« Isten legyen irgalmas... »

Jolán képe

(Ezt eredetileg az FB-re akartam írni, még vagy egy hónapja, de oda nem írtam ki, mert oda ugyebár csak aranyos gyerekfotókat és csodaszép nyaralásokat szoktunk kiposztolni, meg amúgy sem értenék azok, akiknek szánom, nem tudnak magyarul...)

Ti, akik beleragadtatok 10-15 éve egy olyan munkába, aminek feleannyira sincs kvalitása, mint amennyire agyon van bonyolítva, se fizetésileg, se társadalmilag el nem ismert, nagyjából mesterségesen generált és fenttartott kényszeres gyerekfoglalkoztatás, -igen, tudom, én is ezt a munkát csinálom, hittem is benne, még egy kicsit most is, de azért nekem van egyéb elképzelésem is a jövőre nézve, és én nyolc évvel ezelőtt még egy szót sem beszéltem franciául, ezt ne felejtsétek el,- fontosnak, kompetensnek érzitek magatokat, látjátok a kiszolgáltatottságomat, fontoskodtok, kritizáltok, hülyének néztek, fitogtatjátok a nemlétező hatalmatokat. Elmagyarázzátok, hogy hogyan kell kinyitni az ajtót, lehúzni a vécét, hogy a gyerekeknek két kezük van és egy fejük (jó, ez így túlzás, de a lényeg érthető), követhetetlen hierarchiában, -a felelős felelősének a felelőse,- tologatjátok egymásra a szart és egy részét időnként rámkenitek, ha épp arra jártok.

VAGY : 19 és fél évesen nagyon harcra és versenyre készen bizonyítani akartok, és én az utatokban állok, pedig nekem összesen vagy 900 eurot kell fizetnem majd azért a papírért, amit az állam vagy az önkormányzat hozzátok vág ingyen, hogy kezdjetek már valamit magatokkal az érettségi után.Ti magyarázzátok nekem hogy hogyan kell bánni a gyerekekkel ? Van nekem otthon kettő. Mellesleg egy főiskolai tanári diplomám. Miközben ti 3-4 éves gyerekekkel üvöltöztök, nyilvánosan megszégyenítitek őket (« Mi van, bekakáltál? »), kollektíve büntetitek, ijesztgetitek őket. És én átvettem a szarjaitok egy részét, mert annyira akartam integrálódni. Szégyellem magam érte. És a gettógyerekekre haragszom én is, pedig ők csak részei az egésznek, tulajdonképpen a körülmények áldozatai. És közben lelkiismeretesen projekteket gyártok, otthon dolgozok, és lenyelem a cseszegetéseiteket, a vécében bőgök inkább, gyomorgörccsel várom a nap végét. És próbálom nem mutatni az állapotomat a zaklatott, agresszív, szétcsúszott gyerekeknek, akik közül néhány, - ki kell mondani,- fejlődésben alulmaradt (szociálisan mindenképp). Rejtőzködök mindenhol, bár láthatóan sikertelenül. Gyűlnek a viharfelhők felettem, rezeg a léc. Mindezt mindenféle komolyabb szakmai, eszközbeli, gyógypedagógiai segítség nélkül. Én amúgy híve vagyok az integrált okatatásnak, de itt az integrációt úgy gondolja az állam és az önkormányzat, hogy « majd megoldjátok valahogy ». Se pénz, se szándék nincs jobb megoldásra. Miközben bizonytalan státuszban vagyok, egy olyan szerződéssel, ami gyakorlatilag megkerüli a francia munkatörvényeket,- se betegszabadság, se fizetett szabadság, bármikor bármilyen indokkal kirúgható, legalábbis félretolható vagyok, és nincs választásom, vagy dolgozok az iskolai szünetekben napi 10 órát szabadnap nélkül, vagy keresnek helyettem mást, hosszú a sor mögöttem. Csak ne írnátok ki minden falra, hogy Liberté, Égalité, Fraternité ! És igazából nekem a saját gyerekeimmel kéne lennem, a kicsi nincs még másfél éves, és anyaságomban is folyton kritizálva, megfigyelve, fenyegetve (« gyámügyesítve ») vagyok. És a párkapcsolatom vagy működik, vagy nem, és amikor vagynem, akkor rendkívül kiszolgáltatott vagyok. És a pszichiáternek egy ötlete van csak minderre: emelni a gyógyszeradagot. De mégis rendbe kéne szednem magamat, hogy normális munkát találjak, utána járni papíroknak, lehetőségeknek, de ebben sem a környezetem, sem a francia állam nem igazán támogat. Miközben a munkanélküliségtől is félek, mert ismét kiszolgáltatottá tesz, ugyanis a saját otthonomból is bármikor, bármilyen indokkal kirúgható vagyok a lakás tulajdonosa által (ez persze nem biztos, de nekem nincs energiám jogilag utána járni). És rengeteg engergiát belefektettem eddig, hogy meglegyen ez a papírom, sajnálnám mind elveszteni. De közben fontos lenne fejlődni, továbblépni munkaügyileg, mert sikertelennek érzem magam, cipelem a szégyent, hogy mindjárt negyven vagyok, és még el sem indultam azon a szakmai úton, ahol már félúton kéne járnom. Egyre kevésbé valószínű, hogy valaha is beérek a célba, emiatt is kétségbe vagyok esve. Elcsesztem. Ezt IS. És még ebben a szar munkában is a kirúgás szélén állok.

És akkor jöttök ti, kedves kollegák, - nem mindenki, igazából csak 3-4 ember, de ők a leghangosabbak, legalábbis én az ő hangjuktól nem hallom a többieket,- látjátok a félelmeimet, a stresszt, hogy mennyire kapaszkodok a ködbe, az önbizalomhiányt és a pszichés érzékenységet, és belémrúgtok. Majd megideologizáljátok. Mert ez egy felelősségteljes munka, itt nem lehet lelkizni. Vérszagra gyűltök, mint a cápák. Isten legyen hozzátok irgalmas !

De ha nem lesz, azon se csodálkozzatok !


Offline
Csatlakozott: 2016 jan 28

Júniusi poszt, szintén eltünt a szerverhiba miatt. Berakom megint, mert nem igazán vagyok túl rajta, továbbra is sikertelenség, fájdalom, és részben folytatom a tavalyi munkát (heti 8 órában, leegyszerűsítve).

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen