Reggeli

Jolán képe

Itt ülök egy népszerű európai főváros egyik nagy pályaudvarának egyik kávézójában, vasárnap délelőtt, úri reggelim van. Pedig a bevételeim alapján nem engedhetnék meg magamnak ilyesmit. Gondolkodtam egy darabig, hogy fentre vagy lentre üljek, felmentem a mozgólépcsőn, majd le, majd fel, fent drágább, de ott nem lesz lövöldözés (lent sem lesz, ne agyalj már ezen folyton!). Azért a géppisztolyos terepruhás katonák is lent vannak. Szerintem kérek magamnak még egy croissant, az már túl lesz a reggeli megehető kalóriamennyiségen, de mindegy, túl nagy küzdelem lenne lefogyni ismét, csinos, életvidám nőnek lenni. És ez nem a croissanton múlik leginkább. Van nálam egy elektromos mellszívó készülék, igen, ilyesmivel sétálok itt ebben a népszerű városban, ilyesmivel ülök be kávézók kényelmes foteljébe, csak nehogy otthagyjam valahol, még gyanús csomagnak nézik, és felrobbantják a tűzszerészek. Kissé szürreális jelenség lehetek ezzel a készülékkel a hónom alatt. Erről eszembe jut, amikor először (na jó, másodszor) voltam ebben a városban, még majdnem turistaként, még nem ismertem szinte semmit, még rácsodálkoztam nagy szemekkel mindenre, még csak halvány remény volt, hogy egyszer itt élhetek majd, mesebeli álom. Ősz volt, és úgy leírnám most az idevágó, a magyar irodalomból jól ismert verssort, sőt, verscímet, de fenttartom még magamnak azt a látszatot, hogy nem árulom el, hol élek. Félek a felismerhetőségtől. Akkor, azon az őszön épp egy komolyabb videokamera volt nálam, azzal mászkáltam mindenfelé, esett az eső, fáztam, beteg voltam, annyira folyt az orrom, hogy a herpesz is kijött rajta, a repülőn iszonyatosan fájt a fülem, és úgy köhögtem, hogy az utaskísérők megijedtek, de boldog voltam, az alig ismert szerelmemhez jöttem, oly sok év árnyékban élés után végre kisütött rám a nap, belémszeretett valaki, és én is viszont. Külföldi lovag, gyors nyári szerelem. Senki sem hitte, hogy lesz folytatása. Vártam az estét, hogy majd találkozunk a megbeszélt helyen, a fémtorony alatt, mint a filmekben (mert azt biztos megtalálom), munka után odajön. Egy órát késett és akkor még nem volt mobilja. Izgultam azért, hogy mégsem jön, akkor most mit csinálok itt, szállásom nincs, pénzem se sok, a nyelvet még nem beszéltem. Próbálgattam a videókamerát az esőben, még sosem használtam ilyesmit, kölcsön kaptam, nagyon kell rá vigyázni, a tulajdonosa részegen bólintott rá, hogy elvihetem az utazásomra, másnap szerintem bánta, de már nem akarta a szavát visszavonni. Elhozta tehát a kamerát, aggódó tekintettel mindent gondosan elmagyarázott, és nehogy csomagban adjam fel, vigyem magammal az utastérbe a repülőn. Egy főiskolai feladathoz kellett a kamera. Én pedig úgy gondoltam, összekötöm a feladatot a szerelmemmel való találkozással, a romantikus sétákkal ebben a népszerű fővárosban, hogy dokumentálva legyen életem e szép pillanata. És így mentem kávézókból kávézókba, nagy hátizsákkal, kamerával, hogy teljen az idő, forró teát ittam a köhögés miatt, és a vécében bepudereztem az orromat, hogy mégse a herpesz legyen már az első pillantás legnagyobb hatása. És takargattam az eső elől a kamerát, és estére a fémtorony alatt már nagyon izgatott voltam, de izgultam is, mi van, ha mégsem.. ? Majd egyszercsak befogta valaki hátulról a szemem, és átadott egy utcai árustól frissen vett piros rózsát. Ez pont így volt, nem valami giccses regényben olvastam. És még a főiskolai feladatomra is jó jegyet kaptam.

Most pedig, jó pár év után, egy elektromos mellszívóval ülök a kávézóban, ezt is kölcsön kaptam, és várom, hogy teljen az idő, ha már gyanúsan sokat ülök itt, átülök majd egy másik kávézóba. Nem merek hazamenni. Nem is akarok. Úgy mentem ki a lakás ajtaján, hogy nem jövök vissza. Nem először. Az óvódás fiam zokogva kérte, hogy ne menjek el. Ezt is megkaptam távoztamban, hogy nincs jogom még a gyereket is ilyen traumának kitenni, csak azért, mert én szarul vagyok, elcseszek mindent, elkések mindenhonnan, nem tudom megszervezni a dolgaimat, és nem tudom kontrollálni a dühömet. « Jó, ne gyere vissza ! » válaszolta. És rám se telefonál (azóta már van mobilja). Régebben ilyenkor azért felhívott, sőt olyan is volt, hogy utánam jött, aztán el akart kisérni a pszichiátria sürgősségire, de most már gyerekeink vannak, neki meg elege, dühöng, hogy ahelyett, hogy pihenhetne otthon vasárnap, - hisz egész héten keményen dolgozik, Ő tar el minket az Ő SAJÁT lakásában (ez veszekedésekkor így kihangsúlyozza, hogy érezzem, mennyire csak megtűrt teher vagyok), ja és a gyámügynek is igaza van, ilyenkor látnának, majd legközelebb felveszi (bár videókamerája még nincs, és a telefonja sem okos), és most a kisbabát is neki kell etetnie tápszerrel cumisüvegben (micsoda hülyeség, én meg közben a mellszívóval kávézgatok a városban), és hagyjam már a szoptatást, ha már úgyis ennyire apad a tejem, és úgyis gyógyszert kéne szednem. Persze igaza van a gyámügynek, bár a gyámügy nemcsak az én pszichémet kifogásolta ám, hanem az ő közönyét is. Mint a ketten rajta vagyunk a listájukon. (És ha ki akarnám játszani a « bántalmazott nő » kártyámat, most megtehetném, majdnem rá is kérdeztek, - beszélhetnék az agressziójáról, nem is túloznék túl sokat. De nem teszem, mindig olyan aljas árulásnak érzem, hisz tényleg ő a Férfi, aki Mindent Megtesz a Családjáért, csak már nem bírja ő sem...Minden agressziójáért én vagyok a felelős, én kezdem, én üvöltök, én fenyegetőzök öngyilkossággal, én szidom a családját, az országot, ahol élünk, én gyűlölködöm, én provokálok. Aztán meg mindenkinek beszélek mindent, nehéz helyzetbe hozom őt is. Igen, igaza van, a következő találkozáskor finomítok, megvédem : nem olyan rossz ember ám, csak ő is fáradt, és én sem vagyok egyszerű eset.) Mindig én vagyok a kiindulási pont. Amikor kétségbeesek és szégyenemben meg fájdalmamban üvöltök, fenyegetőzök, inzultálom. Ő is mondhatná, hogy pszichés bántalmazás áldozata, mondta is már.

A mostani konfliktusnál is a szégyen volt a kiindulási pont, amiről itt írtam már : egy barátnőm felajánlotta az elektromos mellszívóját, amikor panaszkodtam, hogy nagyon apad a tejem, de én akkor is szeretnék még szoptatni, ha már nem bírom, éjjel órákat vagyok fönt, a baba csak rágja a mellem, de nem lakik jól, muszáj tápszerezni is, de ha rászokik a cumisüvegre, még annyira sem akar majd szopizni, és akkor még annyira sem lesz tejem, és azt tanácsolták, hogy a mellszívóval vissza lehet hozni a tejtermelést. Ma utazott a lány, de elhozta magával a gépet, találkozzunk a pályaudvaron ekkor és ekkor, sejtettem sajnos, hogy ez necces lesz, de nem mondtam le. És amikor már láttam reggel, hogy elkések, - úgy szégyeltem magam, ő kisgyerekkel jön, meg csomaggal, a vonata el fog indulni,- hogy üvöltve zokogtam az ajtóban. És tudtam, hogy durva lecseszést kapok érte a megnyugtatás helyett, vagy a szokásos pohártörő agressziót. Pedig ő eredetileg nem ilyen. Én hoztam ezt ki belőle. Lassan 5 éve tart az őrület (az első terhességemtől), ezt már senki sem bírná. Ilyenkor bekerülök az örvénybe, minél nagyobb a stressz, a kétségbeesés, a szégyen, az öngyűlölet, annál nagyobb a cirkusz, annál inkább hibáztatok másokat és terhelem rá másokra a fájdalmamat, aztán emiatt még jobban szégyellem magam, csapkodok magam körül egy macsetével (csak szimbólum!), vágom el a szálakat, amik a szeretteimhez fűznek, traumatizálom a gyerekeimet is. Ha tudta volna ez az ember, hogy mi vár rá, hogy mi lesz ebből, esze ágában sem lett volna odamenni a fémtorony alá, egy óra késéssel, frissen vett rózsával a kezében. Menekült volna, amerre lát. Biztos sajnálja már, hogy nem így tett. És ha én tudtam volna ?

(Közben ordibáltak lent, biztos részeg fiatalok, vagy egy hajéktalan, de én már kihallom a hangzavarból, hogy « Isten nagy ! » arabul, - ezt a mondatot lassan mindenki ismeri-, és felpattanok, keresem a szememmel, hol a vécé, oda biztos nem mennek be, bár a rockklub öltözőjébe is bementek, aki odabújt, mind meghalt. Végül elhallgat a kiabálás. Nem csinálok hülyét magamból, nem kezdek el rohanni. Visszaülök. Mégiscsak részeg srácok lehettek.)


Egyszer azért el kell mennem innen a pályaudvarról. Két megoldás van :

1. Beugrom a metró, vagy valamelyik vonat alá, vagy a folyóba, kölcsönkapott mellszívóstul.

2. Hazamegyek, elnézést kérek, meghallgatom, hogy neki ebből már nagyon elege van, nem lehet mindig mindenért bocsánatot kérni, így nem lehet élni, neki már nincs otthona, nincs nyugta a saját tulajdonú lakásában, ő már nem akar velem élni, szervezzem meg valahogy, hogy visszamegyek Magyarországra, segít költözni, a gyerekeket vihetem, vagy mégsem, vagy majd meglátjuk, fél évig itt lesznek, fél évig ott (ezt hogy ? óvóda, iskola ? pár hónapos kisbaba?), szálljak már ki az életéből, erre már mindenki rámegy. Én majd bólogatok, igazad van, ez így nem megy tovább, és hallgatok, kivárom, amíg elmúlik. Pár nap múlva elmúlik, eddig mindig így volt. És feladom az ellenkezést, és holnap kiváltom a pszichiáter által már vagy egy hónapja felírt receptet (érvényes még?). Csak napi fél Zoloft, ne féljek tőle, még szoptatni is lehet vele. Ha lesz még tejem. De mi lesz az éjszakai felkelésekkel ? Éjjel gyorsnak kell lenni, mert ha a papa is felébred, akkor lecsesz, hogy mit csinálok, hogy igyekezzek, vagy ő csinál tápszert, pisilni már nincs időm elmenni szoptatás előtt, a lámpát ne kapcsoljam fel, a kislámpát se, neki aludnia kell, ő 12 órát dolgozik naponta, ő a családfentartó. Igazad van, kimegyek a szalonba szoptatni. Sietek, gyorsan, bocsánat. Menni fog ez antidepresszánssal ? És a nagyfiammal délután játszani fogok, hogy megnyugtassam.

A barátnőm egyébként megkért egy eladót a pályaudvar egyik üzletében, hogy adja oda nekem a mellszívót, mert neki megy a vonata. Rendes volt az eladó, átadta, pedig mondhatta volna azt is, hogy ne zargassák ilyesmivel. Vagy lenyúlhatta volna a mellszívót. De talán egy pályaudvaron megesik az ilyesmi, hogy megy a vonat és a másik nem érkezik meg a találkozóra és egy mellszívó mégiscsak « babadolog », nem lopják el olyan könnyű szívvel. És nem nézték « gyanús csomagnak » sem. Könnyedén megoldásra talált tehát ez a bonyodalom.

Csak most haza kéne menni. Bárcsak maradhatnék ebben a kávézóban még egy kicsit. Bárcsak egy olyan szép, ragyogó fiatal nő lennék, aki a szerelmét várja, hogy kéz a kézben sétálhassanak ebben a népszerű fővárosban. Bárcsak felhőtlen nyugalom lenne ebben a városban, mint régen, nem lennének mindenhol géppisztolyos katonák kiegészítő látképnek. Bárcsak lehetnék most máshol, másvalaki. Bárcsak előlről kezdhetném az egészet, vagy legalább ezt a napot.


    Ha ez az írás itt megjelenik, akkor a 2. verzió valósult meg. Aminek lássuk be, nagyobb a valószínűsége : eddig minden öngyilkos fellángolásom teátrális zsarolás volt csupán, vagy kósza gondolat a menekülési útvonalra. És különbenis gyerekek várnak otthon, az egyik még szopik elvileg. És még valami eszembe jutott : Mennyire félek a terroristák lövöldözésétől, miközben sokszor meg akarok halni. Ez nem logikus. Melyik vagyok igazán én ? A depresszióm vagy a kényszerbetegségem ?




    UPDATE : Ezt vasárnap írtam, kis füzetbe, offline, kedden aztán terrortámadás volt Brüsszelben, innen egy órányi vonatútra TGV-vel. Én inkább kényszerbeteg akarok lenni, mint Cassandra.








     


    Offline
    Csatlakozott: 2010 okt 12

    Drága Jolán! 

    A szülők néha nem értik, mit tesznek -- gyakran azt lehet mondani, hogy mindent megtesznek, ami tőlük telik, és csak akkor tudnának többet tenni, ha az ő saját lelki sérülésük begyógyulna. De ha egy anyuka szorong, azt át tudja adni a gyerekének, ha nem hisz neki, azzal a bizalmi viszonyukat alááshatja.

    Árthatunk úgy is, hogy tulajdonképpen nem teszünk semmi rémeset.

    Nagyon drukkolok neked!

    Eszter


    Offline
    Csatlakozott: 2016 jan 28

    Kedves Eszter!

     

    Elgondolkoztam azon, amit írsz, a könyvet is érdekesnek találom. Én sokszor nagyon haragszom anyámra, aztán nem is pontosan tudom, hogy miért? Ő mindig megbántódik ezen, mert ő úgy érzi, mindent megtett értem gyerekoromban, amit tudott. Ez igaz, fizikai síkon mindenképp, de lelkileg.. nem tudták, hogy engem bántanak az iskolában, most még utólag sem hiszik el. Nem vették észre, hogy már gyerekként szenvedtem a kényszereimtől.

    Lehet, hogy gyógyszer lesz mégis. Alig van már tejem. És nagyon rosszul vagyok. Ki akarok szaladni a világból...
     


    Offline
    Csatlakozott: 2010 okt 12

    Szia parrot! Arról, amit írtál egy szuperül funkcionáló értelmiségi anya, aki közben elszívta -- ha jól értem -- az energiád és életed, szintén ez az Alice Miller könyv jutott eszembe. Talán mostanában mindenről ez jut eszembe...

