DRÁGA CRISTINE!

Jolán képe

Itt az idő, hogy megírjam neked ezt a levelet, ami szerelmes levél és egyben « elbocsájtó szép üzenet » is, nem mintha neked lenne mit elbocsájtanod. Azt sem tudod, ki vagyok, nagyon valószínű, hogy még aznap este elfelejtetted a Szajna-parti bárban téged « nagyon bámuló » nőt. Valószínűleg azt hitted, homofób vagyok, vagy azon agyalok épp, hogy milyen nemű vagy, -és ez majdnem így is volt (na nem, azt azért láttam, hogy nő vagy). Első ránézésre idegesítettél. Mentségemre legyen mondva, hogy engem mindenki idegesít, aki egy kicsit is úgy néz ki, hogy boldogabb, mint én, vagy legalábbis jobban megtalálta a helyét a világban. Te pedig úgy néztél ki. Fehér ing felgyűrt ujjakkal, rövid haj, a füledben olyan « tárcsa » fülbevaló, amit fiúk hordanak, a kezeiden tetoválás. Az egyik könyöködön pókháló, -azóta utána néztem már, mit jelent, de nem túl izgi a válasz. Huszonévesnek tüntél. Az androgyneknek megvan az az előnyük, hogy nem nagyon lehet megállapítani róluk a korukat sem. Semleges nemű, kortalan, örök fiatal. A kollégáiddal voltál talán, úgy nézett ki, hogy mindenki kedvel. Biztos voltam benne, hogy van valakid. És az a valaki egy nő. Fiatal vagy, életerős és bátor. Felvállalod magad. Nyilván el sem tudod képzelni azt a lefojtást, amiben én élek. És nem is érdekel. Félfüllel hallottam, hogy mondtál valamit a homofóbiáról a többieknek, meg voltam győződve arról, hogy azért mondod, mert idegesít, hogy bámullak. Ott voltam veled szemben a legszélső pultnál, közvetlenül a hajó előtt. Te már rég elfelejtetted ezt, én emlékszem minden részletre, pedig már több hónap eltelt. Esett az eső, szar idő volt, én mégis beültem a Szajna-parti szabadtéri bárba, a fa asztalokhoz, hogy a folyót nézzem, de ehelyett egy bulihajó közönségét néztem. Cukormentes mochitot vettem, azzal áltatva magam, hogy így kevesebb benne a kalória. Az « anonim emotívok » csoport találkozóján kellett volna lennem, de elmaradt. Ehelyett ültem be a bárba, nem akartam még hazamenni. Szerdánként szabad estém van, a párom megy a gyerekekért. Leginkább azért, hogy elmehessek a csoportterápiára. Te ott, velem szemben örültél a társaságodnak, és egyszer letörölted a vizet az asztalról (előttem is), majd poénkodtál, hogy beállsz pincérnek, ha már így esik. Akkor mondanom kellett volna neked valamit. Legalább mosolyogva megköszönnöm a törlést. Azóta annyiszor eljátszottam ezt a jelenetet a fejemben. De akkor még eszembe sem jutott ez. Csak másnap kezdett el kattogni az agyam, hogy miért is gondolok folyton rád.. Hé, én nem vagyok leszbikus ! Na jó, gondoltam már nőkkel való szexre, de csak azért, mert annyira nem jön össze a férfiakkal. És mostanában úgy hiányzik a szenvedély, a szerelem, vagy egyszerűen csak az életvidámság, hogy mindenre rá tudok kattani. (Talán ez a magyarázat?) Vagy úgy gondoltam, hogy te úgy lehetsz férfias, hogy nem kell a férfiasság negatív dolgait (köztük a kötelező behatolást) folyamatosan elviselnem ? Vagy mindegy, csak meneküljek már ki az élethelyzetemből? Kirúgtak a munkámból ! És rá pár hétre kirúgtak a tanfolyamról is, ami ahhoz kellett volna, hogy esetleg könnyebben új munkát találjak. Akkor már teljesen a te « bűvkörödben » éltem. Kitaláltam neked egy nevet, elképzeltem egy életet köréd, és miután nem igazán tudtam belehelyezni magamat, ezért más bőrébe bújtam. Ez a történet pörgött a fejemben egész nyáron. Örültem, ha épp agyalhatok, és nem kell (lelkileg) a családommal lennem. Ha nem kell a magam elcseszett életében benne lennem. A tanfolyam sem érdekelt, amúgy elég gagyi volt, de simán megcsinálhattam volna, ha nem a te sztoridat írom folyton, fülhallgatóval a fülemen, hogy minél jobban kizárjam a külvilágot. Nem figyeltem, hol kell átszállni a metrón, elkéstem vagy háromszor. És nem tudtam tartani magamat emocionálisan sem, elbőgtem magam, meg ingerülten reagáltam a vitákban. Ezt itt, Franciaországban nem lehet, komoly retorzió jár érte. Mármint ha kimutatjuk a fájdalmas érzelmeinket, ha gyengének mutatkozunk. « Nem vagyok alkalmas erre a munkára », -így bocsájtottak el, és a tanfolyam sikertelensége ezt csak aláhúzta. De szartam rá, csak te érdekeltél akkor is. Nem akarom ezt a munkát ! A te munkádat akarom. Mármint... veled szeretnék dolgozni, mert te okos vagy, bátor és ambiciózus, neked pont olyan munkád van, ami engem is boldoggá tenne. És melletted gyorsan tanulnék. Veled felszabadulnék minden átok alól, veled mernék falat festeni, stoppal utazni, mint huszonéves koromban, veled örömmel élnék, veled elélveznék, mert neked fontos lenne, hogy elélvezzek, és te nem vagy tapasztalatlan. Neked nem mutatnám ki a depressziómat, nehogy úgy járjak, mint a mostani párommal, hogy elmúlik a szerelem, és csak a neheztelés marad.

