Emészthetetlen vagyok

Jolán képe

Amikor az ember szarul van, és ez nem múló állapot, hanem kezd a személyiség részévé válni, az a ritka, ha épp nincs elviselhetetlenül szarul, akkor nagyon nehéz arra a felszines kérdésre válaszolni : Hogy vagy ? Úgysem érdekli a válasz. Műmosoly : « Jól ! » De ha hozzá közelebb állónak érzi az illetőt, akkor nem bírja a színjátékot, és elmondja, hogy nem jól van és miért nem. És elmondja legközelebb is. Meg újból. És megint. Leírja hosszú levelekben. Időnként ismétel, észre sem veszi. Nem tudja megmondani, hogy mit hányszor írt már le, mesélt el, zokogott el, és kinek, mert benne van egy önmagát gerjesztő örvényben. De azért örül, hogy van még, aki megkérdezi és meghallgatja. Kapaszkodik beléjük ezerrel. Pedig fogynak, egyre inkább, szűkül a tér, fogy a levegő is, a többiek kimenekülnek. Ők élni akarnak normálisan, ezt már nem lehet kibírni. Ők megtehetik, hogy elmenekülnek. Menekülne ő is a saját életéből, a fejéből, de nem lehet. Látja : ő sem ír már vissza, ő sem hív fel. Fogynak a nevek a listáról. Már a családtagok is. Végülis nem lehet ezt senkire rákényszeríteni.

Nem először éltem már meg az életemben, hogy ez már sok, nagyon sok, « észrevetted, hogy harmadszor sírod el magad az este folyamán ? », monomániás, egyoldalú beszélgetés, használom őt, lelki szemetes, agyon terhelem a szarságaimmal, kibírhatatlan. És neki is megvan a maga baja. Én ezt megértem, Teljesen. Téged meg főleg megértettelek. Amin te keresztülmentél tavaly, abba mások belehalnának, és ez nem csak anekdota, szó szerint, többször voltál a halál küszöbén. Áttételes rák, ilyen fiatalon. A komoly külföldi klinika komoly orvosai 4%-ot adtak neked a túlélésre, de nekem úgy tünt, ez csak « udvariassági szám », 0%-ot azért mégsem mondhatnak, olyan morállal nem lehet belemenni egy 10 órás műtétbe, ahol szegycsonttól ágyékig kidobálnak belőled minden mozdíthatót. A petefészkeidet és a méhed is. Tudtam, hogy ez különösen fáj neked, nem lesz több gyerek már, és idegesített téged, amikor azzal vígasztaltak, hogy örülj neki, már van kettő. Amúgy haldoklót a kicsi gyerekeire figyelmeztetni elég izléses. Te nagyon akartál élni, túl élni, felnőni látni a gyerekeidet, én rendkívül szégyelltem magam előtted, hogy meg akarok halni, pedig egy baba is növögetett a hasamban. Arra gondoltam, milyen furcsa a világ, én akár el is cserélném veled az egészségemet, de nem lehet. Elmentem ugyanolyan vizsgálatra, ahol te először gyanús lettél, hasonló tünetekkel, és nekem nem találtak semmit. Szinte dühös voltam, én ezt is megúszom, nekem MUSZÁJ az életemmel valamit kezdeni. Vagy végigszorongani még úgy 40 évet. Te rendületlenül hittél abban, hogy túlélsz, még akkor is, amikor nyáron, negyvenvalahány kilósan úgy feküdtél a kórházban, hogy csövön vezették be a táplálékot, és egy másik csövön alul kivezették szinte ugyanazt. A kemótól gyakorlatilag leállt az emésztésed. Akkor várt rád egy sokadik műtét, úgy nézett ki, az utolsó. Akkor már a legoptimistább orvosok is azt mondták : heteid vannak hátra. Minden nap néztem a blogodat, aggasztó volt, amikor nem írtál. Már azt is nehéz volt kivárni, hogy megnyissa a gép, gombóc a torkomban : mit fogok találni ? Egyszer teleírtál egy lapot azzal, hogy « szeretek élni », és felraktad a netre. Én leszedtem, kinyomtattam és kiragasztottam a falra. Még mindig itt van, nem volt erőm leszedni. Sokszor megnézegettem és azt mondtam magamban, ha te ennyire élni akarsz, akkor nekem KÖTELESSÉGEM. És írtam rendületlenül a leveleket, papírra, szép képeslap kiséretében, úgy is, hogy nem tudtam, lesz-e, aki elolvassa ? Próbáltam önmagamhoz képest a legpozitívabbat kihozni magamból, tudtam, hogy téged nem kéne most terhelnem, szégyeltem az agybajaimat. De mindenképp szerettem volna tartani veled a kapcsolatot. Meg akartalak látogatni, aztán nem jött össze, tudtam a bonyolult családi körülményeidről. Nagyon sokat gondoltam rád, aggódtam, drukkoltam. A nagy műtéted előtt megtértél, kérted, hogy imátkozzunk érted, én bejártam a templomokba gyertyát gyújtani. És hittem, mert te hittél. A gyógyulásodban hittem minden irracionalitása ellenére. Félve mondtam el neked a terhességemet is, mert tudtam, fáj, hogy kiszedtek belőled minden lehetőséget az újabb gyerekre. Csináltam neked mécsestartót a « meg nem született gyermekeid emlékére », feladtam csomagban, darabokra törött, mire megérkezett. Ezt te szimbólikusnak találtad, és hiába csináltam újat, egyenlőre nem akartad, hogy elküldjem. Most is itt vár a polcon. És szinte egész decemberben, szülés előtt és után, rajzoltam neked a mandala-füzetet ajándékba. 12 mandala, az év minden hónapjára egy, csak a kontúrok, neked kell kiszínezni. Nagyon örültél neki, megígérted, hogy minden hónapban elküldöd a kiszinezett eredményt. Elvileg már lassan az ötötdiket is befejezed. Csak az elsőt láttam félig kiszínezve.

Mindezeket nem azért írtam le, hogy megveregesse bárki is a vállamat, azért csináltam, mert ez jött belőlem, mert fontos volt, úgy éreztem, közel hoz minket egymáshoz a végzet : te, aki testileg nem tudsz, de lelkileg akarsz élni, és én, aki fordítva. Jelkép voltál. És ahogy egyre jobban lettél, szinte csodával határos módon, úgy eresztettem én is jobban el magam, írtam, írtam, írtam, de most már azt is, ami fáj, úgy éreztem, már írhatom, bírni fogod, az én valóságomat is. Hisz barátnők vagyunk. Eleinte amúgy próbáltál segíteni. De nem értettél egyet a döntéseimmel, és nem is fogadtad el azokat. Te inkább kiszálltál a netről, démonizálva azt, én meg egyre inkább rápörögtem a blogírásra. És kezdtem egyre nyomasztóbb lenni neked. Sőt, emészthetetlen. Amíg egyszercsak küldtél egy bájos képeslapot, amiben röviden azt kérted : ne írjak többet. Ez sok. Már neked is sok.

Én megértelek. Téged mindenképp. Csodával határos módon élsz még, egyre jobban vagy, de vigyáznod kell magadra, hogy a rákos sejtek vissza ne jöjjenek. Gyengék még az össze-vissza szabdalt beleid. Nem ehetsz túl nehezet, egészségtelent. Az emészthetetlen dolgok szóba sem jöhetnek. Lelkileg sem. Te most élvezni akarod, amit visszakaptál, a reményt az életre, a gyerekeidet, a napsütést, a virágokat, minden pillanat egy csoda. Neked az én leveleim most ártanak. Megértelek. Megint és megint leírom. Tényleg megértelek. Illetve hát, nem tudom...azért talán, sok év múlva, ha úgy alakul, megkérdezem majd : vajon tudod-e milyen volt azt a képeslapot olvasni ? Amikor küldted, már vizsgálatot indított ellenem a gyámügy és sokadszorra dobtak ki abból a lakásból, ahol élek (ez sosem komoly, még mindig itt vagyok, de minden egyes ilyen « műkidobás » mélyen megaláz). Te tudtad ezt, mert leírtam. Tudtad, hogy itt azért nem csak az én önmagam által generált hobbi-agybajom van. Tudtad, és azt kérted : ne írjak többet ! Mondjuk ha legalább annyit hozzáteszel, hogy MOST ne írjak, vagy CSAK akkor írjak, ha tudok pozitív is lenni, vagy nem tudom, valami, ami kicsit... emberibb. Tapintatosabb. Empatikusabb. Barátibb. Ha már.. Éreztem, hogy fogynak körülöttem az emberek, ezt a szorongás-tömeget már senki sem bírja, én sem, de nekem muszáj, de azért azt nem gondoltam, hogy te leszel az, aki a legnagyobb kést vágja belém. Jó, nem ez volt a szándékod, te csak magadat véded. De innen nézve úgy dobtál ki az életedből, mint egy túl büdös káposztát, ami már csípi a szemed. Undorodva, gyorsan, kinyitod a kukát, és HOP. « Ne írj többet ! » Persze azért odaírtad nyilván, hogy « kérlek szépen », meg a végére egy jókivánság, de valahogy irónikusnak tünt az is. Paranoiás vagyok ? A szemetet is le kell vinni, mert tovább büdösödik a káposzta. De azért megértelek. Próbálom legalábbis. Bár miután megkaptam a képeslapot, napokig föl-alá jártam a lakásban zokogva : Ennyire gáz vagyok ? Ennyire elviselhetetlen vagyok ? Ennyire emészthetetlen vagyok ? Ennyire.

Azóta nem kommunikálunk, nem tudom mi van veled. Néha van aktivitásod az FB-n, de az én megkereséseimre nem felelsz. (A legutóbbi infóm rólad az, hogy a CT-d teljesen tiszta lett. Ez tényleg isteni csoda. És ezt mondhatom azoknak, akik kérdezik : mi van a barátnőddel ? Pedig fájdalmas a kérdés, főleg ez a szó « barátnő ».) Még mindig eszembe jutnak dolgok, « ezt még megírnám neked ». Írtam is egy 10 oldalas levelet megint, szép képeslappal, egész pozitív lett, ajándékokat is raktam bele, a gyerekeidnek is, de aztán nem küldtem el. Hülye vagyok én ? Azt kérted, ne írjak többet. Már csak azért sem küldhetem el, mert erőszakosságnak vennéd, ha már azt kérted : ne, akkor miért írok ?

Mert hiányzol. És mert kétségbeejtő, hogy így elnémult a barátságunk. Egy űrt hagyott bennem ez. Vagy csak lelki szemetesládának használtalak volna ? Lehet, hogy te ezt így élted meg ? Hát nem tudtam megmutatni a tiszta szándékú barátságomat sem ? Nem, nem tudtam. Vagy neked sosem volt annyira fontos, mint nekem. Arról már nem is beszélek, hogy én mennyire rosszul vagyok, mennyire kétségbeejtő helyzetben próbálom legyőzni a kényszereimet, és az életem nehézségeit. És hogy azért ezt milyen jó lenne egy BARÁTNAK elmondani. Igaz, már sokat mondtam. Mindenkinek.

Tavaly még féltem a gyásztól, a hiányodtól, hogy elmész, hogy ennyi volt, hogy a gyerekeidnek nem lesz anyja, hogy már nem élheted meg azokat, amiket szerettél volna, hogy nem tudom neked többet elmesélni az életemet, a jó dolgokat sem, pedig azért azok is vannak, az ötleteimet, te mindig olyan nyitott voltál rá (csináltam társasjátékot a nagyfiammal), hogy nem tudok veled megvitatni dolgokat, hogy nem tudlak meghívni magamhoz, hogy mindaz, amit veled még terveztem, azt már nem tudjuk megcsinálni. És most mégis úgy alakult, hogy gyászolok, de nem téged, hanem a barátságunkat. Megtörtént a csoda, amit úgy vártunk, túléltél, és elfordultál tőlem. És én megértelek. MUSZÁJ megértenem. Vagy legalább elfogadnom. Nem tudom, beszélünk-e még, de az a kés... azért az nyomot hagyott. Gáz vagyok. Emészthetetlen vagyok. Ne írjak.


 

Nem tudok elég hálás lenni a Búrának, hogy itt mindezt megírhatom. Legalább itt. Köszönöm.



 


Offline
Csatlakozott: 2016 jan 28

Szia Eszter! Lehet, hogy igazad van, de ez nagyon nehéz. Gyerekkorom óta rettegek a kiközösítéstől, a magánytól, ami egyre inkább eljön, mert "bezárulnak körülöttem a kapuk". Nagyon nehéz józannak maradni. És a mandalákat miért nem mutatja meg? Miért nem jelzi, hogy megkapta-e a képeslapomat (semmi negatívat nem írtam bele). Azért ez a fajta elnémulás normális? De akkor mégiscsak én vagyok a gáz. Vagy egyikünk se, csak most nem passzol az életünk?
 


Offline
Csatlakozott: 2010 okt 12

Szia Jolán, bocsánat előre is, ha egy kicsit nagyképűen hangzik, de az jutott eszembe, hogy "kötődési problémád" van -- van, aki nagyon fél attól, hogy elhagyják vagy elveszíti, akit szeret, és mélységesen elárulva érzi magát, néha még egy kisebb megjegyzéstől is.

Szerintem itt sokan átmentünk egy hasonló tapasztalaton -- én mindenképpen. Nem hiszem, hogy ilyenkor bármelyik fél faszfej. Utólag visszanézve én azt tanultam, hogy sokszor túl sokat vártam el emberektől, olyasmit, ami számukra nehéz, terhes, nem természetes volt. Ezzel pedig nagyon megterheltem a kapcsolatot.

Meglepő módon, amikor valahogy rálátásom lett erre, és reálisabbak lettek az elvárásaim, kiderült, hogy ezek az emberek még mindig szeretnek! csak nem tudtak adekvátan reagálni, úgy érezték, hogy folyton elégedetlen vagyok velük, és talán jobb is, ha nem tartjuk a kapcsolatot.


Offline
Csatlakozott: 2016 jan 28

Köszönöm, amit írtok. Még mindig nem tudom egyébként, hogy ebben a sztoriban én vagyok a hülye, vagy neki nem voltam fontos. Még mindig szeretném neki azt a legutóbbi levelemet elküldeni. Írtam neki képeslapot a nyaralásról, nem reagált. Boldog szülinapot kívántam neki a facebookon (mint sokan mások nyilván), megköszönte. Akkor ingerenciám volt folytatni a kontaktust, megírni neki, hogy szeretnék vele továbbra is kapcsolatban maradni, de nem mertem. Én mindig félek barátot elveszíteni, főleg amikor rosszul vagyok. Képes vagyok azt hinni, hogy annyira gáz vagyok, hogy senki nem akar már velem barátkozni. És képes vagyok hatvanszor bocsánatot kérni mindenért. Nincs semmi tartásom. Sad
 


Offline
Csatlakozott: 2010 okt 12

Szia Jolán!

Ez tényleg nagy kegyetlenség volt. Nagyon erős vagy, hogy mégis meg tudod érteni, még ha fáj is továbbra is.

Mi örülünk neked, és minden, amit írsz, fontos és tanulságos nekünk is!


Offline
Csatlakozott: 2015 dec 29

Tudod, nekem a picológusom azt mondta (amikor arról beszéltem neki, hogy xy rosszul bánik velem), hogy amikor ez az xy éppen rosszul viselkedik, akkor nem velem van a baj, hanem vele. És hogy ezt fontos tudatosítani magamban.
Valami hasonlót szeretnék most én is mondani neked. Ha valaki durván és lelketlenül bánik veled, akkor vele van a probléma, nem veled. 

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen