálytársaim. Kinevették a rajzaimat, megszavaztak a legcsúnyább lánynak az osztályban. Aztán ez elmúlt, nem is emlékeznek rá. Nekem miért égett az emlékeimbe ? Nyilván nem történt volna semmi komoly, ha ugrok, csak eltörik a lábam, ez is olyan szánalmas lett volna, mint a többi « öngyilkossági kisérletem », ijesztgetésem, feltünési viszketegségem. Én persze segélykiálltásnak is hívhatnám, de az is idegesítő, sokan nem szeretik a kiabálókat. Zavaró. Le kell őket dobni a buszról is. Kidobni az iskolából. Átkopog a szomszéd, legyen már csend ! Te is mindig féltél a szomszédok véleményétől, anyám. De mégis azzal hárítod a gyerekori traumáimat, hogy « nem szóltam, nem tudtad ». És szemét dolog mindig téged hibáztatnom. Felnőtt ember vagyok, vállaljak felelősséget magamért ! Vagy haljak meg csöndben... vagy kopogjak hangosabban. Éjszaka, amikor kizártam magam, öt évesen. Ti nem hallottátok, a szomszéd szedett össze. Már akkor is úgy érezhettem, nem vagyok fontos a családnak. Aztán ez egy ilyen vicces családi történet lett, mint a fejemre öntött festék két évesen. Nem volt hajam utána sokáig. Persze tudom, ennél sokkal szörnyűbb élményeket élnek át gyerekek, mégis felnőnek, és élik az életüket valahogy. Mi csúszott el, hogyan ? Annyit beszéltem már neked erről ? És sosem apámmal, vagy akár a testvéreimmel, akik nálam nagyobbak voltak, és meg is védhettek volna, hanem mindig veled, mindig neked, mindig feléd szól a vád. Neked szegezem a kérdést : miért nem segítettél ? Miért nem tudtad ?

Anyám, nem oldottam meg az életem, nem építettem sem karriert, sem rendes családot, mármint az van, csak nem vagyok rendes szereplője, az anyai és a « feleségi » szerepkört is nagyon szarul csinálom. Nem vonz, nem érdekel annyira, mint kéne, de folyamatos lelkifurdalást okoz. Tudom, ezt is hallottad már sokszor. És mondod, örüljek a gyerekeimnek, pedig te vezetőként mentél nyugdíjba, ezt a fajta önmegvalósítás-elbliccelést, amit én elkövetek magam ellen, nem ismeret. Anyám, én értéktelennek érzem magam, feleslegesnek, sikertelennek, és ez olyan mélyen be van ivódva az agyamba, a testembe, a sejtjeimbe, lézersugárral sem lehetne kiírtani. Értéktelen és érdektelen. Nem fontos. Amit mondok, gondolok, teszek, az sem. Nincs elismerés, pozitív visszajelzés, támogatás. Vagy ha van, nem hiszem el, már nem hat. Hisz olyan mélyen gyökerezik a hitetlenség magamban. És közben folyton csak mondanám, mondanám, mondanám, a nagy igazságokat, a megfejtéseimet, a csak általam átlátott összefüggéseket, analizálásokat, mondanám, mondom is, az elképzelt hallgatóságomnak, pörög az agyam, én menetelek a lakásban, motyogok magamban, csak meg ne lásson így senki, és akkor ott, egy kicsit boldog vagyok, mert mindenki rám figyel, mindenki érdekesnek tartja, amit mondok. Csak ez a mindenki nem létezik. Ezért is irigyelem iszonyúan azokat, akikre figyelnek, akiknek szavuk, elismerésük van, akik blogot írnak, írnék én is, írok is, de félek senkit sem érdekel, nem is merem magam igazán megmutatni, vagy egyszerűen elcsalom az egészet. Mire leírnám, elszáll a gondolat, nem olyan lesz, nem érdekes, a másik meg : mi van, ha nem olyan a visszajelzés, mi van, ha hülyének néznek, vagy le se szarnak ? Mi van, ha ez sem jön be ? Ezért is csak « tervezek » blogot írni évek óta, de nyomaszt a hiánya. Mindenek a hiánya nyomaszt. Folyamatos hiány az életem. Ezt írtam a múlkori posztban, és tetszik, mint mondat : A kielégítetlen vágyaim elviselhetetlen fájdalma időnként belémmar, és egy kicsit továbblök az úton.  De ciki ez, az állandó irigység másokra, miközben én meg sem próbálom, se ezt, sem mást, szégyenlem. Azt is, hogy nem tudok ebből a pörgésből kijönni. Ráadásul az itteni első posztom is erről szólt többek között, erről a szégyenről, mások blogján való lógásról. Két év alatt alig ment előbbre az életem. Ezt külön szégyellem. Hány és hány napom ment el meddőben, feleslegesen, csak önmagam spirálján pörögve, szenvedve ? Ennyire időmilliomos lennék ? Miközben rettegek az öregedéstől, a jelentéktelenségtől, attól, hogy végleg elcseszem az életem. És mégsem teszek semmit, nagyon nehéz előre mennem. Ha lépek is hármat, kettőt meg vissza, elvileg még ez is vinne előre, de nem látom a haladást. Anyám, nem nőttem fel, nem tudom merre van az a vágyott út, és nem tudom, hogyan mehetnék végig rajta. Még meg sem találom. És ha nem jó út, megint visszafordulok ? Anyám, döntésképtelen vagyok, önállótlan vagyok. Nem nőttem fel, beleragadtam a gyerekoromba, még mindig az a kislány vagyok, aki szeretné, hogy figyelnének rá, hogy meghallgassák. Az önbizalmam üres zsák, de lyukas is az alja, minden nap próbálom megpakolni, de mindig kiesik. És azt várom, hogy mások pakolják meg. A visszajelzéseikkel. Az olyan szintű visszajelzéseikkel, amiket elhiszek. Hogy érezzem, nem hiába élek. Anyám, foltozd be azt a zsákot kérlek. Miért nem vetted észre, hogy lyukas ? Miért engedtél el engem lyukas zsákkal az iskolába ? Vádollak téged megint és mindig. Aljas vagyok. Pakolok rád olyan terheket, amiket nyilván nem bírsz el. Pedig most már nekem kéne téged segítenem. De én még nem nőttem fel, nem látom az utam. A kislány, aki ott ül a vasárnapi ebédnél, az asztal körül, és hallgatja az agyondiplomázott családjának agyoninformált tagjait, megbeszéljük a kínai történelmet és az amerikai monetáris politikát, és én csak bólogatok, mire szóhoz jutnék, már rég máshol tartunk, és úgysem értek hozzá.. csak arról nem beszélünk, hogy ki hogy van. Ezt a kérdést nem teszi fel senki, legalábbis nem úgy, hogy érezzem, a válasz is érdekli. Nem voltam jól. Most sem vagyok jól. Ölelj át engem anyám, és old meg az életemet. Süssél nekem sültgalambot, és rakt a számba. (Talán ezt is írtam már, de tetszik a mondat.)

Az irigység, ami fojtogat, mások iránt, akik máshogy élnek, mégha teljesen különbözően is : mindenki irigylésre méltó, aki kicsit is úgy néz ki, hogy megtalálta a helyét a világban. Aki egy kicsit is jobban van, mint én, és ezt a lécet nem nehéz megugrani. A fejkendős nők a környéken is, mindig röhögcsélve ülnek a parkban, utálom és lenézem őket, majd szégyelem ezt az érzést : én régen nem voltam ilyen rasszista. De most már mindenista vagyok, világ,- és embergyülölő. Hova lett az empátiám, a jóságom ? Arra legalább még büszke voltam. Addig nézem a másik életét nagyítóval, míg gondot találok benne, vagy egyszerűen nem hiszem el, ha neki jó. Ezek a nők is csak azért röhögcsélnek itt, mert nincs más dolguk, mert agyuk sincs, a szabályok közé szorított éleüket hajtják végre gondolkodás nélkül. Én legalább gondolkodom ! (Hurrá!). De irigylem az otthoni barátnőmet is, aki majdnem lecsúszott a gyerekvállalásról, aztán mégsem, és most ő a legboldogabb ősmagyar bioanya a világon. Csúnya vagyok, gúnyolódok, miért teszem ezt ? Miért nem örülök az örömének ? És fulladozom az irigységtől, amikor meglátom más olvasott blogját, alternatív életét, szabadságát. A figyelmet, ami felé fordul. Őt is nagytóval lesem, le akarom leplezni, hogy csak vetít, blöfföl, facebook -életet épít, nem is olyan jó neki. Aztán meg úgy érzem, mégis igaza van. Mindenkinek igaza van velem szemben. De az nem lehet, a fejkendős nők, a barátnőm, az alternatív blogger, mind mást és mást mondanak, egymásnak ellentétes módon élnek, nem lehet mindnek egyszerre igaza ? Nem lehet nappal is és éjszaka is ! De lehet. Csak a Föld forgását kell követni. Lehet, hogy mindenkinek jobb, mint nekem. Lehet, hogy csak elhiteti magával meg a környezetével, de akkor is jobb. Már az elhitetés is elég. Hozzám képest az is előny. Én elakadtam. Hatalmas lyuk van bennem, mint mondtam, és próbálom betömni : pótcselekvésekkel, zabálással, épp mivel. Anyám, meg fogsz-e egyszer engem érteni ? Értékelni fogod majd egyszer a különlegességemet ? Elmúlik-e egyszer majd a haragom feléd ? Hisz igazságtalan. Szemét vagyok veled. Elmúlik majd egyszer a lelkifurdalásom feléd? Leszek én majd egyszer rendes gyereked ? Aki megköszöni, hogy megszületett ? Anyám, tudok én szeretni ? A gyerekeimet ? A páromat ? Téged ? Mást a családból ? A barátokat ? Magamat ? Azt hiszem ez az, ez az utolsó, ahol minden elcsúszik. Nyám, úgy szeretném megmutatni magam. Az extrovertált személyiségem napi traumát él meg láncokkal lekötözve, bezárva. Az agyam elsorvad, minden tehetségem is, lassan magam sem hiszem már el, hogy valaha voltam jó is, és okos, és kreatív. És értékes. Nem, az nem voltam soha.

Anyám, nem tudom mi a megoldás. Talán ha egyszer átölelnél, és azt mondanád, hogy szeretsz úgy ahogy vagyok, minden hibámmal együtt. Ha azt a versenyt, amit végképp a testvéreim nyertek meg végre egyszer s mindenkorra eltörölnéd. A verseny szabálytalanul lett kiírva ! Ez persze nem igaz, de talán megnyugtatna egy kicsit. Tudom, hogy sokat követelek tőled. És nem mondom eleget, hogy szeretlek, talán sosem mondtam igazán. Bocsáss meg nekem mindezért !


Offline
Csatlakozott: 2014 jan 22

http://epa.oszk.hu/00000/00022/00009/00207.htm


Offline
Csatlakozott: 2017 dec 21

Jolán, hatalmas terhet cipelsz magadon. Minden érzés amit itt leírtál, teljesen jogos, és valamennyire mindannyian átéljük. Az irigységet is, hogy keressük a másik életében a nem jót, hogy azt mondhassuk, hogy "no lám, neked se olyan jó az életed". A fontos különbség köztünk és a legtöbb ember között, hogy mi elnyomjuk ezt, mert szégyelljük. Nem akarunk ilyenek lenni. 


Offline
Csatlakozott: 2016 már 14

talán éppen az a legrohadtabb dolog a depresszióban, hogy az embernek a "jóságát", tisztességét, emberségét, szóval lényegében mindenét képes elvenni.


Offline
Csatlakozott: 2012 dec 29

"...

Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié."

(Ady E.)

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen