KATEDRÁLIS - avagy az aktuális kényszerem

Jolán képe

Van egy blog: http://szuksegallapot.blogspot.fr/ Ezt egy "túlságosan is közeli" ismerősöm  írja, leginkább arról szól, hogy feldolgozza benne a novemberi párizsi terrortámadás sokkját. Nem írja elég aktívan, még van egy csomó téma, de az ismerőseinek ez már furcsa, hogy az illető "beleragadt" ebbe a témába. Pedig konkrétan nem volt érintve benne. Mondjuk kilencedik hónapos terhesen bejárni kórházba, vizsgálatra egy olyan városba, ahol minden nagyobb kereszteződésnél gépfegyveres katonák állnak, nem egyszerű talán "normál" embernek sem. A legutóbbi poszt címe katedrális, amiben leírja azt az élményt, amikor decemberben egy kórus koncertet hallgatott a családjával egy külvárosi ("getto") környék katolikus templomában. A templomot karácsonykor, és húsvétkor is már gépfegyveres katonák védték mise közben. A koncerten viszont még nem voltak ott a katonák. Persze kérdés, hogy a katonák mit tudnak megállítani... A kényszergondolatokat semmiképp.

Azt az érzést, ahogy a hátamon fut fel a félelem, a nyakamba mar, iszonyú görcs, és hallom a kiálltást arabul : « Isten nagy ! », belehasít a levegőbe, lesni kell a menekülési útvonalat, ha az oszlop mögé ülök, ott védettebb vagyok, de mit csináljak a gyerekkel ? Magam alá húzom. Már érzem a hátamban a golyókat. Ülök a metrón, a szembenülő szemén látom, hogy valamire készül, barnabőrű, nagyszakállú fickó, motyog maga elé, mit csinál ? Imátkozik ?? Rászólok magamra, hogy ne bámuljam már, ciki, még azt hiszi rasszista vagyok. Jaj Istenem, ez nem szimpla rasszizmus, ne gyűlöljetek, ne ítéljetek meg, nem vagyok rossz ember, csak az a mindent elborító, fojtogató szorongás... Leszállok, MUSZÁJ leszállni. De hogy mondjam meg a többieknek, akikkel együtt utazom ? Hogy magyarázzam meg ? Ha egyedül utazok, úgy könnyebb. Át kell szállnom egy másik vagonba. Azonnal. Mikor érünk már a következő állomásra ? Ilyen lassan még sose ment a metró. Számolom vissza, hány megálló van még. A koncerten számolom, hány szám lehet még. Ennek a számnak is vége, annak is, nem lehet már sok, most már mindjárt vége, nem fognak jönni. Várom, hogy teljen az idő, a különböző programok, ünnepek, még focibajnokság is lesz, minden egyes hétvége gyilkolás nélkül : nyeremény. Megúsztuk. A párom szerint NEM LEHET, hogy ezért mi otthon maradjunk, és lemaradjunk minden programról. Igaza van, én magam is extrovertált ember lennék eredetileg, szeretek társaságba menni. Ha majd végre kisüt a nap, megyünk a parkokba, gyerekestül. Talán strandra is. Melyik a legkevésbé "veszélyes" park ? Vészforgatókönyvet írok az agyamban : ha jönnek, akkor lefekszünk a földre, és halottnak tetetjük magunkat, az a legbiztosabb. De ezt hogy magyarázom meg az óvódás fiamnak ? Imátkozok odafelé, vallási fanatikusok ellen csak Isten segíthet, de már azt is kitaláltam, kendőt kötök a fejemre, hátha az megment. "Beöltözöm". De akkor is menni kell, nem béníthatjuk meg az életünket, akkor "ők győztek", ahogy a párom mondaná. Ő ezt nem érti. Mit kell ezen még mindig agyalni ? Hiába kérem hónapok óta, hogy legalább a reggeli ébresztő ne a rádiós hírek legyen, ne kelljen ezzel kezdenem a napot, nem érti meg. Szerinte "össze kéne már szednem magam", nem bújhatok el a világ elöl. Nem hát. Megyünk majd a Zene Ünnepére is. És repülővel Magyarországra. Én nem bírok a két gyerekkel együtt repülőre ülni, nem fizikailag nem bírom, hanem az a tudat, hogy egyszerre meghalhatunk.. meg kell szervezni, hogy a nagyfiamat valaki más hozza el. És aztán vissza. Csak két óra az út, az kibírom, megvan már a rituálé. A legnehezebb rész a csekkolás után, meg amikor beülünk abba a "műanyag dobozba", külön imáim vannak rá, szinte minden vallásba belefér, a felszállás veszélyes meg a leszállás, legalábbis veszélyesebb, mint a többi része az utazásnak. Figyelem, mikor érünk fel a megfelelő magasságra, akkor egy kicsit fellélegzek, aztán amikor szállunk le, akkor már csak az van a fejemben, hogy várom a kattogó hangot : tük-tük-tük, a kerék leért a földre, LESZÁLLTUNK. Eddig mindig megúsztam. Nem sok értelme lenne vonattal vagy busszal menni, mert azt is érheti baleset, támadás, és az sok órás út. Ha választanom kell, hogy két órát rettegjek végig, vagy huszat, az előbbit választom. Autó ? Még az lenne a leglogikusabb. Egyenlőre még nem vállaltuk be az utat, de talán az lesz a megoldás.

Így élek hónapok óta. Közben szültem egy gyereket is. És dolgoztam. Most épp a gyámüggyel "hitetem el", hogy minden rendben. Szeretnék elköltözni, de a párom szerint az nem megoldás. Nem menekülünk el azért sem. Semmi sem megoldás. Vagy az én agybajom őt már nem érdekli. Én viszont menekülök a hírek elől. A környéken sok "más vallású" ember van. Az itteni parkok nem veszélyeztetettek, csak rosszul érzem magamat bennük : nincs kivel beszélgetni, idegenebb vagyok mindenkinél. És félek, hogy a tekintetemből kiolvassák a gyűlöletet, ami egyébként nem gyűlölet, hanem rettegés, de félre lehet érteni. Egyszer vége lesz majd ennek ? Igen, vége lesz. Ennek a témának. És majd jön egy másik.

 

Lassan öt éve, hogy az első fiam megszületett, és én pár hónap múlva a pszichiátriára kerültem. Akkor került először szóba a kényszerbetegség, egy obszesszív gondolat, szorongás, ami teljesen szétrágta a lelkem, és megmérgezte a napjaimat. Akkor egy bizonyos fejlődési rendellenességtől rettegtem, ami a családunkban előfordult. Folyamatosan az internetet bújtam, hogy a baba fejlődési szakaszait betanuljam, folyamatosan vizsgáltam, megfigyeltem a fiamat, csörgőt rángattam a szeme előtt, hogy követi-e a szemével, stb. Jártam védőnőkhöz, gyerekorvoshoz, pszichológushoz, mindenhova rohangásztam a kisbabával, hogy vizsgálják meg. Nem hittem el senkinek, hogy a baba rendben fejlődik, mert maga a félelem, hogy ez VELEM IS MEGTÖRTÉNHET, elborította az agyam. Egyszerűen képtelen voltam másra gondolni. Majdnem öt hónap kórházi kezelés és sokféle gyógyszer után sem múlt el, csak kicsit lenyomódott ("szülés utáni depresszióval" kezeltek, ami akkor szerintem nem volt pontos diagnózis), de igazából csak akkor múlt el, amikor a gyerek már másfél – két éves volt, és láttam, hogy minden rendben. Féltem, hogy a második gyereknél előröl kezdődik az egész, de nagyon szerettem volna még gyereket. Voltak félelmeim a terhesség alatt, nem mertem beszélni senkinek sem róla, mert a második gyerek feltétele az volt a páromtól, hogy nem kezdem előről. Elég jól tudtam titkolni, mert a másik kényszer, a « terrorveszély + migránsválság » elnyomta. De addigra már megértettem a dolog működését. Van valami konkrét esemény, valóságos alap, ami az én agyamba beleragad, mint egy LEHETŐSÉG, hogy ez velem is megtörténhet, és ez irracionális félelmet, szorongást kelt, valamint monomániás gondolkodást, kommunikációt. A legelső ilyen, amire emlékszem, 10 éves koromban volt : egyszer majdnem elütött az autó, csikorogva fékezett, ezután vagy egy évig nem mertem átmenni az úttesten. Reggel már gyomorgörccsel ébredtem, számoltam magamban, hány zebrán kell átmennem az iskolába meg vissza, és a zebrák előtt 20 perceket (!) álldogálva hezitáltam, általában megvártam egy felnőttet, akinek az "árnyékában" átmehetek, vagy megvártam, amíg egy autó sincs a láthatáron. Vagy kerültem egy hatalmasat, hogy lámpás kereszteződésen menjek át. A szüleim nem igazán reagálták le ezt a félelmemet, 10 évesen már nem akartak mindenhova kisérgetni. A barátnőmhöz nem mertem elmenni, mert át kellett volna kelni egy zebrán. Inkább maradtam otthon. Aztán ez egyszercsak elmúlt. És jött más. Nem tudtam, hogy ez egy konkrét betegség. Rettegtem egy időben a nemi erőszaktól, attól, hogy rámnyitják a vécét, hogy a szembejövő autó nekünk jön, stb. Betegségektől is szoktam rettegni, időnként hypohonder vagyok. A szorongás témája és intenzitása változó volt az évek során, de az elmúlt 5 évben sajnos csak a téma változott, az intenzitás igen erős szinten maradt. Magam sem veszem észre időnként a monomániát, barátok vagy a pszichológus szól, hogy erről már beszéltem sokszor. Nagyon nehéz az agyamat másfelé irányítani. Próbálom megfogni, leállítani magam, másra koncentrálni, meditálni, jógázni, de nagyon nehéz. A net különösen veszélyes, mert ott addig kattingatok, míg "minden információt beszerzek", és ilyenkor hirtelen az egész világ terrorista lesz (most éppen). Amikor elindul a fejemben az "agyrágó bogár", és teker-teker, tönkretesz minden pillanatot. Várom, hogy vége legyen a napnak, a hétnek, az életnek. Csak megússzam ezt is. Furcsa, mert közben meg máskor meg akarok halni. Ez nem logikus, akkor miért rettegek ennyire a terrorizmustól, repüléstől ? Igazából azt hiszem az a magyarázat, hogy a halálvágyam nem valódi depressziós halálvágy, inkább csak azt akarom, hogy LEGYEN MÁR VÉGE, ezt a szorongást nem bírom cipelni tovább, állandóan lesben állni, rettegni. Ha máshogy nem lehet megszabadulni ettől a tömény, fizikailag is érezhető (görcsölő nyak és lapocka, hányinger, hasmenés, szájremegés) szorongáshalmaztól, csak a végleges megszünéssel, akkor legyen az. Ha máshogy nem lehet az "agyrágó bogarat" leállítani, a fejemből kiszedni, csak a fejem elpusztításával, akkor legyen az. De hát itt vannak a gyerekeim ! És vagy egy csomó tervem még az életben. És egyszer talán tényleg vége lesz...









 


Offline
Csatlakozott: 2016 jan 28

Szia Eszter! Tudom, hogy nem az aktuális helyzeten múlik, illetve, - ahogy fent is írtam,- megfejtettem már a mechanizmusát: van valami valóságos esemény (mert sajnos a terrorizmust nem csak én találtam ki), és én azt felnagyítom, valamint magamat a közepére helyezem. És így a valószínűség, hogy velem is megtörténik, ami mással, az 0,2 %-ról 96 %-ra nő. A fejemben.

Nem tudom, hogy mi lesz a segítség, most épp szétesőben a párkapcsolatom, fenyegetve érzem magam, nincs igazán, akihez fordulhatok. Csapdában vagyok. A gyerekeim nélkül nem akarok hazajönni Magyarországra.
 


Offline
Csatlakozott: 2010 okt 12

Szívettépő, amit írsz. Ennyi szorongással élni önmagában is felemészti az embert. És ha gyerekkorod óta van, akkor nyilvánvaló, hogy nem az adott helyzet váltotta ki belőled, hanem valamilyen érzékenység vagy trauma vagy a kettő együtt. Úgy érzem, tényleg segítségre szorulsz, egy nagyon biztonságos terapeutára. Van olyan helyzet, amikor biztonságban érzed magad? Vagy régebben volt ilyen?

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Megosztás Viberen