    Nekem nem olyan régen sikerült csak megbocsátanom anyámnak (aki már rég meghalt amúgy).


    Offline
    Csatlakozott: 2010 okt 12

    Szia Jolán! A szívem megszakad érted Sad Úgy érzem, mintha kényszernek éreznéd, kellemetlen, idegen dolognak, a gyógyszert, vagy egyáltalán azt a gondolatot, hogy lehetnél jobban. Mintha ezt a külvilág követelné tőled. Mintha azt gondolnád, hogy a rosszul-van-Jolán az igazi, és a másik csak valami mesterséges.

    Nagyon jó lenne, ha találnál terapeutát, aki tud segíteni. Én ötven éves leszek hamarosan, de így is vannak megvilágosodásaim arról, hogy mit és miért teszek magammal. Mostanában sokan hivatkoznak Alice Miller könyvére, a Tehetséges gyerek tragédiájá-ra. Amikor a szülő nem tud tükrözni, nem tud segíteni a gyereknek abban, hogy felismerje a saját érzéseit, és megtanulja kezelni őket, mert mindig a szülő érzéseit kell éreznie a gyereknek is, akkor a gyerek megtanulja, hogy ő a felnőtt -- de nem lesz saját én-tudata.

    Nagyon intelligens és kulturált szülők tudják így a saját érzelmi igényeikre használni a gyerekeiket.

    Úgy érzem, hogy ezt te nem teszed, de talán ilyesmi áldozata voltál. Vagy csak magamból indulok ki?


    Offline
    Csatlakozott: 2016 jan 28

    Szia Parrot. Nem tüntem el, csak sokmindent csinálok, meg van egy pici babám is. Smile És inkább blogot olvasok, írok, forumokon nem szerepelek.

    A Búra egy ilyen jótékony önsegítő kezdeményezés, csodát ne várj tőle. Én szeretek itt lenni most, jót tesz.
     


    Offline
    Csatlakozott: 2014 máj 7

    Na,szia!Eltűntél!A terápiás festés nagyon jó,röhej,tudom,de még kiállításom is volt anno.Most nem sportolok,itt kint ellustultam,bár,de ez csak saját vélemény,az antipszicho kicsit zombisít!Azt hittem,már leléptél a búráról.Most úgy gondolom,nekem elég volt ennyi a Búrából!Isten,őrizz megbántani senkit nem akarok,de számomra,kicsit átláthatatlan,amit topikban tettem fel kérdést,érdemi választ nem kaptam...Kedvesek,van,aki ír pár jó szót mindenkinek,na,majd meglátom!Nyilván feszültebb vagyok,szeretnék megszabadulni az antipsycho,-tól,az insomniától stb.


    Offline
    Csatlakozott: 2016 jan 28

    Parrot, minden jót kívánok neked.

    Sok okosat nem tudok írni, remélem, jobban leszel. A sport jó ötlet, én is szeretném majd csinálni, de most még azt tanácsolták, hogy intim tornával a gátam rakjam rendbe (decemberben szültem), utána kezdjek el komolyabb sportot. Pedig az a bennem felgyülemlett stresszt és dühöt is levezethetné. Most terápiás képeket festek, az nekem jót tesz, de mire nekikezdek... s jógázni is tervezek. Azt próbáltad már?
     


    Offline
    Csatlakozott: 2014 máj 7

    Az öngyilkosság gondolata,nos,igen.Mikor teljesen racionálisan rádöbbentem,miért is éljek.Munkára alkalmatlan vagyok,nem tudok közösségbe beilleszkedni,pár hónap,aztán balhézok,otthon sokáig csak a ,,gond,,volt velem.Nem cirkuszoltam,nem veszekedtem,de a bánatos arckifejezés,a semminek sem tudok örülni érzés kihatott.Most,hogy nem vagyok otthon,talán nekik is jobb.Pénzt keresek ,támogatom őket.Szomorú,de ez van.Az elmúlt hónapok azzal teltek,hogy anya csak fekszik.Próbáltam magyarázkodni,gyógyszerváltás stb.A lakást rendbetettem,aztán vissza az ágyba.Azért szörnyű,hogy a bordeline személyiségzavar csak tüneteiben kezelhető.Sporttal próbálkoztam,póbálkozom.,A,fél maraton megvolt.Nem lettem jobban.


    Offline
    Csatlakozott: 2014 máj 7

    Saját magamnak szoktam ezt mondani,amit magadra vettél most.Főleg akkor,mikor reggel a demens nénit kiszedem a ...mindenből,s egész nap azon morfondírozok,milyen egy életem van.Messze a családtól,tele gyógyszerrel,kávéval ,cigivel próbálom túlélni a mindennapokat.S hasonló dolgok járnak a fejemben,mint neked.Minek ez az egész,ide jutottam,stb.Na,ilyenkor azt mondom magamnak ,amit.,Talán,annak jó,aki hisz istenben,vagy valamiben.Ha a szakmádat szereted,talán,hamarosan visszamehetsz dolgozni,na az sokat segíthet.Ha az ember otthon van,állandóan,szinte biztos,hogy bekattan!Új ingerekre is szükség van,.,.


    Offline
    Csatlakozott: 2016 jan 28

    Parrot, nem akartam veled összeugrani, bocsánat, ha úgy tünt, tudom a Búra egy olyan hely, ahol mindenki indokkal van, és jó lenne inkább segíteni egymásnak. Talán másholgy látjuk kicsit a világot. Engem ez a mondat vágott mellbe: "Ne a Te szaros életeddel foglalkozz állandóan" Olyan régóta érzem boldogtalannak magam, nem vagyok a helyemen, és évekig szedtem gyógyszert is, nincs nagy bizodalmam benne. Nem állandóan akarok a "szaros életemmel" foglalkozni, de ha soha nem foglalkozok vele, akkor elsorvad a lelkem. Nem olyan egyszerű megmondani bármit is a páromnak, ez talán a szövegből kiderül. A szexuális elzárkózás méginkább abba az irányba fogja meglökni a dolgokat, hogy nekem innen el kell mennem. Így is lehet, hogy az lesz. Viszont jogilag bonyolult a gyerekek elhelyezése. Nem tudok jelenleg elmenni terápiás helyre. Egyedül vagyok napközben, hatékony segítség nélkül. Kétségbe vagyok esve. Kérlek, ne ess nekem ennyire, még akkor sem, ha anyukádra emlékeztetlek.
     



    Offline
    Csatlakozott: 2015 dec 29

    Jolán, igen, kérem szépen a linket! Diszkrét leszek/vagyok, természetesen.

     


    Offline
    Csatlakozott: 2014 máj 7

    Önmagában a gyógyszer csak kicsit segít,talán ki kellene szakadnod pár hétre a környezetedből,valamilyen terápiás ,,helyre,,.Én anno Tündérhegyen voltam 5 hétig,a kislányom még ovis volt.Szerintem sokat segítene,nem kórházra gondolok.Háztartási munkát mimdenki végez,ha te nem akarsz,vegyetek fel bejárónőt...Gyerekgondozó...hm.most az anyaság mindennapjaira gondolsz?Akkor babysitter!Szexuális segédeszköz?Ha nem akarsz együtt lenni a férjeddel,hát mondd meg neki!Sarkítottam,tudom!Pontosan mit vársz az élettől?Csak boldogságot?


    Offline
    Csatlakozott: 2016 jan 28

    Sajnálom, hogy ilyen reakciót váltott ki belőled az, amit írtam, kicsit meg is vagyok döbbenve. Ez az írás azért nem csak az én rosszullétemről szól, hanem a rosszul működő párkapcsolatomról is, meg a zaklatott külföldi létről. A bizonytalanságról, amiben vagyok. Ez mint egy pirulával megoldható?

    Ha beszedem a gyógyszert (a vége úgy is az lesz), akkor majd kussban leszek, és belülről rohadok szét, de legalább nyugi lesz a családban, működöm majd tovább lobotomizált gyerekgondozóként, háztartási alkalmazottként, szexuális segédeszközként. Akkor majd a gyerekeim egészséges lelkületűek lesznek. Köszönöm, hogy szólsz.


    Offline
    Csatlakozott: 2014 máj 7

    Hú,utoljára Tündérhegyen borultam ki ennyire,egyszerűn a hölgynek hasonló elmélkedése volt,mint Jolán,Neked!De akkor végre sírtam,hosszú évek után!De volt pszichiáter,s azt mondta,végre!A harag,amit anyám miatt éreztem ,kijött!De most nincs pszichiáter,csak,cigi,esetleg rivo!Talán,jobb,ha nem olvasom a blogodat!


    Offline
    Csatlakozott: 2014 máj 7

    Továbbra is úgy gondolom,antidepresszáns sürgősen!Ahogy magamnak szoktam mondani,,Ne a Te szaros életeddel foglalkozz állandóan,hanem a gyerekeiddel,ha instabil az anya,később a gyerekek élete sem lesz stabil .stb.stb.Én így lettem Borderline állítólag,anyám keményen dolgozó ,értelmiségi,most is lenyűgöz mindenkit a csodás kommunikációval bla,bla.Szedte volna a gyógyszert,járt volna el pszichoterápiára...Á,ő nem beteg.S én ,a jól tanuló gyerek,magántanárok,később elit iskola,mit tudtam tenni tízévesen,a falhoz csapkodtam magam,véresre kapartam a hátam,ma is ezt teszem,/a,hátam ,karom sebes/nem vagdosom a karom/.Köszönöm anyám!De szeretem,s mindig mellette vagyok,az ember nem változik/


    Offline
    Csatlakozott: 2016 jan 28

    Szia, köszönöm amit írsz Oida.

    Régen írtam blogot, csak úgy magamnak, és most újból kezdtem novemberben. Ha érdekel, küldök linket privátban, csak ide nem raknám be, nem szeretnék közvetlen link kapcsolatot, itt a Búrán elég durva dolgokat írok le.

    Igen, a jenga toronyban igazad van, bár én kártyavárnak szoktam hívni, amit napokig nagy műgonddal építgetek, óvatosan, kézremegés nélkül lehetőleg, egyik emeletet a másikra, elhúzom gyorsan a kezem, örülök, hogy ez a lap is ottmaradt a helyén, oldalra lélegzek, már a 6.-7. emeletnél nagyon büszke vagyok magamra, már lassan elhiszem, hogy én is elérhetek valamit az életben, és egyszercsak: svunggg,  valaki benyit az ajtón nagy lendülettel, és az egész ledől. És nem érti, hogy mi a bajom, ő nem akart engem bántani, miért vagyok ilyen érzékeny, miért sértődök meg mindenen, miért nem bírom a kritikát? Nem érti, mert talán az ő személyisége beton alapokra van építve, nem dönti romba egy kis huzat.
     


    Offline
    Csatlakozott: 2015 dec 29

    Bár a téma nem vidám, a stílusod baromi jó. Egy levegővétellel olvastam el amit írtál. Totál kezdő vagy a blogolásban, vagy sok éves gyakorlatod van már? Írnod kéne még. 

    A szégyen (főleg tehetetlenséggel párosulva) egyébként nálam is indulatba szokott átcsapni, volt olyan is, hogy sikítottam. Aztán persze nem tudtam, a szégyen rosszabb-e, vagy más emberek arcán az a döbbenet. 
    Az ember megpróbálja egyensúlyban tartani az életét, kb mint egy rohadt magasra rakott jenga-tornyot, aztán elég egy pici megbillenés (nem érek oda a találkozóra a barátnőmmel,  neki meg megy a vonata és babája van) és összeesik az egész. 

    A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

    Megosztás Viberen