Cristine, nagyon valószínűtlen, hogy így hívnak, mint ahogy az is, hogy tudsz magyarul, sőt az is lehet, hogy fele annyira sem vagy igzalmas személyiség, mint ahogy én azt kitaláltam (bár ilyet azért nem illik egy szerelmes levélbe beleírni...), végülis kinek írom ezt a levelet ? Magamnak ? A Búra közönségének ? Tök cikinek tartom ezt az egészet. Előtted is. A 40 éves kielégítetlen háziasszony, a kezdő biszex MILF, aki rád áhítozik. Ezeket az írásokat elvileg anyámnak is megmutatom, na ezek után nem tehetem könnyű szívvel. Mi van, ha rátalál erre a posztra is ? Senki nem tudja a környezetemből (illetve nagyon kevesen), hogy engem vonz az ilyesmi, sokan el sem tudnák képzelni. Mi ez a levél, valami nyavajgós Comming Out ? Pontosabban egy « elképzelt » comming out, hisz a valóságban még sosem feküdtem le nővel (és még sosem élveztem igazán a szexet férfivel). Szánalmas vagyok. Az a pár ember, akinek elmondtam, nem reagálta le valami támogatóan. Még a legrégebbi barátom is, aki gyerekkorom óta ismer, és aki maga is meleg, azt mondta, hogy ez hülyeség, ez nem ennyi idősen jön elő. (Őbelé is szerelmes voltam egy időben, szeretem az irracionális érzelmeket). Könnyű mindent megmagyarázni a pszichés állapotommal, a különböző diagnózisaimmal : borderline vagyok (ilyen diagnózisom hivatalosan nincs, de régóta gyanús vagyok magamnak), és nem tudom az érzelmeimet kontrollálni, vagy ebbe menekülök, hogy ne kelljen a saját életemmel szembenézni, vagy ez egy újabb kényszerem, « biszexuális vagyok-e ? », - ez most az évtized kérdése. De mi van, ha mégis történt valami ? Valami végzettszerű ? Megláttalak, mint Dante Beatricét, és megmaradtál ideálnak a fejemben. Jelképezel mindent, ami nekem nincs, nem jött össze, és már nem is hiszem, hogy összejöhet. Amiből én kimaradtam. Azóta kereslek mindenhol, visszamentem többször is abba a bárba, mászkálok a környéken, elképzelem, hogy szembe jössz. Titokban leszbikus bárokba megyek, ismerkedős oldalakon nézem a fiús lányokat. Hátha valamelyik hasonlít rád. Mi ez ? A felszínre jött valami ? Vagy csak a teljes kudarcba fulladt szexualitásom sikít ? Én NEM akarom úgy leélni az életemet, mint sok más nő, felszabadító szexuális kielégülés nélkül. Hiányzik, vágyom rá, büntetésben érzem magam, amiért nekem ez nem jár. Lehet, hogy mindig is az volt a problémám a férfiakkal, hogy péniszük van ? Viszont szerelmes mindig csak férfiakba voltam (általában plátóian). Egészen mostanáig. Vagy a plátói szerelem egyszerűbb ? Lehet idealizálni, lehet átírni, lehet a másikat a gondolataimban úgy alakítani, ahogy akarom ? Nincs szükség semmiféle alkalmazkodásra a részemről ? Nem zavar bele a valóság ? (Ugyanilyenek a fejemben létező munkahelyeim is. Tökéletesen az igényeimnek megfelelőek.) Mit láttam meg benned ? Az erőt ? A bátorságot ? Hogy te élsz, míg én csak vegetálok ? Azon képzelgek, hogy te majd segítesz felfedezni önmagamat, jó munkát, izgalmas életet, jó szexet találok melletted, végre önbizalomra teszek szert. Majd te megoldod nekem ezt is. Minden második héten velünk lesznek a fiaim, velük is szépen foglalkozunk, nem fogom többet szaranyának érezni magam. Mert a gyerekeim majd látják, hogy nem a földön fekve bőgök, hanem boldog vagyok és kiegyensúlyozott...Én 40 vagyok, te ránézésre 25, de te többet tudsz az életről, mint én valaha, és én majd belédkapaszkodom, te meg viszel magaddal. Miért is ne ? Hisz hozzád képest öreg vagyok, túlsúlyos, leragadt, depressziós, szexuálisan frusztált, munkanélküli, - mindenki ilyen partnerre vágyik ! Egyértelmű, hogy neked is annyira belém kell szeretned, mint én beléd, vagy még jobban, ez a végzeted, hogy engem megments az élve elrohadástól. Őszintén szólva ugyanezt vártam anno a gyermekeim apjától is, őbele kapaszkodtam, őtőle vártam megoldást mindenre, a « párizsi lovag », szuper, micsoda szerencsém van, fehér lovon visznek el az unott Budapestről, egészen a Fény és a Szerelem Városáig. Fiatalabb és tapasztalatlanabb volt mint én, de egy ideig bírta a kiképzést. Aztán máshogy alakultak a dolgok. Tudom, hogy mi a felelősségem a helyzet elromlásában, de minden sarat nem vállalok be. Mindegy is, a kérdés nem ez, hanem az, hogy mi lenne Cristine, ha megint találkoznánk ? Ha megtörténne mégis ez a csoda ? Addigi életemet eldobva a karjaidba ugranék ? És te akarnád ezt ? Ugyan mit akarnál tőlem, amikor még én sem tudom, hogy mit akarok magamtól ? (Vagy konkrétan tőled?). Ha szétmegyünk a párommal, ne miattad menjünk szét. Van egy olyan érzésem, hogy megint az önállóságot akarom megúszni, a felelősségvállalást a saját életemért. Azt, hogy felnőljek végre. De mi van, ha tényleg nőkre vágyom ? Vagy legalábbis olyan valakire, aki odafigyel rám, és nem követelőzik. Sajnos ezt már férfiakból nem nézem ki (szexuálisan). « Össze van veszve a vaginájával » - mondta nekem az öreg nőgyógyász a legutóbb, amikor a megfejthetetlen hüvelyi fájdalmaimról beszéltem neki. Mennyivel egyszerűbb lenne úgy szexelni valakivel, hogy ha úgy akarom, kihagyhatjuk a vaginámat.

Cristine, mit mondjak még neked ? Nyilván ennek az egésznek semmi értelme. Neked én nem kellenék, nekem meg nincs bátorságom semmihez sem. Nemhogy ilyen váltáshoz. Majd elmúlik ! Kicsit tovább tart, mint gondoltam, de volt már erős kényszerem máskor is. Az is elmúlt. Minden elmúlik. Az életem is. Te minek mennél ebbe bele ? Lehet, hogy pár hónap múlva tényleg elmúlik, és én meg hülyét csináltam belőled. Szerencsére ennek nincs realitása. Te éled a bátor életedet, van szép barátnőd, én meg a sarokban ülök a leszbikus bárokban, egyedül, titokban, koktélozok, vagy újabban a képregényemet rajzolom (amiben megpróbálom feldolgozni az irántad érzett érzelmeimet), és onnan lesem a vidám, boldog, szerelmes, fiatal, vagány lányokat. Mint egy sérült gyerek kerekesszékben, aki a parkban nézi a többieket, akik épp fociznak. Én csak a bárok levegőjét akarom beszívni. Érezni egy kicsit a leszbikus feelinget. Aztán úgyis hazamegyek. Nekem ez nem jut, marad az, ami most van. A párom amúgy megtalálta a képregényemet, tehát most már tudja, hogy nem moziba megyek egyedül, kisminkelve a városba. Azt mondtam neki, ez csak egy fiktív történet, ne vegye komolyan, de szerintem nem hitt nekem. Mindenesetre megígértem neki, hogy nem csalom meg. Erre úgysincs nagy esély, maximum kiéhezett férfiakat találnék, de ők most nem érdekelnek. Persze erre rámehet a kapcsolatom. És lehet, hogy ennek már nagyon itt az ideje. És talán könnyebb lesz neki azzal magyarázni, hogy valójában más a szexuális orientációm, csak ezt titkoltam eddig magam előtt is.

Minden jót, Cristine, az életünk valószínűleg nem fogja többet keresztezni egymást. A jelen állapotomat nézve ez egy jóhír neked. Hogy én hogyan fogok kijönni ebből, még nem tudom, de nem ez lesz az első olyan dolog az életemben, amire vágyom, aztán egy idő után legyintve lemondok róla, mert úgy egyszerűbb. Mert nekem ez nem jár. A te életed bizonyára szép lehet nélkülem is.

 

Megosztás Viberen